2019. március 31., vasárnap

Szent II. János Pál pápa levele az áldozópapokhoz 2004. Nagycsütörtökére

Drága Áldozópapok!

Örömmel és szeretettel írok nektek Nagycsütörtök alkalmával, folytatva azt a hagyományt, amit első pápai húsvétommal kezdtem meg, immár 25 évvel ezelőtt. Levélbeli találkozásunk, mely a Jézus Krisztus papságában való közös részesedésünk miatt különösen baráti jellegű, e szent nap liturgiájába szövődik, melyet két jelentőségteljes szertartás határoz meg: délelőtt az Olajszentelési szentmise, este pedig az Utolsó Vacsora szentmiséje.

Először arra gondolok, hogy összegyűltök egyházmegyétek székesegyházában Ordináriusotok köré, hogy megújítsátok papi ígéreteiteket. Ez a nagyon kifejező szertartás a szent olajok, kiemelten a krizma konszekrációja után történik, és jól beleillik ezen ünneplésbe, mely láthatóvá teszi az Egyházat, a szentségekkel megszentelt és arra hivatott papi népet, hogy a világban árassza az Üdvözítő Krisztus jó illatát (vö. 2Kor 2,14–16).

Este pedig – lelki szemeimmel látom – beléptek az Utolsó Vacsora termébe, hogy megkezdjétek a Húsvét három szent napját. Éppen oda, „az emeleti terembe” (Lk 22,12) hív bennünket Jézus minden Nagycsütörtökön, és legszívesebben ott találkozom veletek, szeretett Paptestvéreim. Az Utolsó Vacsorán születtünk, mint papok: íme ezért oly szép és felelősségteljes a Cönákulumban való találkozásunk, miközben mélységes hálával telve együtt emlékezünk magasztos küldetésünkre.

2. Az Eucharisztiából születtünk. Amit az Egyház egészéről állítunk – tudniillik, hogy „az Eucharisztiából él”, miként ezt legutóbbi enciklikámban hangsúlyozni akartam –, ugyanazt elmondhatjuk a szolgálati papságról is: „az Eucharisztiából” ered, él, tevékenykedik és terem (vö. Trienti Zsinat XXII. sessio, 2. kánon. DS 1752). „Nincs Eucharisztia papság nélkül, mint ahogy nincsen papság Eucharisztia nélkül” (Dono e mistero. 1996. 89.o.)

A fölszentelt szolgálat, melyet soha nem lehet puszta funkciókra redukálni, mert a „lét” szintjén valósul meg, arra teszi képessé a papot, hogy „Krisztus személyében” cselekedjék, s a csúcspontját abban a pillanatban éri el, amikor a kenyeret és a bort konszekrálja, megismételve az Utolsó Vacsorából Jézus szavait és mozdulatait.

E rendkívüli valóság megrendít, és csodálatra indít: mily alázatos leereszkedés, mellyel Isten egyesülni akar az emberrel! Ha az Ige megtestesülését szemlélve megindultan állunk a betlehemi jászol előtt, hová legyünk az oltár előtt, ahol a pap szegény keze által Krisztus megjeleníti az időben a maga áldozatát? Nem tehetünk mást, mint hogy térdre borulunk, és csendben imádjuk a hit legnagyobb misztériumát.

3. „A hit misztériuma (Íme, hitünk szent titka)”, hirdeti a pap a konszekráció után. Az Eucharisztia a hit misztériuma, ebből következően a hit misztériuma maga a papság is (Dono e mistero 89. o.). A megszentelésnek és szeretetnek ugyanaz a misztériuma – a Szentlélek műve, mely által a kenyér és a bor átváltozik Krisztus testévé és vérévé, – kezd működni a szolga személyében a papszentelés pillanatában. Különleges kölcsönösség van tehát az Eucharisztia és a papság között, s ez a kölcsönösség a Cönákulumból ered: együtt született szentségek, melyeknek további sorsa is összefonódik az idők végezetéig.

Ezzel azt a valóságot érintjük, amelyet „az Eucharisztia apostoliságának” neveztem (vö. Ecclesia de Eucharistia enciklika, 26–33. p.). Az Eucharisztia szentségét – éppúgy mint a bűnbánat szentségét – Krisztus az apostolokra bízta, s általuk és utódaik által átörökítette nemzedékről nemzedékre. Nyilvános működésének kezdetén a Messiás meghívta és megalkotta a Tizenkettőt, hogy „vele legyenek”, s hogy küldetéssel elküldje őket (vö. Mt 3,14–15). Az apostolok számára a Jézussal való együttlét az Utolsó Vacsorán érte el a csúcspontját. Megülve a húsvéti vacsorát és megalapítva az Eucharisztiát, az isteni Mester teljessé tette a hivatásukat. Amikor ezt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, ráütötte a szentségi pecsétet a küldetésükre, és egyesítve magával őket a szentségi kommunióban, rájuk bízta, hogy folytassák vég nélkül ezt a legszentebb cselekményt.

Miközben kiejti a szavakat: „Ezt cselekedjétek...”, az apostolok utódaira gondolt, akiknek majd folytatniuk kell az o küldetésüket és szét kell  osztaniuk az Élet Kenyerét egészen a föld végső határáig. Ezért bizonyos értelemben a Cönákulumban mi is, drága Paptestvérek, egytől egyig „megkülönböztető szeretettel” (az Olajszentelési mise prefációjából) meghívást kaptunk, hogy fogadjuk az Úr szent és imádandó kezéből az eucharisztikus Kenyeret, hogy aztán mi törjük meg Isten népének táplálásra, mely az időben zarándokol a mennyei Haza felé.

4. Az Eucharisztia, miként a papság is, Isten ajándéka, „mely lényegében múlja felül a közösség lehetőségeit”, és a közösség ezeket az ajándékokat „az apostolokig visszanyúló püspöki jogfolytonosság révén kapja meg” (Ecclesia de Eucharistia enciklika, 29. p.). A II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy „akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában (...), Krisztus személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek” (LG 10). A hívok közössége, mely egy a hitben és a Szentlélekben, és sokféle ajándék birtokában van, jóllehet az a hely, ahol Krisztus „jelen van Egyházában, egész különlegesen a liturgikus cselekményekben” (SC 7), önmagában mégsem képes „létrehozni” az Eucharisztiát, sem önmagáénak „adni” a fölszentelt szolgát.

Ezért helyesen teszi a keresztény nép, hogy miközben egyrészt hálát ad Istennek az Eucharisztia és a papság ajándékáért, másrészt szüntelenül imádkozik azért, hogy az Egyház ne szenvedjen paphiányt. Soha nincs elég pap, hogy meg tudjanak felelni az evangelizálás és a hívok lelkipásztori gondozása növekvő igényeinek. A világ egyes részein egyre égetőbb a paphiány, mert fogy a papság létszáma és nincs elegendő utánpótlás. Másutt, hála Istennek, a hivatások ígéretes tavaszát lehet látni. És Isten népe is egyre inkább ráébred, hogy imádkoznia és cselekednie kell azért, hogy növekedjék a papi és szerzetesi hivatások száma.

5. Igen, a hivatás olyan ajándék, amelyet szüntelenül kérni kell Istentől. Megszívlelve Jézus felszólítását, elsősorban az aratás Urát kell kérnünk, hogy küldjön munkásokat aratásába (vö. Mt 9,38). A hivatásgondozás első és leghatásosabb eszköze a csöndes szenvedéssel megtámogatott imádság. Imádkozzunk és szüntelenül Krisztusra tekintsünk, bízva abban, hogy Belőle, az egyetlen Örök Főpapból és az o isteni áldozatából, a Szentlélek működésének hatására, bőséggel születnek majd új hivatások, melyekre az Egyház életének és küldetésének mindig szüksége van.

Időzzünk a Cönákulumban és szemléljük a Megváltót, aki az Utolsó Vacsorán megalapította az Eucharisztiát és a papságot. Azon a szent éjszakán Ő nevén szólított minden egyes papot az idők végezetéig. Tekintete mindegyiküket érinti; az a megelőző és szeretetteljes tekintet, amely megnyugodott Simonon és Andráson, Jakabon és Jánoson, Natánáélen, amikor a fügefa alatt volt, a vámasztalnál ülő Mátén. Jézus hívott meg minket, és sokféleképpen hív folyamatosan másokat is a szolgálatára.

A Cönákulumból keres és hív Krisztus fáradhatatlanul: itt van a hiteles hivatásgondozás kiapadhatatlan forrása, amiért elsősorban mi vagyunk felelősek. Készségesen kell segítenünk azokat, akiket O a papságában akar részesíteni, hogy nagylelkűen válaszoljanak a hívására.

Azonban minden egyéb kezdeményezést megelőzően feltétlenül szükséges a mi személyes hűségünk. Nagyon fontos ugyanis Krisztushoz való ragaszkodásunk, az Eucharisztia iránti szeretetünk, az összeszedettség, ahogyan misézünk, az áhítat, ahogyan szentségimádást végzünk, a buzgóság, ahogyan áldoztatunk, különösen ahogyan a betegeket ellátjuk. Jézus, az Örök Főpap, szüntelenül személyesen hívja a munkásokat a szőlőjébe, de úgy akarta, hogy szüksége legyen kezdettől fogva tevékeny együttműködésünkre. Az Eucharisztiát szerető papok képesek átadni gyermekeknek és fiataloknak azt az „Eucharisztikus csodálatot”, amit fel akartam ébreszteni Ecclesia de Eucharistia enciklikámmal (vö. 6. p.). Ok képesek úgy vonzóvá tenni a papi életet, ahogy ezt bizonyíthatja a saját hivatásunk története is.

6. Éppen ezért, Drága Paptestvérek, a többi kezdeményezésekkel szemben részesítsétek előnyben a ministránsokkal való törődést, akik mintegy „melegágya” a papi hivatásoknak. A ministránsok csoportja, ha a plébániai közösségen belül megfelelően gondozzátok, a szemináriumot előkészítő, igazán keresztény szellemű alakulás útja lehet. A plébániát mint családokból álló családot neveljétek, hogy ministráló fiaikat úgy lássák, mint olajfasarjadékokat Krisztus asztala körül (vö. Zsolt 127,3).

A fogékonyabb családok és katekéták együttműködésével igen nagy gondot fordítsatok a ministráns csoportokra, hogy az oltár körül szolgálva mindegyikük tanulja meg egyre jobban szeretni az Úr Krisztust, ismerjék föl, hogy valóságosan jelen van az Eucharisztiában, ízleljék meg a liturgia szépségeit. Figyelembe véve az életkori sajátosságokat, támogassátok és bátorítsátok a minisztrsánsokkal kapcsolatos kezdeményezéseket, mind egyházmegyei, mind plébániai szinten. Krakkói püspökségem éveiben volt alkalmam megtapasztalni, mennyire hasznos törődni emberi, lelki és liturgikus képzésükkel. Amikor kisfiuk és ifjak örömmel és lelkesedéssel szolgálnak az oltár körül, kortársaiknak beszédes bizonyságot adnak az Eucharisztia jelentőségérol és szépségéről. A pap és a nagyobbak magyarázatai és példája nyomán pedig még a legkisebbek is – eleven képzeletüknek köszönhetően, ami életkori sajátosságuk – növekedni tudnak a hitben és a lelki valóságok szeretetében.

És végül ne feledkezzetek meg arról, hogy Jézusnak, a Főpapnak első „apostolai” ti vagytok: a ti tanúságtételetek minden más eszköznél és segítségnél többet nyom a latban. A vasárnapi és hétköznapi szentmisék rendszerességében veletek találkoznak a ministránsok, a kezetek között látják „létrejönni” az Eucharisztiát, arcotokról olvassák le a misztérium tükröződését, a szívetekben veszik észre egy nagyobb szeretet meghívását. Legyetek számukra atyák, tanítómesterek, az Eucharisztia szeretetének és az életszentségnek a tanúi.

7. Drága Paptestvérek! Sajátos küldetéstek az Egyházon belül megköveteli, hogy Krisztus „barátai” legyetek, szüntelenül az O arcát szemléljétek és tanulékony tanítványok legyetek a Szűzanya iskolájában. Szüntelenül imádkozzatok, ahogy az Apostol buzdít (vö. 1Tesz 5,17), és buzdítsátok a híveket, hogy imádkozzanak a hivatásokért, a papságra meghívottak állhatosságáért és minden pap megszentelődéséért. Segítsétek közösségeiteket, hogy egyre jobban szerethessék azt a páratlan „ajándékot és misztériumot”, ami a szolgálati papság.

A Nagycsütörtök imádságos légkörében eszembe jut a Jézus a Főpap és Áldozat litánia néhány invokációja (vö. Dono e mistero 113–116. o.), melyeket immár oly régóta imádkozom, nagy lelki haszonnal:

Jézus, Pap és Áldozat,

Jézus, Főpapunk, ki az Utolsó Vacsorán örök áldozatot alapítottál,

Jézus, az emberek közül választott Főpap,

Jézus, az emberekért állított Főpap,

Jézus, Főpapunk, aki önmagadat adtad áldozatul Istennek,

Irgalmazz nekünk!

Hogy népednek szíved szerinti pásztorokat adni méltóztassál,

Hogy aratásodba hűséges munkásokat küldeni méltóztassál,

Hogy misztériumaid hűséges kiosztóit megsokasítani méltóztassál,

Kérünk téged, hallgass meg minket!

Egyenként Mindnyájatokat, és mindennapi szolgálatotokat, a papok Anyjának gondjaira bízlak. A Világosság Rózsafüzérének ötödik titka megtanít arra, hogy Mária szemével szemléljük az Eucharisztia ajándékát, s hogy csodáljuk azt a „mindvégig” tartó szeretetet (Jn 13,1), amelyet Jézus az Utolsó Vacsorán kinyilatkoztatott, és alázatát, amellyel jelen van minden tabernákulumban. Nyerje el számotokra a Szent Szűz, hogy soha ne váljék megszokottá a kezetekbe adott misztérium. Ha megmaradtok a hálaadásban az Úr iránt Testének és Vérének rendkívüli ajándékáért, akkor hűségesek maradhattok papi szolgálatotokban.

Te pedig, Krisztusnak, az Örök Főpapnak Anyja, esdj ki az Egyház számára sok és szent hivatást, az oltárnak hűséges és nagylelkű szolgákat.

Drága Paptestvérek, Nektek is, Közösségeiteknek is áldott Húsvétot kívánva, megáldalak Benneteket.

A Vatikánból, 2004. március 28-án, Nagyböjt ötödik vasárnapján, pápaságom 26. évében

II. János Pál pápa

Forrás: MKPK

Jezsuita misszionáriusok Belizben


Nyílt nap a Ferences Szegénygondozó Nővéreknél

Időpont:

2019. április 13., szombat, 8:00–17:00

Helyszín:
   
Haynald Lajos utca 12, Szécsény 3170





Ha szívesen bepillantanál egy szerzetes életébe, most megteheted! Várunk szombat reggel, vagy péntek esti itt alvással egy egész napra, ahol találkozhatsz velünk (nővérekkel) részt vehetsz közös imánkban, szolgálatunkban, étkezéseinkben, lesz alkalmad találkozni más fiatalokkal, rászorulókkal, Jézussal!

Kérdéseddel bátran keress és jelentkezz április 11-ig nálam: Lócskai Kinga (locskaikinga@gmail.com).

Forrás: Ferences Szegénygondozó Nővérek



2019. március 28., csütörtök

Hitből fakadó igen – az állandó diakónussá válás útján

Március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján Csullag Gábor és Koósz Roland admissióját ünnepelték Sombereken. Az állandó diakónusi szolgálat felé vezető út egyik utolsó állomása a szertartás, amelynek keretében a diakonátusra készülőket hivatalosan is felveszik a jelöltek közé.


Az állandó diakónusi szolgálatra 34 év fölötti, megállapodott nős férfiak jelentkezhetnek, akik harmonikus családban, szentségi házasságban élnek, és házastársuk is támogatja őket a diakónussá válásban. Aki nem házas, az is jelentkezhet a szolgálatra, ebben az esetben azonban vállalnia kell a cölebsz életformát, a szentelés után sem házasodhat meg. A diakónusjelölteknek ezen felül önálló megélhetéssel, felsőfokú hitéleti végzettséggel vagy megkezdett tanulmányokkal kell rendelkezniük. A Pécsi Egyházmegyében idén nyáron Csullag Gábort és Koósz Rolandot fogja diakónussá szentelni Udvardy György megyéspüspök.

A két diakonátusra készülő jelölését (admissioját) a március 25-i szertartáson ünnepelték Sombereken, ahol a jövőben Koósz Roland fog szolgálatot teljesíteni. Udvardy György megyéspüspök a szentmise prédikációjában Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének kapcsán hangsúlyozta, hogy az „Isten és ember legbensőségesebb találkozásának pillanatát tárja elénk”.

Üdvtörténeti megvilágításba helyezve a találkozás pillanatát a főpásztor arról beszélt, hogy a kiválasztott nép tagjai tudtak arról, hogy az Isten hűséges, ő a Szövetség Istene. Várták, hogy visszavonhatatlanul megtapasztalhassák, betartja ígéretét. Számtalan formában elképzelték a nagy találkozást, főként látványosan, kiváltságokat szerző ünnepi alkalomként. „Az Isten azonban észrevétlenül lép be az ember életébe: ahogyan tetten érhetetlen a foganás pillanata, ahogyan az ember az első hópihe földre érkezését keresi, közben pedig azt látja, hogy körülötte minden fehér. Nem tetten érhető, de bizonyossággal eljön. Az Isten foganásunk pillanatától kezdve vállalja sorsunkat, vállalja azt az embert, akik vagyunk. Vállalja a kitettséget, az emberi lét korlátait.” – fogalmazott Udvardy György.

A továbbiakban a végérvényesen kimondott igenekről beszélt: „Sokszor, mindennapjainkban ezekből a kimondott igenekből táplálkozunk, újra és újra igent mondunk, és ez jó, mert ezáltal az emberi méltóságunk növekszik, hivatásunkat tudjuk megélni, emberségünknek megfelelően tudunk dönteni, így tudunk törődni egymással, a ránk bízottakkal.” Végül pedig a diakonátusra készülőkhöz fordult: „Mindazok a gondolatok, törekvések, amelyek családjaitok életét meghatározták, hozzájárultak ennek a döntésnek a határozott megfogalmazásához. Most, amikor az egyház közösségében örülünk, hogy vállaljátok a küldetést, egyértelműen azt akarjátok, amit az egyház ebben a szentségben ad, és nem mást akartok szolgálni, mint az Istent, akinek az irgalmát felfedeztétek, az egyház a készületnek ebben a végső fázisában átadja a küldetés erejét. Ezt szeretnénk itt most ünnepelni, abban a biztos tudatban, hogy Isten az ember kimondott, hitből fakadó igenjét saját akaratával megerősíti, megáldja, isteni erővel tölti el. Ezért bizakodunk, és hisszük azt, hogy általatok az egyházat gazdagítja.”

Koósz Roland és Csullag Gábor idén fejezi be tanulmányait a Kanter Károly Felnőttképzési Intézetben. Az admissio szertartáson jelen volt és a diakonátusra készülőket köszöntötte Füzes Ádám óbudai esperes, az intézet igazgatója is.



2019. március 27., szerda

Aki a Ferenciek terén nem csak áthaladt – beszélgetés Bagyinszki Ágostonnal


Az én szerzetesem: Beatrix Van den Borre FSO nővér

A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük –, mit jelent ő számukra, mit szeretnek benne. Havasi Viktor írását adjuk közre.


„Aki fogja a megfáradt kezet,
Aki felemeli a megtört szívet,
Aki vigaszt nyújt a szenvedőknek,
Aki felmelegíti a fázós lelkeket,
Hitet ad, ahol a hit már reményt vesztett,
Reményt sugároz a hitüket keresőknek.”

Amikor belépek a kútvölgyi Boldogasszony-kápolna szeretetteljes csendjébe, feltűnik előttem egy mosolygós, kedves arc, apró, törékeny termet, tekintetéből melegség sugárzik. Anyai szeretettel mint hazatérő gyermekét fogad a kis kápolnában. Bármikor mehetek hozzá, ő mindig örömmel vár, olyankor félreteszi a munkáját, számára a „gyermekei” a legfontosabbak.

Beatrix nővér számára minden látogató, minden lélek egyformán fontos, mindenkihez van egy kedves szava, tekintete biztatást és erőt sugároz. A hit, a remény és a szeretet az egyéniségéből fakad, beszélgetéseink során mindhárommal bőségesen megajándékoz. Akárhányszor megyek, lélekben mindig megerősödve, új erővel feltöltődve hagyom el Szűzanyánk e csodálatos kegyhelyét.

Beatrix nővért korát meghazudtoló tettrekészség jellemzi. Krisztus ügyéről beszél, tervezi a jövőt. Lelkesen vezeti végig a zarándokokat a csodálatos Mindszenty-emlékszobán, ahol Regőczi István atyával közösen, évtizedek áldozatos munkájával gyűjtötték össze a bíboros atya ereklyéit, majd István atyának, az Isten vándorának életútját bemutató emléktárgyait. Beatrix nővér 14 éves korában olvasta „Isten vándora” Belgiumban megjelent könyvét, melynek hatására elhatározta, hogy Magyarországon követi Krisztus ügyét, s már fiatal korában megtanult magyarul. Regőczi atya Az Isten vándora című könyvében a fiatal Beatrix nővért Jeanne d’Archoz hasonlította. Beatrix nővér Regőczi István letartóztatása után az atya ügyéért több alkalommal szembeszállt a kommunista rezsim hivatalnokaival. Amikor az Isten vándora az utolsó fogságából kiszabadulva magára maradt, állomáshelyet már nem kapott, Beatrix nővérrel közösen befejezték a kútvölgyi Boldogasszony-kápolnát.

Beatrix nővér évtizedeket töltött el István atya mellett mint munkatársa, mint legfőbb lelki támasza és betegsége idején gondozója, majd István atya halála után folytatta a magyarság engesztelésének ügyét. A nővérnek köszönhető, hogy a kútvölgyi Boldogasszony-kápolna ma is az engesztelés, a hálaadás és a szentségimádás helye maradt.

Havasi Viktor

Forrás: Magyar Kurír


2019. március 25., hétfő

Ki cseréli ki a biztosítékot, avagy hogyan legyünk jezsuiták?


Egy jezsuitának miért az út az otthona? Hogyan fér meg egy szerzetesben a mély lelkiség és a kicsattanó életöröm? És miért az engedelmesség a legnehezebb fogadalom? Szempontok arról, mit jelentett a Jézus Társasága tagjának lenni egykor, és mivel jár ma. Szőnyi Szilárd szubjektív portréja kedvenc szerzetesrendünkről.


„Ha az ignáci lelkiséget egyetlen szóval akarnánk jellemezni, a legtalálóbb az »út« lenne” – olvassuk Willi Lambert SJ A valóság szeretete – A Szent Ignác-i lelkiség alapszavai című könyvében. A Jezsuita Kiadó kötetének német szerzője nem véletlenül ebbe a kifejezésbe sűríti a rendalapító életének esszenciáját – és mi sem találomra választottuk jelen lapszámunk címlapképét. Íñigo López de Loyola életének meghatározó élménye volt, amikor 1522-ben baszkföldi otthonából az Ibériai-félsziget másik végébe, a katalóniai Manresába vándorolt. A 660 kilométeres útvonalat, melyet Ignác bő két hónap alatt tett meg, ma Camino Ignaciano néven jegyzik, bár kevésbé ismert, mint az ellenkező irányba, Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab-zarándoklat.

Pénz nélkül zarándokolni

Akik Ignác lába nyomába erednek, újrajárják azt az utat, amely nemcsak a baszk fiatalember, de azóta nemzedékek hívőinek életét is megváltoztatta. A lovagból lett későbbi szerzetes ugyanis a Barcelonához közeli Manresában kezdte el írni lelkigyakorlatos jegyzeteit, és itt történt megvilágosodásként ismert élménye is. Amint visszaemlékezéseiből kiderül, sokat elmélkedett a Cardoner folyó partján, illetve a közeli domb tetején, és az egyik alkalommal sokkal többet értett meg Istenből, a keresztény élet lényegéből, mint egész addigi tanulmányai során.

Willi Lambert szerint Ignác útja először földi értelemben vezetett felfelé. Előkelő család sarjaként udvari karrier várta, és a franciák ellen Pamplona védelmében vívott csatában egy eltéved ágyúgolyó kellett ahhoz, hogy a világfit a megtérés útjára terelje. A szétroncsolt térdű férfiú a sérülésből való lábadozás alatt unatkozott, ezért könyveket hozatott magának. A kastélyban azonban lovagregények helyett csak Jézus és a szentek életéről szóló kötetek voltak.

A hősiességet mindennél többre tartó vitéz e művek hatására kezdte megérezni: maradandóbb örömet okoz neki, ha mások helyett önmagát győzi le, és a szentek nyomába szegődve hitének elmélyítésére törekszik.

Először viszont lelki mélységeket kellett megélnie, egészen az öngyilkosság kísértéséig, hogy végül eljuthasson az Istennel való egyesülés misztikus magasságaiba. Gyalog, lovon, szamáron, hajón aztán beutazta Európát, eljutva Jeruzsálembe is, hogy a Szentföldet felkereső keresztények lelki istápolásával foglalkozzon. A muszlimok jelenléte azonban keresztülhúzta tervét, és vissza kellett térnie szülőföldjére. A szüntelen úton létnek ekkor sem fordított hátat, sőt leveleit A zarándok néven írta alá, és lelki életrajzának is ezt a címet adta.

Ezért is van, hogy amikor a jezsuita novíciusokat úgynevezett probációk alá vetik, pénz nélkül vagy minimális anyagiakkal ellátva egyhónapos zarándoklatra küldik őket. Az isteni Gondviselésbe való hit erősítését célzó úton azt kell enniük, amit jótevőiktől kapnak, ott kell aludniuk, ahova befogadják őket. Rendtagok beszámolói szerint ez az élmény meghatározó erővel bír hivatásukra, és egész életükben elkíséri őket.

„Az út a mi otthonunk”

Sajátos fejleménye a sorsnak, hogy az első templom, amelyre a rendalapító és társai Rómában rábukkantak, a Madonna della Strada, vagyis az Úti Boldogasszony volt. A pesti Jézus Szíve-templom falán is Feszty Masa azonos című festménye látható, és amikor a kommunizmus 1949-ben külföldre kényszerítette a magyar provincia fiataljait, e kép előtt ajánlották Mária oltalmába hontalan életüket. És miközben a történelem viharai sokszor akaratukon kívül is ide-oda vetették a rend tagjait, alapesetben sem áll távol tőlük a mobilitás; ahogy Ignác egyik legközelebbi munkatársa, Nadal Jeromos fogalmazott: „Az út a mi otthonunk.”.

Ebből következően a Jézus Társaságához csatlakozóknak fel kell készülniük arra, hogy általában egyetlen helyen vagy feladatban sem hagyják túlságosan sokáig, nyolc-tíz évnél hosszabban megmelegedni őket.

„Hivatásunkhoz hozzátartozik, hogy sok országot bejárjunk” – olvassuk továbbá az egyik rendi szabályban. És valóban, jelenleg a magyar jezsuiták is három földrész nyolc államában tevékenykednek Olaszországtól Kanadáig és Libanontól Srí Lankáig, tapasztalatot szerezve arról, hogy az egyes kultúrákban a keresztények mennyire másként élik meg a hitüket. (Ennek jegyében több országban még öltözködésükkel is alkalmazkodnak az ottani szokásokhoz, vagy helyi nevet vesznek fel, miként Matteo Ricci itáliai misszionárius tette már a XVI. századi Kínában.

És amikor erről beszélünk, érdemes meghallgatni szerzetesek vallomásait, hogy a tisztaság, szegénység, engedelmesség hármas fogadalomból a közvélekedéssel ellentétben nem a cölibátus betartása, hanem az elöljáróknak való engedelmeskedés a legnehezebb. Különösen igaz ez a jezsuitákra, akiknek jószerivel szinte mindegyike külön intézmény, sajátos karizmákkal – és gyakorta ennek megfelelő határozott elképzelésekkel a világról és benne saját helyzetéről.

Az erős egyéniségeknek és a személyes kezdeményezéseknek nyitott teret már Szent Ignác is, amikor úgy rendelkezett: azért, hogy követői mindig úton lehessenek az emberek szolgálatában, a jezsuiták ne mondják közösen a zsolozsmát. És noha a Jézus Társasága tagjainak többsége rendházban él, az előbbiek miatt nem kis feladat összehangolni az egyéni és közösségi szempontokat. Az aránytévesztés veszélyei persze ismertek, és egy jól működő közösségben az étkező- vagy éppen beszélgetőasztalt igyekeznek legalább hetente egyszer körbeülni, hogy így is erősítsék a testvéri kapcsolatokat.

Földön járnak, égre néznek

A jezsuiták küldetését jól jelképezi az is, hogy főtemplomuk, az Il Gesù Rómában épp az egyházi és polgári út kereszteződésében áll. A lelkigyakorlatok, a szemlélődés, az ignáci misztika mellett ugyanis – ahogy a zsolozsmázás közben biztosítékot cserélő jezsuitáról szóló vicc is kifejezi – nagyfokú gyakorlatiasság jellemzi őket. (Ennek volt két lábon járó bizonyítéka a minap az a csendes, visszahúzódó filozófiaprofesszorként ismert szerzetes is, akiről sok mindent gondolnánk, csak azt nem, hogy a pesti rendház ebédlőjében egy létra tetejére pattan, és szakszerűen megbütyköli a falra rögzített rootert.)

Ahogy az eredendően lovag Szent Ignác is képes volt megindultságában hosszasan könnyezni, egy jezsuitában emellett egyszerre férhet meg a mély lelkiség és a kicsattanó életöröm; a katolikus tanítás hajlíthatatlan képviselete és a buddhizmus iránti nyitottság; a kirobbanó szenvedélyesség és a lírai érzelmesség; adott esetben a mások hibái miatti zsörtölődés és a nagyvonalúság. A jó jezsuita ad az öltözködésére, a frizurájára vagy éppen a szakállára, és testi értelemben sem hagyja el magát. A magyar rendtartományban van, aki bokszol, más vitorlázik, síel, biciklizik, fut, úszik; nemcsak azért, mert meg kívánja őrizni a test, lélek és szellem harmóniáját, hanem mert tudja, hogy nemcsak önmagát, hanem rendjét, egyházát is képviseli.

És ha a jezsuiták ennyire sokfélék, mi a közös bennük? Nos, csupa kézenfekvő dologról, voltaképpen a kereszténység alapjairól van szó. Isten szándékainak szakadatlan fürkészéséről, a Megváltóhoz fűződő személyes kapcsolatról és az emberek Szent Ignác-i elkötelezettséggel történő szolgálatáról – ilyen értelemben persze nem csupán kedvenc szerzetesrendünk, hanem minden krisztusi közösség Jézus társasága.

A baszk rendalapító és követői ezzel tehát nem találták fel a spanyolviaszt, csupán visszanyúltak a hit gyökereihez. Igaz, bizonyos helyzetekben ez már önmagában forradalmi tett – nemhiába járta meg Ignác a minden hitbeli megújítási szándékot gyanakvással tekintő inkvizíció börtönét is.

Ami pedig a fentiekben vezérfonalként említett út végső célját illeti, legutóbb épp Ferenc pápa figyelmeztetett arra, hogy a nagy gyakorlatiasság közepette ne vesszen el a lényeg. Amikor a hetekben közzétették, hogy a rend a következő tíz évben mely területekkel akar kiemelten foglalkozni – lelkiség, szegények, ifjúság, teremtésvédelem –, az egyházfő az első pont jelentőségét hangsúlyozta, ugyanis „ezen imádságos lelkület nélkül a többi preferencia nem terem gyümölcsöt.” Vagy ahogy Jezsuita spiritualitás című könyvében az amerikai James Martin SJ írja: „A Szent Ignác-i spiritualitás értelmét veszti Isten nélkül. A cél ugyanis nem valamilyen hely. Hanem Isten.”

(Az írás a M.I.N.D – a magyar jezsuiták ingyenes negyedéves lapja – tavaszi számában jelent meg.)

Forrás: Jezsuiták