Varga Gábor ma hajnalban meghalt és ez most nagyon sok ember között, nekem is fáj. Papom volt, barátom lett, negyvenöt éves volt, jó, nagyon jó emberré vált. Amikor a plébániánkon jelentkeztem a ministránscsapatba, már ő volt a káplán Kispesten. És aztán még négy évig. Tódulnak az emlékek 12-16 éves korom között.
A magas, vékony és fiatal pap, aki papi civilben öt perccel a 9-es előtt kijön a szentélybe és átlapozza a misekönyvet az oltáron, aztán belepillant az olvasmányos könyvbe és aztán visszamegy. Nagyon egyszerű, puritán kazulát viselt káplánként, máig előttem van az évközi idő zöldjének a mintája. Nagyjából ezerszer ministrálhattam mellette abban a négy évben összesen.
Mosolyogva, messziről kezdett köszönni, nyújtotta a nagy lapát kezeit, feledhetetlenül nyitott ujjakkal. Nyitott ember volt. Tőle hallottam először a kifejezést, mentálhigiéné. Hogy ezt tanulta, mert jó pap holtig tanul. És tényleg, megcsinálta először kánonjogból a licentiát, aztán a teológiai doktori iskolában is megcsinálta a licentiát a Pázmányon. Egyszer, már teológusként összefutottunk, éppen valamilyen oklevél átadója volt, gyanítom az egyik a kettőből. Egy másik alkalommal pedig a hittanosai közül felvételizett valaki a HTK-ra, őt kísérte el a felvételire. Pásztor volt. Engem is elkísért, velem is ezerfelé járt, észrevétlenül engedett be az életébe.
Egyszer elvitt Esztergomba egy papszentelésre. A piros kocsijával mentünk, akinek a Virág nevet adta. Közepesen volt tragacs a járgány, de Gábor odáig volt érte, napszemüvegét felcsapva, becézve a kocsit, stabil 43 km/h-val döngettünk városon belül, és kicsit gyorsabban, amikor kiértünk a városból. Rengeteget nevetett. És rengeteget nevettünk körülötte mi is.
Ő készített fel 15 éves koromban a bérmálkozásra. Két éven át jártam hozzá, megvan a tankönyv, amiből tanultunk. De azért jóval több volt ez, mint hittan. Volt ott minden, naponta minimum hányszor érdemes fogat mosni, filozófia és a Lélek egyaránt témák voltak. Bámulatos volt látni, ahogy az emberek között elvegyült, mindenkivel volt egy találkozása, de ritkán tolta magát előtérbe. A mélyről jövő nevetésével tűnt csak fel, hogy ott van. Csöndesen rajongtunk érte. Boldogok voltunk. A plébániai közösség, úgy tűnt, hogy azokban az években van a csúcson.
Passió, betlehemes, ifi hittan utáni pizza, ministráns táborok. Minden jó kezdeményezést hagyott szárba szökkenni. Egészen sok mindent csinált és eközben sosem vette magát túl komolyan. Emlékszem, hogy hány olyan helyzet volt, amikor fogunkat összeszorítva küzdöttünk a nevetéssel, utólag. Az egyiket ideírom. Szombat volt, az esküvők napja, egyet vitt a Plébi és talán kettőt ő. Az első esküvőjén nagyon izgult a pár. Kedvesen instruálta őket, miközben én adogattam a szokott rend szerint a szereket: stóla, kereszt, gyűrű, gyertya etc., ez volt a sorrend. A gyűrűnél, miután megáldotta, tartottam a mikrofont, mert alighanem rövid volt a hordozható mic drótja. Amíg ő instruált, a szavakat kezdő vőlegény szája előtt kellett, hogy legyen a mikrofon. Gábor mondta, hogy majd mondja utána az eskü szavait, miközben felhúzza a gyűrűt a menyasszony ujjára. A srác viszont annyira le volt fagyva, hogy hiába volt az instrukció, csak tartotta egyik kezében a gyűrűt, másikban a menyasszonya kezét. Ezért kis hatásszünet után, mielőtt belekezdett volna az eskü szövegének előremondásába, Gábor még egyszer bátorította, hogy “húzd fel a gyűrűt”, mire a srác, azt gondolva, hogy ezek az eskü első szavai, belemondta az elé tartott mikrofonba, hogy “húzd fel a gyűrűt…”. Ez egy nagyon nehéz pillanat volt, amit a fáradtság, a sok századik esküvő rutinja és a helyzet komikuma, amiről pontosan tudtuk, hogy a mellettünk álló érti és csak ő érti, hogy mi történik, szóval ezek így együtt a rekeszizmaink kínos megfeszüléséhez vezettek. De ezen is túlestünk. És aztán még éveken át elég volt csak ennyit mondani, húzd fel a gyűrűt és újból szakadtunk a nevetéstől. (Ez a poén, amúgy nagyon gyenge, ha nem voltál ott. De csak Gábor volt ott, meg én. És most már csak egyikünk mondogatja ezt a sztorit és így nagyon szárnyaszegett az egész. Törölném is a sorokat, ha nem bilincselnének Gáborhoz.)
A ministránstáborok. Diósjenő, Felsőörs, Érsekvadkert stb. Ezek mind-mind az ő kíséretében töltött hetek voltak. Az első táborban, emlékszem, a Titanic zenéje volt a sláger, C. Diontól. Magnóról ment a fiúk szobájában 1999 nyarán. Nagyon sokszor. Nagyon sokszor. Többnyire Gábor kérésére. Sokszor volt szar idő és megoldottuk: az ő javaslata elsősorban az volt, hogy “hajtsunk”, ami a későbbi punnyadás előképe volt, szóval csak feküdtünk a matracokon, Céline énekelt és mi aludtunk. Most ezt a klippet hallgatom újra és újra, hogy emlékezzek Gáborra. Fura így ez a szöveg. Akkor még nem értettem annyira, aztán jobban, de nekem mindig a hajtáshoz fog már kötődni és a ministránstáborokhoz. Ez a feldolgozás giccses, de ahányszor mi azt ott meghallgattuk, bőven giccsbe fordította ezt:
A magas, vékony és fiatal pap, aki papi civilben öt perccel a 9-es előtt kijön a szentélybe és átlapozza a misekönyvet az oltáron, aztán belepillant az olvasmányos könyvbe és aztán visszamegy. Nagyon egyszerű, puritán kazulát viselt káplánként, máig előttem van az évközi idő zöldjének a mintája. Nagyjából ezerszer ministrálhattam mellette abban a négy évben összesen.
Mosolyogva, messziről kezdett köszönni, nyújtotta a nagy lapát kezeit, feledhetetlenül nyitott ujjakkal. Nyitott ember volt. Tőle hallottam először a kifejezést, mentálhigiéné. Hogy ezt tanulta, mert jó pap holtig tanul. És tényleg, megcsinálta először kánonjogból a licentiát, aztán a teológiai doktori iskolában is megcsinálta a licentiát a Pázmányon. Egyszer, már teológusként összefutottunk, éppen valamilyen oklevél átadója volt, gyanítom az egyik a kettőből. Egy másik alkalommal pedig a hittanosai közül felvételizett valaki a HTK-ra, őt kísérte el a felvételire. Pásztor volt. Engem is elkísért, velem is ezerfelé járt, észrevétlenül engedett be az életébe.
Egyszer elvitt Esztergomba egy papszentelésre. A piros kocsijával mentünk, akinek a Virág nevet adta. Közepesen volt tragacs a járgány, de Gábor odáig volt érte, napszemüvegét felcsapva, becézve a kocsit, stabil 43 km/h-val döngettünk városon belül, és kicsit gyorsabban, amikor kiértünk a városból. Rengeteget nevetett. És rengeteget nevettünk körülötte mi is.
Ő készített fel 15 éves koromban a bérmálkozásra. Két éven át jártam hozzá, megvan a tankönyv, amiből tanultunk. De azért jóval több volt ez, mint hittan. Volt ott minden, naponta minimum hányszor érdemes fogat mosni, filozófia és a Lélek egyaránt témák voltak. Bámulatos volt látni, ahogy az emberek között elvegyült, mindenkivel volt egy találkozása, de ritkán tolta magát előtérbe. A mélyről jövő nevetésével tűnt csak fel, hogy ott van. Csöndesen rajongtunk érte. Boldogok voltunk. A plébániai közösség, úgy tűnt, hogy azokban az években van a csúcson.
Passió, betlehemes, ifi hittan utáni pizza, ministráns táborok. Minden jó kezdeményezést hagyott szárba szökkenni. Egészen sok mindent csinált és eközben sosem vette magát túl komolyan. Emlékszem, hogy hány olyan helyzet volt, amikor fogunkat összeszorítva küzdöttünk a nevetéssel, utólag. Az egyiket ideírom. Szombat volt, az esküvők napja, egyet vitt a Plébi és talán kettőt ő. Az első esküvőjén nagyon izgult a pár. Kedvesen instruálta őket, miközben én adogattam a szokott rend szerint a szereket: stóla, kereszt, gyűrű, gyertya etc., ez volt a sorrend. A gyűrűnél, miután megáldotta, tartottam a mikrofont, mert alighanem rövid volt a hordozható mic drótja. Amíg ő instruált, a szavakat kezdő vőlegény szája előtt kellett, hogy legyen a mikrofon. Gábor mondta, hogy majd mondja utána az eskü szavait, miközben felhúzza a gyűrűt a menyasszony ujjára. A srác viszont annyira le volt fagyva, hogy hiába volt az instrukció, csak tartotta egyik kezében a gyűrűt, másikban a menyasszonya kezét. Ezért kis hatásszünet után, mielőtt belekezdett volna az eskü szövegének előremondásába, Gábor még egyszer bátorította, hogy “húzd fel a gyűrűt”, mire a srác, azt gondolva, hogy ezek az eskü első szavai, belemondta az elé tartott mikrofonba, hogy “húzd fel a gyűrűt…”. Ez egy nagyon nehéz pillanat volt, amit a fáradtság, a sok századik esküvő rutinja és a helyzet komikuma, amiről pontosan tudtuk, hogy a mellettünk álló érti és csak ő érti, hogy mi történik, szóval ezek így együtt a rekeszizmaink kínos megfeszüléséhez vezettek. De ezen is túlestünk. És aztán még éveken át elég volt csak ennyit mondani, húzd fel a gyűrűt és újból szakadtunk a nevetéstől. (Ez a poén, amúgy nagyon gyenge, ha nem voltál ott. De csak Gábor volt ott, meg én. És most már csak egyikünk mondogatja ezt a sztorit és így nagyon szárnyaszegett az egész. Törölném is a sorokat, ha nem bilincselnének Gáborhoz.)
A ministránstáborok. Diósjenő, Felsőörs, Érsekvadkert stb. Ezek mind-mind az ő kíséretében töltött hetek voltak. Az első táborban, emlékszem, a Titanic zenéje volt a sláger, C. Diontól. Magnóról ment a fiúk szobájában 1999 nyarán. Nagyon sokszor. Nagyon sokszor. Többnyire Gábor kérésére. Sokszor volt szar idő és megoldottuk: az ő javaslata elsősorban az volt, hogy “hajtsunk”, ami a későbbi punnyadás előképe volt, szóval csak feküdtünk a matracokon, Céline énekelt és mi aludtunk. Most ezt a klippet hallgatom újra és újra, hogy emlékezzek Gáborra. Fura így ez a szöveg. Akkor még nem értettem annyira, aztán jobban, de nekem mindig a hajtáshoz fog már kötődni és a ministránstáborokhoz. Ez a feldolgozás giccses, de ahányszor mi azt ott meghallgattuk, bőven giccsbe fordította ezt:
A tábortüzeknél nem az első, de a második táborban már egy csoportban készítettük a jelenetünket, közösen írtuk a paródiákat és sírtunk a nevetéstől, főleg, ha Gellért is ott volt a csoportban és Matyi is. Sírok, ha visszagondolok, hogy mit össze marhultunk, amikor Gellért Tyrexként a fejére húzta az egyik túrazsákot és… nem folytatom. Jó volt. Aztán Felsőörs, amikor az egész tábor a csillagokat nézte. A tábori mise, valami egészen különleges élmény volt, amíg élek, nem felejtem azt az egyszerűséget és meghittséget, amit ott élhettünk át. És a beszélgetéseket kirándulás közben. Az ölelések, a bátorítások, az elmélyülések. Észrevétlenül vált kovásszá a közösségünkben. Puzzle az emlékezetem, nem tudom egybe rakni. Egyre jobban hiányzik, pedig alig tartottuk a kapcsolatot az utóbbi pár évben, de elég volt tudni, hogy van, elérhető, felhívható. Nagyon hiányzol, Gábor!
Érsekvadkert volt az utolsó tábor, amikor velünk voltál a káplánunként, bár akkor már lehetett tudni, hogy kineveztek plébánosnak. És mi búcsúztattunk. Ahogy egy közösség búcsúztatja a vezetőjét. Tudva, hogy elképzelhetetlenül fogsz hiányozni nekünk. A paródia-tűznél a vezetőkkel írtunk mindenkiről valami szöveget. Rólad egy ének átirata született. Az kezdődött így, ahogy ennek a posztnak a címe is szól: Varga Gábor nagyon igen… Mert akkoriban ez volt a kedvenc szavad járása: nagyon igen. Mindenre, összefüggéstelenül és magabiztosan jött az idétlen válaszod: nagyon igen. És mi nevettünk. A folytatás ez volt, “gombahajú plébános lett…” és ez a keserédes sor, emlékszem, hogy egyszerre csalt könnyet a szemünkbe és egyszerre mosolyogtunk a kaján rímen. Tejóég, most is jönnek a könnyek. Eltemettem már, hogy ennyire fontos emberem voltál és most az emlékek élednek, miközben azt kérdeztem Bernáttól is, hogy mikor lesz a te temetésed.
Ez a zene nagyon hozzádköt. Emlékszem, amikor utoljára búcsúztál, mármint még Kispesten. A búcsúmisédre már máshogy vágattad a hajadat, jelezve, készülsz a változásra. És azt mondtad a prédikáció végén, hogy voltál a leendő állomáshelyeden és lemérted, hogy milyen hosszú az út kocsival. Hány km, hány perc, hogy tudunk oda elmenni és hogy tartsuk a kapcsolatot. Nagyon szelíd ember voltál és nagyon vidám, de ott neked is elcsuklott egyszer a hangod és komor volt a szemed. Utáltam azt a diszpozíciót, nagyon utáltam. És most utálom ezt az áthelyezést is, nagyon. Túl fiatal voltál és ha tudtam volna, hogy már készülsz, vagy hogy szenvedsz, biztosan meglátogattalak volna. Nagyon bánt, hogy nem te(he)ttem. Azért is akartam pap lenni, mert hagytad, hogy vonzó legyen ez a hivatás. Olyan is akartam lenni kamaszként, amilyen te voltál. Idealizmus ide vagy oda, utáltam néha, hogy kerültél egy-egy konfliktust, de máskor meg éppen ezzel tudtál békét hozni.
Eszembe jut, ahogy a bérmálásomon készült képen állsz, kezedben a bérmanév cédulája és nézed, ahogy éppen leszáll a Lélek. Atyai és baráti pillantás volt ez, ami fénykép nélkül is előttem van. Ki tudná megszámolni, hogy hány ember lelkében hagytál olyan mély nyomot, mint az enyémben? Sok-sok, több száz vagy ezer ilyen ember lehet. És a Magyar Kuríron csak pár adat lett ebből az egészből. Többek között az, hogy kánonjogászként mit csináltál. Utólag nagyon nem értem, hogy mit kerestél a kánonjog körül, ezt is jó lett volna megkérdezni egyszer. Emlékszem, hogy a gyóntatószékbe mindig a CIC-cel a kezedben vonultál, gondolom, akkor licentiáztál belőle.
Felhívtalak bő egy évvel ez előtt, hogy kánonjogászként olvasd el a Fogamzásgátlásról írt cikkemet, mielőtt publikálnám. Évekkel előtte nem találkoztunk már, de nem volt kérdés, elolvastad és megnyugtattál a kérdéseim kapcsán. Ez akkor nagyon fontos volt, azt éreztem, hogy rád bízhatom magamat megint. És hosszan beszéltünk telefonon erről az egészről. A Deákon voltam egy étteremben, kihűlt a pizzám, mire befejeztük. Akkor beszéltünk utoljára.
Mindent köszönök, Gábor! Szuper papunk voltál. A mai napig, öntudatlanul is másolom a mozdulataid egy részét, ami belém égett serdülőként abból, ahogyan imádkozol, beszélsz, reagálsz, közösséget vezetsz. Bár még több jót is eltanulnék az életedből. Nem perelek Istennel Érted, bár nagyon fáj ez az egész. De hiányozni fogsz és nagyon várom, hogy újra találkozzunk Isten színe előtt. Biztos vagyok benne, hogy üdvözültél. Remélem, találkozunk. Én éppen csetlek-botlok az életben, kérlek, imádkozz értem. Mindenki üdvözöl Kispestről. És máshonnan is. Most már Isten tényleg Veled. “Áldjátok az Urat, ti papok, áldjátok az Urat, ti az Úr szolgái.” Köszönlek Istennek, Varga Gábor, nagyon, igen!
Forrás: Dr. Hoványi Márton irodalmár teológus blogja - https://cammarus.wordpress.com
Fotó: Szent József Plébánia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése