A szerzetesi élet Isten különleges kegyelme, amely a lelket Önmagával való bizalmas kapcsolatra hívja meg, az Egyházban pedig különleges szolgálatot bíz rá. Isten meghívja azt a lelket, akit kizárólag Önmagának akar. Amikor Krisztus az apostolokat meghívta, fölment a hegyre és magához hívta, akiket kiválasztott /Mk 3,13/, Ezután az Úr más hetvenkét tanítványt választott ki /Lk 10,1/. Így szólt hozzájuk:»jöjjetek utánam!«/mt 4,19/. Senki sem vállalhatja a tisztséget, csak az, akit Isten meghív /Zsid 5,4/. Következõleg a szerzetesi élet az isteni bizalom, isteni szeretet, sõt, a kizárólagos szeretet jegyét viseli magán. A szív Istené, mint a Szentháromságról nevezett boldog Erzsébet mondta magáról: Kizárólag Krisztus van életemben /1903. dec. 30./. Isten azt akarja, hogy a meghívott lelke minden más befolyástól mentesen egyedül Neki szentelt legyen. Ez a belsõ hang pedig állandóan mélyülõ egységre hív az Isteni Személyekkel: állandó hívás a tökéletes szeretetre, Krisztus kizárólagos követésére. VI. Pál ezt mondaná: A szerzetesi élet állandó hallgatás a lélek mélyén szóló egyetlen Hang-ra, amely a»jöjj«meghívást ismétli. Életünk feltétel nélküli válasz a tökéletes követésre szóló krisztusi hívásra.
(Az eredeti fordítás itt és a késõbbiekben szentelés -t ír. Mivel magyarban a szentelés könnyen a papszentelésre vagy egy ehhez hasonló cselekményre utalhat, azért inkább a szentelés helyett (oda)szentelés -t tettünk. Ez talán egy fokkal jobb fordítása a consecratio-nak, amit magyarul több szóval Istennek való szenteléssel szoktunk általában fordítani. - a szerk.)
Az, amit mi szerzetesi életnek nevezünk, sok integrálandó elembõl tevõdik össze. Noha a zsinati dokumentumok részletesen foglalkoznak a szerzetesi élettel természete, helye az Egyházban, megújítása, nem adják meg ennek a különös életformának precíz definícióját. A zsinati atyák egy része indítványozta,hogy a Perfectae Caritatis dokumentumban adjanak egy meghatározást, de javaslatukat nem vették figyelembe. Ha egyáltalán, akkor ennek a definíciónak a Lumen Gentium negyedik fejezetében kellene lennie, de itt se lett volna könnyû egy pontos meghatározást adni. A zsinati dokumentumok egyszerûen egy sereg körülírást kínálnak, amelyek mind igazak, anélkül, hogy a téma kimerítõ tárgyalására igényt tartanának. Talán késõbbi teológiai tanulmányok átfogóbb, tömörebb definíciót találnak. Mindenesetre a kéznél levõ körülírások alapján mondhatjuk, hogy a szerzetesi élet a következõ elemeket tartalmazza: tökéletes szeretetre való törekvés /PC 1./; Krisztus követése az evangélium tanítása szerint /PC 2.; LG /; a szüzesség, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsaira tett fogadalom és azok megélése /LG 43-44; PC 1./; Szorosabb Krisztus követés és Krisztus földi életének állandó megjelenítése /LG 44./; Istennel egyesült élet: egyedül Istenért élni /PC 5./; a jövendõ feltámadás elõvételezése /LG 44./. Mindezek az elemek jelen vannak a szerzetesi életben, amelynek lényege számunkra misztérium, az Egyház misztériumának része. Lényeges, sõt alapvetõ a sok elem között a (oda)szentelés ténye. Mi elõször is és mindenekelõtt azért vagyunk szerzetesek, mert Istennek szenteltek /konszekráltak/ vagyunk. Ezen (oda)szentelés jelentésérõl és következményeirõl fogunk most elgondolkodni.
A konszekráció jelentése
Egy tárgyat vagy egy embert megszentelni annyit jelent, mint szentté tenni, különleges jelleget, állapotot kölcsönözni neki, amely kiveszi a közönséges, profán használatból, és egy magasabb, vallásos értéket ad neki. Etimológiailag a latin szó consecrare megszentel, azt jelenti, hogy egészen szentté tenni : con erõsítve sacrare szentelni. A felvett szentség a szentelés módjától függõen többé vagy kevésbé tartós. Még egyszer: a felszentelt tárgy vagy személy különbözõ fokokban lesz Isten kizárólagos tulajdona /keresztség, papszentelés; egy templom vagy egy kehely /. Szerzetesi konszekrációnk minket is különös módon foglal le Istennek. Azt mondhatnánk, Isten tulajdona leszünk. A Közte és köztünk keletkezett szent szövetség eredményeképpen kötelesek vagyunk magunkat tökéletesen rendelkezésére bocsátani. Mindazonáltal a szerzetesi konszekráció nem nyom a lélekre egy olyan jegyet, mint a keresztség vagy az egyházi rend szentsége. A szerzetesi fogadalom nem szentség. Mégis a léleknek új rokoni kapcsolatot közvetít Istennel azokon túl, amelyek a keresztség által már benne mûködnek. Ez az Istennel való új kapcsolat az én szabad feláldozásából, mint Isten hívására adott válaszból és annak az Egyház által történõ elfogadásából keletkezik, aki Krisztus nevében cselekszik. A fogadalom közvetlen hatása a szerzetes új Istennek szenteltsége egy olyan kötelék által, amely azelõtt nem létezett. Természetesen a keresztség által a lélek már Isten tulajdona volt. A szerzetesi konszekrációban a keresztségi kötelék és konszekráció elmélyül. Ezt az igazságot tanítja a zsinat, amikor magyarázza: A keresztény hívõ az említett evangéliumi tanácsokra fogadalmakkal, illetve más szent kötelékkel kötelezi el magát. Általuk egészen a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz, ezek most már új és sajátos jogcímen fûzik õt az Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom tehát az én radikális átadása Istennek. Szeretnénk magunkat itt és most és mindörökre Istennek tökéletesen felajánlani. De egész életünk, egész létünk ebben a pillanatban nem áll rendelkezésünkre. A Teremtõ nem adott nekünk olyan fokú uralmat létünk felett. Életünket csak pillanatról pillanatra tudjuk feláldozni, ahogy éljük azt. Azt azonban megtehetjük egyszerre, hogy egész jövendõ éveinket és napjainkat elkötelezzük. Ezt tesszük az ünnepélyes és visszavonhatatlan fogadalommal. Néhány modern pszichológus azt állította, hogy egy ilyen elkötelezés lehetetlen, mert a személy új megismerései és tapasztalatai mértékében véleményét, ítéleteit és döntéseit megváltoztatja. Ezek szerint nem lehet a jövõre nézve viszszavonhatatlan döntéseket hozni a jelenlegi megismerés bázisán. Ez a hipotézis odáig juttat egyeseket, hogy elfogadhatónak tartják a válást, és a szerzetesi élet vagy a papság terén a meghatározott idõre való elkötelezést: idõre és nem örökre Természetesen ezek az érvek hamisak. Mint minden elméletet, ezt is az élet személyes tényei cáfolják. Amennyiben önátadásunkat egész életünk folyamán hûségesen éljük / örökre /, ezzel az egyszerû ténnyel bizonyítjuk a hasonló, látszólag igaz elméletek tévedéseit. Ezt az ünnepélyes és feltétel nélküli Istennek szenteltséget élni annyit jelent, mint mindent Istennek adni, amik vagyunk. Minden egyes nap minden tevékenységének felajánlását jelenti ez az imádás egyetlen aktusában Isten dicsõségére. Éppen ezért vagyunk szerzetesek. /Religiosi mintegy Istentõl függõ személyek/. Szent Tamás azt mondja, hogy ezt a nevet mindent felülmúlóan megérdemeljük, mivel teljesen Istennek szenteljük magunkat, mint állandó égõáldozatot /S.T. II.a./. Ez az Istentõl függõség azt jelenti, hogy a Neki kijáró hódolatot tanúsítjuk Iránta a Teremtõt és Legfõbb Urat megilletõ engedelmesség által. A fogadalom egy szent ígéret, amelyet egyedül Istennek teszünk. Közvetítõk lehetnek: az Egyház, Mária, elöljáróink. Õk mutatják nekünk Isten akaratát, közbenjárnak értünk, megáldják áldozatunkat. De a fogadalmat egyedül Isten veszi át. Tehát a fogadalmak határozzák meg Istenhez való viszonyunkat és teszik életünket az Istennel való bensõséges kapcsolat állandó gyakorlatává. Mindazzal, amit csak teszünk, Istent dicsõítjük. Életünk isteni irányt vesz fel, minden tettünk, még az önmagukban közömbösek is /mint munka, felüdülés, pihenés/ Isten dicsõségére irányulnak. Ahogyan Krisztus az Atyának szentelt volt, úgy vagyunk mi Krisztusnak szenteltek és Általa az Atyának. Szerzetesnek lenni annyi, mint Krisztusnak szenteltnek lenni, egyedül Hozzá tartozni, egyedül Érte élni. Vagyis életünk egyetlen dicshimnusz; Istent egyetlen Urunknak és Megváltónknak ismerjük, és hogy ebbõl az igazságból élünk, annak minden következményével együtt. Istennek adjuk mindenünket, minden idõnket. Szent szövetségben egyesülünk Vele, mint Ábrahám. Ez azt jelenti, hogy életünk azonos konszekrációnkkal. Nem azért vagyunk szerzetesek, mert egy kissé többet imádkozunk, mint legtöbben, nem is azért, mert szerzetesi ruhát hordunk, vagy kolostorban élünk. Nem ezek az igazi alapok. Azért vagyunk szerzetesek, mert olyan emberek vagyunk, akik a fogadalom által Istennek szenteltek. Ennek következtében nem lényeges, hol van a mûködési területünk: otthon vagy idegenben, misszióban vagy a klauzúra falai között, betegszobában vagy iskolában. A lényeg, hogy Istennek, az Õ szolgálatára szenteltettünk. Ez a szerzetesi életünk alapja, a lényegi érték, amit minden cselekedetünkben figyelembe kell venni.
A konszekráció Isten műve
A szerzetesek bensõségesebben Istennek szenteltek. Ez a szentelés azonban nem egyszerûen az ember mûve. Isten szentel meg. Ahhoz vagyunk szokva, hogy a hivatás Istentõl jövõ kegyelmét hangsúlyozzuk: kövess engem, nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Túl kevéssé hangsúlyozzuk azonban a tényt, hogy Istennek ugyanez az uralkodó szerepe van az önátadás pillanatában, és mégis így igaz. Nem mi szenteljük magunkat Istennek. Isten az, aki magának szentel minket. /A köznyelvben a szentelés szót gyakran tágabb értelemben használjuk: a tanulásnak szentelem életemet, vagy a tudományos kutatásnak, társadalmi munkának, stb. A szó szoros vallási értelmében azonban egy elkülönítést és szentelést jelent, amit Isten hajt végre./ A Lumen Gentium zsinati határozat megerõsíti, hogy a szerzetes a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz. A szöveg nem azt mondja, hogy a szerzet tagja magát szenteli, hanem, hogy ezek most már új, sajátos jogcímen fûzik õt Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ A zsinati megbeszélések folyamán egyik püspök indítványozta, hogy hagyják el a megszentelés szót, mivel ez isteni tett, és nem emberi cselekmény. A végleges szöveg megtartotta a szentelés kifejezést, de az eredeti latin passzív formában consecratur ami azt jelenti hogy a szentelés aktusa valaki más által történik, vagyis isteni közvetítéssel.Habár az érintett személy szabad hozzájárulása nélkülözhetetlen, a szerzetesi konszekráció egy olyan cselekmény, amelyben Isten veszi át a kezdeményezést. A szerzetesi fogadalom nem szentség ugyan, mégis a Szentlélek lép közbe. Isten vonzza a fogadalmast, és egy egészem sajátos módon válik Isten tulajdonává. Ez nem azt jelenti, hogy most már egészen Istennek átadott; mindazonáltal az Isteni Személyek elkezdték õt magukhoz vonzani. Az ember életében egy ilyen Istennek való odaszentelés logikus következménye csak a fenntartás nélküli önátadás lehet /a szív, a vágyak, az akarat és minden egyéb képesség szintjén/ az isteni kegyelem korlátlan mûködésének. A fogadalom új szertartása további bizonyítékot ad arra vonatkozóan, hogy a fogadalom /oda/szentelés. A legszebb ima, amit tartalmaz, az ünnepélyes szentelõima, amelyet a fõcelebráns a jelölt felett kiterjesztett karral imádkozik. Ez az ima melynek két megfogalmazása van a szentmise kánonjára épül. Tartalmazza a Szentlélek lehívását az épp most fogadalmat tett szerzetesre, hogy Õ szentelje meg bensõleg. Tehát a szerzetesi fogadalom, mint a keresztség, a lélek bensõ, természetfeletti átalakulását eredményezi. Nem szentség ugyan, de Istennek szentel minket, és egy isteni szférába vezet. Az önátadás /tágabb értelemben vett szentelés/ alapjában véve csak akkor válik lehetõséggé, ha Isten elõbb magának szentelt minket. Ebbõl következik, hogy a szerzetesi konszekráció nem egy egyszeri ígéret az evangéliumi tanácsoknak egy meghatározott Szabály és szabványok szellemében való életére: leteszem fogadalmamat és ígérem. Több ennél. Azt jelenti: Isten betér a lélekbe, és egészen birtokába veszi azt, hogy Õ tesz a szerzetesnek ünnepélyes ígéretet, az pedig a maga részérõl az ünnepélyes fogadalommal válaszol. A fogadalom tehát egyfajta szövetség Isten és a szerzetes között. Kétoldalú szerzõdés, amely mindkét félre kötelezettségeket ró. Isten leereszkedik, hogy különbözõ feltételeket teljesítsen; a szerzetes pedig a maga részérõl egy, a Szabályokhoz hû életet fogad, amely az életszentségre vezet. Isten kegyelmét, hatalmát, jelenlétét, hûségét és örök szeretetét ígéri. A szerzetes pedig odaígéri tulajdonát, szíve szeretetét, akaratát és életét. Mindez biztosítja fogadalmaink állandóságát. A mi erõnk Isten soha el nem maradó segítsége és jelenléte, ígéretéhez való örök hûsége. Biztonságunk isteni biztonság, isteni örömmel vagyunk boldogok, és mindent merünk Érte, mert tudjuk: Az, Akiben bízunk, hûséges. Isten velünk van, mint ahogy mindazokkal volt, akikkel szent szövetségre lépett. Idézzük emlékezetünkbe néhány példát a Szentírásból: az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedrõl, rokonságod körébõl és atyád házából arra a földre, amelyet, majd mutatok neked. /Ter 12,1/ Ne félj, Ábram, én védõpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz. /Ter 15,1/ Én El Shaddái vagyok: járj elõttem és légy tökéletes. Szövetséget hozok létre köztem és közted... Neked és utánad utódaidnak adom a földet, amelyen most, mint jövevény tartózkodol: Kánaán egész földjét örök birtokul és én Istenük leszek De tartsd meg szövetségemet /Ter 17, / Izsákhoz pedig így szólt Isten: Atyádnak, Ábrahámnak Istene vagyok. Ne félj, veled vagyok. Megáldalak /Ter 26,24./ Mózesnek és az izraelitáknak pedig: Az Úr azt akarja, hogy vedd tudomásul ma nyilatkozatát: a te Istened lesz, ha az õ útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit és hallgatsz szavára. Továbbá azt kívánja az Úr, hogy nyilatkoztasd ma ki: az õ tulajdon népe leszel amint mondta neked, s szem elõtt tartod a parancsait Ha hûségesen hallgatsz az Úr, a te Istened szavára szent népévé tesz Az Úr feltárja elõtted bõséges kincstárát, az eget /Deut 26,17-18; 28, / A mi fogadalmunk is egy szent szövetség Isten és ember között; olyan (oda)szentelés, amelyet elsõsorban Isten végez; a kölcsönös önátadás és szeretet szövetsége. Isten ünnepélyesen megígéri, hogy velünk jár utunkon, hitünk kezese, gyengeségünk támasza, Istenünk lesz, és nekünk adja önmagát. A mi válaszunk: szeretetünk, szabadságunk, egész létünk odaadása, hogy Neki tetszõ áldozattá váljunk. Mélyebb lelki és misztikus értelemben: a lélek nászajándéka ez, Istenével való isteni egyesülésre. Életünk tehát egy személynek szentelt, Isteni Személynek; nem egyszerûen egy munkának, vagy tevékenységnek mindegy, milyen nemes vagy fontos is legyen az. Isten fontosabb, mint a mi munkánk, mivel Neki szenteltek vagyunk.
A konszekráció követelményei
Konszekrációnk tehát azt jelenti, hogy kizárólag Istenhez tartozunk. A kinyilatkoztatás teljes következményét éljük: Én vagyok az Úr, a te Istened Senki mást ne tekints Istennek, csak engem. /Kiv 20,1. 3/ Ünnepélyesen odaígérjük Istennek szolgálatunkat, szeretetünket, anélkül, hogy ajánlatunknak feltételt vagy határt szabnánk. Nem vagyunk többé a teremtményeké. Bizonyos értelemben már a magunkéi sem vagyunk. Isten a mi örökségünk, és mi az Övéi vagyunk. Csak Õ a fontos. Egyedül Istennek élünk: Deo soli. Hogy a konszekrációt teljesen élhessük, ez nem csekély teljes önátadást és korlátlan áldozatot követel. Bárhogy legyen is, manapság nagy szükség van ilyen korlátlan és feltétlen magatartásra. Ha szerzetesek vagyunk, legyünk egész szívvel; ha konszekráltak vagyunk, legyünk állhatatosak és nagylelkûek; ha Krisztussal egyesültünk, ne ijedjünk meg a kehelytõl, amelyet elkerülhetetlenül inni ad nekünk. A mennyek országa Keresztelõ János idejétõl mindmáig erõszakot szenved, az erõszakosok szerzik meg. /Mt 11,12/ Nekünk szerzeteseknek sokkal inkább, mint másoknak hatalmas és hatásos eszközöket kellene alkalmaznunk, hogy elnyerjük a mennyek országát és másokat is odasegítsünk. Mi már átléptük a Rubikont. Egy végleges és megmásíthatatlan lépést tettünk. Mostantól fogva célunk és érdekünk Isten, és az Õ országa: nem a föld dolgai. Isten vagy semmi. Idõnk túl értékes ahhoz, hogy jelentéktelen idõtöltéssel vagy világi szórakozással eltékozoljuk. Más, fontosabb tennivalónk van Krisztusért és Egyházáért. Ha hûségesek vagyunk Istennel kötött szövetségünkhöz, életünk, viselkedésünk, munkánk és örömünk Isten létének, fenségének és mindenhatóságának bizonyítéka lesz az emberek elõtt. Amíg emberek erõszakot alkalmaznak olyan birodalmak építésére, amely leginkább nem Isten országa, vegyünk mi magunkra egy hatalmas és szigorú mértéket, hogy Krisztus és egyedül Krisztus uralkodjon személyes és közösségi életünkben. Akkor majd többen megértik üzenetünket és tanúságtételünket. Ebben az összefüggésben mondja Szent Terézia: Azt szeretném, hogy mindenben erõs férfiak módjára viselkedjetek /TU 7,8/. Amint a szerzetesi élet vállalását és a konkrét szerzetesi családdal való azonosulást érintõ nehézségek elmúlnak, legtöbbször a béke és derûs nyugalom idõszaka következik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a konszekrált élet rózsás, a boldogság és édesség mennyországa. Távolról sem! Hamarosan váratlan nehézségek jönnek a közösségi életében különbözõ jellemek és temperamentumok, a munka nyomán kicsinyes igazságtalanságok, meg nem értettség, szárazság az imában és elérkezik a pillanat, amikor erõszakot kell tennünk/ erõt kell vennünk magunkon. Így is kell ennek lennie, hiszen a szerzetes olyan valaki, aki Isten fegyverzetét öltötte magára, hogy az elsõ vonalban, a hadvezér mellett harcoljon. Gondoljunk csak Szabályzatunk szavaira: Igyekezzetek nagy gonddal magatokra ölteni Isten fegyverzetét, hogy az ellenség fondorlataival szemben megálljátok a helyeteket. Övezzétek fel ágyékotokat a tisztaság övével; erõsítsétek meg kebleteket szent gondolatokkal Ragadjátok meg a hit pajzsát, ugyancsak föl kell tennetek fejetekre az üdvösség sisakját. A lélek pallosa pedig, vagyis Isten igéje, bõségesen lakozzék szájatokban és szívetekben /Szent Albert Szabályából/. Minderre az isteni oltalomra szükségünk van, mivel mint Szent Terézia figyelmeztet az ördög mozgósítja ellene az egész poklot, és mindent megtesz, hogy visszatérésre, sõt a belsõ várkastély elhagyására bírja. /BV II 1,5/ Azok, akik feltétel nélkül átadják magukat Istennek, másokat is magukkal vonzanak, az Úr pedig nem mint egyszerû katonákkal bánik velük, hanem mint jó hadvezérekkel. Ha pedig a sok nehézség láttára, amelyet a sátán az utatokba állít, nem akartok visszafordulni, nem kevés bátorságra van szükségetek, hanem Isten sok és hatalmas segítségére. Szerzetesi életünknek tehát áldozati jellege van, égõáldozati. Az Ó-szövetség idején az égõáldozat volt az az áldozat, amelyben az áldozati állatot mara- déktalanul megsemmisítették, föláldozták. Ez volt Isten minden élõlényen, minden teremtményen való uralmának legkifejezõbb szimbóluma. Valami hasonló bukkan fel fogadalmunknál, amelyben Istennek mindazt felajánljuk, amink van, amik vagyunk. Krisztussal leszünk áldozattá a legönfeláldozóbb módon. Birtokolhatnánk, megoszthatnánk szeretetünket, hajlamainkat, megtarthatnánk szabadságunkat, de nem! Mindezt Istennek adtuk égõáldozatul. Krisztussal vagyunk áldozatok. Csak az marad, hogy éljük eszményünket. És ez a döntõ: veszítsük el magunkat, hogy Krisztusban az Atyának tetszõ áldozattá váljunk /v.ö. Fil 3,7-11/. Ünnepélyesen megígértük: nem vesszük el az Úrtól a dicsõséget, föláldozzuk magunkat nem azért, hogy tökéletességet vagy szentséget szerezzünk magunknak, hanem Isten dicsõségére. Majd Õ tisztán irgalomból gondoskodik arról, hogy megmentsen és megszenteljen minket. Minden, amit tennünk kell: hûségesnek lenni Hozzá, és nem visszavonni lassacskán Istennek való odaszenteltségünket még jónak látszó indítékokból sem. Azzal nem segítünk az emberiségen, ha kompromisszumot kötünk szent és profán között, miszerint világi elképzelések és mértékek határozzák meg életünket. Nem hat az emberekre egy könnyed, kényelmes szerzetesi élet. S mit használna nekünk és nekik, ha hatással volna rájuk? Többet vár tõlünk a világ: a munkában, imában és a mindennapok rutinjában megélt magas eszményt. Olyasmit vár, ami túllépi látóhatárát, valamit, amire feltétlenül szüksége van mindenekelõtt Isten jelenlétét. Azokban a szerzetesekben fogja megtalálni, akik mindent odaadtak Krisztusért és saját életük tapasztalatában megtalálták az Istent. Ha tudatában maradunk konszekrációnknak, végül is lesz egy elvünk, amely mindennapi életünkben, napi döntéseinkben vezet minket. Nem szabad ezt az alapelvet elfelejtenünk, ha döntenünk kell, mi felel meg nekünk, és mitõl kell óvakodnunk; mit kell megváltoztatni, és mit kell megtartani személyes és közösségi életünkben. Ilyen radikális változások és általános bizonytalanság idejében, mint a mostani, konszekrációnk tényének szilárd, változatlan rendezõelvnek kellene lennie. Õszintén és alázattal szembe kell tudnunk néznünk konszekrációnk tényével és a belõle fakadó követelményekkel, és világosan fel kell ismernünk, hogy mi az, ami ezek alapján megfelel életutunknak, és mi az, ami annak ártalmas. Vezessünk be minden változtatást, amely azt célozza, hogy Krisztus hívásához hûségesebbek lehessünk, odaadóbbak az Õ szolgálatában, rendi szüleink karizmájának és szellemének jobban megfeleljünk, és buzgóbbak legyünk Isten dicséretében. Ilyen változtatások igaz emberi öröm forrásai lesznek, és nyitottá tesznek minket új utak keresésére, hiszen ez is Isten akarata, tehát a dicsõítés tette. Ez a fajta hozzáállás megóv minket attól, hogy elveszítsük szellemi kincseinket a változtatás kedvéért való változtatás puszta igénye miatt, s azért, hogy életünket kényelmesebbé tegyük. Nap mint nap döntsünk Krisztus mellett, úgy, mint tettük ezt fogadalmunk napján. Konszekrációnk e napján az Egyház Krisztus eucharisztikus áldozatával együtt ajánlotta fel áldozatunkat. Minden szentmisének odaszenteltségünkre és áldozatunkra kell emlékeztetnie. Krisztus megújítja áldozatát oltárainkon, önmagát adja szabadon, áldozatos szeretetben és az Atya iránti engedelmességben. Szerzetesi konszekrációnk napján mi is az oltárra tettük leírt fogadalmunkat. A szentek úgy mondják: fogadalmunk napja nem ismer napnyugtát, hanem örökké tart. De akkor minden szentmisében feláldoztatunk Krisztussal az Atyának: szeretetvallomásában és áldozati állapotában Vele egyesülve, mint ünnepélyes fogadalmunk napján. Mindenkor egységben vagyunk Máriával, aki önátadását olyan tökéletesen élte a fogantatás napjától, amelyen megszenteltetett, egészen áldozatának csúcspontjáig, a kereszt lábánál. Mindig Krisztusé volt az elsõ hely szívében. Elszenvedte a mindentõl való megfosztottságot, még a Fiától valót is, hogy hûséges maradjon istennek szenteltségéhez. Legyünk mi is hûségesek, mint Mária!
P. Philip Boyce OCD
Forrás: Kármel lelkiségi folyóirat 2009/1-2 szám
Az, amit mi szerzetesi életnek nevezünk, sok integrálandó elembõl tevõdik össze. Noha a zsinati dokumentumok részletesen foglalkoznak a szerzetesi élettel természete, helye az Egyházban, megújítása, nem adják meg ennek a különös életformának precíz definícióját. A zsinati atyák egy része indítványozta,hogy a Perfectae Caritatis dokumentumban adjanak egy meghatározást, de javaslatukat nem vették figyelembe. Ha egyáltalán, akkor ennek a definíciónak a Lumen Gentium negyedik fejezetében kellene lennie, de itt se lett volna könnyû egy pontos meghatározást adni. A zsinati dokumentumok egyszerûen egy sereg körülírást kínálnak, amelyek mind igazak, anélkül, hogy a téma kimerítõ tárgyalására igényt tartanának. Talán késõbbi teológiai tanulmányok átfogóbb, tömörebb definíciót találnak. Mindenesetre a kéznél levõ körülírások alapján mondhatjuk, hogy a szerzetesi élet a következõ elemeket tartalmazza: tökéletes szeretetre való törekvés /PC 1./; Krisztus követése az evangélium tanítása szerint /PC 2.; LG /; a szüzesség, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsaira tett fogadalom és azok megélése /LG 43-44; PC 1./; Szorosabb Krisztus követés és Krisztus földi életének állandó megjelenítése /LG 44./; Istennel egyesült élet: egyedül Istenért élni /PC 5./; a jövendõ feltámadás elõvételezése /LG 44./. Mindezek az elemek jelen vannak a szerzetesi életben, amelynek lényege számunkra misztérium, az Egyház misztériumának része. Lényeges, sõt alapvetõ a sok elem között a (oda)szentelés ténye. Mi elõször is és mindenekelõtt azért vagyunk szerzetesek, mert Istennek szenteltek /konszekráltak/ vagyunk. Ezen (oda)szentelés jelentésérõl és következményeirõl fogunk most elgondolkodni.
A konszekráció jelentése
Egy tárgyat vagy egy embert megszentelni annyit jelent, mint szentté tenni, különleges jelleget, állapotot kölcsönözni neki, amely kiveszi a közönséges, profán használatból, és egy magasabb, vallásos értéket ad neki. Etimológiailag a latin szó consecrare megszentel, azt jelenti, hogy egészen szentté tenni : con erõsítve sacrare szentelni. A felvett szentség a szentelés módjától függõen többé vagy kevésbé tartós. Még egyszer: a felszentelt tárgy vagy személy különbözõ fokokban lesz Isten kizárólagos tulajdona /keresztség, papszentelés; egy templom vagy egy kehely /. Szerzetesi konszekrációnk minket is különös módon foglal le Istennek. Azt mondhatnánk, Isten tulajdona leszünk. A Közte és köztünk keletkezett szent szövetség eredményeképpen kötelesek vagyunk magunkat tökéletesen rendelkezésére bocsátani. Mindazonáltal a szerzetesi konszekráció nem nyom a lélekre egy olyan jegyet, mint a keresztség vagy az egyházi rend szentsége. A szerzetesi fogadalom nem szentség. Mégis a léleknek új rokoni kapcsolatot közvetít Istennel azokon túl, amelyek a keresztség által már benne mûködnek. Ez az Istennel való új kapcsolat az én szabad feláldozásából, mint Isten hívására adott válaszból és annak az Egyház által történõ elfogadásából keletkezik, aki Krisztus nevében cselekszik. A fogadalom közvetlen hatása a szerzetes új Istennek szenteltsége egy olyan kötelék által, amely azelõtt nem létezett. Természetesen a keresztség által a lélek már Isten tulajdona volt. A szerzetesi konszekrációban a keresztségi kötelék és konszekráció elmélyül. Ezt az igazságot tanítja a zsinat, amikor magyarázza: A keresztény hívõ az említett evangéliumi tanácsokra fogadalmakkal, illetve más szent kötelékkel kötelezi el magát. Általuk egészen a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz, ezek most már új és sajátos jogcímen fûzik õt az Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom tehát az én radikális átadása Istennek. Szeretnénk magunkat itt és most és mindörökre Istennek tökéletesen felajánlani. De egész életünk, egész létünk ebben a pillanatban nem áll rendelkezésünkre. A Teremtõ nem adott nekünk olyan fokú uralmat létünk felett. Életünket csak pillanatról pillanatra tudjuk feláldozni, ahogy éljük azt. Azt azonban megtehetjük egyszerre, hogy egész jövendõ éveinket és napjainkat elkötelezzük. Ezt tesszük az ünnepélyes és visszavonhatatlan fogadalommal. Néhány modern pszichológus azt állította, hogy egy ilyen elkötelezés lehetetlen, mert a személy új megismerései és tapasztalatai mértékében véleményét, ítéleteit és döntéseit megváltoztatja. Ezek szerint nem lehet a jövõre nézve viszszavonhatatlan döntéseket hozni a jelenlegi megismerés bázisán. Ez a hipotézis odáig juttat egyeseket, hogy elfogadhatónak tartják a válást, és a szerzetesi élet vagy a papság terén a meghatározott idõre való elkötelezést: idõre és nem örökre Természetesen ezek az érvek hamisak. Mint minden elméletet, ezt is az élet személyes tényei cáfolják. Amennyiben önátadásunkat egész életünk folyamán hûségesen éljük / örökre /, ezzel az egyszerû ténnyel bizonyítjuk a hasonló, látszólag igaz elméletek tévedéseit. Ezt az ünnepélyes és feltétel nélküli Istennek szenteltséget élni annyit jelent, mint mindent Istennek adni, amik vagyunk. Minden egyes nap minden tevékenységének felajánlását jelenti ez az imádás egyetlen aktusában Isten dicsõségére. Éppen ezért vagyunk szerzetesek. /Religiosi mintegy Istentõl függõ személyek/. Szent Tamás azt mondja, hogy ezt a nevet mindent felülmúlóan megérdemeljük, mivel teljesen Istennek szenteljük magunkat, mint állandó égõáldozatot /S.T. II.a./. Ez az Istentõl függõség azt jelenti, hogy a Neki kijáró hódolatot tanúsítjuk Iránta a Teremtõt és Legfõbb Urat megilletõ engedelmesség által. A fogadalom egy szent ígéret, amelyet egyedül Istennek teszünk. Közvetítõk lehetnek: az Egyház, Mária, elöljáróink. Õk mutatják nekünk Isten akaratát, közbenjárnak értünk, megáldják áldozatunkat. De a fogadalmat egyedül Isten veszi át. Tehát a fogadalmak határozzák meg Istenhez való viszonyunkat és teszik életünket az Istennel való bensõséges kapcsolat állandó gyakorlatává. Mindazzal, amit csak teszünk, Istent dicsõítjük. Életünk isteni irányt vesz fel, minden tettünk, még az önmagukban közömbösek is /mint munka, felüdülés, pihenés/ Isten dicsõségére irányulnak. Ahogyan Krisztus az Atyának szentelt volt, úgy vagyunk mi Krisztusnak szenteltek és Általa az Atyának. Szerzetesnek lenni annyi, mint Krisztusnak szenteltnek lenni, egyedül Hozzá tartozni, egyedül Érte élni. Vagyis életünk egyetlen dicshimnusz; Istent egyetlen Urunknak és Megváltónknak ismerjük, és hogy ebbõl az igazságból élünk, annak minden következményével együtt. Istennek adjuk mindenünket, minden idõnket. Szent szövetségben egyesülünk Vele, mint Ábrahám. Ez azt jelenti, hogy életünk azonos konszekrációnkkal. Nem azért vagyunk szerzetesek, mert egy kissé többet imádkozunk, mint legtöbben, nem is azért, mert szerzetesi ruhát hordunk, vagy kolostorban élünk. Nem ezek az igazi alapok. Azért vagyunk szerzetesek, mert olyan emberek vagyunk, akik a fogadalom által Istennek szenteltek. Ennek következtében nem lényeges, hol van a mûködési területünk: otthon vagy idegenben, misszióban vagy a klauzúra falai között, betegszobában vagy iskolában. A lényeg, hogy Istennek, az Õ szolgálatára szenteltettünk. Ez a szerzetesi életünk alapja, a lényegi érték, amit minden cselekedetünkben figyelembe kell venni.
A konszekráció Isten műve
A szerzetesek bensõségesebben Istennek szenteltek. Ez a szentelés azonban nem egyszerûen az ember mûve. Isten szentel meg. Ahhoz vagyunk szokva, hogy a hivatás Istentõl jövõ kegyelmét hangsúlyozzuk: kövess engem, nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Túl kevéssé hangsúlyozzuk azonban a tényt, hogy Istennek ugyanez az uralkodó szerepe van az önátadás pillanatában, és mégis így igaz. Nem mi szenteljük magunkat Istennek. Isten az, aki magának szentel minket. /A köznyelvben a szentelés szót gyakran tágabb értelemben használjuk: a tanulásnak szentelem életemet, vagy a tudományos kutatásnak, társadalmi munkának, stb. A szó szoros vallási értelmében azonban egy elkülönítést és szentelést jelent, amit Isten hajt végre./ A Lumen Gentium zsinati határozat megerõsíti, hogy a szerzetes a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz. A szöveg nem azt mondja, hogy a szerzet tagja magát szenteli, hanem, hogy ezek most már új, sajátos jogcímen fûzik õt Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ A zsinati megbeszélések folyamán egyik püspök indítványozta, hogy hagyják el a megszentelés szót, mivel ez isteni tett, és nem emberi cselekmény. A végleges szöveg megtartotta a szentelés kifejezést, de az eredeti latin passzív formában consecratur ami azt jelenti hogy a szentelés aktusa valaki más által történik, vagyis isteni közvetítéssel.Habár az érintett személy szabad hozzájárulása nélkülözhetetlen, a szerzetesi konszekráció egy olyan cselekmény, amelyben Isten veszi át a kezdeményezést. A szerzetesi fogadalom nem szentség ugyan, mégis a Szentlélek lép közbe. Isten vonzza a fogadalmast, és egy egészem sajátos módon válik Isten tulajdonává. Ez nem azt jelenti, hogy most már egészen Istennek átadott; mindazonáltal az Isteni Személyek elkezdték õt magukhoz vonzani. Az ember életében egy ilyen Istennek való odaszentelés logikus következménye csak a fenntartás nélküli önátadás lehet /a szív, a vágyak, az akarat és minden egyéb képesség szintjén/ az isteni kegyelem korlátlan mûködésének. A fogadalom új szertartása további bizonyítékot ad arra vonatkozóan, hogy a fogadalom /oda/szentelés. A legszebb ima, amit tartalmaz, az ünnepélyes szentelõima, amelyet a fõcelebráns a jelölt felett kiterjesztett karral imádkozik. Ez az ima melynek két megfogalmazása van a szentmise kánonjára épül. Tartalmazza a Szentlélek lehívását az épp most fogadalmat tett szerzetesre, hogy Õ szentelje meg bensõleg. Tehát a szerzetesi fogadalom, mint a keresztség, a lélek bensõ, természetfeletti átalakulását eredményezi. Nem szentség ugyan, de Istennek szentel minket, és egy isteni szférába vezet. Az önátadás /tágabb értelemben vett szentelés/ alapjában véve csak akkor válik lehetõséggé, ha Isten elõbb magának szentelt minket. Ebbõl következik, hogy a szerzetesi konszekráció nem egy egyszeri ígéret az evangéliumi tanácsoknak egy meghatározott Szabály és szabványok szellemében való életére: leteszem fogadalmamat és ígérem. Több ennél. Azt jelenti: Isten betér a lélekbe, és egészen birtokába veszi azt, hogy Õ tesz a szerzetesnek ünnepélyes ígéretet, az pedig a maga részérõl az ünnepélyes fogadalommal válaszol. A fogadalom tehát egyfajta szövetség Isten és a szerzetes között. Kétoldalú szerzõdés, amely mindkét félre kötelezettségeket ró. Isten leereszkedik, hogy különbözõ feltételeket teljesítsen; a szerzetes pedig a maga részérõl egy, a Szabályokhoz hû életet fogad, amely az életszentségre vezet. Isten kegyelmét, hatalmát, jelenlétét, hûségét és örök szeretetét ígéri. A szerzetes pedig odaígéri tulajdonát, szíve szeretetét, akaratát és életét. Mindez biztosítja fogadalmaink állandóságát. A mi erõnk Isten soha el nem maradó segítsége és jelenléte, ígéretéhez való örök hûsége. Biztonságunk isteni biztonság, isteni örömmel vagyunk boldogok, és mindent merünk Érte, mert tudjuk: Az, Akiben bízunk, hûséges. Isten velünk van, mint ahogy mindazokkal volt, akikkel szent szövetségre lépett. Idézzük emlékezetünkbe néhány példát a Szentírásból: az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedrõl, rokonságod körébõl és atyád házából arra a földre, amelyet, majd mutatok neked. /Ter 12,1/ Ne félj, Ábram, én védõpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz. /Ter 15,1/ Én El Shaddái vagyok: járj elõttem és légy tökéletes. Szövetséget hozok létre köztem és közted... Neked és utánad utódaidnak adom a földet, amelyen most, mint jövevény tartózkodol: Kánaán egész földjét örök birtokul és én Istenük leszek De tartsd meg szövetségemet /Ter 17, / Izsákhoz pedig így szólt Isten: Atyádnak, Ábrahámnak Istene vagyok. Ne félj, veled vagyok. Megáldalak /Ter 26,24./ Mózesnek és az izraelitáknak pedig: Az Úr azt akarja, hogy vedd tudomásul ma nyilatkozatát: a te Istened lesz, ha az õ útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit és hallgatsz szavára. Továbbá azt kívánja az Úr, hogy nyilatkoztasd ma ki: az õ tulajdon népe leszel amint mondta neked, s szem elõtt tartod a parancsait Ha hûségesen hallgatsz az Úr, a te Istened szavára szent népévé tesz Az Úr feltárja elõtted bõséges kincstárát, az eget /Deut 26,17-18; 28, / A mi fogadalmunk is egy szent szövetség Isten és ember között; olyan (oda)szentelés, amelyet elsõsorban Isten végez; a kölcsönös önátadás és szeretet szövetsége. Isten ünnepélyesen megígéri, hogy velünk jár utunkon, hitünk kezese, gyengeségünk támasza, Istenünk lesz, és nekünk adja önmagát. A mi válaszunk: szeretetünk, szabadságunk, egész létünk odaadása, hogy Neki tetszõ áldozattá váljunk. Mélyebb lelki és misztikus értelemben: a lélek nászajándéka ez, Istenével való isteni egyesülésre. Életünk tehát egy személynek szentelt, Isteni Személynek; nem egyszerûen egy munkának, vagy tevékenységnek mindegy, milyen nemes vagy fontos is legyen az. Isten fontosabb, mint a mi munkánk, mivel Neki szenteltek vagyunk.
A konszekráció követelményei
Konszekrációnk tehát azt jelenti, hogy kizárólag Istenhez tartozunk. A kinyilatkoztatás teljes következményét éljük: Én vagyok az Úr, a te Istened Senki mást ne tekints Istennek, csak engem. /Kiv 20,1. 3/ Ünnepélyesen odaígérjük Istennek szolgálatunkat, szeretetünket, anélkül, hogy ajánlatunknak feltételt vagy határt szabnánk. Nem vagyunk többé a teremtményeké. Bizonyos értelemben már a magunkéi sem vagyunk. Isten a mi örökségünk, és mi az Övéi vagyunk. Csak Õ a fontos. Egyedül Istennek élünk: Deo soli. Hogy a konszekrációt teljesen élhessük, ez nem csekély teljes önátadást és korlátlan áldozatot követel. Bárhogy legyen is, manapság nagy szükség van ilyen korlátlan és feltétlen magatartásra. Ha szerzetesek vagyunk, legyünk egész szívvel; ha konszekráltak vagyunk, legyünk állhatatosak és nagylelkûek; ha Krisztussal egyesültünk, ne ijedjünk meg a kehelytõl, amelyet elkerülhetetlenül inni ad nekünk. A mennyek országa Keresztelõ János idejétõl mindmáig erõszakot szenved, az erõszakosok szerzik meg. /Mt 11,12/ Nekünk szerzeteseknek sokkal inkább, mint másoknak hatalmas és hatásos eszközöket kellene alkalmaznunk, hogy elnyerjük a mennyek országát és másokat is odasegítsünk. Mi már átléptük a Rubikont. Egy végleges és megmásíthatatlan lépést tettünk. Mostantól fogva célunk és érdekünk Isten, és az Õ országa: nem a föld dolgai. Isten vagy semmi. Idõnk túl értékes ahhoz, hogy jelentéktelen idõtöltéssel vagy világi szórakozással eltékozoljuk. Más, fontosabb tennivalónk van Krisztusért és Egyházáért. Ha hûségesek vagyunk Istennel kötött szövetségünkhöz, életünk, viselkedésünk, munkánk és örömünk Isten létének, fenségének és mindenhatóságának bizonyítéka lesz az emberek elõtt. Amíg emberek erõszakot alkalmaznak olyan birodalmak építésére, amely leginkább nem Isten országa, vegyünk mi magunkra egy hatalmas és szigorú mértéket, hogy Krisztus és egyedül Krisztus uralkodjon személyes és közösségi életünkben. Akkor majd többen megértik üzenetünket és tanúságtételünket. Ebben az összefüggésben mondja Szent Terézia: Azt szeretném, hogy mindenben erõs férfiak módjára viselkedjetek /TU 7,8/. Amint a szerzetesi élet vállalását és a konkrét szerzetesi családdal való azonosulást érintõ nehézségek elmúlnak, legtöbbször a béke és derûs nyugalom idõszaka következik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a konszekrált élet rózsás, a boldogság és édesség mennyországa. Távolról sem! Hamarosan váratlan nehézségek jönnek a közösségi életében különbözõ jellemek és temperamentumok, a munka nyomán kicsinyes igazságtalanságok, meg nem értettség, szárazság az imában és elérkezik a pillanat, amikor erõszakot kell tennünk/ erõt kell vennünk magunkon. Így is kell ennek lennie, hiszen a szerzetes olyan valaki, aki Isten fegyverzetét öltötte magára, hogy az elsõ vonalban, a hadvezér mellett harcoljon. Gondoljunk csak Szabályzatunk szavaira: Igyekezzetek nagy gonddal magatokra ölteni Isten fegyverzetét, hogy az ellenség fondorlataival szemben megálljátok a helyeteket. Övezzétek fel ágyékotokat a tisztaság övével; erõsítsétek meg kebleteket szent gondolatokkal Ragadjátok meg a hit pajzsát, ugyancsak föl kell tennetek fejetekre az üdvösség sisakját. A lélek pallosa pedig, vagyis Isten igéje, bõségesen lakozzék szájatokban és szívetekben /Szent Albert Szabályából/. Minderre az isteni oltalomra szükségünk van, mivel mint Szent Terézia figyelmeztet az ördög mozgósítja ellene az egész poklot, és mindent megtesz, hogy visszatérésre, sõt a belsõ várkastély elhagyására bírja. /BV II 1,5/ Azok, akik feltétel nélkül átadják magukat Istennek, másokat is magukkal vonzanak, az Úr pedig nem mint egyszerû katonákkal bánik velük, hanem mint jó hadvezérekkel. Ha pedig a sok nehézség láttára, amelyet a sátán az utatokba állít, nem akartok visszafordulni, nem kevés bátorságra van szükségetek, hanem Isten sok és hatalmas segítségére. Szerzetesi életünknek tehát áldozati jellege van, égõáldozati. Az Ó-szövetség idején az égõáldozat volt az az áldozat, amelyben az áldozati állatot mara- déktalanul megsemmisítették, föláldozták. Ez volt Isten minden élõlényen, minden teremtményen való uralmának legkifejezõbb szimbóluma. Valami hasonló bukkan fel fogadalmunknál, amelyben Istennek mindazt felajánljuk, amink van, amik vagyunk. Krisztussal leszünk áldozattá a legönfeláldozóbb módon. Birtokolhatnánk, megoszthatnánk szeretetünket, hajlamainkat, megtarthatnánk szabadságunkat, de nem! Mindezt Istennek adtuk égõáldozatul. Krisztussal vagyunk áldozatok. Csak az marad, hogy éljük eszményünket. És ez a döntõ: veszítsük el magunkat, hogy Krisztusban az Atyának tetszõ áldozattá váljunk /v.ö. Fil 3,7-11/. Ünnepélyesen megígértük: nem vesszük el az Úrtól a dicsõséget, föláldozzuk magunkat nem azért, hogy tökéletességet vagy szentséget szerezzünk magunknak, hanem Isten dicsõségére. Majd Õ tisztán irgalomból gondoskodik arról, hogy megmentsen és megszenteljen minket. Minden, amit tennünk kell: hûségesnek lenni Hozzá, és nem visszavonni lassacskán Istennek való odaszenteltségünket még jónak látszó indítékokból sem. Azzal nem segítünk az emberiségen, ha kompromisszumot kötünk szent és profán között, miszerint világi elképzelések és mértékek határozzák meg életünket. Nem hat az emberekre egy könnyed, kényelmes szerzetesi élet. S mit használna nekünk és nekik, ha hatással volna rájuk? Többet vár tõlünk a világ: a munkában, imában és a mindennapok rutinjában megélt magas eszményt. Olyasmit vár, ami túllépi látóhatárát, valamit, amire feltétlenül szüksége van mindenekelõtt Isten jelenlétét. Azokban a szerzetesekben fogja megtalálni, akik mindent odaadtak Krisztusért és saját életük tapasztalatában megtalálták az Istent. Ha tudatában maradunk konszekrációnknak, végül is lesz egy elvünk, amely mindennapi életünkben, napi döntéseinkben vezet minket. Nem szabad ezt az alapelvet elfelejtenünk, ha döntenünk kell, mi felel meg nekünk, és mitõl kell óvakodnunk; mit kell megváltoztatni, és mit kell megtartani személyes és közösségi életünkben. Ilyen radikális változások és általános bizonytalanság idejében, mint a mostani, konszekrációnk tényének szilárd, változatlan rendezõelvnek kellene lennie. Õszintén és alázattal szembe kell tudnunk néznünk konszekrációnk tényével és a belõle fakadó követelményekkel, és világosan fel kell ismernünk, hogy mi az, ami ezek alapján megfelel életutunknak, és mi az, ami annak ártalmas. Vezessünk be minden változtatást, amely azt célozza, hogy Krisztus hívásához hûségesebbek lehessünk, odaadóbbak az Õ szolgálatában, rendi szüleink karizmájának és szellemének jobban megfeleljünk, és buzgóbbak legyünk Isten dicséretében. Ilyen változtatások igaz emberi öröm forrásai lesznek, és nyitottá tesznek minket új utak keresésére, hiszen ez is Isten akarata, tehát a dicsõítés tette. Ez a fajta hozzáállás megóv minket attól, hogy elveszítsük szellemi kincseinket a változtatás kedvéért való változtatás puszta igénye miatt, s azért, hogy életünket kényelmesebbé tegyük. Nap mint nap döntsünk Krisztus mellett, úgy, mint tettük ezt fogadalmunk napján. Konszekrációnk e napján az Egyház Krisztus eucharisztikus áldozatával együtt ajánlotta fel áldozatunkat. Minden szentmisének odaszenteltségünkre és áldozatunkra kell emlékeztetnie. Krisztus megújítja áldozatát oltárainkon, önmagát adja szabadon, áldozatos szeretetben és az Atya iránti engedelmességben. Szerzetesi konszekrációnk napján mi is az oltárra tettük leírt fogadalmunkat. A szentek úgy mondják: fogadalmunk napja nem ismer napnyugtát, hanem örökké tart. De akkor minden szentmisében feláldoztatunk Krisztussal az Atyának: szeretetvallomásában és áldozati állapotában Vele egyesülve, mint ünnepélyes fogadalmunk napján. Mindenkor egységben vagyunk Máriával, aki önátadását olyan tökéletesen élte a fogantatás napjától, amelyen megszenteltetett, egészen áldozatának csúcspontjáig, a kereszt lábánál. Mindig Krisztusé volt az elsõ hely szívében. Elszenvedte a mindentõl való megfosztottságot, még a Fiától valót is, hogy hûséges maradjon istennek szenteltségéhez. Legyünk mi is hûségesek, mint Mária!
P. Philip Boyce OCD
Forrás: Kármel lelkiségi folyóirat 2009/1-2 szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése