2015. szeptember 24., csütörtök

„Hogyan határoztad el, hogy a megszentelt életutat választod?”




Ezt a kérdést tették fel nekem nemrég amikor kiderült a hivatásom. 

Erre a kérdésre egyszerre könnyű és nehéz a felelet. Könnyű, mert elég lehet csak annyit mondani, hogy könnyen, mert nem én döntöttem el, de ha már ennyit mondok, talán érdemes megosztani a kérdezővel a hivatástisztázás során megélt hozzáállásunkat. 

Ez pedig azzal függ össze, hogy az Úr mindannyiunknak megadja azt a kegyelmet, hogy egy életúton Őt egyre jobban megismerve életszentségre törekedve Hozzá egyre közelebb kerüljünk. Az életszentségre való meghívás mindenki számára szól, de egyeseket kiszólít az alapvető hivatásából, amely a családalapításra vonatkozik és egy különleges útra hívja, amelyben teljes valójukban Őt szolgálva még a családi élet örömeiről is lemondva annak a küldetésnek élnek, amely által ők a legkönnyebben el tudnak jutni az üdvösségre és ehhez hozzá segítik a rájuk bízottakat is. 

Alaphivatásunk a társas kapcsolatra szól tehát, de az Úr, akinek a meghívást adja a természetfeletti módon való életre annak a kegyelmet is megadja ennek beteljesítéséhez. A kiindulópont tehát mindig a Jó Isten egy hivatásnál, nekünk pedig ezt el lehet fogadni, de vissza is lehet utasítani. A hivatástisztázás során jó, ha úgy állunk hozzá, hogy én keresek, imádkozom, figyelek, és rá hagyatkozom a Jó Istenre és nyitott vagyok bármilyen hivatást is ad, elfogadom az ő rendelését. Ebben a folyamatban nem passzív módon viselkedünk, hanem aktívan sokat imádkozunk és a valóság egyre tisztább lesz számunkra. 

A lényeges momentum, és a kérdésre adott válasznak fő egysége, hogy nem nekem kell kitalálni, mi leszek, hanem azt az Úr eldönti mire hív meg, nekem „csak” megtenni kell az Ő akaratát, elfogadni a meghívását és járni az Ő Általa megszabott úton. Érdemes elfogadni ezt az akaratot, mert valóban így leszünk a legboldogabbak. 

Természetesen akár el is utasíthatjuk, mert szabad akaratunk van, de ki akar egy ilyen nagyszerű lehetőséget elszalasztani, ha az Úr meghív az Ő közelebbi követésére? Amikor arra gondolok, hogy valaki ezt elutasítja, úgy érzem, ettől függetlenül ő is élhet akár boldogan is a másik életúton, de valóban kiteljesedni csak az eredeti úton tud. Talán az üdvössége sem kerül veszélybe, de úgy tudom elképzelni, hogy a mennyekben nem tudja majd azt a helyet betölteni, ami a meghívása alapján betölthető lett volna. 



Nem nekünk kell tehát gondolkozni és minden erőnket latba véve elérni egy célt, hanem megkérdezni Isten, vajon Ő mit akar velünk és kérni a kegyelmet ahhoz, hogy meghalljuk, mit kíván és meg is tudjuk tenni amit Ő kér, képesek legyük elfogadni az akaratát még ha nem is egyezik a mi elképzelésünkkel. 

Alapvetően mindenki családot szeretne, de azokat, akiket papnak vagy megszentelt életűnek hív Isten képessé teszi, hogy a lemondásuk, áldozatuk révén saját maguk és sokak megszentelődésére éljenek.
Nem jó tehát ez a kérdés, mert nem a mi elhatározásunk függvénye a hivatás, hanem Isten Akaratán múlik. Inkább úgy kéne feltenni, hogy „Hogyan vezetett az Úr a hivatásod megtalálásához?”, vagy „Hogyan szólított meg az Úr?” vagy akár így „Mi segített a hivatásod felismerésében a hivatástisztázás során?”.

Szeretném mindenkiben elültetni azt a csírát, hogy bízzuk az Úrra, hogy mit ad számunkra, mert tudjuk, hogy az a legjobb üdvösségünk szempontjából és kérjük a kegyelmet, hogy képesek legyünk elfogadni és megtenni akaratát fenntartások nélkül. 

A hivatás életünk központi kérdése, sokkal nagyobb ajándék annál, hogy pusztán a saját erőnkre támaszkodjunk, ha szeretnénk kiigazodni ebben a kérdésben.

Azt kérem tehát minden Olvasótól, hogy legyenek tehát nyitott szívűek és fülűek és kellő időben választ is fognak kapni minden kérdésükre; ebben biztos vagyok, amennyiben kitartóan imádkoznak.





Gyakran felmerülő kérdések a szerzetesi élettel kapcsolatban - az Alexiánus Testvérek összeállítása

Alexiánus Testvérek Kongregációja

Közösségünk egyházjogi státusza: pápai jogú férfi szerzetes intézmény (laikus).
A közösség polgárjogi státusza: a közösség jogi személy.

Az Önben megfogalmazódó kérdések némelyikét segít megválaszolni az alább felsorolt, gyakran feltett kérdésekre adott válaszok. Reméljük, segítenek ezek a választalálásban.

További kérdéseivel bátran forduljon hozzánk személyesen a (+36) 96/455-848-as telefonszámon.


1. Hogyan ismeri fel az ember, hogy szerzetesi életre hivatott?

Nos, hadd kezdjem azzal, hogy "nem láttam égi jelet, és megvilágosodásban sem részesültem!" Ez hitbeli döntés. Nem azért bocsátkozik az ember a szerzetesi élet formálódásának a folyamatába, hogy biztosan szerzetestestvér legyen, hanem azért, hogy felismerje, valóban ezt akarja-e az Úr tőle. Természetesen nagyon fontos megfigyelni az ember saját érzelmeit, amikor imádkozik, levelez valamely szerzetesrend tagjával, vagy meglátogatja őket. Az egyik módja annak, hogy az ember felismerje, hogy szerzetesi életre hivatott-e, az, hogy az előbb említett alkalmakkor belső békét és nyugalmat érez. Ez a béke akkor töltött el engem, amikor megnyugtató és megerősítő érzéssel tapasztaltam, hogy "otthon vagyok" az Alexiánus Testvérek között. A hovatartozásnak ez az érzése volt az, és ma is ez az, amely arról biztosít, hogy Isten elhívott engem: legyek Alexiánus Testvér.

2. Miért nem nősülnek meg? Nem szerettek volna gyermeket?

Gyakran, amikor a hivatás eszünkbe jut, arra gondolunk, hogy valaki pap lesz, vagy szerzetestestvér, vagy szerzetesnővér. Ezek minden bizonnyal tiszteletreméltó és csodálatos hivatások. Ugyanakkor mindannyian meghívást kaptunk, hogy Isten követői legyünk. Ezt mindahányan teljesíthetjük férjként, apaként, egyedül élő emberként, orvosként, tanárként, idős emberként, vagy gyermekként. Istennek átadni magunkat nem szükségképpen kívánja meg tőlünk, hogy papi vagy szerzetesi életre vállalkozzunk. Ez inkább azt kívánja meg tőlünk, hogy mindenegyes dolgunkban teljesen Istennek szenteljük magunkat. Ez azt kívánja tőlünk, hogy minden testvérünkben és nővérünkben Krisztust lássuk - különösen is azokban az emberekben, akikben a legnehezebb megismernünk őt.

Ha az ember elhatározza, hogy Isten akaratát kívánja követni mindenben, és már egy jó ideje gyakorolja ezt, az ember elérkezhet életében ahhoz a kitüntetett pillanathoz, amikor Isten félreérthetetlenül megszólítja, hogy mérlegelje: teljesen kötelezze el magát Mellette - Alexiánus Testvérként. Amikor életemben ehhez a ponthoz értem, egy Alexiánus Testvér ezt mondta nekem: "Ha jó férj és apa lennél, jó lennél szerzetesnek is." Ez több szempontból is felszabadított, mert nagyon fiatal korom óta úgy képzeltem el magam, hogy sokgyermekes családapa leszek. Ez a megjegyzés segítette meglátnom, hogy ennek a két hivatásnak az ajándékai fedik egymást. A megértés folyamatában úgy éreztem, hogy Isten a szerzetesi életre vezet engem. Amikor elkezdtem ismerkedni az Alexiánus Testvérekkel, megtudtam, hogy némelyikük korábban családot alapított, és a gyermekeik felnőttek.

3. Örül, hogy szerzetes?

Teljes mértékben! Igen, nagyon örülök, hogy szerzetes vagyok. Hiszem, hogy amikor úgy igyekszünk élni, hogy Isten az életünk középpontja, mindig megtapasztaljuk a boldogságot és az örömöt. A lehetőség, hogy valaki életét segítjük a változásban, valóban értelmet ad az életemnek.

4. Mik a fogadalmak?

A fogadalmakkal ígéretet teszünk Istennek, hogyan fogunk élni. Fogadalmaink a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség. Sok ember teljesíthetetlennek megszorításnak tekinti ezeket a fogadalmakat. Mi azonban életadónak ismerjük őket.

A szegénység: Egyszerűen élek, és mindenemet Istentől jövőnek tekintek. Mindent hálával fogadok, és mindenemmel gondosan törődöm.

A tisztaság: Isten az életem központja, és minden embert személyválogatás nélkül szeretek.

Az engedelmesség: Az életemben meghozott döntéseim kapcsán Isten szavára figyelek az imádságon keresztül és szem előtt tartva Isten népének szükségleteit, szerzetesi közösségem igényeit, és a közösség vezetőinek útmutatásait.

Ezek szerint a fogadalmak szerint élve bőséges áldásban és kegyelemben részesülünk, ami által közelebb kerülünk Istenhez. A fogadalmakat követve tulajdonképpen nagy szabadságban élünk.

5. Miért viselnek egyes szerzetesek szerzetesruhát, mások viszont nem?

A Második Vatikáni Zsinat felszólította a szerzetesi közösségeket, hogy térjenek vissza gyökereikhez, és éljenek alapítóik szelleme szerint. Sok közösség felismerte, hogy alapításukkor eredetileg azt vállalták, hogy koruk egyszerű emberének az öltözetét viselik. Ezért nem hordanak szerzetesruhát. Mások, közöttük az Alexiánus Testvérek, ezzel ellentétben azt tartják helyesnek, hogy szerzetesruhát viselnek. Szerzetesi ruhánk jel: kifejezi, hogy Istennek ajánlottuk és szenteltük magunkat. Szerzetesruhánk a szívbéli alázatosságot jelzi. Az Alexiánus Testvérek általában vasárnap és az ünnepi alkalmakkor viselik a szerzetesruhát. A legtöbb Alexiánus Testvér papi civilt hord, amikor másoknak teljesítenek szolgálatot, otthon pedig utcai viseletet hordanak. 

A nap 24 órából áll. Minden óra 60 percet számlál, és minden perc 60 másodpercig tart. Ha még tovább szeretnénk bontani ezt a matematikai mértékegység sorozatot, elérkezünk a nano-szekundum parányi léptékéhez, amely tulajdonképpen a másodperc milliárdnyi része (10 a mínusz 9-diken)! Én a legszívesebben a napot pillanatok sorának tekintem, pontosabban egy kitüntetett pillanatnak, amely egy következőhöz kapcsolódik.

A testvéri életforma számos módon szabaddá tesz, hogy több ember rendelkezésére álljak, mint ahogy másként tehetném talán. Naponta sok emberrel találkozom és kerülök kapcsolatba, és osztozom velük életük kitüntetett és kulcsfontosságú pillanataiban ... szent pillanatokban ... áldott pillanatokban ... például születésekkor, összejövetelekkor, ünneplések alkalmával, évfordulókon, amikor betegek vagy haldokolnak, és a családtagokkal, amikor meghal valaki.

Ezek a pillanatok valóban ajándékként vehetők, ám észrevétlenül elmúlnának, ha életünk nem töltődne fel energiával a személyes és közösségi imádságban, ha nem gyökerezne a közösségi életformában. Abban a meggyőződésben élünk, hogy az imádság lelke nélkül az életünk értelmetlen. Az Egyházzal egyesülő imádság, valamint az Isten és a felebarát őszinte szeretete nélkül nem lenne gyümölcsöző fáradozásunk Isten népéért.

Tehát minden napunkat közös reggeli imádsággal kezdjük. Naponta bekapcsolódunk a szentmisébe, délben és este is közösen imádkozunk szolgálatunk feladatainak végeztével, és napunkat a kompletóriummal zárjuk, mielőtt nyugovóra térünk. Az imádság az Alexiánus Testvér napjának a legfontosabb része. A személyes imádságra fordított idő, továbbá a lelki olvasmány és az elmélkedés szintén része a Testvérek napjának, hogy közelebbi kapcsolatba jusson Istennel. Az imádság az életünk középpontjában kap helyet.

Hagyományosan az Alexiánus Testvérek az egészséggondozásban teljesítenek szolgálatot képzett szakemberként és gondozóként. Noha az egészségügyi képzettség háttere hasznos, az egészségügyben szerezhető gyakorlat nem mindenképpen szükséges, hiszen számos szakmai lehetőség kínálkozik a modern egészséggondozásban. Ma mindegyik Alexiánus Testvér a Kongregáció által támogatott szolgálatokban kamatoztatja megfelelő módon adottságait és képességeit. Szolgálatunk teljesítésének rendje hasonló azoknak az alkalmazottaknak a munkarendjéhez, akik velünk együtt dolgoznak Isten népe szolgálatában. Ez számos lehetőséget nyújt, hogy az Alexiánus Testvérek megtapasztalják a rendkívüli pillanatokat.

Amint az Alexiánus Testvér folyamatosan nyitott mások szükségei és Isten vele kapcsolatos szándékai iránt, szolgálatának feladata változhat. Ilyen módon szolgálatunk formái úgy alakultak, hogy eleget tegyenek társadalmunk változó egészséggondozási és elhelyezési igényeinek. A kongregációnkba belépő új társak magukkal hozzák saját különleges adottságaikat, képességeiket, és annak tudatosítását, hogy folytassák szolgálatunkat.

A Testvérek napja azonban nem csak munka és imádság. Rendszeresen együtt reggelizünk és ebédelünk, vacsorázunk. Vacsora után igyekszünk kiegyensúlyozni az életünket kötetlen beszélgetés közben a közösségünk tagjaival, olvasással, sétával, kikapcsolódást jelentő játékkal, nevetéssel, napi teendőinkről szóló beszámolóinkkal. A kikapcsolódás módjától függetlenül a Testvérek megtalálják a barátság ajándékát a közösségben azok között, akik osztoznak Istenhez fűződő személyes kapcsolatukban és a Kongregációnak a gyógyítás és a kiengesztelődés terén megmutatkozó karizmájában.

Elalvás előtt a testvérek személyes imádsággal vagy elmélkedéssel zárják napjukat.

Forrás: Alexiánus Testvérek Kongregációja 


2015. szeptember 9., szerda

Hivatás


Mindent kell, hogy előre tudj? Egyáltalán nem kell előre tervezned semmit? Csak egy a fontos: Isten ott van veled.

Nagy Bálint jezsuita szerzetes, hivatásgondozó néhány kérdésre és gyakorlatra hív meg, melyek segítenek hivatásod megismerésében.

Forrás: kaszapistvan.hu

2015. szeptember 7., hétfő

Három szokás annak érdekében, hogy jobb tanítvány legyél


Íme, három módja az Úrra való figyelésnek, 
hogy jobban meghalljuk, milyen hivatásra hív meg minket.

Iránytű 2015


Megszentelt élet és család

Szövetség az új evangelizációért

Marius Taloş bukaresti jezsuita írása

Bevezetés


Mint bármely teológiát vagy antropológiát érintő téma esetén, a megszentelt élet és a család közötti szövetség egyszerre lehetetlen és szükségszerű. Lehetetlen abból a belső misztériumból adódóan, amely Istenre és ugyanakkor a családra is vonatkozik, mert ez utóbbi is misztérium az előbbi „képére és hasonlatosságára”: a Szentháromságéra. Ugyanakkor viszont a téma felvetése szükségesebb, mint valaha, mert túl az egyes keresztény életállapotok sajátos vonásán, mindenik ugyanabban az élet teljességére szóló alapvető hívásban osztozik, sőt egyikük sem tudja egymagában felvenni a harcot a jelen nehézségeivel és kihívásaival.

A fogadalom: határ vagy híd a világ felé? A saját karizma jelentése a világi Krisztus-hívők életének tükrében
Szem előtt tartva a fenti téma bonyolultságát azt javasolom, hogy a megszentelt élet és a család közötti szövetség témáját a fogadalmak vagy ígéretek valóságából kiindulva közelítsük meg, hiszen a fogadalom, az ígéret mibenlétének megértése életbevágóan fontos bármely életállapot megértéséhez és megéléséhez: nincs keresztény család, amelynek ne az oltár előtt kimondott házassági ígéret lenne az alapja, ugyanígy a konszekráció sem lehetséges a szerzetesi ígéretek és fogadalmak elmondása és vállalása nélkül.
Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy az egyház története folyamán, és ebben a megszentelt élet és a család története is benne van, sokáig szinte egyoldalúan a szerzetesi fogadalmak és az evangéliumi tanácsok megértésére tevődött a hangsúly, ami kifejezett választóvonalat húzott a két életállapot között: egyrészt a tízparancsolat minden keresztény számára kötelező volt, tehát a családok számára is, másrészt az evangéliumi tökéletességet kifejező fogadalmak csak a választottak számára tűntek elérhetőknek, vagyis a megszentelt életet élő rendek és kongregációk számára. Innen, a szétválasztástól már csak egy lépés volt a házasságban élők és a szerzetesek, ill. szerzetesnők státusának egyházi és társadalmi hierarchizálásáig jutni, és ez a lépés sokszor ott volt az egyházi diskurzusban, és még inkább a tettekben, de főleg jó néhány század társadalmi képzeletében.
Meg kellett várni a II. vatikáni zsinatot, pontosabban a Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciót ahhoz, hogy felszínre kerüljön a két életforma közötti ekkleziológiai kapcsolat, hiszen mind a világi Krisztus-hívők, mind a megszentelt életet élők ugyanarra az életszentségre való meghívásban osztoznak: „A különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel, az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az ő dicsőségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élő hit útján, mely fölébreszti a reményt, és a szeretet által tevékeny.” (LG 41)
A tanítóhivatal e víziójával összhangban cikkünkben feltárjuk a kétféle fogadalom közötti megfelelést és alapvető egységet, mégsem hagyva figyelmen kívül a kommunió szóban forgó formái közötti különbségeket és sajátos karizmákat. Konkrétan szólva: a fogadalmakat hídnak tekintjük, amely közelebb hozza egymáshoz a két életállapotot mind a szentségre való meghívottság tudatosításában, mind a veszélyekében, amelyeket együtt kell leküzdeniük.

A fogadalmak: a hegy két oldala...

A fogadalmak megélése a két életforma közötti kommunikáció és szolidaritás biztosítéka, ezért a fogadalmakat egy másik képhez is hasonlíthatjuk, pontosabban egy hegyhez, melynek két oldala, lejtője van. Érdemes közelebbről megnézni, miként működik ez a kép, ha ellentétes irányból járjuk át ezeket a lejtőket: először haladjunk a világi és családi élettől a megszentelt élet felé, majd ugyanezt az utat tegyük meg fordított irányban is: a megszentelt élettől a családos életforma felé.

1. Az első oldal: a világi életformától a megszentelt életforma felé...

„Hogyan születik család a megszentelt életben?”

Az első út azt mutatja be, hogy miként gyökerezik a megszentelt élet, annak egyéni vagy közösségi formája, a világi életformában, illetve a családban. Ahogy mindenki máshoz hasonlóan a megszentelt életet élő ember is családban születik, saját szülőktől, úgy egyetlen rendalapító sem kivétel az életnek ezen szabálya alól. Másképpen fogalmazva nemcsak azt mondhatjuk, hogy - a származást tekintve - a család a megszentelt élet gyökere, hanem azt is, hogy ez utóbbi megszületésének misztériumát is az előbbiben kell keresni. És mindenfajta megszentelt életforma születése állandó jelleggel tartalmazza a következő két mozzanatot:
• Egy bizonyos „karizma” megszületése, amelyet a Szentlélek legtöbbször egy világinak ad az egyház szükségleteire való tekintettel. Valójában a Szentlélek különleges adományának első címzettje - függetlenül attól, hogy kezdetben egyéni vagy közösségi - még világi, vagy legalábbis ebből az életállapotból származik. Természetesen vannak olyan esetek is, amikor a rendalapítók a világi papság vagy a megszentelt élet más közösségeiből kerültek ki. Ez viszont semmit sem változtat azon a tényen, hogy életükben nemcsak biológiai kort értek meg, hanem a világi élet bizonyos spirituális korát is. Másképpen, kronologikusan a világi állapot az a változatlan humusz, amely befogadja a jövendő karizmának a magját.
• A karizma elsajátítása a megszentelt élet állapotában. Egy új rend létrejöttének második állomása a kapott karizma kikristályosodása egy adott életállapotban. Itt két momentumról beszélünk: először az alapító megválik az előző életformától, majd olyan társakat keres, akikkel együtt ugyanazt az életformát élik. Ezen a ponton nem szabad megfeledkezni egy fontos dologról: az alapító mindenekelőtt egy szerelmes! A családi vagy világi élet kronológiáját és logikáját fedezhetjük fel ebben, hiszen a szerelem ugyanannak az emberi és szellemi lendületnek, dinamikának a hajtómotorja minden életállapotban. Végső soron a szerelem az, ami a szóban forgó személyt a fogadalomtétel felé vezeti.
Egy szerzetesrend létrejöttének e két momentuma nem csak a leszármazási viszonyra mutat rá, hanem a megszentelt és a családos élet közötti hasonlóságokra is. Miként a családi otthonban a szülők először házastársak, a házastársak pedig, mielőtt azzá válnak, szeretik egymást, ugyanígy elmondható, hogy egy rendalapító először éli, megéli azokat a fogadalmakat, melyeket nyilvánosan vállal is majd, s mielőtt ő maga szeretne, felfedezi, hogy Isten szereti őt.
A rendalapítási tapasztalat ezen mozzanatainak egymásutánja újra jelentkezik a sajátos karizma továbbadásának folyamatában az új nemzedék számára. Arra eszmélhetünk rá itt, hogy a rendalapítók nem olyan tanítványokat keresnek, akik kívülről visszamondják, ismételik a „leckét”, hogy majd ők maguk is „tanítókká” váljanak. Ezzel szemben azon vannak, hogy olyan „gyermekeik” legyenek, akiknek teljes valójukból sugárzik az a szeretet, amelyből születtek.
Az első oldalt végigjárva, összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy minden olyan karizma, amely rendalapításhoz vezet, azt jelenti, hogy az alapító beleszeretett Jézus egyik arcába. Senki sem ölelheti át - személyes vagy közösségi életében - a komplexitását és a mérhetetlen vonzását annak, ki „a legszeretettebb a földlakók közül”, amint azt Marin Preda mondta volna, vagy teológiai szaknyelven fogalmazva, annak, aki „valóságos Isten és valóságos ember”. Minden karizma rávilágít egy aspektusra, vagy átfog több olyan aspektust, amely az alapítót magával ragadta, s afelé vezette, hogy visszafordíthatatlanul beleszeressen Krisztusnak egy bizonyos „arcába”. Aztán megjelennek azok a „lányok” és „fiak”, akik által ez az alapító szeretet állandósul és megújul. Innen nézve egy megszentelt élet közösségének létrejötte visszatükröződik a családalapítás alapvető szakaszaiban.

2. A második oldal: a megszentelt élet felől a világi életforma felé

Amint azt már kezdettől fogva jeleztem, a megszentelt és a világi életforma közötti kapcsolatot fordított sorrendben is lehet szemlélni, a szerzetesi fogadalmak relevanciájából kiindulva, ami a világiakat is érinti. Ebben újra segítségünkre van az Antonio Maria Sicari által nyújtott perspektíva, hisz ő úgy gondolja, hogy a három evangéliumi tanács az ember eredeti alapstruktúráját, lelki DNS-ét fedi fel, vagyis azt, amire Isten kezdetben meghívta az embert: legyen engedelmes, éljen tisztaságban és egyszerűségben. Bizonyíték gyanánt elmélkedjünk egy kicsit a Teremtés könyve II. fejezetének egy részletén, hogy lássuk az ember kezdeti állapotát a Szentírás látószögében:
• Ter 2,4b-5: Azon a napon, amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta,5 még nem volt a földön semmiféle vad bozót, és nem nőtt semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje.
• Ter 2,7: Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.

2.1. Engedelmesség vagy szabadság?

A teremtés nagyszerű jahvista elbeszélése az embert először egy paradox helyzetben mutatja be: egyrészt mint aki már a teremtés hajnalán ott van Isten teremtő szándékában, minden más teremtményt, állatot, növényt, égitestet megelőzően. Ez a részlet az embernek a teremtés rendjében fennálló antropológiai felsőbbrendűségét sugalmazza. De közvetlenül utána elhárul minden antropocentrikus kísértés azáltal, hogy az élet Isten teremtő közreműködésétől (ő adja az esőt) és az ember szolgálatától (ő műveli meg a földet) függ.
Az engedelmességgel kapcsolatosan innen két alapkövetkeztetést vonhatunk le: az első, hogy az ember engedelmessége nem erkölcsi vagy deontológiai, hanem ontológiai eredetű. Az ember olyan mértékben létezik, amilyen mértékben engedelmeskedik, így válaszolva az életre való meghívásra! Aztán látjuk, hogy ez az ontológiai engedelmesség a teremtés koronájává teszi, olyan státus ez, amelyet el is veszít abban a percben, amikor nem engedelmeskedik!
A szakaszon való elmélkedés antropológiai következtetése az, hogy egyetlen ember sem, legyen az világi Krisztus-hívő vagy megszentelt személy, nem élhet és nem lehet szabad, ha nem hallgat az első és valóban egyetemes meghívásra: az életre szóló meghívásra. És ez a meghívás nem csak a születés momentumára vonatkozik, s nem is csak a biológiai életre, hanem elsősorban az örök üdvösségre fókuszál: „Isten, aki megteremtett téged beleegyezésed nélkül, nem üdvözít beleegyezésed nélkül.” (Szent Ágoston)
Az ember teremtéséről szóló szentírási szakasznak a legnagyobb meglepetése viszont annak a felfedezése, hogy a mindenható Isten meghallgatja az ember ki nem mondott vágyát, azt, hogy ne legyen egyedül (vö. Ter 2,18). A nő teremtésének elbeszélésével a szentíró nyilvánvalóvá teszi a másik két ontológiai és egyetemes fogadalom közötti kapcsolatot: az egyedüllét szegénysége és a szeretet tisztasága közöttit. Vegyük őket sorra.

2.2. Szegénység vagy gazdagság?

Mint előre jeleztem, a szegénységről is lehet ontológiai megjegyzéseket tenni, abban az értelemben, hogy a teremtés könyvében mind a szegénységnek, mind a gazdagságnak az eredete Istenben van. Sőt, az is elmondható ugyanebben a kontextusban, hogy gyakorlatilag ugyanazt a valóságot jelenítik meg úgy, hogy az egyik a másiknak a feltétele: az önátadás elfogadása.
Ahhoz, hogy ezt az azonosságot megértsük, amely amennyire paradox, annyira eredeti, szükség van egy etimológiai és teológiai eszmefuttatásra: a román gazdagság (bogăţie) szó a szláv Istent jelentő Bog tőből származik, és ez a szó Istenre úgy mutat rá, mint aki saját valóságának forrása. Ugyanezt lehet felfedezni a latinban is, ahol a dives (gazdag) szó töve azonos a divus (isteni) szó tövével. Az Efezusiaknak írt levél pedig ugyanezt az etimológiai eszmefuttatást támasztja alá a gazdagság isteni eredetéről, és azt mondja Krisztusról, hogy dives in misericordie (Ef 2,4), azaz gazdag az irgalomban. Ha a Teremtés könyvé ben Isten gazdagsága a teremtésben mutatkozik meg, akkor a megtestesülésben ugyanaz a nagylelkűség mutatkozik meg mint isteni gesztus, melyben semmit sem tart meg a teremtő magának, hanem Fia által mindent adományoz: Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok. (2Kor 8,9)
Ez a paradox megfelelés a gazdagság és a szegénység között Isten esetében meglepő antropológiai visszfényre talál, mely minden emberre érvényes. A teremtés elbeszéléséből kiindulva az ember nem más, mint amit Istentől kapott, gazdagsága és értéke, Lisieux-i Kis Szent Teréz szavaival élve, abban áll: „amit Jézus rólam gondol, semmivel sem több vagy kevesebb”. De ugyancsak a Teremt ő fényében ismeri fel az ember az ő ontológiai szegénységét: nem jó neki egyedül lennie. A szegénységet először biológiai és pneumatológiai szempontból határozza meg mint függést Isten leheletétől, majd ugyanezt fejezi ki a kapcsolati függéssel: a férfi a nőtől, a nő a férfitól függ. Még egy paradoxont fedezünk föl, éspedig azt, ahogy a szegénységem vagy a tehetetlenségem lemeztelenít: megfoszt a saját egoizmustól és önelégültségemtől. És itt nem csupán anyagi szegénységről van szó.
Sajnos mai világunk valósága nem veszi tudomásul a teremtésnek ezt az Oratóriumát, helyette a Pénzhimnuszt zengi. Georg Orwell angol író 1936-ban paródiát írt a közismert Szeretethimnusz alapján, melyet a Korintusiaknak írt első levélben találunk. Pusztán azzal, hogy kicserélte a szeretet szót a pénzzel, s a végeredmény megdöbbentő:
Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén,
ha pénzem nincs, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Ha nem lenne pénzem, semmi lennék.
A pénz hosszan tűrő, a pénz jóságos.
Mindent elvisel, mindent elhisz, mindent remél,
mindenen könyörül.
A pénz soha nem szűnik meg.
Ez a három marad: a hit, a remény és a pénz.
De közülük a legnagyobb a pénz.
(Georg Orwell: Pénzhimnusz)
Ezen elevenbe vágó paródia előtt az egyetlen menekülési lehetőségünk újra felfedezni az eredeti isteni egybeesést a szegénység és gazdagság között: Istenhez hasonlóan a valóban szegény ember nem az, aki nincstelen, hanem az, aki mindenét elajándékozza. Ez nem csupán a megszentelt életet élők számára ideál, hanem a családi életben is egymás megajándékozásakor. És pontosan itt lép színre a legfontosabb fogadalom, a szereteté.

2.3. Tisztaság vagy házasság?

A házasélet és a megszentelt élet közötti leküzdhetetlen különbség, úgy tűnik, a tisztaság megélését egyik, a szexualitás megélését a másik életállapotnak tartja fenn. Ezzel a klisével szemben két fontos korrekciót szeretnénk felhozni:
• A tisztaság, mint tiszta szeretet és hűség, követelmény a házasságban is, nemcsak a szerzetesrendekben és kongregációkban: nagyon sokat mondó Genovai Szent Katalin retorikai kérdése: „Ha a világ vagy a férjem képes lett volna meghiúsítani a szerelmet, akkor az miféle szerelem volna?” Megfordítva, hűtlenség esetén nem Krisztus az, akit elárul a hűtlen fél, abból adódóan, hogy elárulta a házastársát. Inkább az ellenkezője igaz: elárulja a házastársat, mert már korábban elárulta Krisztust!
• Másfelől, bár a cölibátus, a szüzesség fogadalma nem engedi meg a szexuális tapasztalatot, a megszenteltség nem megcsonkítást jelent, s a tisztasági fogadalommal élő személy nem szűnik meg teljesen nőnek, illetve férfinak lenni, hanem a maga teljes pszichoszomatikus, intellektuális és spirituális valójában szentelődik oda Istennek.
Összefoglalva a megtett utat a megszentelt élettől a házasságig, még tehetünk egy fölfedezést, mégpedig rácsodálkozhatunk arra, hogy a házasság szentségének mekkora szintetizáló ereje van a többi szentséggel összefüggésben:
• Eukarisztia. A házasság azt jelenti, hogy odaadni és elfogadni a testet és a vért a világ életéért, egy idézőjeles halál azért, hogy a többiek bőségben éljenek.
• Keresztség. A házasság újjászületést jelent egy még szorosabb közösségben, feltárását annak az életnek, amelyre meghívást kaptunk.
• Bérmálás. A házasság fokozatos növekedést jelent a kölcsönös felelősségvállalásban, megerősítése annak, hogy az egyik a másikért van: testben, lélekben, szellemben.
• Bűnbocsánat szentsége. A házasság a megbocsátás iskolájának kiváltságos helye.
• Papság. A házasság is iránymutató szolgálat és kegyelem a másik fél számára.
• Betegek kenete. A házasság feltételezi a betegek kenetének az állandó ajándékozását és elfogadását.
A házasság az a hely, ahol a test megismerheti az isteni szeretet csodáját. A hely, ahol a pihenés sabbattá lehet, ahol a beszélgetés úttá válhat az élet igéje felé, a másik fél társasága pedig előíze lehet a Szentháromság életének.

3. Következtetés

Ha a fogadalmakat ebből a bibliai perspektívából szemléljük, akkor megértjük, hogy amit tudományosan „szerzetesi elköteleződésnek” nevezünk, az nem utólagos hozzáadás a keresztény emberhez, mint egyfajta ÁFA, ami növelné a személyes vagy közösségi sors értékét, hanem éppen ellenkezőleg, mindenik életállapot egy-egy sajátos formája annak, ahogyan a Szentlélek kéri, hogy a személy Krisztushoz tartozzon. A meghívás milyensége sajátos, de maga a hívás egyetemes.
Akkor hát nincs is semmi különbség a két életforma között? És ha a kettőt mégsem téveszthetjük össze, akkor miben áll a „szövetség” a kettő között? Ilyen kérdések kereszttüzében elmondható, hogy a parancs és a tanács fogalma inkább pontosítást, mint megkülönböztetést takar: amíg a parancsok arra tanítanak, hogy a szeretet alapvető aktusait gyakoroljuk, és távolodjunk el azoktól, melyeknek alapja nem a szeretet, addig a tanácsok arra tanítanak, hogy teljesítsük azt is, ami a szeretet növekedését segíti elő, és távolítsuk el mindazt, ami akadályozza. És éppen emiatt mutattam be a fogadalmak fontosságát minden ember számára, életállapottól függetlenül.
A meghatározó különbség nem az állapotok között van, hanem mindenkinek a bensejében, mindegyik életforma esetében külön-külön, pontosabban azok között, akik teljesen átadják magukat, és akik szeretik egymást... „százalékokban”: „Isten senkit sem kényszerít, sőt elfogadja mindazt, amit neki nyújtanak, de önmagát teljesen csak azoknak ajándékozza, akik neki teljesen ajándékozzák önmagukat.” (Avilai Szent Teréz)
Ezért az „új evangelizációért szövetségben” inkább arra kell a hangsúlyt fektetni, amiben osztozunk és kiegészítjük egymást, és nem arra, ami elválaszt!

Kérdések továbbgondolkodásra:

• Találjunk példát az engedelmesség, a szegénység, a tisztaság fogadalmának megélésére a világi és házas életformában!
• Szerzetesközösségeknek: a saját lelkiségükből konkrétan milyen aspektusokat ajánlanának a világiak számára?
• Hogyan valósítható meg konkrét formában az „új evangelizációért szövetség” a családok és a szerzetesközösségek között?

Románból fordította Fábián Róbert

(A szerző megjegyzése: A gondolatmenetben Antonio M. Sicari munkájából ihletődtünk: Gli antichi carismi nella Chiesa, Jaca Book, 2002, 39.)

Marius Taloş SJ

A szerző jezsuita szerzetes, Bukarestben született 1970-ben. Az általános teológiai tanulmányok befejezése után a Jászvásári Xaverianum Kulturális Központban tevékenykedett 2005-2009 között. Ezt követően írta meg doktori disszertációját lelkiségteológiából. Jelenleg a bukaresti Jezsuita Menekültügyi Szolgálatnál (JRS) tevékenykedik.

Forrás: Keresztény Szó, 2014. február: Papság, szerzetesség, Kihívások, útkeresések (15–18. old.)



2015. szeptember 4., péntek

Mária domonkos nővér örökfogadalma


„Mi történt, ragyogsz, mint a nap! Megkérték a kezed?”


Íme, egy interjú egy magyarországi egyházmegyés konszekrált remetével.

Farkas Vajk beszélgetése Mária Magdolna remetével

– Talán sokan rácsodálkoznak arra, hogy a XXI. században is vannak remeték. Pontosan mire is szól ez az elhivatás? Mit jelent ma az, hogy valaki remete?

– Ha az emberek figyelmét a szerzetességre felhívni kívánó egyházi kampány szlogenjével szeretnék válaszolni, akkor az úgy hangozna, hogy rendben vagyok, de renden kívül. Az egyházi törvénykönyv 603. kánonja lehetőséget ad arra, hogy valaki úgy is Istennek szentelje az életét, hogy nem szerzetesközösségben, hanem egyedül él. Az anachoréták a világtól szigorúbban elkülönülve a magány csöndje, az állandó imádság és vezeklés által Isten dicsőségére és a világ üdvösségére áldozzák életüket. Ennek föltétele, hogy a megyéspüspök kezébe tett fogadalommal nyilvánosan vállalja a három evangéliumi tanács megtartását, és életformáját a megyéspüspök felügyelete alatt élje. Valójában ez az életforma a legősibb szerzetesi életforma. Szerzetesként élek tehát, de nem szerzetesrendben, a lelkiségem pedig a pálos lelkiségre alapozódik.

– Három éve tettél fogadalmat, de nem szokásos hivatástörténet a tiéd. Hogy lett egy bölcsészből és televíziós újságíróból végül remete?


– Kalandos úton, rengeteg kísértés közepette, hatalmas buktatókkal és keserves tapasztalatok árán. Talán mindig is erre hívott az Úr, csak süket voltam, hogy meghalljam, és vak voltam, hogy meglássam. Polgári családból származom, katolikus neveltetésben részesültem, majd igen fiatalon férjhez mentem. A férjem alkoholista volt, egy év múlva egy kórházi kezelést követően elváltam. Ezt nem bántam meg, azt viszont mélységesen, hogy elhamarkodottan házasságot kötöttem Isten színe előtt, s ezzel kirekesztődtem a katolikus egyházból. Nem volt vidám érzés. Közben elvégeztem az egyetemet magyar-történelem-könyvtár szakon, s újabb házasságot kötöttem. Ezt a frigyet sem kísérte gyermekáldás, így örökbe fogadtunk egy ikerpárt. 1989 után a tanítás mellett – magántanár voltam, egyetemi felvételire készítettem föl a hozzám forduló tanítványaimat – televíziós műsorvezető-szerkesztőként is dolgoztam. Rendkívül mozgalmas, színes, visszatekintve felszínes életet éltem. Tíz év televíziózás után kiléptem a mókuskerékből, s a Szentendrei-sziget egy pici falvába költöztünk a családommal. Egyik napról a másikra elhagytak. Hatalmas trauma volt ez. Szüleim már nem éltek, testvérem nincs, a távoli rokonsággal csak temetésekkor találkoztam, a barátaimnak vélt emberek elmaradtak. A válóperem lezárulásával szinte egy időben megtudtam, hogy megözvegyültem, meghalt az első férjem. Fölfoghatatlan volt, ami velem történt, de éreztem, hogy mindez Isten műve, az egyházba azonban nem tudtam visszatérni. Keresve a választ a miértekre, belegabalyodtam az ezotériába is. Lehet, hogy megmosolyogtató, de az ima védelme alatt. Talán ennek köszönhetem, hogy nem rántott le az örvény. Isten soha nem adja fel, amit eltervez, azt véghez is viszi. Nem sikerült az érzelmi megrázkódtatáson keresztül visszavezérelnie az egyházhoz, ahová keresztelésem és bérmálkozásom okán tartoztam, hát megpróbálta az intellektusomon keresztül. A felszabadult időmet arra fordítottam, hogy megírjam Anjou Mária történetét. Az előkészületek során találkoztam a Nagy Lajos alapította márianosztrai pálos kolostor nevével. Aztán egy nap, éppen augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján indíttatást éreztem, hogy el kellene mennem Nosztrára. A kálváriánál álltam meg, elvarázsolt a hely. Ott éreztem először, hogy összeér az ég a földdel, és beborít a mindenség. Hatalmas élmény volt! Aztán lementem a templomba, s mikor kinyitottam a hatalmas kaput, megszólalt egy harang, és bevonult előttem a pálos rend. Az egyik szerzetes örökfogadalmába csöppentem bele. Rendkívüli hatást gyakorolt rám a templom és a Boldogságos Szűzanya. Szabályosan megszólítva éreztem magam, eztán rendszeressé vált a beszélgetés vele a rózsafüzéren keresztül. A Szűzanya átvette az életem vezetését, csak még nem tudatosult bennem.

Idővel egyre erősebb nyugtalanság lett úrrá rajtam. 2009 karácsonya előtt kértem az Urat, ha valami közöm van a katolicizmushoz, mutassa meg a visszatérés útját. Nem történt semmi. A nagyböjti időszakban megismételtem a kérést. Egyik reggel bekapcsoltam a Mária Rádiót. Hallom, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja van. A másodpercek töredéke alatt tudtam, hogy mit kell tennem: Márianosztrára kell mennem, hogy letegyem terheimet, s életgyónást végezzek, amire addigra már fölkészültem. Ültem a templom csöndjében, s megállt mellettem egy pálos atya. Életgyónást szeretnék végezni, rebegtem. A szeme sem rebbent. P. Borsos József volt, az akkori perjel, aki azóta is a lelki vezetőm. Visszatértem, mint a tékozló fiú, s szeretetteljes fogadtatásban részesültem.

– Az egyházhoz való visszatérésed után rögtön egyértelmű volt, hogy remetének kell állnod?

– Eszembe sem jutott! Azt sem tudtam, hogy létezik még ez az életforma. Nem sokkal azután, hogy túl voltam az életgyónásomon, egy női cursillón találtam magam (speciális négynapos lelkigyakorlat). A lelkigyakorlat második napján szentségimádás volt. Térdeltünk szorosan az Oltáriszentség körül, s egyik-másik társam közvetlen szavakkal fordult az Úr Jézushoz. Egészen biztos voltam abban, hogy én nem fogok megszólalni. S minél erőteljesebb volt bennem a tiltakozás, annál erősebb remegés fogott el. Nagy csönd lett, és kirobbant belőlem: „Uram, ha akarsz tőlem valamit, állj elém, és én követlek.” A másnapi szentségimádáson hasonló belső huzavona után, annyit mondtam: „Igen.” A cursillo után bementem a református tiszteletes barátnőmhöz, aki fölkiáltott: „Mi történt, ragyogsz, mint a nap! Megkérték a kezed?” Döbbenten álltam. „Tudod mit? Igen! S igent fogok mondani.” Nem telt el sok nap ezután, amikor egy „véletlen” folytán egy medjugorjei zarándoklatba csöppentem. A világ legnehezebb keresztútjának első stációja után kezdődött bennem az egyezkedés az Úr Jézussal, ez biztos nem fog menni. Se út, se fák, csak a tűző nap és a sziklák. Följutottam a keresztig, s ott úgy éreztem, ez az én Tábor-hegyem. Nem akartam lejönni. Volt a fejemen egy fehér kendő a nap ellen, amelyet azután minden reggel gondolkodás nélkül fölkötöttem. Hazatérve egy lelki beszélgetés során József atya megkérdezte, hogy gondoltam-e rá, hogy szerzetes legyek. Nem annyira, de ő ezt meg sem hallva tanácsolta, hogy menjek el a pálos nővérekhez. Nagyon csodálatosan élnek – sok elemét átvettem az életüknek –, de biztos voltam benne, hogy nem ez az én utam.

Pár nappal később volt az Esztergom-Szentkút közötti ferences ifjúsági zarándoklat, s a józan intések ellenére az ifjúsággal tartottam. Küszködve a kapaszkodókkal, hegymenetben egy beszédfoszlányt kaptam el, pontosabban két szót: magánfogadalmas szerzetes. A bizonyosság erejével hasított belém: ez az! A lelki vezetőm elmondta, hogy igen, létezik ilyen lehetőség, ők a remeték. Két évig Márianosztrán éltem az egyik vendégszobában, segítettem a templom körüli szolgálatokban, főztem, a vendégszobákat takarítottam, a lehető legnagyobb csöndben, Istenre s a Boldogságos Szűz Máriára figyelve. Hittant tanítottam a felső tagozatosoknak, és volt egy bérmálásra készülő csoportom. Elindítottam, s azóta is szerkesztem a márianosztrai kegyhely honlapját, s mindemellett elkezdtem kutatni a márianosztrai pálos kolostor történetét. Bő egy év múlva József atya mintegy mellékesen megjegyezte, hogy valamilyen szerzetesi ruhát kellene magamnak találni, mert Beer Miklós püspök atya talán elfogadná a fogadalmamat. Egy leányfalui lelkigyakorlaton, ott, ahol kimondtam az igent, bemutatkoztam püspök atyának, s 2012. január 18-án, a pálosok Boldog Özséb ünnepén – nem mellesleg Árpád-házi Szent Margit ünnepén – megtettem előtte a nyilvános fogadalmamat. Hozzávetőleg tizenöt évig tartott az út, ezen belül a döntés öt hónapig, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepétől Nagyboldogasszony ünnepéig. A fölkészülés pedig közel két évig.

– Hogy néznek ki egy remete mindennapjai?

– Visszatértem a szigeti remeteségembe. Minden nap öt órakor kelek, néha korábban. Elmélkedéssel kezdem a napot, vagy valamilyen szent olvasmánnyal. Avilai Szent Teréz, Thomas Merton, Kempis Tamás műveit forgatom leggyakrabban. Hat óra előtt kezdem a zsolozsmázást, közben elimádkozom a loretói litániát, majd a pálosok napi litániáját. Nagy fájdalmam, hogy a legközelebbi templom, ahova reggeli szentmisére mehetek, Vácott van. Hetente azért kétszer-háromszor eljutok szentmisére. Szombatonként Szentendrén a szentmise után a hívekkel közösen imádkozom a Boldogságos Szűz Mária szombati zsolozsmáját. Kilenc óra körül a terciával fejezem be a reggeli imádságokat, aztán Isten nevében, a Szentlélek segítségével dolgozni kezdek, legtöbbször megállás nélkül este hatig.

Már a vége felé járok a márianosztrai pálos kolostor története megírásának, ha Isten is úgy akarja, talán év végére be is fejezem. Ha megakadok, a kertben molyolok. Megtermelem a napi élelmemhez szükséges zöldségeket. Este hat órakor a vesperást imádkozom. Sok esetben a rózsafüzért imádkozva sétálni megyek, lefekvés előtt megnézem az e-mailjeimet. A napot este kilenckor a kompletóriummal zárom, s imádkozom mindazokért, akikkel a nap folyamán telefonon vagy személyesen találkoztam, s természetesen püspök atyáért és József atyáért. Ettől van eltérő napom is. Péntek délután engesztelő imádságot végzek mindazokért, akik az imáimat kérték, s akikkel a héten kapcsolatba kerültem, azokért a papokért, akiknek a szentáldozatán részt vettem. Van egy szép hosszú lajstromom, s rendre megyek sorba névről névre a szent sebek rózsafüzért imádkozva. Hétről hétre bővül a lista. A vasárnap is más. A délelőtt az imádságé és a szentmiséé. A délutánom pedig azoké, akiknek igényük van arra, hogy beszéljenek velem. Ha dolgom adódik, beutazom Budapestre. Az utcán rendre megszólítanak az emberek. Sokszor csak rám köszönnek: „Dicsértessék”, de gyakran meg is állítanak, és beszélgetést kezdeményeznek. Eleinte ez nagyon zavart, főleg, ha siettem valahova, azt gondoltam nem kellene hordanom a szerzetesi ruhát. Aztán rájöttem, hogy Istennek ezzel is terve van. Egy ízben battyogtam föl a levéltárba a budai vár egyik szűk utcácskáján, s az egyik kanyarban váratlanul fölbukkant egy hajléktalan. Fölkiáltott: „Jézusom”, s eldobta a csomagjait. „Ennyire megijesztettem?” – kérdem. „Nem nővér, csak a lelkiismeretem szólalt meg. Mondana velem egy imát?” Megfogtam a két kezét, s elmondtunk hangosan egy miatyánkot és egy üdvözlégyet, aztán mentünk a dolgunkra. Sok ilyen élményem volt. Csodálkozom, hogy a szerzetesek közül sokan nem habitusban járnak, és a papok sem gyakran viselik még a papi civilt sem az utcán. Azt mondják, hogy így kímélik meg magukat a megjegyzésektől. Nekem rossz tapasztalatom még soha nem volt. Az eltévedt bárányt akkor lehet megtalálni, ha hangot ad, merre kujtorog. Nehéz a visszatérés, talán könnyebb lenne, ha látnák, kit kell megszólítani, ha látnak egy jelet. Ferenc pápa is sokszor buzdít arra, hogy menjünk ki az utcára! Ha csak annyi az eredménye, hogy eszébe jut valakinek, hogy elmondjon egy imát, már akkor is nagy dolog történik.

– Végiggondolva az életedet, eszembe jut az a szentírási mondat, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”. De vajon ez felmenthet-e minket az alól, hogy bár tudjuk, mit vár el tőlünk a Mindenható, mégis ezzel ellentéteset cselekedjünk?
– Ez így istenkísértés. Ne cifrázzuk, ha tudom pontosan, mit vár el tőlem a Teremtőm, s ezzel szándékosan ellentétesen cselekszem, az bűn. Azzal nem mentegethetem magam, hogy azért cselekszem Isten törvénye ellenére, hogy megtapasztaljam az akaratával ellenkező állapotot. Ezt a „játékot” már eljátszotta egyszer az első emberpár. Nagyon nem jött be. Az egy másik kérdés, hogy sok esetben az ember más állapotba kerül, amikor Isten parancsával ellenkezőt cselekszik. Csak a befejezett cselekvés után döbbenünk rá, mit is tettünk.

Ezzel együtt azt kell mondanom, ha magam nem élem meg azokat az élethelyzeteket, amelyeken keresztülmentem, akkor valószínűleg nem tudnék olyan lenni, amilyen most vagyok. Ha valaki eljön hozzám, hogy férjhez menne, vagy el akar válni, akkor könnyebben tudok vele erről érdemben beszélni, mert megéltem én is. Mint ahogy azt is tudom, mivel jár a gyereknevelés vagy az ezoterikus tanokkal való kacérkodás. Talán hitelesebben tudom számára körvonalazni, hogy egyik, vagy másik tervezett tette milyen lelki következményekkel jár. Ez nem érdem, pusztán egy diszharmonikus cselekvéssorozat következménye. Biztos vagyok abban, hogy ha valaki egyszer igent mondott Isten törvényére, és ezt megszegi, az élete nem lehet felhőtlenül boldog.

– Történelemtanár vagy. A történelmi Krisztus és a hit Krisztusa közötti esetleges ellentétről mit gondolsz?

– Sosem érdekelt. Lényegtelen számomra, hogy például mi Krisztus születésének pontos időpontja, vagy hogy úgy nézett-e ki, mint a torinói leplen. Van egy Jézus-képem, amely az evangéliumokból táplálkozik. Nagyon világos és plasztikus kép rajzolódik ki róla. Az Úr Jézus élete és tanítása példa arra, hogyan kellene élnünk, számomra ez a lényeg, a hegyi beszéd boldogságaitól egészen odáig, hogy ha hited lenne, hegyeket mozgatnál. Földi utunkat harmóniában lehetne megélni az evangélium szerint. Igaz ugyan, hogy az ellenszél cunamivá hatalmasodott.

– Mit vársz a remeteélettől?


– A zsoltáros szavaival „egy a vágyam, hogy az Úr házában lakjam életem minden napján”, naponta vegyem magamhoz az Úr testét. Jó lenne a Duna közepéről a bal partra kerülnöm, a váci egyházmegyébe, ahová lelkileg tartozom. Szeretném jól bevégezni a megkezdett munkámat, s ha a pálos atyáknak nem lesz rám tovább szüksége, akkor püspök atya dönt a sorsomról, neki tartozom engedelmességgel. Reggel a napomat, este a lelkemet ajánlom föl Istennek, legyen meg az ő akarata, s bármi legyen az, én igent mondok.


Farkas Vajk

Forrás: Gratuitas

Képek: Wikipédia, Gratuitas

2015. szeptember 3., csütörtök

A papi cölibátus valóban "csak" egyházi hagyomány?

Sokszor megfigyeltem a következő dinamikát, amikor valamely egyházi személy a Katolikus Egyházzal kapcsolatos ún. „forró” témákról nyilatkozik. Egy idő után ezek között biztos szóba kerül a papi cölibátus kérdése, és ha erre sor kerül, akkor a meginterjúvolt egyházi személy gyakran védekező álláspontra helyezkedik, és hogy modernnek, megértőnek, az idők szavát jól hallónak stb-nek látszódhassék, imigyen védekezik: „De ez csak egy egyházi hagyomány, nem dogma” – azt sugallva ezzel, hogy a latin rítusban kötelező papi cölibátus szabadon vitatható téma, és nem is fontos, „hiszen ez csak egy egyházi hagyomány”, így akár már holnap lehetne másképp is.


Eltekintve attól, hogy mennyire bölcs dolog állandóan vitatkozni bizonyos témákról a konkrét gyakorlat valódi okainak megértési igénye nélkül, (amint ez a cölibátust támadók-vitatók esetében gyakran megtörténik) itt az szeretném megvizsgálni, honnan ered ez a hagyomány, fontos-e ma, és valóban igaz-e, hogy mivel „csak” hagyomány, ezért rögtön abba is lehetne hagyni? Nem szeretném itt most a bizánci szertartású katolikus hagyományt részletesebben tárgyalni, ahol megengedett házas férfiak pappá szentelése: a mi szempontunkból fontos az, hogy a jelenlegi gyakorlat ott is ismeri a cölibátust, hiszen a már felszentelt pap nem házasodhat, és a püspök nem lehet házasember.

A cölibátus történetéből

Gyakran hallhatók olyan érvek, miszerint a cölibátus késői hagyomány, csak a gregoriánus reform vezette be a 11. században. Újabb tanulmányok azonban bőségesen kimutatták, hogy a helyzet teljesen más.[1] A cölibátus nem középkori fejlemény, hanem visszanyúlik az apostoli korra. Igaz, hogy az ókorban általában házas embereket választottak ki klerikusnak – de nem is lehetett volna másokból válogatni, hiszen az emberek igen korán házasodtak. A házas papnak vagy püspöknek azonban, szentelése után, felesége beleegyezésével le kellett mondania a házaséletről, azaz ekkor a cölibátus nem házasság nélküliséget, hanem szexuális önmegtartóztatást jelentett. Ennek a megszegését a kánonok büntették.

[1] A fontosabbak a következők: Alfons M. Stickler, A klerikusi celibátus, Bp. 1994; Christian Cochini, The Apostolic Origins of Priestly Celibacy; Stefan Heid, Celibacy in the Early Church, San Francisco 1990; Roman Cholij, Clerical Celibacy East and West, Leominster 1988; Arturo Cattaneo, Nős papok? Bp 2014.

390-ben a karthágói zsinat úgy hivatkozik erre a gyakorlatra, mint létező apostoli hagyományra:
„Megfelelő, hogy Isten szent püspökei és papjai, és a leviták, azaz akik az isteni szentségek szolgálatában állnak, tökéletesen megtartóztassák magukat mindenben, azért hogy könnyen elnyerhessék azt, amit az Úrtól kérnek. Amit az apostolok tanítottak, és amit a régiek megtartottak, törekszünk mi is megtartani. Tetszik nekünk, hogy a püspök, pap, diakónus, a  tisztaság őrei, tartózkodjanak feleségüktől is, hogy akik az oltárnál szolgálnak, tökéletesen tiszták legyenek.”

A fenti szöveg szerint, a cölibátus motívuma nem szociológiai, vagy praktikus (olcsóbb őket fenntartani, nem aprózódik el az Egyház vagyona, vagy nem engednek olyan könnyen
politikai nyomásnak stb) hanem a papok liturgikus, szentségi szolgálata, – hogy „könnyen elnyerjék, amit kérnek” – ami belső tisztaságot igényel ahhoz, hogy lelkileg termékeny legyen. Ez nem azt jelenti, hogy az ókori Egyház test- vagy szexualitásellenes lett volna. Épp ellenkezőleg, manicheus álláspontok ellen az egyházatyák gyakran védték a házasság méltóságát. A papi önmegtartóztatást úgy látták, mint az eukarisztikus böjtöt (ami egyébként a legújabb időkig házasok esetében is magába foglalta a szexuális önmegtartóztatást). A szexuális tevékenység ugyanis nemcsak a testet érinti, hanem a lelket is: bevonja az ember érzelmeit, képzeletét, és így akadályozza a teljes önátadást Istennek, a tökéletes Istenre való fókuszálást. A papnak viszont teljes figyelemmel kell Isten felé fordulnia: a megtartóztatás ennek eszköze.

Biblikus alapok

Az Ószövetség papjai nem közeledtek feleségükhöz, amíg a templomban szolgáltak. Az Újszövetség papsága többet kíván: „Ekkor megszólalt Péter és azt mondta neki: „Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Mi lesz hát velünk?” 8Jézus azt felelte nekik: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem, az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni, és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét. És mindenki, aki elhagyta házát, fivéreit vagy nővéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért, százannyit kap majd és örök életet fog örökölni.” (Mt 19, 27-29).

Szent Pál tanítását arról, hogy a püspöknek egyszer nősültnek kell lennie (1 Tim 3,2; Tit 1,6) úgy értelmezték, hogy a jelöltnek olyan férfinak kell lennie, aki felelős férj és családapa, nem vált el, nem házasságtörő – éppen ezért remény lehet arra, hogy szentelése után képes lesz önmegtartóztatásban élni.

Szent Pál tanácsát a híveknek „Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy időre, hogy az imádságnak szenteljétek magatokat” (1Kor 7,5) pedig úgy értelmezte az ókori Egyház, hogy ha még laikus híveknek is szól az az elvárás, hogy az ima kedvéért szüneteltessék házaséletüket, mennyivel inkább áll ez a püspökre, akinek képesnek kell lennie hibátlan áldozatot felajánlani saját és a nép bűneiért? A trulloszi zsinat (690-ben) Keleten eltörölte a papi önmegtartóztatás kötelezettségét a keleti egyházakban; a korábbi gyakorlat emléke azonban megmaradt abban a formában, hogy a házas papok nem celebrálták az Eukarisztiát minden nap, mert úgy gondolták, hogy a szexuális kapcsolat feleségükkel akadályozza őket az Eukarisztia bemutatásában.

Mint látjuk tehát, a cölibátus esetében az apostoli kortól eredeztethető szerves fejlődésről van szó, melynek során egy idő után annyi változás állt be, hogy eleve olyanokat szenteltek fel, akik nem voltak házasok, megkönnyítendő az önmegtartóztatás megvalósítását.

A papi cölibátus krisztológiai megokolása

A fenti érvekből nem következik, hogy a papsághoz olyan szervesen kapcsolódna a cölibátus, hogy annak abszolút elengedhetetlen eleme lenne, hiszen pl. az ortodoxok papságának érvényességét a Katolikus Egyház sohasem kérdőjelezte meg. Az Egyház ma is különbséget tesz papság és a cölibátus kötelezettsége között. Mégis, az Egyház folyamatosan tanítja, hogy különleges megfelelés van cölibátus és papság között.  Ennek kifejtése messzire vezetne, ezért csak néhány fontos szöveget szeretnék idézni, mert a teológiai megalapozás igen fontos: ennek hiányában csak a praktikus érvek maradnak, mint pl. hogy a cölebsz pap szabadabb a szolgálatra, több ideje van és hasonlók.

II. János Pál pápa a Pastores Dabo vobis, papságról szóló apostoli buzdításában (1992) a következőképpen fejti ki, miért is beszélhetünk különleges megfelelésről (29):

"Nagyon fontos, hogy a pap jól értse a cölibátus egyházi törvényének teológiai okait. Az Egyház ezen tan- és fegyelembeli egyöntetűsége láttán VI. Pál kinyilváníthatta, hogy ez a tanítás eddig nem változott és ezután is változhatatlan. E törvény az Egyház akaratát fejezi ki, mely időben megelőzi a pap akaratát. De az Egyház akaratának végső indoka a kötelék, amely a cölibátust az ordinációhoz köti, mely arra irányul, hogy a pap Jézus Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Vőlegényéhez váljék hasonlóvá.”
Azaz, a cölibátus alapja a Krisztushoz való hasonulás (konfiguráció) – ez voltaképp több, mint puszta illőség, megfelelés. „Az Egyház ugyanis mint Jézus Krisztus Menyasszonya azt akarja, hogy a pap ugyanazzal a teljes és kizárólagos szeretettel szeresse, mint amellyel Krisztus szereti. A papi cölibátus tehát Krisztusban és Krisztussal az Ő Egyházának fölajánlott önajándékozás; s ez fejezi ki az Úrban és az Úrral az Egyháznak nyújtott szolgálatot.” Uo. Azaz, a természetfeletti szeretetnek a pap részéről először Krisztusra kell irányulnia, mert a pap szolgálatának természetfeletti eredményessége attól függ, hogy ő maga mennyire fogadja be Krisztust.

XVI. Benedek pápa egy beszédében a cölibátusról elmélkedve kiemelte az, hogy annak a megalapozása csakis teocentrikus lehet. A következőket mondta (2006, dec. 22) : „A cölibátus nem jelentheti azt, hogy valaki nélkülözi szeretetet, hanem azt kell, hogy jelentse, hogy valaki hagyja, hogy az Isten iránti szenvedély kerítse hatalmába, és hogy megtanulja a Vele való bensőségesebb együttlét által az emberek szolgálatát is. A cölibátusnak a hitről szóló tanúságtételnek kell lennie: az Istenben való hit konkréttá válik ebben az életformában, amelynek csak Istenből kiindulva van értelme. Ráépíteni az életet, lemondva a házasságról és a családról, azt jelenti, hogy Istent, mint valóságát fogadom be és tapasztalom meg, és ezért tudom az embereknek elvinni Őt.” A papi cölibátus így különleges tanúságtétel a kegyelem erejéről, miközben biztosítja annak lehetőségét, hogy a pap szeretetének fókuszpontjában elsősorban Isten álljon, és hogy mindenki mást Isten miatt szeressen. A szeretetnek ezt a dinamikáját akarja elősegíteni a cölibátus. Aki ezt így, a Krisztussal való azonosulás mély vágyával vállalja, annak a papnak a cölibátus nem kényszerű, ráerőltetett „kötelesség”, hanem a nagyobb szeretet útja.

A pap imája

Mint láttuk, az ókori egyházi gyakorlat a pap szentségi szolgálatának termékenysége érdekében írta elő az önmegtartóztatást. Mi ennek az értelme? Először is, az Eucharisztia lényege Krisztus áldozatának jelenvalóvá tétele. Az Eucharisztia ünneplése pedig a pap fő feladata. Amikor a pap önmaga teljes odaadásával, amely magába foglalja saját szexualitásának ajándékát is, egyesíti saját magát Krisztus önfelajánlásával, Krisztushoz való hasonulása új mélységet kap. Ez a minél nagyobb azonosulás azért lényeges, mert a pap in persona Christi cselekszik. Azaz, a cölibátus jobban segíti elő a Krisztus áldozatával való azonosulást, mint a házas állapot.

Amikor tehát az egyházfegyelem a latin szertartású papot cölibátusra kötelezi, akkor ennek célja, hogy kifejezze és elősegítse a pap azonosulását Krisztussal, és azt, hogy a pap imája spirituális termékenységet nyerjen. Ez utóbbi minősége természetesen nem tartozik a szentség hatékonyságához. Krisztus áldozata jelenvalóvá lesz az Eucharisztiában: a vele való azonosulás, amelyet erősít a pap cölibátusa, a közvetlenül Istenre koncentráló papi ima termékenységének újra felfedezéséhez, és a lelki atyaságra való nyitottsághoz vezethet, amelyet a szeretetben való növekedés magával hoz.

Nehéz lesz persze belátni ezt az összefüggést Krisztus áldozata és a cölibátus között, ha a szentmise, a papi tevékenység csúcspontja, már nem Krisztus áldozatáról szól, nem a Krisztus önfelajánlásával való egyesülés valósága, hanem átveszi az elsőbbséget a kateketikai szempont, vagy hogy a szentmise lényege az intelligens prédikáció, a közösségi összetartozás megélése és hasonlók.

A hagyomány értékéről

A fentiekből kiderült, hogy a papi cölibátus gyakorlata komoly teológiai (krisztológiai) megalapozással bír, és a legkorábbi időkre visszavezethető. Nem hasznossági szempontok indokolták bevezetését, hanem a hit belső logikája. Olyan hagyomány tehát, amely oly szorosan összekapcsolódott a hit konkrét kifejezésével, hogy nem lehet rajta egykönnyen úgy változtatni, hogy a hitnek ez a kifejezése ne szenvedne komoly kárt. Ezért ragaszkodik hozzá az Egyház.

Forrás: Lábjegyzetek