2017. december 24., vasárnap

2017. december 14., csütörtök

Pálos jelöltek beöltözése Lengyelországban

Jelöltjeink felvették a pálos habitust a lengyelországi Leśniów-ban december 8-án.

December 8-án, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén Csehi Krisztián és Kovács Imre Zsolt a lengyelországi Leśniów-ban ünnepi szentmise keretében öltötték magukra a pálosok fehér ruháját. Az ünnepi eseményen részt vett Csóka János tartományfőnök atya és Puskás Antal atya, valamint jelen voltak a két jelölt családjának tagjai, ill. barátai. A két fiatal a szentmise homíliája után kapta meg a rendi ruhát. Beöltözésekor Krisztián a Rafael nevet vette fel, Zsolt pedig megőrizte eredeti nevét. (A rendben nem kötelező a névváltoztatás.)


Leśniów Mária-kegyhely, a családok zarándokszentélye. Lengyelország nyugati részén fekszik, Częstochowától kb. háromnegyed órányira, csendes, erdős vidéken. A leśniów-i pálos kolostorban működik a rend központi noviciátusa. A pálos jelöltek az egész világról ide jönnek az újoncév eltöltésére. A rendi vezetőség azért döntött a központi noviciátus gondolata mellett, hogy a rend növendékei jobban megismerjék egymást, és közösségben készülhessenek fel a szerzetesi életre, s ezáltal is egy családdá váljanak. A noviciusképzést vezető pálos atyák személyében a rendi nevelés legjobb lelki-szellemi erői összpontosulnak.

A pálos növendékek mindennapjait az imádság, a munka, a tanulás és a közösségi élet határozza meg. A közösen végzett zsolozsmán és napi imádságokon túl hetente egyszer egész éjszakás szentségimádást tartanak. A kolostorhoz tartozó gazdaságban többek között növénytermesztéssel foglalkoznak. A novíciusok az imádság és a rendi kötelességeik mellett minden héten kirándulnak, közös programokon, pl. biciklitúrán vesznek részt.

Forrás: Magyar Pálos Rend


További képek az eseményről megtekinthetők a Pálos Rend képtárában: 

 


Fons Amoris - egy francia bencés kolostor, mint a hagyomány helyszíne és a hivatások bölcsője

2017. december 13., szerda

A papokért végzett imádságról és a lelki anyaság hivatásáról

Könyvajánló

Kléruskongregáció (Congregatio pro clericis):Szentségimádás a papokért és a lelki anyaság hivatásáért


„A pap Jézus Szívének szeretete” – mondta Vianney Szent János, utalva arra, hogy a pap hivatása abban áll, hogy Isten szeretetének jelévé váljon környezete számára. A pap, mint a szeretet tanúja valódi áldás megoszlással és konfliktusokkal teli világunkban. Ezt a magasztos küldést azonban senki sem teljesítheti saját erejéből, csakis az isteni kegyelem hathatós támogatásával. Mekkora szükség van tehát arra, hogy imáinkban kérjük Isten oltalmát papjainkra és tevékenységükre!

„Ajánlom ezt a füzetet azok figyelmébe, akik számára fontos, hogy legyenek jó papjaink, akik szolgálatukkal jelenvalóvá teszik Krisztust a világban. Olvassuk és elmélkedjük át ezeket a történeteket és tanúságtételeket, érezzük meg bennük a saját hivatásunk szépségét, és adjunk hálát azért a sok-sok imádkozó lélekért, akiknek mi magunk is köszönhetjük hivatásunkat.” – Erdő Péter (bíboros, prímás, érsek)

Forrás: Missio Christi Alapítvány


2017. december 5., kedd

Meghallani az Úr hívását

Ferenc pápa üzenete a Hivatások Világnapjára


Életünk közepén egy örömre szóló meghívás áll, amire Isten hív bennünket


„Szép és nagy kegyelem, ha egész életünket mindörökre odaajándékozzuk az Istennek a testvéreink szolgálatában” - szól Ferenc pápa Hivatások Világnapjára írt üzenete, melyet december 4-én hétfőn tették közzé a Vatikánban. 2018 április 22-én tartják a Hivatások 55. Világnapját, mely azt jelzi, hogy életünk közepén egy örömre szóló meghívás áll, amire Isten hív bennünket. Ferenc pápa üzenete e meghívás környezetéről állapítja meg: Nem merülünk el a káoszban és nem sodor  magával rendezetlen események sorozata, hanem éppen ellenkezőleg, életünk és reményünk a világban egy isteni meghívás gyümölcse”.

Az Isten nagyon diszkrét, visszafogott módon hallatja a hangját

„Meghallgatni, megkülönböztetni és megélni az Úr hívását”: ez az a hármas magatartás, melyet Ferenc pápa az üzenetében szükségesnek tart ahhoz, hogy „felfedezzük, mit is akar az Isten, külön-külön mindannyiunkkal. Hallgatni azért kell, mert az Isten nagyon diszkrét, visszafogott módon hallatja a hangját, anélkül, hogy ránk erőszakolná magát. Ha nem figyelünk eléggé, akkor megtörténhet, hogy elfojtja a hangját mindaz, ami leköti az elménket és a szívünket”.

Saját hivatásunk felfedezéséhez szükség van lelki megkülönböztetésre

„Nem fedezhetjük fel Isten különleges és személyes hívását – szól tovább Ferenc pápa üzenete –, ha önmagunkba zárkózunk, megszokott dolgainkba és sokszor elcsüggedéseinkbe, melyek elfecsérlik az életünket, miközben csak saját énünk körül forgolódunk. Ezáltal ugyanis elfelejtünk nagyokat álmodni, és lemaradunk arról, hogy mi legyünk a főszereplői annak az egyetlen és eredeti történetnek, amit Isten szeretne írni számunkra. Saját hivatásunk felfedezéséhez szükség van lelki megkülönböztetésre, mégpedig az Úrral folytatott személyes párbeszéden keresztül. Nagy igényünk van arra, írja a pápa, hogy felfedezzük, az Úrral folytatott dialógus során, azokat a helyeket, eszközöket és helyzeteket, amiken keresztül megszólít és meghív bennünket. Ehhez minden kereszténynek ki kell tudni magában fejleszteni azt a képességet, amivel olvasni tudja belülről az életét, hogy hol és mit is akar vele tenni az Úr.

Nem várhatjuk a meghívást az ablakba könyökölve

Ehhez  a belső figyelemhez hozzátartozik az intenzív jelenlét a valóságban, mely nem engedi elnapolni a választ. Az evangélium örömét nem várakoztathatja meg a mi lassúságunk és lustaságunk. Nem várhatjuk azt az ablakba könyökölve és nem érkezik meg, ha nem vállaljuk a  döntés kockázatát. Hivatás ma! Nincs halogatás! – sürget Ferenc pápa Hivatások Világnapjára írt üzenete.

Vértesaljai László SJ

Forrás: Vatikáni Rádió     


2017. december 1., péntek

Hivatáspasztoráció és megszentelt élet

A Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja szervezésében 2017. dec. 1–3. között a 2018-as ifjúsági szinódust előkészítő konferenciát tartották Rómában. Az esemény a hivatáskultúra építéséről, elsősorban a megszentelt életre szóló hivatás ápolásáról adott átfogó képet.


A Rómában tartott konferenciára a különféle kontinensekről mintegy 800 résztvevő érkezett. A magyar megszentelt életet három személy képviselte: Fecske Orsolya SSS, Boldvai Bertalan OPraem és Molnár Lehel SchP.

A konferencián a mai egyházi élet jelentősebb személyiségei – pl. Timothy Radcliffe OP, Card. Baldisseri – tartottak előadást. Ezen kívül több beszámolót hallhattunk a különféle földrészek tapasztalatairól, lehetőségekről és nehézségekről egyaránt.

Nyelvi csoportokban is dolgoztak a jelenlevők. Mind az előadások, mind a beszélgetések elemezték egyrészt az ifjúság mai helyzetét, ill. a megszentelt élet és az ifjúság viszonyát, valamint javaslatokat fogalmaztak meg az ifjúsági szinódus számára.

A konferencia végén José Rodríguez Carballo OFM, a szervező kongregáció titkára 10 pontban foglalta össze az elhangzottakat.

Ezek röviden így szólnak:

1. A hivatásgondozás a saját hivatás gondozásával kezdődik. Nem lehet ajánlani, amit nem élünk, mert nem tudjuk mondani: „jöjj és láss”.
2. A hivatásgondozás elválaszthatatlan a tanúságtételtől, amelyet Isten egész népének hirdetünk.
3. Elengedhetetlen a személyes és mély találkozás az Úrral, amelyre a fiatalok is vágynak. Ebből az imából fordulhatunk az alázattal és bizalommal a fiatalok felé, kerülve a csábítgatást.
4. A megszentelt élet nagy célkitűzéseket kell, hogy a fiatalok elé tárjon. Igényes evangéliumkövetést kell felkínálnia, nem koffeinmenteset.
5. Hinni kell a megszentelt élet szépségében és aktualitásában. És hinni kell a fiatalok nagyvonalúságában.
6. A fogadalom nemcsak lemondás, hanem az élet teljessége, az emberség kiteljesedése.
7. A hivatás evangéliumát kell terjeszteni, amely a teljes egyház együttműködését kívánja: kongregációk között, ill. a kongregációk és a helyi egyház között.
8. A hivatásgondozást emmauszi módszerrel kell végezni. Kevesebbet beszélni a fiatalokról, és többet beszélni a fiatalokkal.
1. Mellészegődni
2. Provokálni
3. Evangéliumi értelmet adni a dolgoknak
4. Jézushoz vezetni a szentségi élettel

9. Hídemberek lépjenek oda minden fiatalhoz.

10. Az imádság az első küldetés, amit tehetünk a hivatásokért.

A magyar résztvevők egyetértettek abban, hogy szeretnék:
- megosztani a szerzett ismereteket a megszentelt élet magyarországi elöljáróival, és a hivatásgondozókkal;
- folytatni és keresni az együttműködést a kongregációk között, ill. a helyi egyházzal;
- valamilyen képzést kínálni a hivatásgondozással megbízottaknak, amely előmozdíthatja az együttműködést is;
- az ifjúsági szinódus kapcsán – de általánosságban is – tematizálni a hivatás perspektíváját.

Forrás és fotó: Molnár Lehel SchP


2017. november 28., kedd

Örökfogadalmat ünnepeltek a pálos nővérek

November 21-én, Szűz Mária bemutatásának ünnepén Kelemen Éva Mária Erzsébet nővér örökre elköteleződött a pálos nővérek közösségében. Az ünnepi szentmisét Csóka János pálos tartományfőnök vezette a nővérek erdőkürti monostorában. 


A közösség nagy örömmel készült az ünnepre, hogy az valóban kifejezze és megjelenítse azt a belső történést, ami ilyenkor végbemegy a fogadalmat tevő szívében.

Az ünnepi szentmisén jelen voltak Györfi Szabolcs pálos, a budapesti Sziklatemplom házfőnöke, aki egyben a nővérek közösségének gyóntatója, valamint Vilmos pálos testvér.

Csóka János szentbeszédében emlékeztette Mária Erzsébet nővért, hogy a meghívás Isten részéről már sokkal korábban elhangzott feléje, hiszen Isten már édesanyja méhétől ismerte őt és benne volt a terveiben a meghívás kegyelme, amire a nővér nagylelkűen válaszolt.

A szónok idézte az evangéliumot – „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok… mert mindent tudtul adtam nektek, amit hallottam Atyámtól.” (Jn 15,13–15.) –, majd hangsúlyozta: Jézus nemcsak barátainak, jegyesének tart titeket, hanem ezen felül mindent tudtul adott nektek. Belevisz téged, Erzsébet nővér abba a bensőséges kapcsolatba, ami közte és az Atya között van. Nem irigyli ezt a mély kapcsolatot, hanem megosztja és mindent tudtul ad neked és nekünk. A választás Isten részéről jön, a válaszadást az embernek kell kimondania.

Az elöljáró, Szűz Mária Szeplőtelen Szívéről nevezett Mária Teréz nővér kérdéseire Erzsébet nővér határozott „Igen, akarom”-mal válaszolt, majd lefeküdt a kápolna padlójára kereszt alakban és Jézussal való mély azonosulása jeleként „meghalt” a világnak, hogy teljesen Istennek élhessen. Ez alatt a közösség a Mindenszentek litániáját énekelte, különösen magyar és pálos vonatkozású szentek közbenjárását kérve segítségül.

Ezután következett az örökfogadalom. A szöveget a nővér, két kezét az elöljáró kezébe téve, hangosan mondta el, majd az oltáron aláírta. Ezt a fogadalmi szöveget János atya aztán a korporálé alá helyezte, ezzel is kifejezve, hogy a Jézussal való felajánlás megtörtént.

A szertartás folytatásában Erzsébet nővér nyakába akasztották a fogadalmi keresztet és az ujjára húzták a fogadalmi gyűrűt, amely a nővér és a többi ember számára is a hűség látható jele.

A szertartás végén Erzsébet nővér kimondta azt a misztériumot (titkot), amit ezentúl különösen is szeretettel fog hordozni és szemlélni.

Az új örökfogadalmas teljes neve Jézus Szentséges Szívéről nevezett Mária Erzsébet nővér lett.

(Vas Mónika Mária Teréz MSPPE elöljáró)







Részlet a pálos nővérek szabályzatából

Krisztusnak mindegyikükhöz intézett felhívására: jöjj, kövess engem – ami különleges isteni ajándék – a nővérek önként és megfontoltan válaszolnak fogadalmaik által, eszközként vállalva magukra a három evangéliumi tanács – és az engesztelés megtartását.

a./ A mennyek országáért osztatlan szívvel vállalják a tisztaság evangéliumi tanácsát, amely a jövendő világ jele, és magában foglalja a teljes önmegtartóztatás kötelességét. (v.ö. 599. kán.)

b./ Vállalják a szegénység evangéliumi tanácsát annak a Krisztusnak követésére, aki értünk szegénnyé lett. Ez megkívánja tőlük a valóságban és lélekben szegény, józanul munkálkodó és a földi gazdagságtól idegen életmódon kívül a javak használatában és a velük való rendelkezésben szerzetesi szabályuk által megállapított korlátozások megtartását. (v.ö. 600. kán.)

c./ A mindhalálig engedelmes Krisztus követésére hittel és szeretettel vállalják az engedelmesség evangéliumi tanácsát, amely arra kötelez, hogy akaratukat alávessék a törvényes elöljáróknak, mint Isten helyetteseinek, amikor a Konstituciónak megfelelően parancsot adnak. (v.ö. 601. kán.)/Szabály 4. pont/

d./ Az engesztelés: Az engesztelés szeretetből ered.
Szeretet Isten iránt, akit a bűn sért. Jézus a bűneink miatt szenvedett és halt meg. Aki engesztel, szeretné együttérzését kifejezni, Jézus szenvedését enyhíteni, mások helyett is szeretni Őt. Mint a kis fatimai Ferenc mondta, vigasztalni Jézust. Kárpótlást adni azért, amit mások megvonnak tőle. Részt venni valamiképpen az Ő megváltó áldozatában. Szent Pál írja: Testemben kiegészítem, ami híja van Krisztus szenvedésének, Testének, az Egyháznak javára. Természetesen tudjuk, hogy még a legnagyobb áldozataink is csak Jézuséval egyesítve nyernek értéket.
Másrészt szeretet az emberek iránt, hiszen Isten mindenkit az üdvösségre rendelt. Kegyelmet kiesdeni számukra a megtéréshez, a kísértéseknek való ellenálláshoz, vagy a különböző emberi nyomorúság elviseléséhez, enyhítésére. Elégtételt adni helyettük. Nagyon felemelő, erőt és örömet adó, hogy Isten minket, bűnösöket is be akar vonni megváltó munkájába. (Szabály 90.pont.)

Forrás: Magyar Kurír/Szerzetesek

Fotók: Pálos Nővérek


Adventi lelki hétvége a szaléziaknál



Adventi kapunyitó az Angolkisasszonyoknál


Villanófényben Gödölle Márton

A nagycsaládban, elkötelezett közösségi életben, egyházi iskolában megismert kereszténység tapasztalataival, legendás pap nevelők – Alberti Árpád, Waigand József, Futó Károly – példáján felnőve kezdte meg lelkipásztori szolgálatát a Havanna-lakótelepen Gödölle Márton. Részt vállalt a lakótelep keresztény életének kibontakoztatásában, Nagy Károly atya mellett káplánként tanulta meg a missziós gondolkodást. „Budai értelmiségi közegben nőttem fel a Rózsadombon. Távol állt tőlem a nem vallásos világ. A Havanna-lakótelepen döbbentem rá arra, hogy bár jók a mintáim és lelkes vagyok, egy bizonyos területen egyáltalán nincsenek tapasztalataim. Nem tudtam, hogyan kell megszólítani a hittől és az Egyháztól távol álló embereket. Nagy iskola volt ez számomra. Mára már egészen a magaménak érzem ezt a világot.”


Ezzel a megtapasztalással indult Márton atya papi élete, s még ma is ebből építkezik a hatodik állomáshelyén, Mátyásföldön. 2013-ban került ide, közösség- és templomépítéssel telt tíz pestszentimrei év után. Márton atya igazi lelkipásztor, a Szent Imre-plébániáról úgy jött el, hogy majd mindenkit név szerint ismert a hívek közül. „A kapcsolatépítésben kezdeményezőnek kell lenni. Ha a pap arra vár, hogy őt szólítsák meg, akkor tíz-tizenöt családból áll majd az ismeretségi köre. A családlátogatás számomra lehetőség a mélyebb találkozásokra. A keresztelés, a lakásszentelő kiváló alkalmak, és szívesen fogadok ebéd- és vacsorameghívásokat is. Igyekszem több időt együtt tölteni egy-egy családdal. Egészen más a kapcsolat a hívekkel, ha a pap járt az otthonukban.”

Az ismerkedés Márton atya számára a kereszteléskor kezdődik. „Ha a pap ekkor beszélgetést kezdeményez a szülővel, és egy-két lépéssel többet tesz, mint csupán a kedves fogadtatás, már az sokat segít.” Pestszentimrén gyakran beszélgetett a családokkal, de Mátyásföldön, ezen a nagy plébánián is megtalálja a lehetőséget erre. A missziós gondolkodást ez a szemlélet hozta közel ehhez a nagy közösségi életet élő, elkötelezett plébániához. „Erős a mátyásföldi identitás, a templom a kerület középpontjában áll, és sokak számára valóban központi jelentőségű. A jó elődöknek köszönhetően a plébánia önjáró, vasárnaponként tele a templom. A hívek segítik a pap munkáját. Közülük többen teológiát végeztek, minden feladatra van világi munkatárs. Patinás, polgári hagyományok, nemzedékeken át elkötelezett emberek, jól szituált értelmiségi családok tartoznak ide, rengeteg gyerekkel.” Hálás hely egy lelkipásztor számára. De Márton atya nem elégszik meg ennyivel, mindent megtesz a közösség építéséért. Örömmel meséli, hogy már a hatodik Alpha-kurzust tartják. „Próbálgatjuk a ka­te­ku­menátust is. Nem elég a rítusokat megtartani, a hívő közösséget szeretnénk nyitottságra nevelni, hogy együtt lélegezzenek az Egyházhoz közeledőkkel” – mondja.

Feladatának tekinti, hogy a vallásos híveinek megmutassa, mindig keresni kell a fejlődés lehetőségeit. „Kevesen vannak azok, akiknek igényük van a spirituális vezetésre. Izgalmas kérdés, hogyan lehet meghívni erre őket. A szentmise a szívügyem, az Eucharisztiát együtt ünnepeljük, mint egy nagy család. Meghitten, bensőségesen, imádságos lelkülettel – Jézus körül állva. Azt szeretném, hogy minden egyes vasárnap tudatos döntés legyen, hogy minden vasárnap találkozzunk Jézussal és egymással is.”

Márton atya megfogalmazásában „a plébános a plébánia családfője”. Ezt élte és éli meg ma is. A közösségek működnének nélküle is, ő mégis fontosnak tartja, hogy időről időre meglátogassa azokat. Intenzív ifjúsági közösségben nőtt fel, regnumi atyák keze alatt. Ma ő is úgy neveli a fiatalokat, hogy az idősebbeket bevonja a vezetésbe. De jól megtalálja a hangot a nyugdíjasokkal is, „a nyugdíjasklub az egyik legkedvesebb csoportom” – vallja.

Precizitását, ahogyan sok más tulajdonságát is, mérnök-jogász édesapjától örökölte. Gödölle Márton öt testvérével nőtt fel, vallásos családban.  „Volt körülöttünk egy keresztény szellemiségű baráti közeg, Waigand Jóska bácsi és Futó Karcsi bácsi köréhez tartoztunk.” A család ma is fontos hátországot jelent a számára. „Érzelmi biztonságot, nyugalmat ad. A testvéreim is megtalálták a helyüket az Egyházban, mindannyian ellátnak valamilyen szolgálatot. Amikor hazamegyek, van, aki megöleljen, nagy szeretettel vesznek körül. Isten áldása ez számomra.”

Márton a három fiútestvérével együtt a piaristákhoz járt. Egy lelkigyakorlaton ébredt rá a hivatására. „A nővérem révén jutottam el egy karizmatikus szervezésű csendes hétvégére 1987-ben, az érettségi után. Korábban is elmentem néhányszor a közösségbe, de nem az én világom volt. A lelkigyakorlatot egy francia atya tartotta. A templomban az Isten adta karizmákért imádkoztunk, majd a végén az atya azokat szólította, akik vágyat éreznek az egyházi szolgálatra. Azt vettem észre, hogy felállok és megyek, vitt a lábam, holott egyáltalán nem akartam. Kínban éreztem magam, nem tudtam, mi történik velem. Hipnózis vagy szuggesztió lenne? Kavarogtak bennem a gondolatok, de valahol mélyen mégis egyértelmű volt számomra: Jézus papnak hívott.  Lementem a faluba, két órán át jártam a sötét, kihalt utcákat, próbáltam megérteni, mi történt. Igazából már ott kimondtam az igent. Egy éven át még egy kórházban dolgoztam, aztán beadtam a jelentkezésemet a szemináriumba.”

Így kezdődött Márton atya papi hivatása. „Sima utam volt, nagyobb nehézségek nélkül. Másod-harmadév táján aztán rám tört a gondolat: alkalmas vagyok-e erre a feladatra, bírni fogom-e? Kérdések foglalkoztattak, de az, hogy ez az én utam, soha nem kérdőjeleződött meg bennem.” Papi szolgálatát nagy lelkesedéssel kezdte. Káplán volt a Városmajorban és a Havanna-lakótelepen, magyar lelkész Brüsszelben, majd tanár és prefektus az esztergomi szemináriumban, aztán tíz évet töltött Pestszentimrén, négy éve pedig Mátyásföldön szolgál.

Legendás papok kísérték az életét. „Hálás vagyok azért, hogy olyan sok szent papot ismerhettem meg. Ez szabadságot adott nekem, és megtanított arra, hogy ne gondolkodjak egysíkúan. Sokféleképpen lehet szent életet élni.”

Taruttwein Éva

Forrás: Új Ember


2017. november 24., péntek

Varga Gábor nagyon igen



Varga Gábor ma hajnalban meghalt és ez most nagyon sok ember között, nekem is fáj. Papom volt, barátom lett, negyvenöt éves volt, jó, nagyon jó emberré vált. Amikor a plébániánkon jelentkeztem a ministránscsapatba, már ő volt a káplán Kispesten. És aztán még négy évig. Tódulnak az emlékek 12-16 éves korom között.

A magas, vékony és fiatal pap, aki papi civilben öt perccel a 9-es előtt kijön a szentélybe és átlapozza a misekönyvet az oltáron, aztán belepillant az olvasmányos könyvbe és aztán visszamegy. Nagyon egyszerű, puritán kazulát viselt káplánként, máig előttem van az évközi idő zöldjének a mintája. Nagyjából ezerszer ministrálhattam mellette abban a négy évben összesen.

Mosolyogva, messziről kezdett köszönni, nyújtotta a nagy lapát kezeit, feledhetetlenül nyitott ujjakkal. Nyitott ember volt. Tőle hallottam először a kifejezést, mentálhigiéné. Hogy ezt tanulta, mert jó pap holtig tanul. És tényleg, megcsinálta először kánonjogból a licentiát, aztán a teológiai doktori iskolában is megcsinálta a licentiát a Pázmányon. Egyszer, már teológusként összefutottunk, éppen valamilyen oklevél átadója volt, gyanítom az egyik a kettőből. Egy másik alkalommal pedig a hittanosai közül felvételizett valaki a HTK-ra, őt kísérte el a felvételire. Pásztor volt. Engem is elkísért, velem is ezerfelé járt, észrevétlenül engedett be az életébe.

Egyszer elvitt Esztergomba egy papszentelésre. A piros kocsijával mentünk, akinek a Virág nevet adta. Közepesen volt tragacs a járgány, de Gábor odáig volt érte, napszemüvegét felcsapva, becézve a kocsit, stabil 43 km/h-val döngettünk városon belül, és kicsit gyorsabban, amikor kiértünk a városból. Rengeteget nevetett. És rengeteget nevettünk körülötte mi is.

Ő készített fel 15 éves koromban a bérmálkozásra. Két éven át jártam hozzá, megvan a tankönyv, amiből tanultunk. De azért jóval több volt ez, mint hittan. Volt ott minden, naponta minimum hányszor érdemes fogat mosni, filozófia és a Lélek egyaránt témák voltak. Bámulatos volt látni, ahogy az emberek között elvegyült, mindenkivel volt egy találkozása, de ritkán tolta magát előtérbe. A mélyről jövő nevetésével tűnt csak fel, hogy ott van. Csöndesen rajongtunk érte. Boldogok voltunk. A plébániai közösség, úgy tűnt, hogy azokban az években van a csúcson.

Passió, betlehemes, ifi hittan utáni pizza, ministráns táborok. Minden jó kezdeményezést hagyott szárba szökkenni. Egészen sok mindent csinált és eközben sosem vette magát túl komolyan. Emlékszem, hogy hány olyan helyzet volt, amikor fogunkat összeszorítva küzdöttünk a nevetéssel, utólag. Az egyiket ideírom. Szombat volt, az esküvők napja, egyet vitt a Plébi és talán kettőt ő. Az első esküvőjén nagyon izgult a pár. Kedvesen instruálta őket, miközben én adogattam a szokott rend szerint a szereket: stóla, kereszt, gyűrű, gyertya etc., ez volt a sorrend. A gyűrűnél, miután megáldotta, tartottam a mikrofont, mert alighanem rövid volt a hordozható mic drótja. Amíg ő instruált, a szavakat kezdő vőlegény szája előtt kellett, hogy legyen a mikrofon. Gábor mondta, hogy majd mondja utána az eskü szavait, miközben felhúzza a gyűrűt a menyasszony ujjára. A srác viszont annyira le volt fagyva, hogy hiába volt az instrukció, csak tartotta egyik kezében a gyűrűt, másikban a menyasszonya  kezét. Ezért kis hatásszünet után, mielőtt belekezdett volna az eskü szövegének előremondásába, Gábor még egyszer bátorította, hogy “húzd fel a gyűrűt”, mire a srác, azt gondolva, hogy ezek az eskü első szavai, belemondta az elé tartott mikrofonba, hogy “húzd fel a gyűrűt…”. Ez egy nagyon nehéz pillanat volt, amit a fáradtság, a sok századik esküvő rutinja és a helyzet komikuma, amiről pontosan tudtuk, hogy a mellettünk álló érti és csak ő érti, hogy mi történik, szóval ezek így együtt a rekeszizmaink kínos megfeszüléséhez vezettek. De ezen is túlestünk. És aztán még éveken át elég volt csak ennyit mondani, húzd fel a gyűrűt és újból szakadtunk a nevetéstől. (Ez a poén, amúgy nagyon gyenge, ha nem voltál ott. De csak Gábor volt ott, meg én. És most már csak egyikünk mondogatja ezt a sztorit és így nagyon szárnyaszegett az egész. Törölném is a sorokat, ha nem bilincselnének Gáborhoz.)

A ministránstáborok. Diósjenő, Felsőörs, Érsekvadkert stb. Ezek mind-mind az ő kíséretében töltött hetek voltak. Az első táborban, emlékszem, a Titanic zenéje volt a sláger, C. Diontól. Magnóról ment a fiúk szobájában 1999 nyarán. Nagyon sokszor. Nagyon sokszor. Többnyire Gábor kérésére. Sokszor volt szar idő és megoldottuk: az ő javaslata elsősorban az volt, hogy “hajtsunk”, ami a későbbi punnyadás előképe volt, szóval csak feküdtünk a matracokon, Céline énekelt és mi aludtunk. Most ezt a klippet hallgatom újra és újra, hogy emlékezzek Gáborra. Fura így ez a szöveg. Akkor még nem értettem annyira, aztán jobban, de nekem mindig a hajtáshoz fog már kötődni és a ministránstáborokhoz. Ez a feldolgozás giccses, de ahányszor mi azt ott meghallgattuk, bőven giccsbe fordította ezt:



A tábortüzeknél nem az első, de a második táborban már egy csoportban készítettük a jelenetünket, közösen írtuk a paródiákat és sírtunk a nevetéstől, főleg, ha Gellért is ott volt a csoportban és Matyi is. Sírok, ha visszagondolok, hogy mit össze marhultunk, amikor Gellért Tyrexként a fejére húzta az egyik túrazsákot és… nem folytatom. Jó volt. Aztán Felsőörs, amikor az egész tábor a csillagokat nézte. A tábori mise, valami egészen különleges élmény volt, amíg élek, nem felejtem azt az egyszerűséget és meghittséget, amit ott élhettünk át. És a beszélgetéseket kirándulás közben. Az ölelések, a bátorítások, az elmélyülések. Észrevétlenül vált kovásszá a közösségünkben. Puzzle az emlékezetem, nem tudom egybe rakni. Egyre jobban hiányzik, pedig alig tartottuk a kapcsolatot az utóbbi pár évben, de elég volt tudni, hogy van, elérhető, felhívható. Nagyon hiányzol, Gábor!

Érsekvadkert volt az utolsó tábor, amikor velünk voltál a káplánunként, bár akkor már lehetett tudni, hogy kineveztek plébánosnak. És mi búcsúztattunk. Ahogy egy közösség búcsúztatja a vezetőjét. Tudva, hogy elképzelhetetlenül fogsz hiányozni nekünk. A paródia-tűznél a vezetőkkel írtunk mindenkiről valami szöveget. Rólad egy ének átirata született. Az kezdődött így, ahogy ennek a posztnak a címe is szól: Varga Gábor nagyon igen… Mert akkoriban ez volt a kedvenc szavad járása: nagyon igen. Mindenre, összefüggéstelenül és magabiztosan jött az idétlen válaszod: nagyon igen. És mi nevettünk. A folytatás ez volt, “gombahajú plébános lett…” és ez a keserédes sor, emlékszem, hogy egyszerre csalt könnyet a szemünkbe és egyszerre mosolyogtunk a kaján rímen. Tejóég, most is jönnek a könnyek. Eltemettem már, hogy ennyire fontos emberem voltál és most az emlékek élednek, miközben azt kérdeztem Bernáttól is, hogy mikor lesz a te temetésed.

Ez a zene nagyon hozzádköt. Emlékszem, amikor utoljára búcsúztál, mármint még Kispesten. A búcsúmisédre már máshogy vágattad a hajadat, jelezve, készülsz a változásra. És azt mondtad a prédikáció végén, hogy voltál a leendő állomáshelyeden és lemérted, hogy milyen hosszú az út kocsival. Hány km, hány perc, hogy tudunk oda elmenni és hogy tartsuk a kapcsolatot. Nagyon szelíd ember voltál és nagyon vidám, de ott neked is elcsuklott egyszer a hangod és komor volt a szemed. Utáltam azt a diszpozíciót, nagyon utáltam. És most utálom ezt az áthelyezést is, nagyon. Túl fiatal voltál és ha tudtam volna, hogy már készülsz, vagy hogy szenvedsz, biztosan meglátogattalak volna. Nagyon bánt, hogy nem te(he)ttem. Azért is akartam pap lenni, mert hagytad, hogy vonzó legyen ez a hivatás. Olyan is akartam lenni kamaszként, amilyen te voltál. Idealizmus ide vagy oda, utáltam néha, hogy kerültél egy-egy konfliktust, de máskor meg éppen ezzel tudtál békét hozni.

Eszembe jut, ahogy a bérmálásomon készült képen állsz, kezedben a bérmanév cédulája és nézed, ahogy éppen leszáll a Lélek. Atyai és baráti pillantás volt ez, ami fénykép nélkül is előttem van. Ki tudná megszámolni, hogy hány ember lelkében hagytál olyan mély nyomot, mint az enyémben? Sok-sok, több száz vagy ezer ilyen ember lehet. És a Magyar Kuríron csak pár adat lett ebből az egészből. Többek között az, hogy kánonjogászként mit csináltál. Utólag nagyon nem értem, hogy mit kerestél a kánonjog körül, ezt is jó lett volna megkérdezni egyszer. Emlékszem, hogy a gyóntatószékbe mindig a CIC-cel a kezedben vonultál, gondolom, akkor licentiáztál belőle.

Felhívtalak bő egy évvel ez előtt, hogy kánonjogászként olvasd el a Fogamzásgátlásról írt cikkemet, mielőtt publikálnám. Évekkel előtte nem találkoztunk már, de nem volt kérdés, elolvastad és megnyugtattál a kérdéseim kapcsán. Ez akkor nagyon fontos volt, azt éreztem, hogy rád bízhatom magamat megint. És hosszan beszéltünk telefonon erről az egészről. A Deákon voltam egy étteremben, kihűlt a pizzám, mire befejeztük. Akkor beszéltünk utoljára.

Mindent köszönök, Gábor! Szuper papunk voltál. A mai napig, öntudatlanul is másolom a mozdulataid egy részét, ami belém égett serdülőként abból, ahogyan imádkozol, beszélsz, reagálsz, közösséget vezetsz. Bár még több jót is eltanulnék az életedből. Nem perelek Istennel Érted, bár nagyon fáj ez az egész. De hiányozni fogsz és nagyon várom, hogy újra találkozzunk Isten színe előtt. Biztos vagyok benne, hogy üdvözültél. Remélem, találkozunk. Én éppen csetlek-botlok az életben, kérlek, imádkozz értem. Mindenki üdvözöl Kispestről. És máshonnan is. Most már Isten tényleg Veled. “Áldjátok az Urat, ti papok, áldjátok az Urat, ti az Úr szolgái.” Köszönlek Istennek, Varga Gábor, nagyon, igen!

Forrás: Dr. Hoványi Márton irodalmár teológus blogja - https://cammarus.wordpress.com

Fotó: Szent József Plébánia

2017. november 22., szerda

Szerzetesi konszekráció

A szerzetesi élet Isten különleges kegyelme, amely a lelket Önmagával való bizalmas kapcsolatra hívja meg, az Egyházban pedig különleges szolgálatot bíz rá. Isten meghívja azt a lelket, akit kizárólag Önmagának akar. Amikor Krisztus az apostolokat meghívta, fölment a hegyre és magához hívta, akiket kiválasztott /Mk 3,13/, Ezután az Úr más hetvenkét tanítványt választott ki /Lk 10,1/. Így szólt hozzájuk:»jöjjetek utánam!«/mt 4,19/. Senki sem vállalhatja a tisztséget, csak az, akit Isten meghív /Zsid 5,4/. Következõleg a szerzetesi élet az isteni bizalom, isteni szeretet, sõt, a kizárólagos szeretet jegyét viseli magán. A szív Istené, mint a Szentháromságról nevezett boldog Erzsébet mondta magáról: Kizárólag Krisztus van életemben /1903. dec. 30./. Isten azt akarja, hogy a meghívott lelke minden más befolyástól mentesen egyedül Neki szentelt legyen. Ez a belsõ hang pedig állandóan mélyülõ egységre hív az Isteni Személyekkel: állandó hívás a tökéletes szeretetre, Krisztus kizárólagos követésére. VI. Pál ezt mondaná: A szerzetesi élet állandó hallgatás a lélek mélyén szóló egyetlen Hang-ra, amely a»jöjj«meghívást ismétli. Életünk feltétel nélküli válasz a tökéletes követésre szóló krisztusi hívásra. 


(Az eredeti fordítás itt és a késõbbiekben szentelés -t ír. Mivel magyarban a szentelés könnyen a papszentelésre vagy egy ehhez hasonló cselekményre utalhat, azért inkább a szentelés helyett (oda)szentelés -t tettünk. Ez talán egy fokkal jobb fordítása a consecratio-nak, amit magyarul több szóval Istennek való szenteléssel szoktunk általában fordítani. - a szerk.)

Az, amit mi szerzetesi életnek nevezünk, sok integrálandó elembõl tevõdik össze. Noha a zsinati dokumentumok részletesen foglalkoznak a szerzetesi élettel természete, helye az Egyházban, megújítása, nem adják meg ennek a különös életformának precíz definícióját. A zsinati atyák egy része indítványozta,hogy a Perfectae Caritatis dokumentumban adjanak egy meghatározást, de javaslatukat nem vették figyelembe. Ha egyáltalán, akkor ennek a definíciónak a Lumen Gentium negyedik fejezetében kellene lennie, de itt se lett volna könnyû egy pontos meghatározást adni. A zsinati dokumentumok egyszerûen egy sereg körülírást kínálnak, amelyek mind igazak, anélkül, hogy a téma kimerítõ tárgyalására igényt tartanának. Talán késõbbi teológiai tanulmányok átfogóbb, tömörebb definíciót találnak. Mindenesetre a kéznél levõ körülírások alapján mondhatjuk, hogy a szerzetesi élet a következõ elemeket tartalmazza: tökéletes szeretetre való törekvés /PC 1./; Krisztus követése az evangélium tanítása szerint /PC 2.; LG /; a szüzesség, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsaira tett fogadalom és azok megélése /LG 43-44; PC 1./; Szorosabb Krisztus követés és Krisztus földi életének állandó megjelenítése /LG 44./; Istennel egyesült élet: egyedül Istenért élni /PC 5./; a jövendõ feltámadás elõvételezése /LG 44./. Mindezek az elemek jelen vannak a szerzetesi életben, amelynek lényege számunkra misztérium, az Egyház misztériumának része. Lényeges, sõt alapvetõ a sok elem között a (oda)szentelés ténye. Mi elõször is és mindenekelõtt azért vagyunk szerzetesek, mert Istennek szenteltek /konszekráltak/ vagyunk. Ezen (oda)szentelés jelentésérõl és következményeirõl fogunk most elgondolkodni.

A konszekráció jelentése

Egy tárgyat vagy egy embert megszentelni annyit jelent, mint szentté tenni, különleges jelleget, állapotot kölcsönözni neki, amely kiveszi a közönséges, profán használatból, és egy magasabb, vallásos értéket ad neki. Etimológiailag a latin szó consecrare megszentel, azt jelenti, hogy egészen szentté tenni : con erõsítve sacrare szentelni. A felvett szentség a szentelés módjától függõen többé vagy kevésbé tartós. Még egyszer: a felszentelt tárgy vagy személy különbözõ fokokban lesz Isten kizárólagos tulajdona /keresztség, papszentelés; egy templom vagy egy kehely /. Szerzetesi konszekrációnk minket is különös módon foglal le Istennek. Azt mondhatnánk, Isten tulajdona leszünk. A Közte és köztünk keletkezett szent szövetség eredményeképpen kötelesek vagyunk magunkat tökéletesen rendelkezésére bocsátani. Mindazonáltal a szerzetesi konszekráció nem nyom a lélekre egy olyan jegyet, mint a keresztség vagy az egyházi rend szentsége. A szerzetesi fogadalom nem szentség. Mégis a léleknek új rokoni kapcsolatot közvetít Istennel azokon túl, amelyek a keresztség által már benne mûködnek. Ez az Istennel való új kapcsolat az én szabad feláldozásából, mint Isten hívására adott válaszból és annak az Egyház által történõ elfogadásából keletkezik, aki Krisztus nevében cselekszik. A fogadalom közvetlen hatása a szerzetes új Istennek szenteltsége egy olyan kötelék által, amely azelõtt nem létezett. Természetesen a keresztség által a lélek már Isten tulajdona volt. A szerzetesi konszekrációban a keresztségi kötelék és konszekráció elmélyül. Ezt az igazságot tanítja a zsinat, amikor magyarázza: A keresztény hívõ az említett evangéliumi tanácsokra fogadalmakkal, illetve más szent kötelékkel kötelezi el magát. Általuk egészen a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz, ezek most már új és sajátos jogcímen fûzik õt az Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom tehát az én radikális átadása Istennek. Szeretnénk magunkat itt és most és mindörökre Istennek tökéletesen felajánlani. De egész életünk, egész létünk ebben a pillanatban nem áll rendelkezésünkre. A Teremtõ nem adott nekünk olyan fokú uralmat létünk felett. Életünket csak pillanatról pillanatra tudjuk feláldozni, ahogy éljük azt. Azt azonban megtehetjük egyszerre, hogy egész jövendõ éveinket és napjainkat elkötelezzük. Ezt tesszük az ünnepélyes és visszavonhatatlan fogadalommal. Néhány modern pszichológus azt állította, hogy egy ilyen elkötelezés lehetetlen, mert a személy új megismerései és tapasztalatai mértékében véleményét, ítéleteit és döntéseit megváltoztatja. Ezek szerint nem lehet a jövõre nézve viszszavonhatatlan döntéseket hozni a jelenlegi megismerés bázisán. Ez a hipotézis odáig juttat egyeseket, hogy elfogadhatónak tartják a válást, és a szerzetesi élet vagy a papság terén a meghatározott idõre való elkötelezést: idõre és nem örökre Természetesen ezek az érvek hamisak. Mint minden elméletet, ezt is az élet személyes tényei cáfolják. Amennyiben önátadásunkat egész életünk folyamán hûségesen éljük / örökre /, ezzel az egyszerû ténnyel bizonyítjuk a hasonló, látszólag igaz elméletek tévedéseit. Ezt az ünnepélyes és feltétel nélküli Istennek szenteltséget élni annyit jelent, mint mindent Istennek adni, amik vagyunk. Minden egyes nap minden tevékenységének felajánlását jelenti ez az imádás egyetlen aktusában Isten dicsõségére. Éppen ezért vagyunk szerzetesek. /Religiosi mintegy Istentõl függõ személyek/. Szent Tamás azt mondja, hogy ezt a nevet mindent felülmúlóan megérdemeljük, mivel teljesen Istennek szenteljük magunkat, mint állandó égõáldozatot /S.T. II.a./. Ez az Istentõl függõség azt jelenti, hogy a Neki kijáró hódolatot tanúsítjuk Iránta a Teremtõt és Legfõbb Urat megilletõ engedelmesség által. A fogadalom egy szent ígéret, amelyet egyedül Istennek teszünk. Közvetítõk lehetnek: az Egyház, Mária, elöljáróink. Õk mutatják nekünk Isten akaratát, közbenjárnak értünk, megáldják áldozatunkat. De a fogadalmat egyedül Isten veszi át. Tehát a fogadalmak határozzák meg Istenhez való viszonyunkat és teszik életünket az Istennel való bensõséges kapcsolat állandó gyakorlatává. Mindazzal, amit csak teszünk, Istent dicsõítjük. Életünk isteni irányt vesz fel, minden tettünk, még az önmagukban közömbösek is /mint munka, felüdülés, pihenés/ Isten dicsõségére irányulnak. Ahogyan Krisztus az Atyának szentelt volt, úgy vagyunk mi Krisztusnak szenteltek és Általa az Atyának. Szerzetesnek lenni annyi, mint Krisztusnak szenteltnek lenni, egyedül Hozzá tartozni, egyedül Érte élni. Vagyis életünk egyetlen dicshimnusz; Istent egyetlen Urunknak és Megváltónknak ismerjük, és hogy ebbõl az igazságból élünk, annak minden következményével együtt. Istennek adjuk mindenünket, minden idõnket. Szent szövetségben egyesülünk Vele, mint Ábrahám. Ez azt jelenti, hogy életünk azonos konszekrációnkkal. Nem azért vagyunk szerzetesek, mert egy kissé többet imádkozunk, mint legtöbben, nem is azért, mert szerzetesi ruhát hordunk, vagy kolostorban élünk. Nem ezek az igazi alapok. Azért vagyunk szerzetesek, mert olyan emberek vagyunk, akik a fogadalom által Istennek szenteltek. Ennek következtében nem lényeges, hol van a mûködési területünk: otthon vagy idegenben, misszióban vagy a klauzúra falai között, betegszobában vagy iskolában. A lényeg, hogy Istennek, az Õ szolgálatára szenteltettünk. Ez a szerzetesi életünk alapja, a lényegi érték, amit minden cselekedetünkben figyelembe kell venni.

A konszekráció Isten műve

A szerzetesek bensõségesebben Istennek szenteltek. Ez a szentelés azonban nem egyszerûen az ember mûve. Isten szentel meg. Ahhoz vagyunk szokva, hogy a hivatás Istentõl jövõ kegyelmét hangsúlyozzuk: kövess engem, nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Túl kevéssé hangsúlyozzuk azonban a tényt, hogy Istennek ugyanez az uralkodó szerepe van az önátadás pillanatában, és mégis így igaz. Nem mi szenteljük magunkat Istennek. Isten az, aki magának szentel minket. /A köznyelvben a szentelés szót gyakran tágabb értelemben használjuk: a tanulásnak szentelem életemet, vagy a tudományos kutatásnak, társadalmi munkának, stb. A szó szoros vallási értelmében azonban egy elkülönítést és szentelést jelent, amit Isten hajt végre./ A Lumen Gentium zsinati határozat megerõsíti, hogy a szerzetes a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz. A szöveg nem azt mondja, hogy a szerzet tagja magát szenteli, hanem, hogy ezek most már új, sajátos jogcímen fûzik õt Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ A zsinati megbeszélések folyamán egyik püspök indítványozta, hogy hagyják el a megszentelés szót, mivel ez isteni tett, és nem emberi cselekmény. A végleges szöveg megtartotta a szentelés kifejezést, de az eredeti latin passzív formában consecratur ami azt jelenti hogy a szentelés aktusa valaki más által történik, vagyis isteni közvetítéssel.Habár az érintett személy szabad hozzájárulása nélkülözhetetlen, a szerzetesi konszekráció egy olyan cselekmény, amelyben Isten veszi át a kezdeményezést. A szerzetesi fogadalom nem szentség ugyan, mégis a Szentlélek lép közbe. Isten vonzza a fogadalmast, és egy egészem sajátos módon válik Isten tulajdonává. Ez nem azt jelenti, hogy most már egészen Istennek átadott; mindazonáltal az Isteni Személyek elkezdték õt magukhoz vonzani. Az ember életében egy ilyen Istennek való odaszentelés logikus következménye csak a fenntartás nélküli önátadás lehet /a szív, a vágyak, az akarat és minden egyéb képesség szintjén/ az isteni kegyelem korlátlan mûködésének. A fogadalom új szertartása további bizonyítékot ad arra vonatkozóan, hogy a fogadalom /oda/szentelés. A legszebb ima, amit tartalmaz, az ünnepélyes szentelõima, amelyet a fõcelebráns a jelölt felett kiterjesztett karral imádkozik. Ez az ima melynek két megfogalmazása van a szentmise kánonjára épül. Tartalmazza a Szentlélek lehívását az épp most fogadalmat tett szerzetesre, hogy Õ szentelje meg bensõleg. Tehát a szerzetesi fogadalom, mint a keresztség, a lélek bensõ, természetfeletti átalakulását eredményezi. Nem szentség ugyan, de Istennek szentel minket, és egy isteni szférába vezet. Az önátadás /tágabb értelemben vett szentelés/ alapjában véve csak akkor válik lehetõséggé, ha Isten elõbb magának szentelt minket. Ebbõl következik, hogy a szerzetesi konszekráció nem egy egyszeri ígéret az evangéliumi tanácsoknak egy meghatározott Szabály és szabványok szellemében való életére: leteszem fogadalmamat és ígérem. Több ennél. Azt jelenti: Isten betér a lélekbe, és egészen birtokába veszi azt, hogy Õ tesz a szerzetesnek ünnepélyes ígéretet, az pedig a maga részérõl az ünnepélyes fogadalommal válaszol. A fogadalom tehát egyfajta szövetség Isten és a szerzetes között. Kétoldalú szerzõdés, amely mindkét félre kötelezettségeket ró. Isten leereszkedik, hogy különbözõ feltételeket teljesítsen; a szerzetes pedig a maga részérõl egy, a Szabályokhoz hû életet fogad, amely az életszentségre vezet. Isten kegyelmét, hatalmát, jelenlétét, hûségét és örök szeretetét ígéri. A szerzetes pedig odaígéri tulajdonát, szíve szeretetét, akaratát és életét. Mindez biztosítja fogadalmaink állandóságát. A mi erõnk Isten soha el nem maradó segítsége és jelenléte, ígéretéhez való örök hûsége. Biztonságunk isteni biztonság, isteni örömmel vagyunk boldogok, és mindent merünk Érte, mert tudjuk: Az, Akiben bízunk, hûséges. Isten velünk van, mint ahogy mindazokkal volt, akikkel szent szövetségre lépett. Idézzük emlékezetünkbe néhány példát a Szentírásból: az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedrõl, rokonságod körébõl és atyád házából arra a földre, amelyet, majd mutatok neked. /Ter 12,1/ Ne félj, Ábram, én védõpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz. /Ter 15,1/ Én El Shaddái vagyok: járj elõttem és légy tökéletes. Szövetséget hozok létre köztem és közted... Neked és utánad utódaidnak adom a földet, amelyen most, mint jövevény tartózkodol: Kánaán egész földjét örök birtokul és én Istenük leszek De tartsd meg szövetségemet /Ter 17, / Izsákhoz pedig így szólt Isten: Atyádnak, Ábrahámnak Istene vagyok. Ne félj, veled vagyok. Megáldalak /Ter 26,24./ Mózesnek és az izraelitáknak pedig: Az Úr azt akarja, hogy vedd tudomásul ma nyilatkozatát: a te Istened lesz, ha az õ útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit és hallgatsz szavára. Továbbá azt kívánja az Úr, hogy nyilatkoztasd ma ki: az õ tulajdon népe leszel amint mondta neked, s szem elõtt tartod a parancsait Ha hûségesen hallgatsz az Úr, a te Istened szavára szent népévé tesz Az Úr feltárja elõtted bõséges kincstárát, az eget /Deut 26,17-18; 28, / A mi fogadalmunk is egy szent szövetség Isten és ember között; olyan (oda)szentelés, amelyet elsõsorban Isten végez; a kölcsönös önátadás és szeretet szövetsége. Isten ünnepélyesen megígéri, hogy velünk jár utunkon, hitünk kezese, gyengeségünk támasza, Istenünk lesz, és nekünk adja önmagát. A mi válaszunk: szeretetünk, szabadságunk, egész létünk odaadása, hogy Neki tetszõ áldozattá váljunk. Mélyebb lelki és misztikus értelemben: a lélek nászajándéka ez, Istenével való isteni egyesülésre. Életünk tehát egy személynek szentelt, Isteni Személynek; nem egyszerûen egy munkának, vagy tevékenységnek mindegy, milyen nemes vagy fontos is legyen az. Isten fontosabb, mint a mi munkánk, mivel Neki szenteltek vagyunk.

A konszekráció követelményei

Konszekrációnk tehát azt jelenti, hogy kizárólag Istenhez tartozunk. A kinyilatkoztatás teljes következményét éljük: Én vagyok az Úr, a te Istened Senki mást ne tekints Istennek, csak engem. /Kiv 20,1. 3/ Ünnepélyesen odaígérjük Istennek szolgálatunkat, szeretetünket, anélkül, hogy ajánlatunknak feltételt vagy határt szabnánk. Nem vagyunk többé a teremtményeké. Bizonyos értelemben már a magunkéi sem vagyunk. Isten a mi örökségünk, és mi az Övéi vagyunk. Csak Õ a fontos. Egyedül Istennek élünk: Deo soli. Hogy a konszekrációt teljesen élhessük, ez nem csekély teljes önátadást és korlátlan áldozatot követel. Bárhogy legyen is, manapság nagy szükség van ilyen korlátlan és feltétlen magatartásra. Ha szerzetesek vagyunk, legyünk egész szívvel; ha konszekráltak vagyunk, legyünk állhatatosak és nagylelkûek; ha Krisztussal egyesültünk, ne ijedjünk meg a kehelytõl, amelyet elkerülhetetlenül inni ad nekünk. A mennyek országa Keresztelõ János idejétõl mindmáig erõszakot szenved, az erõszakosok szerzik meg. /Mt 11,12/ Nekünk szerzeteseknek sokkal inkább, mint másoknak hatalmas és hatásos eszközöket kellene alkalmaznunk, hogy elnyerjük a mennyek országát és másokat is odasegítsünk. Mi már átléptük a Rubikont. Egy végleges és megmásíthatatlan lépést tettünk. Mostantól fogva célunk és érdekünk Isten, és az Õ országa: nem a föld dolgai. Isten vagy semmi. Idõnk túl értékes ahhoz, hogy jelentéktelen idõtöltéssel vagy világi szórakozással eltékozoljuk. Más, fontosabb tennivalónk van Krisztusért és Egyházáért. Ha hûségesek vagyunk Istennel kötött szövetségünkhöz, életünk, viselkedésünk, munkánk és örömünk Isten létének, fenségének és mindenhatóságának bizonyítéka lesz az emberek elõtt. Amíg emberek erõszakot alkalmaznak olyan birodalmak építésére, amely leginkább nem Isten országa, vegyünk mi magunkra egy hatalmas és szigorú mértéket, hogy Krisztus és egyedül Krisztus uralkodjon személyes és közösségi életünkben. Akkor majd többen megértik üzenetünket és tanúságtételünket. Ebben az összefüggésben mondja Szent Terézia: Azt szeretném, hogy mindenben erõs férfiak módjára viselkedjetek /TU 7,8/. Amint a szerzetesi élet vállalását és a konkrét szerzetesi családdal való azonosulást érintõ nehézségek elmúlnak, legtöbbször a béke és derûs nyugalom idõszaka következik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a konszekrált élet rózsás, a boldogság és édesség mennyországa. Távolról sem! Hamarosan váratlan nehézségek jönnek a közösségi életében különbözõ jellemek és temperamentumok, a munka nyomán kicsinyes igazságtalanságok, meg nem értettség, szárazság az imában és elérkezik a pillanat, amikor erõszakot kell tennünk/ erõt kell vennünk magunkon. Így is kell ennek lennie, hiszen a szerzetes olyan valaki, aki Isten fegyverzetét öltötte magára, hogy az elsõ vonalban, a hadvezér mellett harcoljon. Gondoljunk csak Szabályzatunk szavaira: Igyekezzetek nagy gonddal magatokra ölteni Isten fegyverzetét, hogy az ellenség fondorlataival szemben megálljátok a helyeteket. Övezzétek fel ágyékotokat a tisztaság övével; erõsítsétek meg kebleteket szent gondolatokkal Ragadjátok meg a hit pajzsát, ugyancsak föl kell tennetek fejetekre az üdvösség sisakját. A lélek pallosa pedig, vagyis Isten igéje, bõségesen lakozzék szájatokban és szívetekben /Szent Albert Szabályából/. Minderre az isteni oltalomra szükségünk van, mivel mint Szent Terézia figyelmeztet az ördög mozgósítja ellene az egész poklot, és mindent megtesz, hogy visszatérésre, sõt a belsõ várkastély elhagyására bírja. /BV II 1,5/ Azok, akik feltétel nélkül átadják magukat Istennek, másokat is magukkal vonzanak, az Úr pedig nem mint egyszerû katonákkal bánik velük, hanem mint jó hadvezérekkel. Ha pedig a sok nehézség láttára, amelyet a sátán az utatokba állít, nem akartok visszafordulni, nem kevés bátorságra van szükségetek, hanem Isten sok és hatalmas segítségére. Szerzetesi életünknek tehát áldozati jellege van, égõáldozati. Az Ó-szövetség idején az égõáldozat volt az az áldozat, amelyben az áldozati állatot mara- déktalanul megsemmisítették, föláldozták. Ez volt Isten minden élõlényen, minden teremtményen való uralmának legkifejezõbb szimbóluma. Valami hasonló bukkan fel fogadalmunknál, amelyben Istennek mindazt felajánljuk, amink van, amik vagyunk. Krisztussal leszünk áldozattá a legönfeláldozóbb módon. Birtokolhatnánk, megoszthatnánk szeretetünket, hajlamainkat, megtarthatnánk szabadságunkat, de nem! Mindezt Istennek adtuk égõáldozatul. Krisztussal vagyunk áldozatok. Csak az marad, hogy éljük eszményünket. És ez a döntõ: veszítsük el magunkat, hogy Krisztusban az Atyának tetszõ áldozattá váljunk /v.ö. Fil 3,7-11/. Ünnepélyesen megígértük: nem vesszük el az Úrtól a dicsõséget, föláldozzuk magunkat nem azért, hogy tökéletességet vagy szentséget szerezzünk magunknak, hanem Isten dicsõségére. Majd Õ tisztán irgalomból gondoskodik arról, hogy megmentsen és megszenteljen minket. Minden, amit tennünk kell: hûségesnek lenni Hozzá, és nem visszavonni lassacskán Istennek való odaszenteltségünket még jónak látszó indítékokból sem. Azzal nem segítünk az emberiségen, ha kompromisszumot kötünk szent és profán között, miszerint világi elképzelések és mértékek határozzák meg életünket. Nem hat az emberekre egy könnyed, kényelmes szerzetesi élet. S mit használna nekünk és nekik, ha hatással volna rájuk? Többet vár tõlünk a világ: a munkában, imában és a mindennapok rutinjában megélt magas eszményt. Olyasmit vár, ami túllépi látóhatárát, valamit, amire feltétlenül szüksége van mindenekelõtt Isten jelenlétét. Azokban a szerzetesekben fogja megtalálni, akik mindent odaadtak Krisztusért és saját életük tapasztalatában megtalálták az Istent. Ha tudatában maradunk konszekrációnknak, végül is lesz egy elvünk, amely mindennapi életünkben, napi döntéseinkben vezet minket. Nem szabad ezt az alapelvet elfelejtenünk, ha döntenünk kell, mi felel meg nekünk, és mitõl kell óvakodnunk; mit kell megváltoztatni, és mit kell megtartani személyes és közösségi életünkben. Ilyen radikális változások és általános bizonytalanság idejében, mint a mostani, konszekrációnk tényének szilárd, változatlan rendezõelvnek kellene lennie. Õszintén és alázattal szembe kell tudnunk néznünk konszekrációnk tényével és a belõle fakadó követelményekkel, és világosan fel kell ismernünk, hogy mi az, ami ezek alapján megfelel életutunknak, és mi az, ami annak ártalmas. Vezessünk be minden változtatást, amely azt célozza, hogy Krisztus hívásához hûségesebbek lehessünk, odaadóbbak az Õ szolgálatában, rendi szüleink karizmájának és szellemének jobban megfeleljünk, és buzgóbbak legyünk Isten dicséretében. Ilyen változtatások igaz emberi öröm forrásai lesznek, és nyitottá tesznek minket új utak keresésére, hiszen ez is Isten akarata, tehát a dicsõítés tette. Ez a fajta hozzáállás megóv minket attól, hogy elveszítsük szellemi kincseinket a változtatás kedvéért való változtatás puszta igénye miatt, s azért, hogy életünket kényelmesebbé tegyük. Nap mint nap döntsünk Krisztus mellett, úgy, mint tettük ezt fogadalmunk napján. Konszekrációnk e napján az Egyház Krisztus eucharisztikus áldozatával együtt ajánlotta fel áldozatunkat. Minden szentmisének odaszenteltségünkre és áldozatunkra kell emlékeztetnie. Krisztus megújítja áldozatát oltárainkon, önmagát adja szabadon, áldozatos szeretetben és az Atya iránti engedelmességben. Szerzetesi konszekrációnk napján mi is az oltárra tettük leírt fogadalmunkat. A szentek úgy mondják: fogadalmunk napja nem ismer napnyugtát, hanem örökké tart. De akkor minden szentmisében feláldoztatunk Krisztussal az Atyának: szeretetvallomásában és áldozati állapotában Vele egyesülve, mint ünnepélyes fogadalmunk napján. Mindenkor egységben vagyunk Máriával, aki önátadását olyan tökéletesen élte a fogantatás napjától, amelyen megszenteltetett, egészen áldozatának csúcspontjáig, a kereszt lábánál. Mindig Krisztusé volt az elsõ hely szívében. Elszenvedte a mindentõl való megfosztottságot, még a Fiától valót is, hogy hûséges maradjon istennek szenteltségéhez. Legyünk mi is hûségesek, mint Mária!

P. Philip Boyce OCD

Forrás: Kármel lelkiségi folyóirat 2009/1-2 szám


2017. november 11., szombat

A szerzetesi intézmények közötti együttműködés a képzésben


Bevezetés

1. A jelen korszak körülményeire figyelmesen és az Úr vezetésével az egyház állandó sürgetésben él, hogy Krisztus testének növekedése érdekében1 gondoskodjon tagjai képzéséről.

Annak a jelentőségnek tudatában, melyet a szerzetesi élet az Isten népe számára képvisel2, A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja kötelességének tartotta, hogy elgondolkodjék a szerzetesintézmények tagjainak képzéséről a fennálló körülmények között, és néhány olyan irányelvet javasoljon, melyek biztosítják annak teljességét, megbízhatóságát és az egyház haladásával való összhangját. Ezen törekvés gyümölcse volt a Potissimum institutioni rendelkezés megjelentetése3.

2. A Kongregáció most ezzel az új okmánnyal szándékozik elmélyült vizsgálat tárgyává tenni az említett rendelkezésben érintett kérdések egyikét, a magukat apostoli munkára szentelő intézmények4 közötti együttműködést tagjaik képzésében5.

Amit a dokumentum a szerzetesi intézményekről mond, az ugyanúgy alkalmazható az apostoli élet társaságaira, szem előtt tartva sajátosságaikat6.

3. A szerzetesi intézmények közötti együttműködés a képzés területén abból az igényből fakadt, hogy választ lehessen adni a konkrét helyzetekből és meghatározott pedagógiai követelményekből származó kihívásokra. Kezdetben ez az igény elsősorban ott merült fel, ahol a szerzetesi családokban korlátozott a jelöltek száma, vagy mert csökkentek a hivatások, vagy mert ezek a fiatal egyházak apostolkodásának első gyümölcsei. Ehhez csatlakozott a nevelők hiánya és a felkészült tanárok alacsony száma. Ez a tény számos intézményt késztetett arra, hogy egyesítse erőit annak tudatában, hogy tagjaiknak teljesebb és alaposabb képzést kell nyújtaniuk.

Sok esetben egyidejűleg felmerült az az igény, hogy a kezdeti képzés ne a jelöltek kultúrája számára idegen környezetben történjen, ily módon elősegítve a pozitív integrációt az egyes intézmények élete és az oda befogadott tagok saját kultúrája között. Ez, a legkülönfélébb földrajzi és kulturális területeken egyaránt megfigyelhető igény hatásos válaszra lelt a képzés „szerzetközi központjaiban7. Ezek ténylegesen elősegítették, hogy a jelöltek ne vándoroljanak el más kultúrákba a szerzetesi élet kezdetei időszakában.

A képzés folyamatát jellemző számos szükséglet és nehézség egyre világosabb felismerése is arra ösztönözte az intézményeket, hogy ilyen központokat hozzanak létre. Egyre nagyobb számban vannak olyan intézmények, melyek a képzésben levő fiatalok számára a lehető legteljesebb nevelési programot kívánják nyújtani. Saját képzést szolgáló közösségeikben továbbra is átadják az intézmény spirituális örökségét. Felismerik azonban annak szükségességét is, hogy megadják azokat a ismereteket, melyek mindig a megszentelt élet becses közös örökségét alkották, azt a gazdagságot, mely az egyház évszázados tapasztalatából s korunk égető gondjaiból és vágyaiból származik. Mindezen elemek alapos és harmonikus egységbe illesztése igen összetett feladat, melyet nem mindig valósíthatnak meg egy intézményen belül a nevelők és a tanárok.

A képzés szerzetközi központjainak kellőképpen megvalósított kezdeményezése pozitív, és elősegíti az egyházi kommúnió tudatát a hivatások és karizmák sokféleségében, illetve az egyház küldetésének sokirányú szolgálatában. II. János Pál pápa így fejezi ki magát: „Hogy az új generációknak, a nevelőknek és minden szerzetesnek megfelelő felkészülést biztosítsatok, az együttműködés számos formáját kerestétek és indítottátok el“8. Ily módon lehet „gyümölcsöztetni az egyes intézmények legjobb munkatársainak tevékenységét, és olyan szolgálatot nyújtani, mely nemcsak segít az esetleges korlátok leküzdésében, hanem létrehozza a szerzetesi életre való képzés hiteles stílusát is“9.

Idézett üzenetében a Szentatya ezen túlmenően hangsúlyozza, hogy ezek a szerzetközi kezdeményezések „kell, hogy egyidejűleg elősegítsék a kölcsönös kommúniót, érlelve a sajátos karizmák értékelését, a komplementaritás tudatát a testvériségben és a szeretet távlataira való nyitottságot a helyi, illetve az egyetemes egyházban“10.

A Szentatya ezzel ismét megerősíti a II. vatikáni zsinatnak a képzésre vonatkozó alapvető iránymutatásait. Ezeket igazolta a szerzetesi életben az eltelt évek során kiérlelt tapasztalat. A zsinat által és a tanítóhivatal ezt követő dokumentumaiban kifejtett tanítás bemutatja a képzés és a szerzetesi intézmények megújulása és küldetése között fennálló szoros integrációt11. Sőt, kiemeli, hogy a képzés elsődleges tényező az intézmények megújulásában és a saját karizmatikus identitás életszerűbb elsajátításában napjaink állandó fejlődése közepette. A magasan kvalifikált képzési tevékenység elengedhetetlen előfeltétele az intézmények küldetése teljesítésének egy olyan világban, mely tudományos, emberi, etikai és vallási problémáktól kezdve alapvető kérdéseket tesz fel a hitre és a megszentelt életre vonatkozóan.

I. Alapelvek és gyakorlati útmutatások

4. Ezen kezdeményezések megértése és figyelemmel kísérése céljából a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja széleskörű dokumentációt gyűjtött össze a meglévő szerzetközi központokról. Az anyag vizsgálata elősegítette a központok és azok számos kezdeményezése képzésbeli hatékonyságának alapfeltételeire való reflexiót: a központ céljának tisztázása, a végső felelősség és a fenntartással kapcsolatos illetékességi körök meghatározása, a tanári kar színvonala és felkészültsége, a program szerves felosztása és megvalósításának fokozatossága. Ugyancsak alapvető fontossággal bír, hogy olyan környezetet hozzanak létre, mely segíti a megszentelt életre való hivatás megélését és elmélyítését, a nevelők jelenlétét, illetve a szerzetközi és az egyes intézmények sajátos programja összhangját és kölcsönösen kiegészítő voltát.

5. Mivel ezek a központok eltérő körülmények között jöttek létre és tapasztalataik meglehetősen rövid időre tekintenek vissza, olyan kérdések és problémák vetődtek fel, melyeket hasznos szem előtt tartani megkülönböztetés és tisztázás céljából: Milyen kapcsolatban áll egymással az egyes intézmények szerzetesi identitása és a különbözőségben megélt kommúnió? Hogyan viszonyul egymáshoz a központok szolgálata (melyet mindenkinek egyaránt felajánlanak) és az intézmények jogos szabadsága (mellyel dönthetnek, hogy ezt igénybe veszik-e vagy sem)?. Más problémák az apostoli szerzetesi élet felfogását érintik, mely a pedagógiai, és ily módon a programok összeállítása és a tanári gárda kiválasztásának kritériumai alapját képezi. Megint más kérdőjelek az létesítmény képzésért felelős tagjainak tényleges részvételére vonatkoznak, a képzés hitelességére, a reális feltételekre, melyek lehetővé teszik, hogy az időszakos együttélés átalakulhasson a mély egyházi kommúnió megtapasztalásának és az evangelizáció igényeire nyitott, hiteles lelki és apostoli képzésnek a központjaivá12.

Alapelvek

6. Egy ilyen gazdag és összetett valóság láttán, és a sokféle létrejött kezdeményezést figyelembe véve, a dikasztérium felelősnek érzi magát arra, hogy közöljön néhány meglátást, illetve útmutatást adjon az ezen és más hasonló tapasztalatok értékeléséhez, rögzítéséhez és fejlesztéséhez.

Az ilyen útmutatások azokon az elveken alapulnak, melyek a szerzetesi életben folyó kezdeti és állandó képzést szabályozzák, a karizmák sokszínűségében és a szerzetességnek az egyház kommúniójában és küldetésében betöltött sajátos szerepe szerint13.

a) A képzés: minden intézmény elidegeníthetetlen joga és kötelessége

7. Mielőtt az érdemi tárgyalásba fognánk, szükségesnek tűnik, hogy emlékeztessünk arra, hogy saját tagjainak képzése minden intézmény elidegeníthetetlen joga és kötelessége14. A jelen dokumentum összességében erre az alapelvre épít, melyet érdemes már az elején kiemelnünk, hogy az intézmények közötti együttműködést a képzés folyamatának egészén belül helyezhessük el.

7.1 Minden intézménynek elsődleges felelőssége van saját önmeghatározására vonatkozóan. Valójában minden egyes intézményre eredeti örökségként rá lett bízva az „alapítók karizmája“ – „a Szentlélek egyfajta megtapasztalása, melyet átadtak tanítványaiknak, hogy aszerint éljenek, azt őrizzék, elmélyítsék és Krisztus testének növekedtével állandóan gyarapítsák“15 az egész egyház javára16. A saját identitás „kreatív hűséggel“17 történő ápolása tehát azt jelenti, hogy Isten népének életébe és küldetésébe illesztik az azt gazdagító adományokat és tapasztalatokat18 és ugyanakkor elkerülik, hogy a szerzetesek „elmosódott körvonalakkal szövődjenek bele az egyház életébe“19.

Következésképpen az egyes intézmények különösen a kormányzás terén elismerten jogos autonómiával rendelkeznek, hogy ezáltal saját fegyelmi rendjük legyen és sértetlenül megőrizhessék, illetve fejleszthessék saját lelki és apostoli örökségüket az egyházban. A helyi ordináriusok feladata ezen autonómia biztosítása és megőrzése20. Az élet és a kormányzás autonómiája magában foglalja az ennek megfelelő önállóságot a képzés területén, hiszen „a szerzetesi képzés a törvény szerint elsősorban maguknak az intézményeknek a feladata“21.

7.2 A képzés folyamatán keresztül valósul meg az azonosulás a karizmával, mely szükséges mind a tagok érettségéhez, hogy az alapítás szellemének megfelelően éljenek és tevékenykedjenek, mind pedig az intézmény identitásához és egységéhez, valamint a különböző kultúrákban való kifejeződésének hitelességéhez is22, mind pedig egyházban megélt kommúniójához és küldetéséhez. „Valóban, szem előtt tartva, hogy a saját karizma szerinti kezdeti és állandó képzés az Intézmény kezében van, a szerzetközi képzés nem helyettesítheti maradéktalanul a tagok folyamatos képzésének feladatát. Ennek sok szempontból át kell szövődnie az egyes intézmények karizmájának sajátos jellemzőivel“.23

Így a fenti elvekkel összhangban az Egyházi Törvénykönyv, amikor a szoros értelemben vett képzésről beszél, akkor kizárólag a saját intézményen belül folyó szerzetesi nevelésre hivatkozik24. Mindez azonban nem zárja ki eleve az együttműködés lehetőségét, melyet Vita Consecrata szinódus utáni buzdításában II. János Pál ténylegesen elismert és bátorított. Sürgette, hogy „egy korunk kihívásaira nyitott közösség szellemében az elöljárók igyekezzenek ‘a püspökökkel egyetértésben minden egyes intézmény legjobb munkatársainak segítségét fölhasználni’“25.

7.3 Az egyháznak a maga részéről kötelessége megóvni és előmozdítani az intézmények saját arculatát és karizmatikus tudatát azzal, hogy megújulásuk egyik alapelvévé teszi26, mert az az állapot, mely az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak révén jön létre, ma is és a jövőben is „drága és nélkülözhetetlen ajándék Isten népe számára, mert nagyon mélyen hozzátartozik életéhez, szentségéhez és küldetéséhez“27. Ezen túlmenően, mivel minden egyes intézmény karizmája a Lélek eredeti és egyedülálló ajándéka az egyháznak, ez gondoskodik e karizmák termékenységét, fejlődését és az egyházi kommúnión belüli harmóniáját garantáló lelki feltételekről és jogi eszközökről28.

b) Együttműködés és szolidaritás a képzésben

8. Az előző alapelvhez társítva helyes a különböző, mindenek előtt az egy bizonyos földrajzi-kulturális térségben jelenlevő szerzetesi intézmények közti együttműködés29 és szolidaritás elvét is kiemelni. A szerzetesség ténylegesen mélyebb tudatára ébredt minden egyes karizma egyedi mivoltának, sajátos egyházi szerepének, de egyúttal az összes intézményre egyaránt jellemző vonásoknak és közös feladataiknak is.

A képzésnek mély közös gyökere van. Ez valójában az Atya Isten műve, aki a Lélek megszentelő munkája révén egy különleges karizmatikus terv szerint alakítja a Fiú képmását a meghívottakban30.

Ezen túlmenően, az együttműködés lelkét az egyház Szentlélektől áthatott, titokszerű mélységeiben találhatjuk, ahonnan a Lélek munkája révén fakad a karizmák sokszínűsége, illetve amelynek kommúniója és missziója felé tart az egyes intézmények élete és missziós küldetése. A szerzetesség az Egyház gazdagságára, életerejére és szépségére támaszkodik31, és termékeny, mert a különböző karizmatikus kezdeményezések kiegészítik és megvilágítják egymást; ezen túlmenően, egyik a másiknak az összehasonlítás és az osztozás által32, a testvériségben fedi fel saját adományait.

A szerzetesi családok közti együttműködés és szolidaritás konkrét kifejeződése az immár több helyen elterjedt kezdeményezés, hogy szerzetközi képzési központokat hozzanak létre, főleg amikor az egyes intézményeknek nincs elegendő eszköze, hogy tagjainak teljes körű képzést biztosítsanak.

Erről az együttműködésről beszélt a Szentatya a Női Általános Elöljárók Uniója számára adott kihallgatáson, amikor ez mondta: „A lényeges az, hogy a szerzetesi családok részéről teljes együttműködés jöjjön létre tagjaik képzésében az eleven, őszinte és örömteli szeretetre Jézus iránt, akit mélyen ismernek, követnek és engedelmeskednek neki“33.

Az összegyűjtött tapasztalat azt mutatja, hogy ez az együttműködés, ha jól vezetik, hozzájárul a saját és mások karizmájának teljesebb értékeléséhez, konkrét szolidaritást hoz létre a tagokban és eszközökben gazdagabb, illetve szegényebb közösségek között, ékesszóló tanúbizonyságát nyújtja a kommúniónak, melyre az egyház isteni meghívást kapott, és rendkívül hasznos arra, hogy a képzés elérje azt a szintet és teljességet, amit a szerzetesi élet küldetése megkíván a mai világ színterén.

c) Szerzetközi központok és képzés

9. Hogy ezek az szerzetközi központok megfelelő módon lássák el a rájuk háruló sajátos feladatot, tehát hogy céljukat betöltő „tanulmányi központok“ legyenek a képzés szolgálatában, szem előtt kell tartaniuk a következőket:

— a képzés szerves egészet alkotó folyamat, melynek elemei kölcsönösen áthatják egymást. Szoros korreláció van ugyanis az élet és az igazság; a teológia és az embertudományok; az igazság keresése és a fiatalság elvárásai, reményei és értékei; a tanulmányok és a személyes életvitelben tanúsított koherencia, az idők jelei és a megfelelő pasztorális válasz között34

— az intellektuális felkészítés a képzés semmi mással nem helyettesíthető dimenziója. Szükséges, hogy tanulmányok anyagának rendszere és a tudományos komolyság hozzájáruljon a megszentelt életre jellemző viselkedésformák harmonizálásához. A központok tehát magas színvonalú szolgálatot nyújtsanak, hogy bölcsen elősegítsék a tanítványok egészleges növekedését;

— A központok szerzetközi jellege a mindenki számára közös szempontok kiemelt értékelését kívánja meg. Ugyanakkor az együttműködés és a szolidaritás a különbségek tiszteletben tartását és értékelését igényli. Ha nem így lenne, a központok valószínűleg olyan kiegyenlítődéshez járulnának hozzá, mely saját elszegényedésüket okozná és a lelki, illetve lelkipásztori egyformaság veszélyével fenyegetne, ami nem felel meg az evangelizálásra váró világ összetettségének, de káros az egyes intézmények sajátos mivoltára is. Minden esetre a központok elvesztenék a szerzetesség szolgálatát jelentő mivoltukat.

Gyakorlati útmutatások

A felállított alapelvekből néhány gyakorlati útmutatás származik a szerzetesi intézmények és az szerzetközi központok számára:

10. Szerzetesi intézmények

a) A káptalanok és a nagyobb elöljárók

Az intézményekre tartozik, hogy a káptalanok és a nagyobb elöljárók közreműködésével meghatározzák saját Ratio-jukban a képzés elveit és normáit35, megbízást adjanak a nevelőknek és a tanároknak, továbbá őrködjenek azon, hogy a képzési folyamat az intézmény arculatával és küldetésével összhangban, illetve jogszerűen történjen. Amikor az elöljárók elhatározzák, hogy tagjaikat egy szerzetközi képzési központba küldik, nem mondanak le mások javára az őket megillető felelősségről, hanem továbbra is „a mester és oltalmazó teljes felelősségével“36 gyakorolják azt (vö. 11, 17, és 22).

b) A nevelő közösség

Az szerzetközi együttműködés minden formájában szükséges, hogy tekintetbe vegyük a nevelő közösség és az szerzetközi központ közötti jogos megkülönböztetést37. A nevelő közösség az elsődleges hivatkozási pont, melyet semmiféle központ nem pótolhat. Ez alkotja azt a környezetet, melyben növekszik és érik az egyes alapítók szellemében a személyes identitás és a kapott hivatásra adott válasz38. A tagok karizmatikus identitása elsősorban abban az élő kapcsolatban jön létre, ami őket a nevelőkhöz, és azokhoz a testvérekhez, nővérekhez fűzi, akikkel az életnek ugyanazokat a tapasztalatait, a társadalom és az intézmény hagyományai által támasztott azonos kihívásokat osztják meg39. Mindig ez a közösség marad tehát a képzési tapasztalat élő szintézisének helye40. „A saját karizmához való hűséget az intézmény történetének, sajátos küldetésének és az alapító szellemének – ez utóbbit törekedni kell megtestesíteni a személyes és a közösségi életben egyaránt – elmélyült, minden nap bővülő ismeretével szükséges elmélyíteni.“41

Ahol a körülmények nem engedik meg a szerzeteseknek, hogy saját nevelő közösségükben éljenek, miközben egy szerzetközi központba járnak, az elöljárók kötelessége arról gondoskodni, hogy időszakosan részt vehessenek saját intézményükben a közösségi életben és kiemelt képzési szakaszokban42.

11. Szerzetközi képzési központok43

a) A központok és felépítésük

A férfi és női nagyobb elöljárók konferenciái, melyeknek célja, hogy a támogassák a szerzetesrendeket abban, hogy „együttműködésük eredményesebb legyen az egyház javára“44, vagy a nagyobb elöljárók egy csoportja, mely együtt kíván dolgozni a képzési terven, erre a célra szolgálatokat szervezhetnek, vagy szerzetközi központokat hozhatnak létre45.

Ezek jellege igen különböző. Néhányan kiegészítő szolgálatok nyújtására jöttek létre; mások a szerzetesek képzését doktrinális szempontból látják el; végül megint mások a papságra készülő szerzeteseket képzik. Az ebből következő normák és utasítások tiszteletben tartják ezeket az eltéréseket.

Egy szerzetközi képzési központ székhelyének alapításához a helyi ordinárius írásbeli jóváhagyása szükséges.

b) A vezetés felelőssége

A központért való végső felelősség azoké az elöljáróké, akik a kezdeményezést elindították. A Mutuae Relationes szellemében keressék a legmegfelelőbb módját annak, hogy a püspököket tájékoztassák a központ tevékenységéről, és olyan nyílt párbeszédet folytassanak velük, mely a központ gazdagodására és tökéletesedésére legyen46. A Szentatya emlékeztet arra, hogy ezeké az elöljáróké a felelősség, hogy figyelemmel kísérjék e központok tevékenységét, és nekik kell garantálniuk azt is, hogy az átadott tananyag megfeleljen az egyház tanítóhivatalának47.

Minden szerzetközi kezdeményezést közvetlenül külön testület vezessen, felelős vezetővel, hogy garantálhassák a stabilitást és a szakszerűséget a képzésben.

c) A tanárok

A tanárok választásánál figyelembe kell venni az egészséges tanítást, a szaktudást, a pedagógiai képességeket és a csoportmunkára való alkalmasságot. Figyelembe kell venni továbbá azt, hogy mennyire ismerik és tisztelik a szerzetesi életet, annak különböző formáiban és fejlődésében, a II. vatikáni zsinattal és a tanítóhivatallal összhangban.

A központok tartsák elevenen a tanárok nevelői tudatát, szervezzenek számukra olyan találkozókat, ahol az egyes intézmények nevelőivel tapasztalatot cserélhetnek és értékelhetik saját munkájukat.

II. Együttműködés a nevelés különböző szakaszaiban

12. Az együttműködési kezdeményezések a szerzetesi nevelés különböző szakaszaira irányulhatnak. Ez lehet a kezdeti nevelés: a noviciátusra való felkészülés, a novíciusok és novíciák képzése, az ideiglenes fogadalmasok képzése, a szent rendekre szóló jelöltek képzése, illetve a folyamatos képzés.

A szolgálatokat a nagyobb elöljárók konferenciája vagy elöljárók konferenciája vagy egy csoportja szervezi, a végső felelősséget is ők viselik. Aző feladatuk, hogy Kongregációnknak három évenként jelentést készítsenek a központ életéről és tevékenységeiről.

A programok elrendezése hatékonyan támogassa a tanbeli felkészítést és a hallgatók hivatásának növekedését az egyházjogi kritériumok48 és az illetékes hatóságok által kiadott kiegészítő normák szerint.

A kurzusokat a Krisztus-misztériumra49 kell felépíteni, és lépésről lépésre, a személyekre és a kultúrákra tekintettel kell kifejleszteni. A növendékeknek részesülniük kell a szerzetesi élet teológiájában, és segítséget kell kapniuk abban, hogy elmélyítsék azt a „sajátos egyházi szeretetet, (…) mely mindenkit Isten egész népe – karizmatikusan s ugyanakkor hierarchikusan tagolt – szerves közösségének szolgálatára kötelez“50.

Felkészítés a noviciátusra

13. A jelentkezők emberi tapasztalatának és vallási ismereteinek különbözősége miatt a noviciátusra való felkészítés egyre sürgetőbb és igényesebb feladat az egyes társadalmi-kulturális viszonyoknak megfelelően51. A szerzetközi kezdeményezések olyan programokat nyújtsanak a különböző rendek jelöltjeinek, amelyek hitelesen és megbízhatóan átfogják az emberi és keresztény képzés főbb tartalmait, hogy ezzel megalapozódjék a nevelés teljessége és pótolni lehessen az esetleges hiányokat. Azt is sürgetni kell, hogy maguk a nevelők is részt vegyenek a szerzetesi élet megújítására szervezett sajátos programokon, és képesek legyenek alkalmazni segédanyagokat és kritériumokat a hivatás éber felismerésében. Ez a szolgálat különösen is hasznos lehet olyan nevelők számára, akik a sajátjuktól idegen kultúrában dolgoznak, vagy különböző kultúrkörökből származó növendékekkel van dolguk.

A noviciátus

14. A noviciátus alapvető és különösen is igényes nevelési szakasz52. Itt lép rá az újonc a saját identitás útjára a szerzetesi hivatásban53. Célkitűzése, hogy az újoncot az illető szerzetesi intézmény sajátos szellemében és gyakorlatában megfelelően kiképezze, és utólagosan megrostálja a hivatás melletti döntés indítóokait, a lelki elkötelezettséget és a szükséges alkalmasságot. Az egyes intézményekben ez személyes bánásmódot igényel, amely odafigyel minden egyes újonc fejlődésére megkívánja az evangéliumi szellemű, derűs, értékekben gazdag nevelési klímát, melyet a nevelők és a nevelő rendi közösség tanúságtétele hordoz, és az alapító karizmájának valódi és mély tapasztalata táplál54.

Ahol a körülmények ezt ajánlatossá teszik, ott a szerzetközi program is hozzájárulhat a rendi életüket éppen most kezdő növendékek megfelelő tanbeli képzéséhez. Ezzel segíthetünk nekik, hogy megismerjék önmagukat, mint az egyház tagjait – amely misztérium, kommúnió és küldetés –, és hogy így is cselekedjenek, amennyiben az egymás közti interakciók során kifejlesztik egymás iránt a testvéri felelősséget. Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy „lehet beszélni ‘szerzetközi noviciátusi kurzusokról’, amelyekben különféle rendek tagjai vesznek részt, de nem lehet beszélni ‘szerzetközi noviciátusról’“55.

15. A szerzetközi együttműködés a noviciátus során a „kiegészítő szolgálatok“ közé tartozik. Az együttműködés nem tartalmazza az ún. „szerzetközi noviciátusok“ létrehozását, amely azt jelentené, hogy a különböző rendhez tartozó újoncok egy közösségben élnek. Ez egyáltalán nem felel meg a szerzetesi életbe való belépés sajátos jellegének, amely éppen ahhoz kellene, hogy elvezessen, ami az egyes intézményekre sajátosan jellemző lelki örökség. Minden egyes szerzetesi intézménynek tehát saját noviciátusa kell, hogy legyen.

16. Az ilyen „kiegészítő szolgálatok“ megszervezésénél a következőkre kell tekintettel lenni:

a) A központi kurzusok és a szerzetesi életbe való bevezetés összhangja érdekében ajánlatos, vagy egyenesen szükséges az újoncmesterek és mesternők jelenléte a kurzusokon, hogy így segíthessenek az újoncoknak az anyag elsajátításában.

b) A programnak alapvető kurzusokat kell kínálnia különböző témákról, hogy a rendek közülük azt választhassák, amelyek kiegészítik a náluk folyó nevelést. A programot jól, kiegyensúlyozottan kell felépíteni, alapvető anyagot kell nyújtaniuk a Szentírás, a lelkiség, a morálteológia, az egyháztan, a rendszeres teológia, a liturgia, a szerzetesjog és a szerzetesi élet teológiája – főleg az evangéliumi tanácsok – terén, tartalmazniuk kell az antropológia és a pszichológia alapfogalmait, amelyek a hallgatóknak a nevelés elején lehetővé teszik, hogy önmagukat jobban megértsék, főleg a komolyabb képzést igénylő területeken56. Mindegyik területen érvényesülnie kell a pedagógiai hatékonyságnak.

c) A noviciátus során a kurzusokat olyan gyakorisággal és intenzitással kell megszervezni, hogy az ne akadályozza ennek a nevelési szakasznak a voltaképpeni célját57. El kell kerülni az újoncházon kívüli tartózkodást. Ha azonban alkalmanként és rövid időre az újoncoknak mégis el kell hagyniuk a házat, akkor a nagyobb elöljárók tartsák be a 647. k. 3.§., 648. k. 1. és 3.§., és a 649. k. 1.§. kánonokat.

d) Ismertetni kell továbbá a különböző szerzetesi intézményeket, alapítóikat és az egyes lelkiségeket. A testvéri osztozás elősegítheti, hogy megérlelődjön az újoncokban a saját karizma eredetiségének értékelése, felfedezzék az alapító értékét az egyház küldetésének összefüggésében, és hogy növekedjék az együttműködés és a közösségi szellem58.

e) A nevelők – ki-ki szakterületének megfelelően59 – rendszeres időközönként, a központ felelős csoportjával együtt, a növendékek véleményének meghallgatása után értékeljék ki a programot a növendékek válaszainak és a kurzus célkitűzésének fényében. A nagyobb elöljárók, mint a nevelés végső felelősei, kísérjék figyelemmel az ilyen kezdeményezéseket.

f) Az újoncmesterek és mesternők számára a kurzusok állandó lehetőséget nyújtanak a megújulásra, a saját nevelői feladatuk felülvizsgálatára, az összehasonlításra és a kölcsönös, konkrét és kompetens támogatásra. A kezdeti szakasz sajátos volta, amire az új életforma elsajátítását lehetővé tevő pszichológiai érés és a karizmatikus azonosulás folyamata a jellemző, megkívánja, hogy a közös programokba lehetőség szerint minél nagyobb gyakorisággal tervezzenek be találkozókat a nevelők számára is, ahol speciális nevelési témákat tárgyaljanak meg, amit utána a noviciátusi munkában elmélyítenek. Ilyenek pl. a pszichikai-testi fejlődés, az érzelmi és szexuális érettség, valamint az emberi érés egyéb témái60.

Az ideiglenes fogadalmasok képzése

17. A Potissimum institutioni instrukció figyelembe veszi az egyházjog normáit61 és az ideiglenes fogadalmas szerzetesek sajátos szükségleteit a nevelés terén felrajzolja az irányvonalakat és hasznos útmutatásokat ad a célokhoz és a tanulmányi programokhoz62.

Ugyanígy minden szerzetesi intézménynek a maga nevelési terve szerint „súlyos kötelessége, hogy a nevelés e szakaszának kialakítását és időtartamát megtervezze, és a fiatal rendtagok számára kedvező feltételeket biztosítson az Úr iránti önátadásban való növekedéshez“63.

a) A szerzetközi kezdeményezések – különösen azon intézményeknél, ahol másképpen nem tudnak erről gondoskodni – ebben a szakaszban is azt szolgálják, hogy a fiatal rendtagok felkészüljenek a fogadalomra, elmélyítsék lelki, tanbeli és lelkipásztori képzésüket, különösen a történelem, a teológia, az Istennek szentelt élet küldetése és a lelkipásztori képzés komolysága tekintetében.

b) Ennek a nevelési szakasznak a követelményeihez jobban igazodva, a szerzetközi együttműködési kezdeményezéseknek számot kell vetniük az ideiglenes fogadalmas időszak sajátosságaival és körülményeivel.

Az ideiglenes fogadalom időszakának különleges lehetőséggé kell válnia arra, hogy a Krisztussal való egyesülés által64 megérlelődjék bennük a hitből fakadó látásmód a világról, az egyházról és a történelemről. Ez az időszak kedvező arra nézve, hogy komolyan felkészüljenek Isten Népének királyi, papi és prófétai küldetésében való részvételre, ami egyaránt megköveteli a teológiai tárgyak tanulását és a Krisztus-követés bibliai alapjainak elmélyítését, azoknak az eszközöknek és lépéseknek az átfogó és általános ismeretével, amelyek az emberi és keresztény érettséghez vezetnek. Ebben a nevelési szakaszban ezért végezzenek tanulmányokat a Szentírás, és más teológiai tárgyak terén, mint pl. a krisztológia, az egyháztan, a mariológia, a morálteológia és a történelem teológiája terén, valamint mélyítsék el a lelkiség, az aszkézis témáit és azokat a humán tudományos ismereteket, amelyek szolgálják a személy érlelődését Krisztusban65.

c) Mivel a közösségi életnek a kezdeti neveléstől kezdve nyomatékosítania kell „a konszekráció belső missziós jellegét“66, és mivel ez a szakasz a közösség megbízásából vállalt apostoli kötelezettségek jegyében telik, ezért igen hasznosak a katekétikai és pedagógiai kurzusok, főleg az ifjúsági pasztoráció terén. Az apostoli feladat kötelezettségei mélyebb ismeretet követelnek meg a II. vatikáni zsinat egyháztanának egyes témáiban, mint pl.: papok és világiak lelkipásztori együttműködése a püspökök vezetése alatt67, az egyházjog, az „ad gentes“ misszió, az ökumenizmus, a vallásközi párbeszéd68, az egyház és a világ kapcsolata, a keresztények társadalmi és politikai felelőssége, különös tekintettel az Istennek szentelt személyek sajátos felelősségére ezen a területen69. E témák az új evangelizáció jelenlegi időszakában megfelelő alapot kell hogy nyújtsanak az egyház – amely misztérium és kommúnió – lelkipásztori és missziós működéséhez. Az ideiglenes fogadalom szakaszában is hasznos, hogy elmélyítsék azt a karizmatikus vonást, amellyel az egyes intézmények részt vesznek az egyház küldetésében.

d) Mindezt nyújthatják olyan szakosodott tanulmányi központok is, amelyekről a III. részben lesz szó, illetve rendezvények vagy kurzusok, amelyek akár a tanulmányok színvonala, akár a rövidített tematika, akár a rövidebb időtartam miatt könnyebben elérhetők.

Különös jelentőségük van a szerzetközi együttműködésnek olyan rendezvények vagy kurzusok esetében, amelyek célja az örökfogadalomra való felkészülés70.

A nevelőknek ebben a szakaszban is részt kell venniük a rendezvények vagy kurzusok megtervezésében, vezetésében és kiértékelésében. Aki bekapcsolódik ebbe, annak számára ez ösztönzést adhat, hogy feladatának területén naprakész ismereteket szerezzen, és hogy hatékonyabban megfeleljen a fiatalok várakozásainak.

e) Azok a szerzetesek, akik humán, reál vagy műszaki tanulmányaik végzésére más tanulmányi központokat látogatnak, főleg az állami intézményeket (egyetemek, akadémiák stb.), a szerzetközi központokban találják majd meg azt a lehetőséget, hogy képzésüket elmélyítsék, elsősorban teológiai és lelkipásztori kurzusokon.

A folyamatos továbbképzés

18. „A folyamatos továbbképzés mind az apostoli, mind a kontemplatív élet intézményei számára az Istennek szenteltség lényeges követelménye.“71 Elősegíti a teológiai és lelkipásztori megújulást, javítja minden tag és az egész közösség életének minőségét azáltal, hogy nagyobb figyelmet szentel a különös igénybevételt jelentő, a belső élet intenzív tapasztalatát megkívánó helyzeteknek72. A képzés dinamikája miatt „van egy bizonyos lelki fiatalság, mely az időben maradandó: azzal a ténnyel áll kapcsolatban, hogy az egyén minden életszakaszában új feladatot, sajátos létmódot, sajátos szeretetet és szolgálatot keres és talál. (…) A képzés alanya minden életszakaszban a személy, célja pedig az egész ember képzése, aki arra hivatott, hogy ‘teljes szívvel, teljes lélekkel, minden erővel’ (MTörv 6,5) Istent keresse és szeresse, a felebarátot pedig úgy szeresse, mint önmagát (vö. Lev 19,18; Mt 22,37-39). Az Isten, valamint a testvérek és nővérek iránti szeretet egy hatalmas dinamizmus, mely a növekedést és a hűséget állandóan lelkesítheti.“73 Minden intézménynek dolga, hogy szervesen és jellegének megfelelően gondoskodjon a folyamatos továbbképzésről. Ezáltal lehet az új, még nevelés alatt álló nemzedékek előtt a szerzetesi élet, a testvériség és az apostoli munka példaképe, és így vonzhat új hivatásokat elevensége és termékenysége révén74.

A Potissimum institutioni instrukció és a Vita consecrata apostoli buzdítás hosszan tárgyalta a folyamatos továbbképzést75. Leírták, hogy miben áll, mi a célja és a tartalma, az elöljáróknak pedig az egyházjognak megfelelően lelkükre kötötték, hogy rendtagjaik számára biztosítsanak erre „eszközt és időt“76, és nevezzék ki rendi felelősét.

A szerzetközi együttműködés jónak bizonyulhat olyan állandó vagy eseti szolgálatok megszervezésében, amelyek lendületet adnak a lelki életnek a teológiai-lelkipásztori megújulásban és új végzettségek megszerzésében, hogy a rájuk bízott feladatokat szakértelemmel lássák el. Részesítsék előnyben ennek során az egyház alapvető irányelveit és lelkipásztori prioritásait, hogy hatékonyabban közreműködhessenek a modern világ újra-evangelizálásában. Kívánatos, hogy ilyen célból a szerzetescsaládok a jobban felkészült rendtagokat bocsássák rendelkezésre.

A nagyobb elöljárók konferenciája és a tanulmányi központok vezetői céljaik és programjaik közé vegyék föl a a szerzetesek folyamatos továbbképzését szolgáló megfelelő kezdeményezéseket is. Ezen a téren kívánatos a jobb együttműködés és egymás kölcsönös kiegészítése.

III. A vallástudományi és a filozófiai-teológiai intézetek

19. Az első és második részben néhány alapvető kritériumot tárgyaltunk, amelyek a nevelés egyes szakaszai során megvalósítható szerzetközi kezdeményezésekre és az együttműködés lehetséges modelljeire vonatkoznak. Ez a harmadik rész viszont a vallástudományi és a filozófiai-teológiai intézetekkel foglalkozik, amelyek teljes teológiai képzést nyújtanak, és ezért jogi felépítésük és sajátos szervezési igényeik vannak.

Emlékeztetnünk kell arra, hogy a szerzetes testvérek, nővérek, az állandó diakónusok teológiai képzése, valamint a papnövendékek kiképzése sajátos követelményeket támaszt, amelyeket figyelembe kell venni. Az egyes szolgálatok identitásának megőrzése érdekében szükséges, hogy megkülönböztessük egymástól a papi, diakónusi vagy más egyházi szolgálatra készülők képzését77. Ezért a tanulmányi központok, amelyek e személyek körének felkészítését tűzik ki feladatul, programjuk kialakítása során tekintettel kell, hogy legyenek e csoportok mindegyikének jellegzetességére.

A vallástudományi intézetek

20. A vallástudományi intézetek azért jöttek létre, hogy a szerzeteseknek megfelelő szintű humán és teológiai-lelkipásztori képzést nyújtsanak, amelynek a kurzusokon résztvevők társadalmi-kulturális környezetének figyelembe vételével kell történnie. Továbbá az is céljuk, hogy őket jobban kvalifikálják, és felkészítsék az egyes szerzetesi intézmények céljainak megfelelő egyházi szolgálatokra78.

A hallgatóknak megfelelő filozófiai-teológiai képzést kell adni, képesíteni kell őket a hitre nevelés feladatára, elő kell készíteni őket az evangélium kifejezett hirdetésére, az emberi és társadalmi haladás elősegítésére, érzékennyé kell tenniőket a vallás és a kultúra összefüggéseire, a vallásközi és ökumenikus párbeszédre, az idők jeleinek megkülönböztetésére, az organikus pasztoráció és a missziós nyitottság együttes alkalmazására, egységben az egyetemes és a helyi egyházzal.

Ezeknek az intézeteknek továbbá jó, az evangéliumi értékektől áthatott felkészítést kell nyújtaniuk a humán tudományokban (pedagógia, pszichológia, szociológia, tömegkommunikáció), és képessé kell tenniük a hallgatókat, hogy mindezekkel éljenek a hit átadása és Krisztus tanítványainak képzése során.

Gondot kell továbbá fordítani azoknak az emberi csoportoknak és kulturális összefüggéseknek a megismerésére, amelyek evangelizálását célul tűzik ki, hogy ezzel elejét vegyék a veszélynek, amit a szerzetesek kiképzése és a helyesen inkulturált evangelizációs folyamatok közti szakadás jelentene79.

Végül pedig olyan kurzusokat is kell kínálni, amelyek a szerzeteseket sajátos apostoli feladatukra képesítik az egyházon belül: lelkipásztorkodás az ifjúság, a betegek, az öregek, a társadalom peremére szorultak körében, illetve a saját intézmény küldetésének megfelelő apostoli feladatok.

21. Az ilyen intézetek alapítása és vezetése a nagyobb elöljárók konferenciáitól függ, vagy pedig a nagyobb elöljárók egy csoportjától, akiké a végső felelősség is. Követelmény, hogy minden ilyen intézet rendelkezzék saját szabályzattal, amelyben világosan leírják a célt, a megcélzott csoportokat, a felkínált szolgálatokat, valamint azt a testületet, amely a közvetlen felelősséget viseli. Az alapítás megerősítése és a szabályzat jóváhagyása a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának illetékességébe tartozik.

Annak érdekében, hogy a központ megfelelően lássa el feladatait, kívánatos, hogy közvetlenül egy csoport vagy egy saját felelős irányítsa. Ezeknek szavatolniuk kell a képzés állandóságát és szakmai kompetenciáját a rájuk ruházott feladat teljesítése során. A megvalósított tevékenységekről háromévenként jelentést kell küldeni ennek a Kongregációnak.

A kurzusok megszervezésére mindaz vonatkozik, ami a 659., 660. és a 661. kánonokban, valamint a Potissimum institutioni 61. pontjában szerepel80.

Bátorítjuk a vallástudományi intézeteket, amelyek nem papnövendékek képzését szolgálják, hogy csatlakozzanak egy teológiai fakultáshoz. Így jobban biztosítható a hallgatók tanbeli képzése, úgyhogy adott esetben megfelelő akadémiai fokozatot vagy oklevelet is szerezhetnek81.

Ezeknek az intézeteknek az esetleges államjogi elismerése nagy haszonnal jár, de semmiképpen sem befolyásolhatja vagy változtathatja meg azok saját célkitűzéseit.

Ezen a téren a katolikus egyetemek, akárcsak egyéb szervezetek a helyi egyház szintjén, értékes kezdeményezéseket kínálhatnak a tanulmányokra püspökök és nagyobb elöljárók együttműködése révén82.

A teológiai-filozófiai képzés intézetei a szerzetesrendek papnövendékei számára

22. A szerzetesrendek papnövendékei számára fenntartott teológiai-filozófiai képzés intézeteit az alábbi alapvető normák szerint kell vezetni:

a) Kánoni megalapítás. A filozófiai és teológiai tanulmányokra szolgáló szerzetközi központok megalapítása előtt mind a központ alapítását, mind pedig annak szabályzatát jóvá kell hagyatni a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjával83. Ez a Kongregáció előbb beszerzi a szakértői véleményt a Népek Evangelizációjának Kongregációjától (ha missziós területről van szó), valamint a jóváhagyást a Katolikus Nevelési Kongregációtól84 (ami a filozófiai és teológiai tanulmányok rendjét és az akadémiai fokozatok adományozását illeti). Az akadémiai fokozatok tekintetében bátorítjuk a papnövendékeket képző filozófiai-teológiai intézeteket, hogy tagozódjanak be egy megfelelő filozófiai vagy teológiai fakultásba85.

b) Az intézet felettes hatósága. A szabályzatban világosan rögzítendő, hogy a nagyobb elöljárók, akik a központ felelős szervét alkotják, hogyan gyakorolják felettes hatósági szerepüket.

Ennek a hatóságnak vagy képviselőjének – általában ez egy igazgatói tanács – a feladata, hogy kinevezze, megerősítse vagy mással helyettesítse a tanárokat, a szabályzatban lefektetett eljárásmód szerint86, valamint hogy megszerezze az illetékes nagyobb elöljáró beleegyezését és átvegye az illetőtől a megkívánt „professio fidei“-t87. A tanár kinevezését kíséri az a „mandátum“ is, hogy az egyház megbízásából tanítson88. Az a tanítás, amelyet a tanárok a hallgatóknak közvetítenek, „objektív és teljes tanítás legyen, összhangban az egyház tanítóhivatalával“89.

Ennek a felettes hatóságnak folyamatosan tájékoztatnia kell az ott folyó tanításról és a központ előmeneteléről azokat a nagyobb elöljárókat, akik oda hallgatókat küldenek, és akik az egyház és a saját szerzetesrendjük előtt felelősek a jövő szerzetes papjainak megfelelő felkészítéséért. Tájékoztatni kell a püspökök és nagyobb elöljárók vegyes bizottságának elnökét is, hogy ezáltal is elősegítsék a kölcsönös ismeretséget és együttműködést90. A hallgatók elöljáróit – legyenek azok szerzetesi elöljárók vagy illetékes püspökök – vagy adott esetben azok képviselőit rendszeres tanácskozásra kell összehívni a központ fejlődésére vonatkozóan. Ahol a központ egyházi és lelkipásztori kisugárzása ezt megkívánja, ott ajánlatos, hogy a communio szellemében egy püspök is legyen a vezetői tanácsban91.

c) A programok. A jövő papjainak intellektuális képzése mindenekelőtt a „Sacra Doctrina“ tanulmányozásán alapszik, és arra épül.

„Az igazi teológia a hitből fakad és hithez vezet“92. „A teológiai oktatást a hit fényében, a tanítóhivatal vezetésével úgy kell végezni, hogy a növendékek az isteni kinyilatkoztatásra támaszkodó teljes katolikus tanítást megismerjék, lelki életük számára hasznosítsák, és a szolgálat gyakorlása során kellőképpen tudják hirdetni és védelmezni“93.

A tanulmányok vonatkozásában különleges figyelmet kell szentelni az anyag teljességére és az előírt hat filozófiai-teológiai év előírt tartalmainak teljességére94. Figyelembe véve a szerzetespapság sajátos igényeit, valamint a „katolikus papság belső egységét“95, legyen az egyházmegyés vagy szerzetesi papság, ezeknek a tanulmányoknak meg kell felelniük a Szentszék és az illetékes püspöki konferencia által adott papképzési terveknek96. Ennek során gondoskodjanak mindig a szerzetesi élet teológiájáról és lelkiségéről, illetve a helyi egyház teológiájáról97 szóló kurzusokról is. Ebben az esetben sem szabad az állami elismerésnek semmiképpen sem hátráltatnia vagy megváltoztatnia az egyházilag előírt tanulmányokat.

Ahol a szerzetespap növendékeket képző intézetekben komoly okból az állandó diakonátusra vagy más apostoli szolgálatokra készülő rendtagokat is felvesznek, ott a papjelöltek tanulmányi programja egy teljes, sajátos és világosan felismerhető egységet kell, hogy alkosson98, és el kell kerülni azt, hogy a képzés egy általános és mindenki számára közös felkészítés legyen valamiféle későbbi szolgálatra. Ezért ügyelni kell a többi diák sajátos igényeire is, és testre szabott programot kell nekik ajánlani az állandó diakónusi vagy a hivatásuknak megfelelő egyházi szolgálatra.

d) A tanárok. A képzés minősége és a leírt kezdeményezések helyénvaló volta nagyrészt a tanárok szakmai kompetenciájától, vallási hitelességétől és a bennük működő „sensus ecclesiae“-től függ továbbá pedig a programok kialakításától és az intézet életének formálásától. Különösen a tanárok legyenek tudatában annak, hogy tanításuknak „a hitbeli megértést végső soron az Úr és egyháza nevében kell feltárnia és közvetítenie“99. A nagyobb elöljárók ezt vegyék figyelembe a tanárok kiválasztásánál. Az új nemzedékek képzésének minden más lelkipásztori tevékenységhez képest előnyt kell adniuk, és ennek jegyében a legjobb tanárokat és nevelőket kell rendelkezésre bocsátaniuk. Itt az egyház felelősségéről van szó Isten Népe, a szerzetesi élet, a saját intézmény javára, a jelenben és a jövőben egyaránt, és ez nem hagyható figyelmen kívül.

Megfelelő felsőfokú végzettségük mellett a tanárok műveljék ki a feladatuknak megfelelő didaktikus képességeket is100. Különös figyelmet kell szentelni a minőségbiztosításnak azokban a tantárgyakban, amelyek a tanulmányok gerincét alkotják.

Kívánatos továbbá, hogy a teológiai tárgyakat tanító mindegyik tanár rendelkezzék erre szóló egyházi megbízatással101. Az illetékes elöljárók, mielőtt beleegyezésüket adnák valamely tanár kinevezésébe, bizonyosodjanak meg afelől, hogy az illető tanár felkészültsége megfelelő, megvan benne a tanítóhivatal iránt szükséges hűség és a hagyomány iránti tisztelet, és magában hordozza azokat a képességeket, amelyekkel papokat lehet fel készíteni korunk emberének szolgálatára102.

e) Felvétel. A filozófiai-teológiai tanulmányi központba való felvételhez megköveteltetik, hogy a jelölt rendelkezzék a szabályzatban előírt képzési szinttel, miközben figyelembe kell venni a kánoni normákat és a mindenkori helyen és időben érvényes követelményeket. Szükség van ezenkívül írásbeli ajánlásra is a jelentkező rendtag nagyobb elöljárójától vagy stúdiumháza elöljárójától.

Felvehetők egyházmegyés papnövendékek is, ha ezt írásban kéri az illetékes püspök, aki azután mindazokat a jogokat és kötelességeket is vállalja, melyeket a központ azoknak az elöljáróknak ír elő, akik hallgatókat küldenek oda.

Az intézetnek megvan a joga, hogy valamely hallgatót kizárjon tanulmányi programjából, ha az év során kiderül, hogy nem felel meg a felvételi céloknak és előfeltételeknek, még akkor is, ha különleges szellemi képességekkel rendelkezik és nagy szorgalmat mutat fel. Az ilyen elbocsátás nem zárja ki, hogy elöljárója máshol más lehetőségekkel éljen.

f) A nevelők közössége és a filozófiai-teológiai központ. Az egyes rendtagok szerzetesi és papi képzésének első felelőse mindig a szerzetesi intézmény elöljárója és nevelői testülete. Vezessék és hangolják össze a közösség életét, az átfogó nevelési programot és a saját intézmény specifikumának megfelelő kiegészítő kurzusokat a maguk lelkiségének és lelkipásztori célkitűzéseinek megfelelően, ami eggyé fonja az emberi, tanbeli, lelki és lelkipásztori képzést. Ápoljanak rendszeres kapcsolatot a tanulmányi központtal, és érdeklődjenek élénken programja iránt.

Az egyes szerzetespap-növendékek alkalmasságának felismerése és megítélése során az elöljárók kérjék ki a lelkipásztori képzésben résztvevő tanárok és munkatársak véleményét. A nevelők közösségének ebből haszna származhat, de a tanulmányi központnak is, melyben így növekedhet a jövő papjainak képzése iránti felelősségérzet.

Végül kívánatos, hogy mindegyik szerzetesi intézmény, amely hallgatókat küld a tanulmányi központba, igyekezzék egy képzett rendtaggal is hozzájárulni a tanításhoz vagy a központ működéséhez.

g) A saját kezdeményezések. A szerzetközi együttműködés fentebb leírt kezdeményezései megkülönböztetendők azoktól a filozófiai és teológiai központoktól, amelyek egyetlen szerzetesrend fennhatósága alatt működnek, és autonómiájuk megőrzése mellett más intézmények tagjait is felveszik hallgatóinak sorába103. Ezek a központok a maguk sajátos rendszabályát követik.

IV. Együttműködés a szerzetesi intézmények között a rendi nevelők képzésében


A nevelés szolgálatában

23. A nevelés szolgálata valódi „egyházi szolgálat“ (VI. Pál) és művészet: „minden művészetek művészete“104. A rendi nevelők számára ez állandó erőfeszítést jelent, hogy megértsék a fiatalok világát, és ezzel összekapcsolódik az a pedagógiai és lelki képesség, hogy fiatalokat vezessenek és kísérjenek. Szolgálatuk igényes közvetítés, világos szentháromságos vonatkozással: „A képzés tehát részesedés az Atya művében, aki a Szentlélek által a fiatal férfiak és nők szívében formálja a Fiú érzületét“. A nevelőknek, hogy gyakorolhassák ezt a „részesedő közvetítést“, „az istenkeresés útját ismerő, tapasztalt vezetőknek kell lenniük, hogy másokat is kísérni tudjanak ezen az úton. (…) A lelki bölcsesség fényénél mindezt össze fogják kapcsolni az emberi eszközökből eredő tudással, amely segíthet mind a hivatás körüli döntésben, mind az új ember kialakításában, hogy az egészen szabad legyen“105. Ez a feladat megköveteli a jövendő nevelők komoly és illő felkészítését, részükről pedig egy készséges és maradéktalan odaadást a feladat iránt, hogy Krisztus követői legyenek testvéreik szolgálatában106. „Dacára azoknak az apostoli igényeknek és annak a szükséghelyzetnek, amelyek közepette az egyes szerzetesi családok dolgoznak, elsőbbséget élvez a nevelők kiválasztásában és felkészítésében tanúsítandó körültekintő gondosság. Az egyik legnehezebb és legérzékenyebb feladatról van ugyanis szó. A fiataloknak mindenekelőtt tanítókra van szükségük, akik számukra Isten emberei, az emberi szív és a Lélek útjainak tisztelettudó ismerői, akik képesek válaszolni igényeikre az elmélyült bensőségesség, az istentapasztalat és testvériség iránt, és be tudják vezetni őket küldetésükbe. Olyan nevelőkre, akik ránevelik őket a megkülönböztetés képességére, az alkalmazkodóképességre, az engedelmességre, az idők jeleinek és az emberek igényeinek értelmezésére, és képesek azokra készséggel, merész lépésekkel válaszolni, teljes egységben az egyházzal.“107

A nevelők gondos kiválasztása és megfelelő felkészítése

24. Hogy a szerzetesi családban legyenek erre a szolgálatra felkészült tagok, azért a nagyobb elöljárók első feladatuknak tekintsék a jövendő nevelők gondos kiválasztását. A kiválasztás kritériumait, a megkívánt tulajdonságokat, a felkészülést és a továbbképzést minden szerzetesi intézmény normái között le kell írni és a Ratio Institutionis keretében ki kell dolgozni.

Olyan programokat és lehetőségeket kell nekik nyújtani, amelyek megadják a szükséges teológiai, pedagógiai, spirituális és humán tudományos képzést, valamint a világos kompetenciát a neveléssel összefüggő feladatokban. A nevelők különlegesen is szakértőkké kell, hogy váljanak az alapító lelki öröksége terén.

A Dikasztérium ismét bátorítja a szerzetesi családokat, hogy folytassák erőfeszítéseiket a nevelés és a folyamatos képzés felelőseinek illő felkészítése terén.

Szerzetközi együttműködés

25. A szerzetesi intézmények együttműködésének tapasztalatai széles körűek a nevelők felkészítését illetően. Vannak egyetemi szintű vagy annak megfelelő központok, olyan rendszeres programokkal, amelyek révén akadémiai vagy a Katolikus Nevelési Kongregáció által elismert fokozatok szerezhetők 1-2 féléves intenzív kurzusok elsősorban olyan rendi nevelők számára, akik kezdők e feladatban, de már egy nevelő közösségben dolgoznak. Szerveződnek továbbképzési kurzusok és rendszeres találkozók az azonos fázisért felelős nevelők számára vannak kurzusok a tapasztalatcsere, illetve egyes tudományos és nevelési kérdések elmélyítése céljából. Többet ezek közül a nagyobb elöljárók konferenciája, esetleg néhány intézmény együtt szervez, vagy erre szakosodott központok illetve egyetemi fakultások kezdeményezései.

A jól képzett nevelők iránti sürgető kereslet fényében Dikasztériumunk kéri a szerzetközi együttműködés erősítését, a programok, tapasztalatok és lehetőség szerint a legjobb nevelői személyzet rendek közti cseréjét, hogy kölcsönösen gazdagítsák egymást intézményeik, az egyház és annak küldetése javára108.

A kurzusok

26. Az ilyen kurzusok szervezésénél az alábbi kritériumokat kell hangsúlyoznunk:

a) A kurzusok sajátos irányulása azt a célt kell, hogy kövesse, hogy a nevelőt a testvér egészét figyelembe vevő nevelésre tegye képessé, a személy egységének és eredetiségének jegyében, a keresztségi és szerzetesi konszekráció minden dimenziójának kiteljesítésére. A kurzusok tehát járuljanak hozzá a tanbeli, lelki, kánoni és pedagógiai-pasztorális felkészítéshez. Különösen is nyújtsanak jó teológiai képzést, főleg a lelkiség, a morális és a szerzetesi élet terén. Segítsenek továbbá a nevelőknek abban, hogy tudatosítsák a nevelés folyamatának szerves egységét és az egyes szakaszok sajátos céljait.

A kurzusok jelentsenek segítséget a nevelők számára abban, hogy közvetíthessék az idők jelei teológiai értelmezésének művészetét109, hogy Isten jelenlétét, szeretetét és akaratát minden dologban felismerjék: a kinyilatkoztatásban, a teremtésben, az egyházban, a szentségekben és az emberekben, az élet rendes és rendkívüli dolgaiban, a történelem útjain110. A kurzusok ezért hatékonyan segítsék a nevelőt annak a művészetnek az elsajátításához, hogy mélységes szeretetet adjanak át másoknak és tápláljanak másokban a három isteni személy és a szent eucharisztia iránt, ugyanígy Mária, Jézus anyja és az egyház anyja iránt, valamint a szent rendalapítók iránt, hogy így elmélyültebb imaéletre vezessék a rájuk bízottakat111.

A kurzusok kialakításakor megfelelő jelentőséget kell, hogy kapjon a közösségben folytatott testvéri élet, valamint a szerzetesi intézmény küldetése112, és meg kell találni a módját, hogy erősítsék vagy helyreállítsák az egység és a felelősség szellemét a tagok között, az apostoli lelkületet, továbbá az igazságosság, a szolidaritás és a legszegényebbek iránti irgalmasság magatartását. „Az Istennek szentelt személyektől ugyanis elvárja az egyház, hogy annak ‘a közösségre vonatkozó isteni tervnek’ tanúi és építőmesterei legyenek, melynek meg kell koronáznia az emberiség történelmét“.113

Ennek során ügyeljenek arra, hogy hangsúlyt kapjon a világiak és az egyházmegyés papság hivatásának méltósága, és segítsék a velük való együttműködést és a közös részesedést az intézmény szellemében és küldetésében114.

b) A kurzusok

— járuljanak hozzá ahhoz, hogy a nevelőkben kibontakozzék a kapcsolatteremtés, a meghallgatás, a hivatás felismerésének képessége, valamint az a készség, hogy fiatalokat és felnőtteket rá tudnak nevelni a lelkek megkülönböztetésére és a személyes elkötelezettségre

— járuljanak továbbá hozzá ahhoz, hogy a nevelő képessé váljon a lelki vezetésre és a pedagógiai és pszichológiai kísérésre, melyek célkitűzései és beavatkozási lehetőségei eltérnek ugyan, mégis egészében az Istennek szentelt személyek egészleges érésére irányulnak. Nyújtsanak olyan eszközöket a számukra, hogy szakemberek segítségével sajátos helyzeteket és személyes problémákat is megértsenek és kezelni tudjanak, ha szükséges

— könnyítsék meg a különböző kultúrkörök értelmezését és megértését, hogy olyan nevelést segítsenek ezáltal elő, amely alkalmazkodik a rendtagok eredeti kultúrája igényeihez, vagy munkaterületük kultúrájának igényeihez. Fontos megtanulni, hogyan ismerjék fel azokat az igazi értékeket, amelyek magukban hordozzák az evangélium nyomait vagy nyitottak feléje, és ezektől meg tudják különböztetni azokat az elemeket, amelyeket meg kell tisztítani vagy el kell utasítani115.

— segítsenek abban, hogy az egyház előtt álló mai kihívásokat felismerjék és azokkal szembenézzenek, átvéve azokat a lelkipásztori prioritásokat, amelyeket a Szentatya és vele a püspökök a hívek között érvényesíteni szeretnének. „Az intézményeknek ezért – az idők jeleire a mai világban adott válaszként – bátran újjá kell éleszteniük az alapítók és alapítónők szent kezdeményező szellemét, találékonyságát és életszentségét. E fölszólítás elsősorban állhatatosságra hív az életszentség útján a mindennapi életben mutatkozó anyagi és lelki nehézségek közepette.“116

c) A nevelők tegyék fel maguknak a kérdést, hogyan kell felkészíteni közösségük tagjait az új evangelizáció feladatára, vagyis hogy Krisztust, az Atya örömhírét minden embernek hirdessék. Ebbe különösen is beletartozik a kultúra evangelizációjára való felkészítés, a kiképzés egy olyan lelkipásztorkodásra, melynek sarkpontjai az élet, a család és a szolidaritás, a szegények melletti evangéliumi döntés, a fiatalok nevelése, az ad gentes misszió, az ökumenikus elkötelezettség és a vallásközi párbeszéd, a tömegkommunikáció stb.117. Tanulják meg átvenni a fiataloknak, korunk gyermekeinek, a közösségbe újonnan belépőknek a reményeit és kérdéseit, felkészíteniőket arra, hogy korukból a legjobbat testesítsék meg, és a mai idők igényeire az életszentség és a tevékeny felebaráti szeretet válaszát adják. A nevelés mindig azt jelenti, hogy arra a szolgálatra készítünk fel, amelyet az egyház és a társadalom egy meghatározott korban és kulturális környezetben igényel.

Mivel az egészleges nevelés éppen a hitre nevelést és a konszekráció és küldetés vállalására való megérlelést tekinti sarokkövének, ezért megfelelő figyelmet kell, hogy fordítsanak a szegénység új formáira és korunk igazságtalanságaira is. Ezen a téren a szerzetközi kurzusok értékes segítséget nyújthatnak a nevelők számára, anélkül, hogy relativizáló összehasonlításokba keverednének.

d) A nevelőknek szóló kurzusok legyenek a lelki növekedés tapasztalatai, és járuljanak hozzá folyamatos továbbképzésükhöz. A fiatalok érési folyamatának kísérése állandó hívás Krisztus, az Úr és Mester részéről, hogy a nevelők imaéletüket és a vele való bizalmas kapcsolatukat elmélyítsék és magukra vegyék a keresztet, amit a nevelés nehéz feladata jelent, és egyre inkább aző vezetésében és kegyelmében bízzanak.

A nevelés műve a „tiszta, szegény és engedelmes Krisztus – az imádkozó, az Istennek szentelt, az Atya küldötte“118 – követésének nyomán valósul meg, és szíve a húsvéti titok. A nevelők felkészítése tehát nem lehet csupán intellektuális, tanbeli, pasztorális és szakmai, hanem elsősorban mély, emberi és vallási tapasztalat a Krisztus titkában való részesedésről, tisztelettel fordulva a emberi személy titka felé. Krisztusban lesz a nevelés az istengyermekség, a Szentlélek iránti tanulékonyság, a testvériség és az osztozás, a lelki apaság és anyaság tapasztalatává: „Gyermekeim, a szülés fájdalmait szenvedem értetek újra, míg Krisztus ki nem alakul bennetek!“ (Gal 4,19). Hasznos, ha a nevelők, mint Istennek szentelt személyek, ennek fényében találkoznak egymással, hitben megtett útjukat áttekintik, közösen imádkoznak, hallgatják az Igét és együtt ünneplik az eucharisztiát. A Mester jóságának és bölcsességének megtapasztalása által gazdagodnak, aki Lelkének kiárasztása és Mária anyai működése által folytatja művét, méghozzá kiemelt módon közvetítésük által is azoknak életében és tapasztalataiban, akiket segítenek, hogy „a szentek polgártársai és Isten házanépe“ (Ef 2,19) legyenek.

Befejezés

27. „A történelem mostani órájának és felelősségünknek a tudata azt követeli, hogy a fiatal szerzeteseknek megfelelő és lehetőleg átfogó nevelést adjunk, dinamikus hűségben Krisztus és az egyház iránt, az alapító karizmája és a mai kor iránt“119.

A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja a jelen dokumentumban megfogalmazott kritériumok és vezérfonalak összeállításával a szerzetközi együttműködésnek azt a mélyreható és sokszínű tapasztalatát akarta megerősíteni, rendezni és támogatni, amely a II. vatikáni zsinat óta érlelődött és az elmúlt években kifejlődött.

A szerzetközi együttműködés, amely támogatja a karizmákban való kölcsönös részesedést, tiszteli a különbségeket és szolgálja azokat, konkrét választ kínál az egyház hívására, hogy a szerzetesek saját életük egységének megvalósítása által Krisztusban a Szentlélek által növekedjenek120. Az Istennek szentelt személyek arra kaptak hivatást, hogy beilleszkedjenek a mai világba, s így érvényes tanúságot tegyenek az emberi és keresztény érettségről, annak az életformának megfelelően, amelyet maga az Úr Jézus választott, a Szűzanya, Mária elfogadott121 és amelyet az Úr tanítványainak ajánlott122.

A szerzetesek így betölthetik küldetésüket, hogy legyenek „élő emlékezés Jézus élet- és cselekvésmódjára“123, mivel „Isten arra sarkallja őket, hogy úttörői legyenek a misszió útján és a Lélek ösvényein“124. Életük és szavuk új tüzével, működésük új módszereivel és kifejezéseivel hűséges és bátor munkatársai lesznek Istennek, a remény jelei „az emberek szolgálatában, akiknek hirdetik Isten szeretetét, amely Jézus Krisztusban megnyilatkozott nekünk“125.

A Szentatya a jelen dokumentumot 1998. október 31-én jóváhagyta a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja számára és felhatalmazást adott annak nyilvánosságra hozatalára.

Kelt Rómában, 1998. december 8-án, a szeplőtelenül fogantatott Boldogságos Szűz Mária ünnepén.

Eduardo Card. Martínez Somalo
prefektus

Piergiorgio Silvano Nesti
titkár

Rendelkezés

Vatikánváros 1999

A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ MŰ CÍME:

CIVCSVA: LA COLLABORAZIONE INTER-ISTITUTI PER LA FORMAZIONE.
Istruzione. Libreria Editrice Vaticana, Citt del Vaticano 1999

(A fordítás az olasz és a német szöveg alapján készült)

FORDÍTOTTA: Csík Krisztina és Várnai Jakab OFM
LEKTORÁLTA: Somorjai Ádám OSB

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

A II. vatikáni zsinat dokumentumai

LG Lumen Gentium dogmatikai konstitúció, 1965
OT Optatam totius határozat a papnevelésről, 1965
PC Perfectae Caritatis határozat a szerzetesi élet megújításáról, 1965

Pápai megnyilatkozások

ChL Christifideles Laici apostoli buzdítás, II. János Pál, 1988.
PDV Pastores dabo vobis apostoli buzdítás, II. János Pál, 1992.
RM Redemptoris missio, körlevél, II. János Pál, 1990.
VC Vita consecrata apostoli buzdítás, II. János Pál, 1996.

A Szentszék más dokumentumai

EE Essential elements in the Church's teaching as applied to institutes dedicated to works of the apostolate. (Az Istennek szentelt életről szóló egyházi tanítás lényeges elemei, tekintettel az apostoli intézményekre), CRIS (Congregazione per i Religiosi e per gli Istituti Secolari), 1983.
MR Mutuae relationes, Püspöki Kongregáció és CRIS, 1978., magyarul: A püspökök és szerzetesek kölcsönös kapcsolatainak irányelvei, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának (MRK) és a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának (FSzK) közös kiadása, Budapest, 1995
PI Potissimum institutioni, CIVCSVA (Congregatio Institutum Vitae Consacratae et Societatum Vitae Apostolicae) 1990., magyarul: A szerzetesintézményekben folyó képzés irányelvei, MPK Sajtóirodája, Budapest 1991
RC Renovationis causam, CRIS, 1969.
RFIS Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis, Katolikus Nevelés Kongregációja, 1970.
RPU Religiosi e promozione umana, CRIS, 1980. (Szerzetesek és az emberi haladás)
VFC Vie fraternelle en communauté, CIVCSVA, 1994, magyarul: Testvéri élet a közösségben. „Congregavit nos in unum Christi amor“, MRK-FSzK, Budapest, 1995
k. az Egyházi Törvénykönyv kánonjai

Forrás: Sapientia / MKPK - http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=439