Hat éven át a csíkszeredai Segítő
Mária Katolikus Líceumnak voltam a lelki vezetője. Vegyes iskola, ahol a lányok
és fiúk százalékaránya 70 : 30. Serdülőkorúak, az örök lázadók társadalma,
akiknek sajátos életük és lelki életük van. A családlátogatások alkalmával –
mivel osztályfőnök voltam – lehetőségem adódott arra, hogy a
háttér-helyzetekkel is megismerkedjem. Érdekes tapasztalatokra tettem szert, és
sok mindent láttam közelről, olyasmit, amit addig csak sejtettem.
A hivatás kérdését tekintve meg kellett állapítanom, hogy, mint annyi régi jó
szavunk – például a szeretet, kegyelem, segítőkészség, megbocsátás és a többiek
–, a hivatás szó is átértékelődött, pontosabban: leértékelődött. A legtöbb
serdülő számára homályos és nem egyértelmű a hivatás szó, de a hivatásos élet
sem. Spirituális („lelki élet”) órákon próbáltuk tisztázni a kérdést, és
érdekes volt, ahogyan a fiatalok megközelítették és vitatkoztak róla. A
következőket kellett hallanom:
- Nem éri meg. Nem érdemes hivatásban élni! – (Itt inkább csak a papi, szerzetesi és orvosi hivatásra gondoltak. Többen csak ezeket ismerték el hivatásnak.)
- Nincs is hivatás – állították sokan.
- Nincs lehetőség arra, hogy az ember hivatásában vagy hivatásszerűen éljen – mondták a pesszimistábbak. Egyébként nekik volt a legtisztább fogalmuk erről a kérdésről.
- Nem szabad hivatást választani, mert nem jövedelmező. Nincs megfizetve – érveltek a „gazdasági” beállítottságúak.
A serdülők társadalma a felnőttek gondolkodásmódját is tükrözi. Ha a szülőket kérdeztem volna meg, valószínűleg hasonló válaszokat kaptam volna. De mi tovább mentünk a fogalomtisztázásban, és megállapítottuk a következőket: a hivatás Isten ajándéka. „Aszerint, ki-ki milyen ajándékot kapott, egymás szolgálatára legyenek.” (1Kor 12,11) – idézi a zsinat Pál apostolt. Ezt a kegyelmi ajándékot fel kell ismerni a bennünk levő tehetségben, adottságban, hajlamban. Érzelmi, értelmi vonzódással jár, és feltételezi a testi, lelki, értelmi képességet – meg a kitartást is hozzá. A szolgálatban, az áldozatvállalásban leli örömét, és felöleli az élet egészét. Ezért különbözik a mesterségtől, az akármilyen emberi vállalkozástól. Célja nem az anyagi jutalom, hanem az ajándékozás. Ezeket végigtárgyalva sokan elcsodálkoztak. Ilyet eddig nemigen hallottak.
Hol a baj a hivatás megismerésében?
Mert hogy baj van, az kétségtelen. Nem az említett fiatalok hibásak benne, hiszen a hivatást is tanulni kell, hacsak az ember nem kapja rendkívüli módon. Az egész társadalom problémája ez, és a válság – világjelenség. Ha a modern társadalmat szemléljük, meg kell állapítanunk, hogy egy érték vesztett vagy értéket rosszul ismerő korban élünk, amikor „élet-pótlékokkal” próbálják kielégíteni a lélek nemes vágyait. Mit adhatnánk fiataljainknak, amit mi sem birtokolunk? Így megmarad az „ahogy lehet” jelszava a jövő megvalósításához.
Ha a válság okait vizsgáljuk, a következőket sorolhatjuk:
Elsősorban is a vallásos érzékenység hiányát. Az emberben megvan a természetes istenigény. Ezt igazolja a tökéletesség utáni vágya. Ha nem talál rá Istenre, akkor más után néz, ami kielégíthetné. Hogyan láthatná meg valaki Istent, amikor látására olyan kevés esélyt kap embertársai részéről? A vallásos élet az élet peremére szorult. Vasárnapjainkat és ünnepeinket díszítő elem, de aligha hatja át mindennapi életünket. Így zárjuk el magunkat a kegyelem forrásától. Thomas Merton mondja: „A Jézustól való távolság megöl!” Kevesen vannak, akiknek elmondhatja: Jöjj, kövess engem! Ha az ember nem találkozik a kegyelmet adó Istennel, élhet-e vajon hivatásszerű életet? Nélküle csak emberi erőfeszítés életünk, és jó, ha eljutunk legalább a humanizmus szintjéig.
Súlyos gondot okoz az a vélekedés és életforma, amely szerint a vallás pusztán magánügy. Előítéletes ellenérzésekkel vannak az egyházzal szemben, nem hajlandók szolgálatot vállalni a közösségben. Vannak olyanok is, akik megelégszenek az egyház és a Krisztus nélküli vallással. Ez sem tesz jót a hivatások ügyének.
Válságokot jelent a tekintélyek hiánya. Pedig a magával ragadó példa sokakban képes felébreszteni hivatástudatot. Sok példát lehet erre átadni, de nem eleget. Az én kis falumban hatszáz lélek él. Amikor egy nagyon lelkes pap lett a plébános, egymás után tízen jelentkeztünk a gyulafehérvári szemináriumba. Plébánosunk – Isten kegyelmével közreműködve – hivatásokat ébresztett.
Régi mondás: a gyermekek a felnőttek szemében fényt keresnek. Ha nem találnak, máshol néznek utána.
A felismert értelem jegyében felajánlható szenvedés, az áldozatvállalás, mások szíves szolgálata, egyszóval Krisztus keresztje idegen a felszínes világtól. Mindenki kerüli a szenvedést, bármiféle szenvedést, és különösen a másokért vállalhatót.
A rosszul értelmezett boldogság is nagy károkat okozhat a hivatások ébredésében. A mai mérce aszerint „mér”, mennyi örömet, boldogságot, kielégülést hoznak napjaink. Arra a kérdésre például, hogy ki akar izzadságos munkával kenyeret keresni, egy 24 tagú osztályból csak ketten vagy hárman jelentkeztek. Még nem tudják, hogy a jól végzett munkának mennyi valódi öröme és boldogsága van. A hittudományi főiskolára jelentkezőkkel kapcsolatban mondta a gyulafehérvári érsek, hogy közülük sokan csupán kísérleteznek. Kényelmes? Nem kényelmes?
Az intellektualizmus is felelős a hivatások leértékelődéséért. A legtöbb iskola ugyanis tudás-központú. Csak ismereteket közöl és kér számon. Lelki, erkölcsi nevelés alig mutatkozik. Egy tanárt idézek: „Én az erkölcsi nevelésükkel nem foglalkozom, mert az fárasztó.” A tudás-központú nevelés a tudást hatalomként tünteti fel. Olyan valaminek, ami kiemel és föléje emel a többi embernek. Az ilyenfajta hozzáállás még a hivatás csíráját is kiölheti a lélekből.
Utolsó okként azt említeném, amit Erich Fromm, az amerikai filozófus emel ki: a birtoklás az élet. A nem-birtoklás a mai világban sokak számára egyenlő a pusztulással. Szegény ország vagyunk, mégis (vagy éppen ezért) sokakat foglal le a birtoklás vágya, és kitölti egész életüket. Így nem marad hely a hivatáskeresés számára.
A felsorolt pontok minden életszférát egyformán érintenek, legyen szó papságról, szerzetességről, házasságról, szakmaiságról.
Ennyire szomorú lenne tehát a helyzet?
Amit fentebb felsoroltunk, az az árnyék – hogy jobban napvilágra kerüljön a fény. Isten nem lesz hűtlen magához. Mindig gondoskodott hivatásokról, és ezután is gondoskodni fog. „Ha ti nem szólaltok meg, a kövek fognak megszólalni” – mondta Jézus az apostoloknak. Eddig még nem kellett a köveknek beszélniük, mert mindig volt és van ember, aki ilyen fokon bele tud kapcsolódni Krisztus életébe.
A magunk részéről azért ne feledkezzünk meg! A hivatás kérdése tőlünk is függ. Úgy kell megélnünk azt, és úgy kell munkálkodnunk érte, hogy vonzó és példa erejű legyen.
Több figyelmet kell fordítanunk a családgondozásra. Családjaink alkalmasak arra, hogy az imádság, a szeretetszolgálat otthonai legyenek. Innen sarjad a hivatás. Olyan hivatástudattal rendelkező emberek vannak, amilyeneket a szülők „kiimádkoztak” és neveltek. Ebben a feladatban nem szabad magukra hagyni őket. Meg kell erősítenünk őket abban, hogy érdemes gyermekeiket így, ilyen szellemben nevelni.
Az iskolákban az erkölcsi nevelés síkján a legkevésbé sem elegendő a hittanóra. Úgy kell „beállítanunk” magunkat, hogy a biológia vagy a földrajz óra is tanúságtétel legyen Istenről. A már említett iskolában talán a tanári karnak is köszönhető, hogy a diákok jórésze legalább megpróbált hivatásszerűen elindulni a jövőbe. De ehhez az kellett, hogy a tanárok lelkinapra üljenek össze és lelkigyakorlaton vizsgálják felül egyéni és közösségi hivatástudatukat.
A szülőkkel is tartottunk lelki napokat, osztályok szerint, ahol nemcsak a szülő–gyermek kapcsolatról esett szó, hanem arról is, ott áll-e a szülő mint pozitív példa gyermeke előtt.
Néhány egyházközségben fiatal házasok találkoznak minden héten, ahol – megbeszélve a problémáikat – egymást erősítgetik a szülői hivatásban.
Értelmiségiek találkozóiról tudok Csíkszeredában, Szentegyházán és máshol, ahol a hivatás kérdése sokszor napirenden van. Munkahelyi lelki napokon is voltam, ahol a „Miért és hogyan dolgozom?” kérdések voltak a középpontban.
Vannak tehát jó példák, és vannak eredmények is. A hivatás kérdésénél az isteni részért hálával tartozunk. Az emberi oldal okoz csak problémát, de hiszek abban, hogy Isten intésére hallgatva mindig megtaláljuk a megoldás lehetőségét. Az alapvető kérdés: készek vagyunk-e a Krisztussal való egyre szorosabb kapcsolatra? Adjon erőt az Úr mindazoknak, akik hivatásban élnek és hivatásszerűen élik meg mindennapjaikat, hogy világító lámpásként másoknak is fényt adjanak!
László Áron
Forrás: Keresztény Szó
- Nem éri meg. Nem érdemes hivatásban élni! – (Itt inkább csak a papi, szerzetesi és orvosi hivatásra gondoltak. Többen csak ezeket ismerték el hivatásnak.)
- Nincs is hivatás – állították sokan.
- Nincs lehetőség arra, hogy az ember hivatásában vagy hivatásszerűen éljen – mondták a pesszimistábbak. Egyébként nekik volt a legtisztább fogalmuk erről a kérdésről.
- Nem szabad hivatást választani, mert nem jövedelmező. Nincs megfizetve – érveltek a „gazdasági” beállítottságúak.
A serdülők társadalma a felnőttek gondolkodásmódját is tükrözi. Ha a szülőket kérdeztem volna meg, valószínűleg hasonló válaszokat kaptam volna. De mi tovább mentünk a fogalomtisztázásban, és megállapítottuk a következőket: a hivatás Isten ajándéka. „Aszerint, ki-ki milyen ajándékot kapott, egymás szolgálatára legyenek.” (1Kor 12,11) – idézi a zsinat Pál apostolt. Ezt a kegyelmi ajándékot fel kell ismerni a bennünk levő tehetségben, adottságban, hajlamban. Érzelmi, értelmi vonzódással jár, és feltételezi a testi, lelki, értelmi képességet – meg a kitartást is hozzá. A szolgálatban, az áldozatvállalásban leli örömét, és felöleli az élet egészét. Ezért különbözik a mesterségtől, az akármilyen emberi vállalkozástól. Célja nem az anyagi jutalom, hanem az ajándékozás. Ezeket végigtárgyalva sokan elcsodálkoztak. Ilyet eddig nemigen hallottak.
Hol a baj a hivatás megismerésében?
Mert hogy baj van, az kétségtelen. Nem az említett fiatalok hibásak benne, hiszen a hivatást is tanulni kell, hacsak az ember nem kapja rendkívüli módon. Az egész társadalom problémája ez, és a válság – világjelenség. Ha a modern társadalmat szemléljük, meg kell állapítanunk, hogy egy érték vesztett vagy értéket rosszul ismerő korban élünk, amikor „élet-pótlékokkal” próbálják kielégíteni a lélek nemes vágyait. Mit adhatnánk fiataljainknak, amit mi sem birtokolunk? Így megmarad az „ahogy lehet” jelszava a jövő megvalósításához.
Ha a válság okait vizsgáljuk, a következőket sorolhatjuk:
Elsősorban is a vallásos érzékenység hiányát. Az emberben megvan a természetes istenigény. Ezt igazolja a tökéletesség utáni vágya. Ha nem talál rá Istenre, akkor más után néz, ami kielégíthetné. Hogyan láthatná meg valaki Istent, amikor látására olyan kevés esélyt kap embertársai részéről? A vallásos élet az élet peremére szorult. Vasárnapjainkat és ünnepeinket díszítő elem, de aligha hatja át mindennapi életünket. Így zárjuk el magunkat a kegyelem forrásától. Thomas Merton mondja: „A Jézustól való távolság megöl!” Kevesen vannak, akiknek elmondhatja: Jöjj, kövess engem! Ha az ember nem találkozik a kegyelmet adó Istennel, élhet-e vajon hivatásszerű életet? Nélküle csak emberi erőfeszítés életünk, és jó, ha eljutunk legalább a humanizmus szintjéig.
Súlyos gondot okoz az a vélekedés és életforma, amely szerint a vallás pusztán magánügy. Előítéletes ellenérzésekkel vannak az egyházzal szemben, nem hajlandók szolgálatot vállalni a közösségben. Vannak olyanok is, akik megelégszenek az egyház és a Krisztus nélküli vallással. Ez sem tesz jót a hivatások ügyének.
Válságokot jelent a tekintélyek hiánya. Pedig a magával ragadó példa sokakban képes felébreszteni hivatástudatot. Sok példát lehet erre átadni, de nem eleget. Az én kis falumban hatszáz lélek él. Amikor egy nagyon lelkes pap lett a plébános, egymás után tízen jelentkeztünk a gyulafehérvári szemináriumba. Plébánosunk – Isten kegyelmével közreműködve – hivatásokat ébresztett.
Régi mondás: a gyermekek a felnőttek szemében fényt keresnek. Ha nem találnak, máshol néznek utána.
A felismert értelem jegyében felajánlható szenvedés, az áldozatvállalás, mások szíves szolgálata, egyszóval Krisztus keresztje idegen a felszínes világtól. Mindenki kerüli a szenvedést, bármiféle szenvedést, és különösen a másokért vállalhatót.
A rosszul értelmezett boldogság is nagy károkat okozhat a hivatások ébredésében. A mai mérce aszerint „mér”, mennyi örömet, boldogságot, kielégülést hoznak napjaink. Arra a kérdésre például, hogy ki akar izzadságos munkával kenyeret keresni, egy 24 tagú osztályból csak ketten vagy hárman jelentkeztek. Még nem tudják, hogy a jól végzett munkának mennyi valódi öröme és boldogsága van. A hittudományi főiskolára jelentkezőkkel kapcsolatban mondta a gyulafehérvári érsek, hogy közülük sokan csupán kísérleteznek. Kényelmes? Nem kényelmes?
Az intellektualizmus is felelős a hivatások leértékelődéséért. A legtöbb iskola ugyanis tudás-központú. Csak ismereteket közöl és kér számon. Lelki, erkölcsi nevelés alig mutatkozik. Egy tanárt idézek: „Én az erkölcsi nevelésükkel nem foglalkozom, mert az fárasztó.” A tudás-központú nevelés a tudást hatalomként tünteti fel. Olyan valaminek, ami kiemel és föléje emel a többi embernek. Az ilyenfajta hozzáállás még a hivatás csíráját is kiölheti a lélekből.
Utolsó okként azt említeném, amit Erich Fromm, az amerikai filozófus emel ki: a birtoklás az élet. A nem-birtoklás a mai világban sokak számára egyenlő a pusztulással. Szegény ország vagyunk, mégis (vagy éppen ezért) sokakat foglal le a birtoklás vágya, és kitölti egész életüket. Így nem marad hely a hivatáskeresés számára.
A felsorolt pontok minden életszférát egyformán érintenek, legyen szó papságról, szerzetességről, házasságról, szakmaiságról.
Ennyire szomorú lenne tehát a helyzet?
Amit fentebb felsoroltunk, az az árnyék – hogy jobban napvilágra kerüljön a fény. Isten nem lesz hűtlen magához. Mindig gondoskodott hivatásokról, és ezután is gondoskodni fog. „Ha ti nem szólaltok meg, a kövek fognak megszólalni” – mondta Jézus az apostoloknak. Eddig még nem kellett a köveknek beszélniük, mert mindig volt és van ember, aki ilyen fokon bele tud kapcsolódni Krisztus életébe.
A magunk részéről azért ne feledkezzünk meg! A hivatás kérdése tőlünk is függ. Úgy kell megélnünk azt, és úgy kell munkálkodnunk érte, hogy vonzó és példa erejű legyen.
Több figyelmet kell fordítanunk a családgondozásra. Családjaink alkalmasak arra, hogy az imádság, a szeretetszolgálat otthonai legyenek. Innen sarjad a hivatás. Olyan hivatástudattal rendelkező emberek vannak, amilyeneket a szülők „kiimádkoztak” és neveltek. Ebben a feladatban nem szabad magukra hagyni őket. Meg kell erősítenünk őket abban, hogy érdemes gyermekeiket így, ilyen szellemben nevelni.
Az iskolákban az erkölcsi nevelés síkján a legkevésbé sem elegendő a hittanóra. Úgy kell „beállítanunk” magunkat, hogy a biológia vagy a földrajz óra is tanúságtétel legyen Istenről. A már említett iskolában talán a tanári karnak is köszönhető, hogy a diákok jórésze legalább megpróbált hivatásszerűen elindulni a jövőbe. De ehhez az kellett, hogy a tanárok lelkinapra üljenek össze és lelkigyakorlaton vizsgálják felül egyéni és közösségi hivatástudatukat.
A szülőkkel is tartottunk lelki napokat, osztályok szerint, ahol nemcsak a szülő–gyermek kapcsolatról esett szó, hanem arról is, ott áll-e a szülő mint pozitív példa gyermeke előtt.
Néhány egyházközségben fiatal házasok találkoznak minden héten, ahol – megbeszélve a problémáikat – egymást erősítgetik a szülői hivatásban.
Értelmiségiek találkozóiról tudok Csíkszeredában, Szentegyházán és máshol, ahol a hivatás kérdése sokszor napirenden van. Munkahelyi lelki napokon is voltam, ahol a „Miért és hogyan dolgozom?” kérdések voltak a középpontban.
Vannak tehát jó példák, és vannak eredmények is. A hivatás kérdésénél az isteni részért hálával tartozunk. Az emberi oldal okoz csak problémát, de hiszek abban, hogy Isten intésére hallgatva mindig megtaláljuk a megoldás lehetőségét. Az alapvető kérdés: készek vagyunk-e a Krisztussal való egyre szorosabb kapcsolatra? Adjon erőt az Úr mindazoknak, akik hivatásban élnek és hivatásszerűen élik meg mindennapjaikat, hogy világító lámpásként másoknak is fényt adjanak!
László Áron
Forrás: Keresztény Szó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése