2019. május 20., hétfő

Montserrat hivatástisztázó és jelöltév 2019-2020


Szerzetesség vagy család? Segítünk dönteni!

Szabad életállapotú fiatal katolikus férfi vagy? Érdekel a jezsuita élet? Komolyan foglalkoztat a papi vagy a szerzetesi hivatás, de még nem jutottál világos döntésre? Tedd próbára magad, és kövesd velünk az Urat! Jelentkezésedet Nagy Bálint SJ várja 2019. július 15-ig.



Miért Montserrat? A jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác életének jelentős fordulópontja kötődik Montserrat hegyéhez: itt cserélte nemesi öltözetét az egyszerű zarándokok ruhájára, és innen vágott neki, hogy felfedezze, mire is hívja őt az Úr. Erre a tapasztalásra utal a pasaréti Sodrás utcában működő Xavéri Szent Ferenc jezsuita közösség által meghirdetett Montserrat hivatástisztázó és jelöltév. Az esztendő bátor és nagylelkű próbaidő, amikor a kereső személy tesz egy konkrét lépést, hogy a bensőjében tapasztalt megmozdulásokat, vágyakat és hívásokat próbára tegye.

„Vajon tényleg a szerzetesi, papi életformára hív az Úr, vagy inkább a családos élet felé vezet az utam? Megtalálom-e Isten jelenlétét, és megerősödöm-e a tőle jövő hívásban? Alkalmasnak élem-e meg magam a papi, szerzetesi életformára? Helyemen érzem-e magam a jezsuiták között? Kívülről, az úton mellettem lévők felől is hasonló megerősítést kapok, mint amit én megélek? Növekszem-e szabadságban, örömben az év során? Megélem-e a szabadságot, örömet ebben a keresett életformában?”

A pasaréti Montserrat-házba egy tanévre, 2019 szeptemberétől 2020 júniusáig beköltözők folytatják egyetemi tanulmányaikat, illetve munkahelyükön dolgoznak, emellett részt vesznek a közösség életében, és hozzájárulnak a közös költségekhez. A házigazdák mindehhez rendelkezésedre bocsátják az ötszáz éves jezsuita hagyomány lelki eszközeit, és megtanítják helyes használatukat.

A tér, amit a jezsuita közösség megnyit a jelöltek számára, olyasmihez hasonlítható, mint egy jól felszerelt műhely. Az anyagot a jelöltek hozzák, és ők is dolgoznak rajta, de nem egészen egyedül, hiszen pár képzett mesterember is ott tartózkodik, akik értenek az szerszámokhoz, és segítenek az eszközök jó használatában.

Tedd próbára magad, és tégy egy lépést az Úr felé!

A Montserrat hivatástisztázó és jelöltév időtartama:
2019. szeptember – 2020. június

Jelentkezési feltételek:

18-35 év közötti, szabad életállapotú, katolikus férfi
pszichológiai alkalmasság
szabad elhatározás belépni a Montserrat-év programjába

Anyagiak:

arányos hozzájárulás a közös költségekhez.

A jelentkezés folyamata:

2019. május-június-július folyamán kapcsolatfelvétel Nagy Bálint jezsuitával. (Bálint atya ekkor e-mailben átküldi a Montserrat-ház „reguláját”, a jelentkezési lapot, és az ismerkedési hétvégéről szóló részletes tájékoztatót. 
Elérhetőségek:
Facebook: Balint Nagy SJ
Email: nagy.balint@jezsuita.hu

A jelentkezési lap elküldésének határideje: 2019. július 15., hétfő

Részvétel a hivatástisztázó és ismerkedési hétvégén: 2019. július 26–28. között a Montserrat-házban, Budapesten

Alapvető pszichológiai alkalmassági vizsgálaton való részvétel augusztusban

A jelentkezések elbírálása és visszajelzés:

legkésőbb 2019. augusztus 31-ig.

A 2018/19-es év résztvevőinek vallomásai

Tímár Dániel

„Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá.” (Mk 3,13)

Azt hiszem, sokan vagyunk, akik meghallják a Jézustól jövő hívást: gyere és légy a közelemben. Az érdekes az, hogy ebből a találkozásból, jelenlétből hogyan folytatódik tovább a történet, mi születik belőle.

A tanítványok történetét ismerjük. „Tizenkettőt pedig, akiket apostoloknak is nevezett, kiválasztott arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” (Mk 3,14-15)

Számomra izgalmas és szép, ahogy saját történetem folyamatosan bontakozott ki az év folyamán. Felemelő tapasztalat volt, amikor átélhettem, hogy Jézus cselekszik az életemben, nekem csak hagynom kell. Ezért ha címet kellene adnom ennek az évnek, akkor az a gondviselő nagylelkűség lenne. Hálás vagyok, hogy olyan tér, lelki eszközök és közösség vett körül, amely segített, hogy Montserrat hegyén, Jézus jelenlétében, teljes szabadságban válhasson világossá egy irány, hogy mire hív az Úr, milyen életállapotban hirdessem az örömhírét.

Ha te is érzel hasonló hívást, és mersz nagylelkű lenni az Úrral, akkor gyere és vágj bele ebbe az évbe!

Török Gellért

Nagy ajándék volt a Montserrat-év. Lelkesedéssel vágtam bele, szerettem volna teret adni annak, hogy a hivatásommal foglalkozzam, amire aztán nagyszerű lehetőségek adódtak. Már a hely sokat segített, a kápolna, a misék, számos imádságos ember közelsége. A „műhely szerszámai”: a lelkivezetés, a beszélgetések, a jezsuita lelkiség kincsei, olvasmányok, imaalkalmak, gyakorlatok. A közös szolgálatok, élmények, az „együtt” öröme.

Nagy ajándék volt a Montserrat ötfős közössége is, hogy olyan emberekkel beszélgethetek, akik most épp hasonló kérésekre rezonálnak, akiknél sok a hasonló belső mozgás, akik értenek. Még akkor is, ha amúgy nagyon különbözőek vagyunk. Abban a döntésben, hogy jelentkezem a Jézus Társaságába, mindez ténylegesen segítség volt – persze sok más is szerepet játszott benne.

Ha valaki úgy érzi, szívesen belevágna, szívből tudom biztatni: gyere, indulj el! Kicsit labirintus lesz, nem tudni előre, mi van a közepén, egy-két kanyar elég sötét, és hát a célhoz sem mindig akkor leszel a legközelebb, amikor azt hiszed, de hogy kincset találsz a végén, abban nyugodtan bízhatsz.

Zichy Ferenc

Nehéz szavakba foglalni, milyen nagy lehetőség részt venni egy ilyen programban annak, aki a hivatását keresi. A jelentkezéskor megismertettek bennünket a rendház regulájával, amely egy jól felszerelt műhelyhez hasonlítja a jezsuita közösséget, ahol a mesteremberek évszázados tapasztalatot hordozva segítenek minket a megfelelő eszközök használatában. A Montserrat-évben résztvevők valóban ilyen térbe kerülnek, és rengeteg segítséget kapnak. A hivatáskeresés folyamatának különböző szintjeiből érkeztünk, és különböző szintjei szerint fogunk el-

válni, az viszont biztos, hogy ez az év nem maradt eredmény nélkül. Számomra az egyik legfontosabb tapasztalat az Istennel való kapcsolatom formálódása az imádságon keresztül. A másik értékes tapasztalat a Jézus Társaságának megismerése. Nagy hála van bennem azért a sok szolgálatért és örömért, amit tőlük kaptunk.

Hasap Ferenc

Elsődleges célom az volt, hogy az év során közelebb kerüljek Istenhez, elmélyítsem az imaéletemet, mert így tisztábban meghallhatom, merre is hív az Úr. Visszatekintve elég kalandos volt az út, de sikerült egyenesbe jutnom.

Ebben nagy segítséget jelentett, hogy rendszeresen részt vehettem szentmisén, de sokat köszönhetek a csendes lelkigyakorlatunknak is, a lelkivezetővel, társakkal történő beszélgetéseknek, a rendszeres imaalkalmaknak, illetve az Iránytű hivatástisztázó műhelynek.

Ha gondolkozol azon, hogy belevágj-e a Montserrat-évbe, bátran ajánlom, szerintem sokat jelent, hogy hasonló cipőben járó társakkal együtt keresheted az utad. Hajrá!

Horváth Tamás

Amikor elkezdtem a Montserrat-évet, nem volt bennem elvárás, hogy a végén valamilyen döntést kell hoznom. Ehelyett felajánlottam, hogy ezt az időt az Úrral töltöm. Közben rájöttem, a döntés nagyon is fontos, mert úgy gondolom, hogy felszabadító ereje van. Nagy vívódás volt bennem, de úgy érzem, egyértelmű választ kaptam.

Kaszap István után szabadon elmondhatom: van célom! Mi ez? Kérdezz meg egy év múlva, és elmondom!

Jó volt megélni, hogy egymásnak is tudtunk segíteni. Egyikünk elkezdett beszélni arról, hogy mi van benne, és ez, legalábbis bennem, elindított egy döntéshozatali utat. Ebben a folyamatban különösen erősnek éreztem Bálint atya előadását a döntésről. Merő véletlenségből háromszor is hallottam…

És hogy mit üzennék potenciális utódainknak? Azt, hogy én szeretek elindulni Istennel egy közös kalandra, és ha szabadnak érzed magad, hogy elindulj, akkor lépj! De ha nem érzed szabadnak magad, akkor is!

Forrás: Jezsuiták - https://jezsuita.hu/montserrat-hivatastisztazo-es-jeloltev-2019-20/

A 2018/19-es évfolyam tagjai Nagy Bálint SJ-vel (balra). Az esztendő végére az öt fiatalemberből háromban élethivatásukat illetően megszületett a döntés. Ketten felvételüket kérték a Jézus Társaságába,, egyikük pedig a házas életformára érez meghívást Istentől.


2019. május 19., vasárnap

„Szép és boldog volt a szerzetesi életem”

Paschalis nővért köszöntöttük

Pálos M. Paschalis nővérünk május 17-én ünnepelte kilencvennyolcadik születésnapját nővérközösségünk körében. Gazdag és szép életút áll mögötte. S bár neki is kijutott a XX. század megpróbáltatásaiból, elkötelezett pedagógusként a legnehezebb évekről is így beszélt: „Szerettem a gyerekeket, és ez sok mindent megoldott.”


Paschalis nővér 1921. május 17-én született Miskolcon, a keresztségben a Margit nevet kapta. Édesapja órásmester volt, édesanyja református vallású énekes- és színésznő, aki második gyermeke (Paschalis nővér István nevű öccse) születése után elhagyta a színpadot, és onnantól a családjának élt. Máriás lelkületű asszony volt, aki később katolizált. Így a kis Margit is katolikus lett, aki édesanyjától a színészi tehetséget is örökölte. Diákéveiben sokszor szerepelt színpadon. De a világot jelentő deszkák helyett más vonzotta.

„Engem már akkor kiszemelt Jézus a magáénak” – írta Paschalis nővér egy visszaemlékezésében. Elemi és polgári iskolai tanulmányait a Szatmári Irgalmas Nővérek miskolci Érseki Leánynevelő Intézetében végezte. Első elemistaként levelet írt karácsonykor a Kisjézusnak. Karácsonyfát kért tőle, tele szentképekkel és virágokat, hogy feldíszíthesse a házi oltárt. A harmadik kérése az volt, hogy őt szolgálhassa egész életében. A két első kérés teljesülése azt a szilárd meggyőződést alakította ki benne, hogy Jézus a harmadik kérésére is igent mondott. Attól kezdve sohasem akart másé lenni, csak egészen az Úré. Jó képességű és okos kislányként már kilencéves korában magánórákat adott osztálytársainak. Ez anyagi segítséget is jelentett a szűkösen élő családnak. És bepillantást engedett neki mások lelkivilágába, nehézségeibe.

Polgáristaként lelkivezetője adta a kezébe Fink Mária Bonaventúra önéletrajzát, aki szentéletű iskolanővér volt. Különösen az hatott rá, hogy a nővér tornatanárnő volt. „A tornát addig világias dolognak tartottam. Amikor rácsodálkoztam, hogy tornatanárként milyen bensőséges lelkiéletet tudott élni, úgy gondoltam, ha ezt az ő rendje lehetővé teszi, akkor az nagyon jó szerzetesrend lehet” – emlékezett vissza egy helyütt. Szülei rábízták a döntést. Ő pedig felvételét kérte a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek szegedi anyaházába, ahová 1935-ben lépett be. Mindössze tizennégy éves volt. Tanítónői diplomát 1940-ben kapott. A következő tanévben Földeákon tanított. Nagy örömet jelentett számára, hogy elsőáldozásra is készíthetett fel gyerekeket. A noviciátust 1941-ben kezdte meg. Ekkor választotta a Mária Paschalis nevet. Erről az időszakról így írt: „Kemény, de jóságos vezetőnk közreműködésével érlelte ki bennem az Úr a mindent vállaló szeretetet.” Első fogadalmát 1942-ben, az örökfogadalmat 1947-ben tette le. A szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola magyar-német-történelem szakos hallgatója lett 1942-ben. A főiskola végzése mellett már tanított a polgáriban, sőt osztályfőnök is volt. Tanári oklevelét 1946-ban kapta meg.

A háború borzalmait Szegeden élte át. A zárdának szerencsére biztonságos óvóhelye volt, a lakosság egy része is ide menekült. A háború utolsó évében főnöknője engedélyével néhány nővérrel együtt a budapesti hídfőkórházban sebesülteket ápolt. Itt értette meg, hogy feladata Isten minden gyermekét anyai szeretettel gondozni és segíteni. Az államosítás után Kiszomborba küldték hitoktatónak. De itt csak fél évig maradhatott. Szegedre visszatérve kézimunkából tartották fenn magukat a nővérek. A viszontagságok azonban még csak ekkor kezdődtek igazán: 1950. június 10-én a közösséggel együtt Ludányba internálták. Innen egy nővértársával együtt megszökött. Budapestre utazott a testvéréhez. Itt konfekcióipari segédmunkás lett, majd átképeztette magát műszerész szakmunkásnak, így került a tanszergyárba. Később Hódmezővásárhelyre került egy állami általános iskolába tanítani, innen a Dunántúlra, Csákberénybe helyezték. Ezekről a nem könnyű időkről így mesélt: „Szerettem a gyerekeket és ez sok mindent megoldott.”

A rendi vezetés hívására 1955-ben a budapesti Patrona Hungariae Gimnáziumba került osztályfőnöknek és tanárnak, mellette három éven át egyetemi tanulmányokat végzett, hogy megszerezze a középiskolai tanári képesítést. Az egyetemi diploma megszerzése után a debreceni Svetitsbe helyezték, ahol sok éven át volt tanár, osztályfőnök és prefekta, öt éven át igazgatóhelyettes, 1971 és 1973 között pedig házfőnöknő. Az engedelmesség Budapestre szólította 1973-ban, hogy átvegye a Patrona Hungariae Gimnázium igazgatását. Öt évig volt iskolaigazgató, majd 1978-ban nyugdíjazását kérte, mivel idős édesapja ekkor már özvegyen élt, és segítségre volt szüksége.

Életének ebben a szakaszában, szabadidejében angol nyelvtanfolyamra járt, majd az egyházközség énekkarának lett aktív tagja, és a rendalapító Terézia anya német nyelvű levelezését fordította magyarra. Édesapját hosszú ideig, 1991-ig, annak haláláig ápolta. Ezután visszatért a közösségi életbe. Itt leginkább németfordítással, titkári teendőkkel foglalkozott. Nyolckötetnyi könyvet dolgozott fel, és megírta a rend történetét. Ez utóbbi Utazás térben és időben címen jelent meg a Jel Kiadó gondozásában. Tanítani mindig is szeretett, az irodalom volt a kedvelt szakterülete. De idegen anyanyelvűekkel is szívesen foglalkozott. Volt francia, német, amerikai és holland szerzetestanítványa is, akik tőle tanultak magyarul.

Végül álljon itt egy vallomása: „Szép és boldog volt a szerzetesi életem, akár a közösségben, akár a világi környezetben igyekeztem megvalósítani azt. Isten akaratát igyekeztem teljesíteni egész életemben. Ha újra kellene választanom, akkor sem tennék másképp. Nevemben – Paschalis, vagyis húsvéti – híven vállalom a részesedést Krisztus húsvéti misztériumában: a halált, a vele való feltámadás reményében.” Isten éltesse Paschalis nővért!

Forrás: Boldogasszony Iskolanővérek




2019. május 17., péntek

„Isten keze oltalmában” – Vértesaljai László vallomása 37 évvel ezelőtti papszenteléséről

1982. július 4-én, Sarlós Boldogasszony utáni szombatnapon délelőtt, zuhogó napfényben vagy tízezer zarándok vette körül Mátraverebély-Szentkúton még a régi szabadtéri oltárt. Népviseletbe öltözött csoportok, köztük felvidéki asszonyok pártás főkötővel, egyre csak nézték azt a fiatal kispapot, aki egyenest Rómából jött a szentelésére. Vékonyan, sápadtan, megilletődötten állt szentelő püspöke előtt, határozott igent mondott a kérdésekre, majd az Isten népe imádságára leborult és várta a Mindenszentek litániáját.

Vértesaljai László az édesanyjával a falakon kívüli Szent Pál bazilika kerengőjében

A tágas lépcsőn jelölték ki számára a helyet, melyen úgy feküdt sicut cadaverem, mint egy holttest. Így tanulta, ezzel azonosult: a régi ember elmúlik és új támad belőle a teremtő Szóra. Készült erre az imádságra, a szentek föléje imádkozott seregére, a lovagkirály Szent Lászlóéra, Szent Erzsébetére, akinek nevét viselné, ha Édesanyja helyette éppen lányt szült volna. Hogy mi vibrált akkor a lelkében, azt persze nem láthatták még pártás főkötővel sem…

Annak előtte Rómában új cipőt vásárolt, igazi, fekete, bőrtalpú olasz cipőt. Ebből lett a baj. Az az igazi bőr, első használatra, simán csúszott. Lefelé. A kispap, sicut cadaverem, kapaszkodott, duplán is segítségül hívta a szentek seregét, csak hogy le ne csússzon a lépcsőre terített szőnyegen, amin persze a suvickos bőrtalp nem fogott. Feje alá tett két keze immár körmeivel kapaszkodott a szőnyegbe, és minden erejét összeszedte, hogy le ne csússzon. Homlokán verejték gyöngyözött, és kapaszkodott, egyre csak kapaszkodott. Családja, Édesanyja és Testvérei ott ültek az első padban jobbra, és szorítottak neki. Drága János öccse mesélte neki később, hogy „úgy fölálltam volna, hogy a sarkammal megtámasszalak!”.

Valóban, a szorongató félelem valóságossá tette a szentelés nagypénteki misztériumát. Teljesen átizzadt, de nem adta fel, igazában nem is tudta, hogy pár centit vagy fél métert süllyedt, mert egyszer csak fel kellett állnia, szemben az oltárral, szemben a püspökével, aki előtt letérdelt, hogy fogadja a kézföltételét. Ebbe csomagolja az Isten a kegyelmét. Becsukta a szemét, közben lassan megszáradt rajta a ruhája, és zárt szemhéjjal várta a pillanatot. Püspöke két keze neki messze többet jelentett, mint a csendes imádság közben föléje tartott két tenyér. Kedves 91. zsoltárára gondolt: „Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége”. Ez a betakarás az Isten ölelése, ez a betakarás a Lélek, a jézusi Ruach két szárnya, amiből ő maga is lett, midőn Anyját bugyolálta be a názáreti Házban. Közben az is bevillant neki, hogy bő egy évvel korában a római szemináriumi kápolnában, diakónusszentelésekor, ugyancsak két kéz sátrazta be és hogy annak a bécsi szentelő segédpüspöknek akkor milyen meleg keze volt, és milyen gyengéden finom a szorítása.

Ennek már 37 éve. Azóta is kapaszkodik, ha kell, foggal-körömmel, mert az út magától nem megy. Időnként nagyon erősen kell kapaszkodni. Angyalszárnyba, kimondott Szavába, páncélkemény hűségébe. Annak az emlékezetes nagypénteki lépcsős kapaszkodásnak a húsvétvasárnapi megfelelője ugyancsak két kéz, annak a frissen fölszentelt papnak a két keze a kehely és a paténa-tányérka fölött, minden hétköznap és vasárnap. Ahogy az Úr beárnyékolta őt, folytatja két keze a szolgálatát az oltárnál, hogy a Magasságbeli árnyéka, jelenléte, végül is Szeretete töltse el a kenyeret és a bort. Olyan erejű szentség ez, mely nem szűnt meg 37 év alatt. És Húsvét ez, fehér abrosz fölött világló, fölmutatott Szentség. Az a két kéz: szentségtartó. Erre emlékszem most, 37 éves papként.

Az emlékezet erős, mert valamiképp újjáteremti a hajdanvoltat. Ez az emlékezet nem annyira memória kérdése, mely fénykép pontosságával rögzít, hanem a szív beszéde, ahogyan most az a történés bennem él. Ugyanaz az egy, megismételhetetlen és kitörölhetetlen szólal meg, a lényeget megőrizve, előszólítva belőle azt, ami a jelenben a legelevenebb.

Hogy is kerültem Mátraverebély-Szentkútra én, a tőről-metszett dunántúli? Püspököm, Lékai László esztergomi bíboros kért meg rá. Film is készült róla, a Bíboros úrról és arról a szentkúti szentelésről is. Ha megnézném, látnám, hogy kicsit csúszik lefelé. A filmkockák azonban nem mutatják verejtékes arcát, azt pedig pláne nem, hogy mi történt a szívében: Nagypéntek, Húsvét, Színeváltozás…

Áldom az Urat, a lépcsőt, a szőnyeget, az akkori szentkúti plébánost, Mester János atyát, aki fiaként fogadott. Áldom a Családomat, Édesanyámat és az „előrement” Édesapámat, a Testvéreimet, a Bíboros úr két kezét, a pártás főkötőjű felvidéki és mezőkövesdi asszonyokat, és a szentelés utáni hatalmas vihart, mely a fedezékben, Oltalom alatt egymás mellé terelt mindenkit. Mindenkit áldok, aki nekem útegyengetőm!

Forrás: Új Ember - Szentkút melléklete / Jezsuiták


2019. május 12., vasárnap

Bátorság, hogy kockáztassunk Isten ígéretéért - Ferenc pápa üzenete a papi és szerzetesi hivatások 56. Imavilágnapjára

A katolikus egyház minden évben Húsvét negyedik, Jó Pásztor vasárnapján ünnepli a papi és szerzetesi hivatások imavilágnapját, amelyet 56 évvel ezelőtt, a II. Vatikáni Zsinat idején Szent VI. Pál rendelt el. A lelki hivatások világnapja idén május 12-ére esik. 


Ferenc pápa üzenetében felidézi a Panamavárosban idén januárban megrendezett Ifjúsági Világtalálkozót és tovább folytatja a fiatalokkal akkor elkezdett elmélkedését.  A megszentelt életre szóló meghívásra válaszolva a fiatalok egy ígéret hordozóivá válnak, bátorságra van szükségük ahhoz, hogy merjék az ezzel járó kockázatokat vállalni. Az első tanítványokhoz hasonlóan félelem nélkül kövessék Jézust. Mint „emberhalászok” szolgálják hűségesen Istent és evangéliumát, tegyék egyre ragyogóbbá az egyház arcát. Mária legyen a példaképük, aki mert kockáztatni és „igent” mondott az Úr meghívására.

Az alábbiakban teljes terjedelmében tesszük közzé Ferenc pápa üzenetét:

Kedves fivérek és nővérek,

miután tavaly októberben megéltük a fiataloknak szentelt szinódus élénk és termékeny tapasztalatát, a közelmúltban Panamavárosban ünnepeltük a 34. Ifjúsági Világnapot. Ez a két fontos találkozó lehetővé tette, hogy az egyház meghallgassa a Lélek hangját és a fiatalok életét, kérdéseiket, fáradtságaikat is, amelyek rájuk nehezednek és reményeiket, amelyek bennük laknak.

Ezen a hivatásokért szóló idei Imavilágnapon visszatérve éppen arra, amit megoszthattam a fiatalokkal Panamavárosban, szeretnék arról elmélkedni, hogy az Úr hívása hogyan tesz bennünket egy ígéret hordozóivá, és ugyanakkor bátorságot kér, hogy kockáztassunk Ővele és Őérte. Szeretnék röviden elidőzni ennél a két szempontnál – az ígéret és a kockázat – veletek együtt szemlélve az első tanítványok meghívásának evangéliumi jelenetét a Galileai-tónál (Mk 1,16-20).

Számolnunk kell a kudarcokkal is

Két testvérpár – Simon és András Jakabbal és Jánossal együtt – végzi mindennapi munkáját, mint halász. Ezt a fárasztó mesterséget folytatva megtanulták a természet törvényeit, amelyekkel olykor dacolniuk kellett, amikor ellenszél fújt és hullámok dobálták a bárkákat. Egyes napokon bőséges halfogás révén megtérült a kemény fáradozás, de máskor egy egész éjszaka serény munkája  sem volt elég, hogy megtöltse a hálókat és fáradtan, csalódottan tértek vissza a partra.

Ezek azok a hétköznapi élethelyzetek, amelyekben mindannyian megmérettetünk vágyainkkal, amelyeket szívünkben hordozunk, elkötelezzük magunkat olyan tevékenységekben, amelyek remélhetőleg gyümölcsözők lesznek, előrehaladunk a sok lehetőség „tengerén”, keresve a helyes útirányt, ami kielégítheti boldogság iránti szomjúságunkat. Olykor jó halfogásnak örvendünk, máskor azonban bátorsággal kell felfegyvereznünk magunkat, hogy kormányozzunk egy hullámok által ide-oda dobált bárkát, vagy számolni kell azzal a kudarcérzéssel, hogy a hálók üresek maradnak.

Az Úr meghívása nem korlátozza szabadságunkat

Mint minden egyes meghívás történetében, ebben az esetben is sor kerül egy találkozásra. Jézus arra jár, látja azokat a halászokat és közeledik feléjük... Így történt azzal a személlyel is, akit kiválasztottunk, hogy együtt éljünk házasságban, vagy amikor megéreztük a megszentelt élet vonzerejét: megéltük egy találkozás meglepetését és abban a pillanatban megsejtettük egy olyan öröm ígéretét, amely képes életünket kielégíteni. Így, azon a napon, a Galileai-tó közelében, Jézus találkozott azokkal a halászokkal, megtörve a „normalitás bénaságát” (Homília a Megszentelt Élet XXII. Világnapján, 2018. február 2.) És azonnal egy ígérettel fordult feléjük: „Én emberhalászokká teszlek titeket” (Mk 1,17).

Az Úr meghívása tehát nem Isten beavatkozása szabadságunkba; nem egy „ketrec” vagy egy teher, amit vállunkra helyeznek. Éppen ellenkezőleg, szeretetteljes kezdeményezés, amellyel Isten elénk jön és meghív, hogy lépjünk be egy nagy tervbe, amelynek részeseivé akar tenni bennünket, kilátásba helyezve egy szélesebb tenger és egy bőséges halászat látóhatárát.

Az Úr ad értelmet életünknek

Isten kívánsága ugyanis az, hogy életünk ne váljon a nyilvánvaló rabjává, ne vonszolódjon mindennapi szokásokba a tehetetlenség révén és ne maradjon tétlen azok előtt a választások előtt, amelyek értelmet adhatnának neki. Az Úr nem akarja, hogy beletörődötten éljünk napról napra, arra gondolva, hogy nincs semmi, amiért érdemes lenne szenvedélyesen elkötelezni magunkat, eloltva belső nyugtalanságunkat, hogy új útvonalakat keressünk hajózásunk számára. Ha néha megtapasztaltatja velünk a „csodálatos halfogást”, az azért van, mert fel akarja fedeztetni velünk, hogy mindnyájan – más módokon – meghívást kaptunk valami nagyra, és hogy az élet nem maradhat belegabalyodva az értelmetlenség hálóiba és abba, ami érzésteleníti a szívet. A hivatás végeredményben egy meghívás arra, hogy ne álljunk meg a parton, kezünkben a hálókkal, hanem kövessük Jézust az úton, amelyet nekünk szánt, a mi boldogságunkért és a körülöttünk lévők javára.

Bátran vállaljuk a kockázatokat, hogy részt vegyünk az Úr tervében


Ahhoz, hogy ezt az ígéretet átöleljük, természetesen, bátorságra van szükségünk, hogy merjünk kockáztatni egy választást. Az első tanítványok, amikor meghallották Jézus hívását, hogy vegyenek részt egy nagyobb álomban, „mindjárt ott is hagyták a hálót és csatlakoztak hozzá” (Mk 1,18). Ez azt jelenti, hogy az Úr hívásának befogadásához teljes egészében be kell vetnünk magunkat és kockáztatnunk kell, hogy szembesüljünk egy eddig még soha nem tapasztalt kihívással; mindent el kell hagynunk, ami a kis csónakunkhoz szeretne kötözni bennünket, megakadályozva, hogy végleges döntést hozzunk; azt a merészséget kéri tőlünk, amely erőteljesen arra ösztökél, hogy felfedezzük Isten életünkre vonatkozó tervét. Lényegében, amikor a hivatás széles tengere előtt állunk, nem folytathatjuk hálóink foltozását a biztonságot nyújtó bárkán, hanem bíznunk kell az Úr ígéretében.

A keresztségben mindnyájan meghívást kaptunk

Mindenekelőtt a keresztény életre szóló meghívásra gondolok, amelyet mindannyian megkapunk a keresztséggel és amely arra emlékeztet bennünket, hogy életünk nem a véletlen gyümölcse, hanem annak az ajándéka, hogy az Úr szeretett gyermekei vagyunk, az egyház nagy családjában összegyűlve. Éppen az egyházi közösségben születik és fejlődik a keresztény lét, mindenekelőtt a liturgiának köszönhetően, amely bevezet minket Isten Szavának meghallgatásába és a szentségek kegyelmébe; kora gyermekkorunktól kezdve itt avatnak be bennünket az imádság művészetébe és a javakban való testvéri osztozásba. Az egyház, éppen azért, mert új életre kelt és elvisz bennünket Krisztushoz, a mi anyánk; tehát szeretnünk kell akkor is, amikor észrevesszük arcán a törékenység és a bűn ráncait, és hozzá kell járulnunk, hogy mindig szebbé és ragyogóbbá tegyük, hogy tanúságot tehessen Isten szeretetéről a világban.

A keresztény élet továbbá azokban a választásokban jut kifejezésre, amelyek, miközben pontos irányt adnak hajózási útvonalunknak, hozzájárulnak ahhoz is, hogy Isten országa növekedjen a társadalomban. Gondolok itt a Krisztusban való házasság és családalapítás választására, csakúgy, mint a többi hivatásra, amelyek kapcsolódnak a munka és a foglalkozások köréhez, a karitatív tevékenység és a szolidaritás területét érintő elkötelezettséghez, a társadalmi és politikai felelősségekhez és így tovább. Olyan hivatásokról van szó, amelyek a jó, a szeretet, az igazságosság ígéretének hordozóivá tesznek bennünket, nem csak saját magunk, hanem a szociális és kulturális környezetek számára is, amelyekben élünk, amelyeknek szükségük van bátor keresztényekre és Isten országa hiteles tanúira.

A fiatalok félelem nélkül válaszoljanak az Úr meghívására

Az Úrral való találkozásban valaki érezheti a megszentelt életre vagy a papságra szóló meghívás vonzerejét. Olyan felfedezésről van szó, amely lelkesít és ugyanakkor megrémiszt, mivel arra érzünk meghívást, hogy váljunk „emberek halászává” az egyház hajóján, önmagunk teljes odaadása, az evangélium és a testvérek hűséges szolgálatára szóló elkötelezettség révén. Ez a választás magában hordozza azt a kockázatot, hogy mindent elhagyunk, hogy kövessük az Urat és teljesen Őneki szenteljük magunkat, hogy műve munkatársaivá váljunk. Sok belső ellenállás akadályozhatja az ilyen típusú döntést, mint bizonyos nagyon szekularizált környezetekben, ahol úgy tűnik, nincs többé hely Isten és az evangélium számára, el lehet bátortalanodni és bele lehet esni „a remény fáradtságába” (Homília a papok, a megszentelt életet élők és a világi mozgalmak miséjén, Panamaváros 2019. január 26.).

Mégis, nincs nagyobb öröm, mint kockáztatni életünket az Úrért! Különösen nektek, fiataloknak szeretném mondani: ne legyetek süketek az Úr hívására! Ha Ő meghív benneteket erre az útra, ne húzzátok be az evezőket a bárkába és bízzatok Őbenne. Ne hagyjátok, hogy megfertőzzön benneteket a félelem, amely megbénít bennünket a magas hegycsúcsok láttán, amelyeket az Úr ajánl fel nekünk. Mindig emlékezzetek rá, hogy azoknak, akik ott hagyják a hálókat és a bárkát, hogy kövessék Őt, az Úr egy új élet örömét ígéri meg, amely megtölti a szívet és lelkesíti az utat.

Hivatástisztázás és hivatásgondozás

Kedveseim, nem mindig könnyű tisztázni hivatásunkat és életünket a helyes irányba terelni. Ezért szükség van egy megújult elkötelezettségre az egész egyház – papok, szerzetesek, lelkipásztori felelősök, nevelők – részéről, hogy főleg a fiatalok számára felkínálják a meghallgatás és a hivatástisztázás alkalmait. Szükség van ifjúsági és hivatásgondozó lelkipásztorkodásra, amely segít felfedezni Isten tervét, különösen az ima, az Isten Szaváról való elmélkedés, a szentségimádás és a lelki vezetés révén.

A hivatás Mária számára is ígéret és kockázat volt

Mint ahogy többször is felmerült a panamavárosi Ifjúsági Világnap idején, Máriára kell tekintenünk. Ennek a lánynak a történetében is, a hivatás egyidejűleg ígéret és kockázat volt. Küldetése nem volt könnyű, ő azonban mégsem engedte meg, hogy a félelem kerekedjen felül. „Az övé olyan személynek az „igenje” volt, aki tevékenyen részt akar venni, aki kockázatot akar vállalni, aki mindenét felteszi egy lapra minden más garancia nélkül, mint annak a bizonyossága, hogy tudja, egy ígéret hordozója. Mindnyájatoktól megkérdezem: érzitek, hogy egy ígéret hordozói vagytok? Milyen ígéretet hordozok szívemben, milyen ígéretet szeretnék kibontakoztatni? Máriának kétségkívül nehéz lehetett volna a küldetése, de a nehézségek nem szolgáltattak okot arra, hogy „nemet” mondjon. Bizonyára nála is jelentkezhettek bonyodalmak, de nem olyan bonyodalmak, mint azok, amelyek akkor következnek be, amikor a gyávaság bénít meg bennünket, mert előzetesen nem tisztáztunk vagy biztosítottunk be mindent”(Imavirrasztás a fiatalokkal, Panamaváros, 2019. január 26.).

Ezen a napon egyesüljünk imában, kérve az Urat, hogy fedeztesse fel velünk életünkre vonatkozó szeretettervét, és adjon nekünk erőt, hogy kockázatot vállaljunk azon az úton, amelyet Ő kezdettől fogva nekünk szánt.

A Vatikánból, 2019. január 31-én, Bosco Szent János emléknapján

Vertse Márta

Forrás: Vatikáni Rádió


2019. május 10., péntek

Domonkos novíciusok bemutatkozása




Bemutatkoznak Paál Gergely és Horváth Gábor Jordán testvérek, akik 2018-ban kezdték el az újoncidőt a magyar domonkos közösség tagjaiként Wormsban két német novíciussal Lucas és Simon testvérekkel együtt Laurentius atya, novíciusmester vezetése alatt.


Fr. Paál Gergely

Az első igazi domonkossal 2016 nagyböjtjében, a BonumTv-ben találkoztam. Bár gyermekkorom óta ismertem szerzeteseket, a domonkosokról csupán teológiai tanulmányaimból halottam. A bencések közül családunkban is volt egy „kincés”, aki annak idején, még a kádári Magyarországon, a keresztség szentségében részesített Budapesten a Sarlós Boldogasszony Plébániatemplom Szent István kápolnájában, ahol később elsőáldozó is lettem. Nem messze nagyszüleim budai lakásától történt mindez, szűk családi körben, akkor, amikor győri szüleim jobbnak látták a fővárosba ünnepelni a hivatalosabb egyházi eseményeket. Kiskamaszként egy esztergomi ferences atyával vettem részt családi táborozásokon, „öntudatos” gimnazistaként pedig benne voltam a Bokor közösségben a győri Szent Imre plébánia ifijében. Jó volt együtt énekelni, kirándulni, táborozni és Jézusról beszélgetni.

Fiatalemberként az evangélium szolgálata iránti vonzódás és az önmegvalósítás közt őrlődve kerülőutakra vitt az életem. Színésznek tanultam a Nemzeti Színház Színiakadémiáján, elvégeztem az Evangélikus Hittudományi Egyetemet, a Színművészeti Egyetemen színházrendező diplomát szereztem, dolgoztam több színházban. Közben ráébredtem, hogy lassan késő lesz szeretni Azt, Aki már előbb szeretett engem. Akit mindig kívül kerestem, pedig velem volt: bennem. Nekivágtam a katolikus teológiának is, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán lediplomáztam. Tanulmányaim idején megismertem a jezsuitákat, a Cenacolo-közösséget, a kispapság életét, a piarista nővéreket, a Fokoláre mozgalmat és a csornai premontreieket. Aztán dokumentumfilmeket készítettem és dolgoztam a BonumTV-ben egészen addig, amíg meg nem erősödött bennem az elhatározás: domonkosként szeretném szolgálni az Urat. A magyarországi testvérek befogadtak. Ezért vagyok, ezért lehetek most itt Worms-ban, Németországban, a rend noviciátusában.

Köszönöm az imákat, amelyek rendünkért, a hivatásokért és értem szólnak.

Paál Gergely testvér



Fr. Horváth Gábor Jordán

Horváth Jordán testvér vagyok. 1999. május 18-án születtem Győrben. Az Észak-Dunántúlon, Fertőszéplakon nőttem fel, katolikus családban. Sopronban töltött gimnáziumi éveim alatt kerültem kapcsolatba a domonkos renddel. A szerzetesség már korán foglalkoztatott, több szerzetesrendet is meglátogattam, végül mégis arra a felismerésre jutottam, hogy a domonkosság az, amire engem Isten meghívott. 2015 óta vagyok kapcsolatban a renddel, és bátran mondhatom, én ebből csak gazdagodtam.

Nagyon vonzott -és vonz mind a mai napig- a domonkosokra olyannyira jellemző tudományos szemlélet, illetve az igazság keresése iránti vágy, amire rendünk mottója, a „Veritas” is utal. Mindegy milyen korban, milyen emberek között, nekünk az igazságot kell hirdetnünk. Az igazságot, Anyaszentegyházunk ősi hitét, Krisztus tanítását, mindezt a lelkek üdvösségére. Számomra röviden ennyit jelent domonkosnak lenni. Rendünk feladata, úgy hiszem, minden korban aktuális, különösen a mai, értékvesztett világban.

2018 elején kezdtem meg a jelöltségemet, ami azért volt különleges, mert az érettségit csak ugyanezen év nyarán tettem le. Miután a magyar vikariátus a közelmúltban össze lett vonva az észak-német (teutón) provinciával, így az egyéves szerzetesi újoncidőt, a noviciátust ezen tartomány worms-i kolostorában kezdtem meg 2018. augusztus 11-én, két társammal együtt. Rendi védőszentemül Szászországi Boldog Jordánt, második rendfőnökünket választottam. A noviciátus hatalmas élmény, bár a német nyelv szépségei még nem fedték fel magukat teljesen előttem, a testvérek mindig roppant segítőkészek. Mi több, a noviciátus magyartanára is én lettem.

Szabályozott napirendünk van az újoncidő alatt. Délelőttönként magiszterünk tanít minket, érintve olyan fontos témákat mint a fogadalmak, az imádság, a domonkos karizma, a rendtörténet vagy a liturgia. Természetesen részt veszünk a reggeli, déli és esti zsolozsmán, valamint a közös étkezéseken, ezzel minél inkább bekapcsolódunk a közösség életébe. Hetenként be van osztva, melyikünk milyen feladatot lát el, ministráns, lektor, előimádkozó, kántor vagy az ebédnél a felszolgálásban segít. Emellett heti egyszer nincs tanítás, ekkor valami fizikai munkát végzünk, ezzel is növelve bennünk az alázatosság erényét. A noviciátus ideje alatt sokat fogunk utazni, nem csak a német rendtartomány házait ismerjük meg közelebbről, hanem például a Szent Domonkos Atyánk életéhez kapcsolódó fontos helyszínekkel is megismerkedünk Franciaországban és Spanyolországban.

„Örvendeztem, mikor azt mondták nékem: Az Úr házába indulunk” (Zsolt 122,1)

fr. Horváth Jordán

Forrás: Domonkosok


A Ferences Kisnővérek szolgálatai - beszélgetés Klára és Éva nővérrel


2019. május 9., csütörtök

Lukács János SJ hivatásának története


Jezsuita hivatásomat leginkább szüleimnek, családomnak és a budapesti piarista gimnáziumnak köszönhetem, annak a gazdag, formáló környezetnek, amelybe beleszülettem. A világot szépnek, értelmesnek, izgalmasnak ismertem meg. Középiskolásként elsősorban a számítógép-programozásba belefeledkezve éltem át a kreatív alkotás örömét. Mivel még általános iskolás koromban a bűvös kocka bűvölt el, először ennek megoldását programoztam. Később, amikor két évvel fiatalabb öcsém hardveres érdeklődése kiegészítette szoftveres irányultságomat, együtt már egész remek dolgokat alkottunk. Versenyekre jártunk, cikket írtunk, előadásokat tartottunk. Bár a papság meg a szerzetesség nagyon távol állt tőlem akkoriban, így utólag látom, hogy ezek a gazdag évek milyen erős alapot jelentettek a továbbiaknak.

Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, villamosmérnök hallgató lettem. Hivatásomat elsősorban az ott átélt kettős krízis formálta tovább. Másodéves koromban egy, az átlagosnál nehezebb programozási feladat megoldásakor a várt elégedettség helyett üresség öntött el. Miért is dolgoztam ennyit? És miért fogok dolgozni később? Ezek izgalmas kérdések voltak, viszont a mérnöki hivatásban elbizonytalanítottak.

Ezzel párhuzamosan az egyetemen szerzett sokféle új tapasztalat hatására a hitem is megingott. Foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy létezik-e Isten? Vagy csak a fejemben van, neveltetésem hatására? A kérdésnek a végére akartam járni, de a különféle istenérvek, egyetemista csoportokban kialakult beszélgetések sehogy sem segítettek. Lehet persze, hogy azért sem, mert fel sem mertem tenni a kérdéseimet igazi mélységükben?

Végül évhalasztást kértem az egyetemen, és csaknem egy teljes évet egy Bárka-közösségben töltöttem önkéntesként. Ezt egyfajta tesztnek gondoltam: ha – mint egy lelkes beszámolóban hallottam – Isten valóban ki tud hozni valami jót abból, amit akkori eszemmel a legrosszabbnak tartottam, akkor majd én is elhiszem, hogy létezik.

A valóságban aztán ez máshogy alakult. A kérdéseimet latolgatni nem maradt idő. A Bárkában „csak” emberekre figyeltem, segítettem, elfogadtam a segítséget másoktól, beszélgettem, imádkoztam, műhelyben dolgoztam, tanultam felelősséget vállalni magamért és másokért. Isten pedig nem egy gondolatmenet végén jelent meg, hanem a legváratlanabb módokon és pillanatokban jutott be előítéleteim és védőbástyáim mögé, míg egyszer csak meglepve vettem észre, hogy kételyeim elpárologtak. Sőt, mintha az emberek is valóságosabbá váltak volna. Kezdtem figyelni rájuk. Feltárult az emberek közötti kapcsolatok gazdag világa. Sejtettem, hogy ebből már nem szeretnék visszalépni, valahol erre keresem tovább az élethivatásomat.

Az egyetemet befejeztem, de már inkább csak becsületből, meg a szüleim megnyugtatására, és mert úgysem volt jobb ötletem, merre tovább. Ez időben a Hit és Fény közösség egy csoportjába kapcsolódtam be. Állami gondozott gyerekeknek szerveztünk hétvégi programokat. Kegyetlen, megrendítő világ volt az övék, szeretetre éhes. Sokat tanultam tőlük. Meglepett és elgondolkoztatott, hogy távoli és nem a megszokott keresztény köreimből ismert ismerősök milyen nagylelkűen kapcsolódtak be ebbe a munkába. Néhány hónap alatt elkötelezett, áldozatkész segítő közösség alakult ki. A gyerekek sokféle szenvedése és változatos játszmái kovácsoltak bennünket szoros közösséggé, és hamar megjelent az igény az imádságra is. Isten volt ott közöttünk, velünk, általunk.

A diplomát 1989-ben kaptam meg, de nem kezdtem dolgozni, hanem a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára iratkoztam be mint világi hallgató. Ekkor már foglalkoztatott a kérdés, hogy talán pap legyek. De nem gondoltam, hogy világi papként, egyedül egy plébánián helyt tudnék állni. A szerzetesek pedig a rendszerváltozásig csak iskolában taníthattak, amire nem éreztem magamban elhivatottságot. Így aztán különböző új, Magyarországon letelepedni készülő vagy visszatérő közösségekkel kezdtem ismerkedni. Egyesek vonzóbbak voltak, mások kevésbé.

Az baj csak az volt, hogy sejtelmem sem volt, hogyan derül ki, hív-e az Úr, vagy csak én forgatok ilyen gondolatokat a fejemben. Próbáltam imádkozni, ahogy tudtam, de nem jutottam előbbre. Végül úgy döntöttem, hogy hacsak egy éven belül nem válik bizonyossá, hogy tényleg az Úr hív, akkor nem foglalkozom tovább ezzel a kérdéssel. Már éppen le is járt volna a kitűzött határidő, amikor furcsa dolog történt. Mintha minden beszélgetés, a napi evangéliumi szakaszok, máskor véletlennek tűnő egybeesések mind azt kezdték volna sugallni, hogy „helyzet van”, ideje a döntésnek, akármi lesz is az. Még mindig nem tudtam, hogyan tudnám én ezt eldönteni. Ekkor egy barátom tanácsolta, menjek el Püspökszentlászlóra, ahol egy idős jezsuita atya, Vácz Jenő tart lelkigyakorlatokat. Írtam neki, és a válasz postafordultával érkezett. Egy hét múlva már ott is voltam a Mecsek gyönyörű völgyében. Az ottani arborétum kis „zöld házában” kaptam szállást. Útközben döntöttem el, hogy ha papféle leszek, akkor jezsuita. Egy-két találkozástól eltekintve nem ismertem őket. Talán azért keltették fel a figyelmemet mégis, mert az addig megismert közösségek kissé riasztó harsánysága után valami komolyságot vártam tőlük, hogy ők majd tudják, mit kezdjenek velem, és hogyan készítsenek fel a várható feladatokra.

A lelkigyakorlat valóban segített döntenem. Az utolsó nap a kastély kápolnájában imádkoztam, és imádságom egyszer csak elmélyült. Utána már nem kerestem tovább. Ha létezik hívás, akkor én hallottam. Persze nemigen tudtam elmondani senkinek, hogy mi is történt. Amikor mégis megpróbáltam, elég bizonytalan és értetlen reakciókat váltottam ki. Csak egy évvel később, Weissmahr Béla novíciusmester bólintott értőn: „Volt egy kontemplatív imaélményed”.

Huszonöt éves koromban, 1991. szeptember 12-én léptem be a noviciátusba. Vacsora után körbeültünk és bemutatkoztunk: miért szeretnék jezsuita lenni? Ámulva hallgattam, amint a többiek – lehettünk vagy huszonöten a másodévesekkel együtt – nagynevű jezsuitákat emlegetnek, meg Szent Ignácot, Isten nagyobb dicsőségét. Hát én nem sokat tudtam mondani.

Szükségem volt a következő hónapokra és évekre, amíg meg tudtam fogalmazni, hogy miért is. Rengeteg alkalom adódott, amikor a helyemen éreztem magam, megerősítést és bizalmat éreztem. Amikor nemcsak az imádság fontosságáról volt szó, hanem konkrét segítséget is kaptam, hogyan imádkozzak. Amikor az emberi gyarlóságok közepette mégis normálisnak bizonyult a jezsuita közösség, sok inspiráló beszélgetéssel, összeszedettséggel. Ahogy a noviciátus utáni fogadalmak előtt az elköteleződés miatti szorongásaimat oldotta a katarzis, amelyet a Pálos Antal atya által tartott lelkigyakorlaton éltem át. Vagy amikor lelkigyakorlat-kísérőként először lehettem tanúja Isten lélegzetelállító működésének mások lelkében, és végre egy kicsit közel érezhettem magam Szent Ignáchoz, aki számára oly sok örömet és vigasztalást adott, hogy másokat Isten felé segíthetett.

Belépésemet több barátomnak egy lengyelországi síelés egyik nagy beszélgetős estéjén jelentettem be. Valahogy úgy indokoltam a döntésemet, hogy van egy hely, ahol a világot érinti Isten, onnan fakadnak a legszebb dolgok, és én annak a pontnak a közelében szeretnék élni és dolgozni, hogy az a hely kicsit könnyebben átjárható legyen. Mostanában sokszor eszembe jut ez a kép. Talán már nem mondanám egyetlen pontnak a világon, mert jobban látom, hogy Isten bárhol megmutathatja vigasztalását, erejét, irgalmát. De ma sem tudnám ennél jobban megfogalmazni, mit tartok fontosnak, mit szeretnék tenni másokért.

Hálával nézek vissza az eltelt évekre, és kíváncsian, kicsit türelmetlenül előre. Szeretem a jezsuita rendet, a jezsuita élet kihívásait, örömeit. A kincsekből, amelyekkel Urunk megajándékozta Szent Ignácot és ezt a Társaságot, sok kezdett kamatozni az elmúlt fél évszázadban, de lesz még bőven mit felfedeznünk a következő években, évtizedekben is. Alig várom!

Forrás: Jezsuiták