Ezt a kérdést tették fel
nekem nemrég amikor kiderült a hivatásom.
Erre a kérdésre egyszerre
könnyű és nehéz a felelet. Könnyű, mert elég lehet csak annyit mondani, hogy
könnyen, mert nem én döntöttem el, de ha már ennyit mondok, talán érdemes
megosztani a kérdezővel a hivatástisztázás során megélt hozzáállásunkat.
Ez pedig azzal függ
össze, hogy az Úr mindannyiunknak megadja azt a kegyelmet, hogy egy életúton Őt
egyre jobban megismerve életszentségre törekedve Hozzá egyre közelebb
kerüljünk. Az életszentségre való meghívás mindenki számára szól, de egyeseket
kiszólít az alapvető hivatásából, amely a családalapításra vonatkozik és egy
különleges útra hívja, amelyben teljes valójukban Őt szolgálva még a családi
élet örömeiről is lemondva annak a küldetésnek élnek, amely által ők a
legkönnyebben el tudnak jutni az üdvösségre és ehhez hozzá segítik a rájuk
bízottakat is.
Alaphivatásunk a társas
kapcsolatra szól tehát, de az Úr, akinek a meghívást adja a természetfeletti
módon való életre annak a kegyelmet is megadja ennek beteljesítéséhez. A
kiindulópont tehát mindig a Jó Isten egy hivatásnál, nekünk pedig ezt el lehet
fogadni, de vissza is lehet utasítani. A hivatástisztázás során jó, ha úgy
állunk hozzá, hogy én keresek, imádkozom, figyelek, és rá hagyatkozom a Jó
Istenre és nyitott vagyok bármilyen hivatást is ad, elfogadom az ő rendelését. Ebben
a folyamatban nem passzív módon viselkedünk, hanem aktívan sokat imádkozunk és
a valóság egyre tisztább lesz számunkra.
A lényeges momentum, és a
kérdésre adott válasznak fő egysége, hogy nem nekem kell kitalálni, mi leszek,
hanem azt az Úr eldönti mire hív meg, nekem „csak” megtenni kell az Ő akaratát,
elfogadni a meghívását és járni az Ő Általa megszabott úton. Érdemes elfogadni
ezt az akaratot, mert valóban így leszünk a legboldogabbak.
Természetesen akár el is
utasíthatjuk, mert szabad akaratunk van, de ki akar egy ilyen nagyszerű
lehetőséget elszalasztani, ha az Úr meghív az Ő közelebbi követésére? Amikor
arra gondolok, hogy valaki ezt elutasítja, úgy érzem, ettől függetlenül ő is
élhet akár boldogan is a másik életúton, de valóban kiteljesedni csak az
eredeti úton tud. Talán az üdvössége sem kerül veszélybe, de úgy tudom
elképzelni, hogy a mennyekben nem tudja majd azt a helyet betölteni, ami a
meghívása alapján betölthető lett volna.
Nem nekünk kell tehát
gondolkozni és minden erőnket latba véve elérni egy célt, hanem megkérdezni
Isten, vajon Ő mit akar velünk és kérni a kegyelmet ahhoz, hogy meghalljuk, mit
kíván és meg is tudjuk tenni amit Ő kér, képesek legyük elfogadni az akaratát
még ha nem is egyezik a mi elképzelésünkkel.
Alapvetően mindenki
családot szeretne, de azokat, akiket papnak vagy megszentelt életűnek hív Isten
képessé teszi, hogy a lemondásuk, áldozatuk révén saját maguk és sokak
megszentelődésére éljenek.
Nem jó tehát ez a kérdés,
mert nem a mi elhatározásunk függvénye a hivatás, hanem Isten Akaratán múlik. Inkább
úgy kéne feltenni, hogy „Hogyan vezetett az Úr a hivatásod megtalálásához?”,
vagy „Hogyan szólított meg az Úr?” vagy akár így „Mi segített a hivatásod
felismerésében a hivatástisztázás során?”.
Szeretném mindenkiben
elültetni azt a csírát, hogy bízzuk az Úrra, hogy mit ad számunkra, mert tudjuk,
hogy az a legjobb üdvösségünk szempontjából és kérjük a kegyelmet, hogy képesek
legyünk elfogadni és megtenni akaratát fenntartások nélkül.
A hivatás életünk
központi kérdése, sokkal nagyobb ajándék annál, hogy pusztán a saját erőnkre
támaszkodjunk, ha szeretnénk kiigazodni ebben a kérdésben.
Azt kérem tehát minden
Olvasótól, hogy legyenek tehát nyitott szívűek és fülűek és kellő időben
választ is fognak kapni minden kérdésükre; ebben biztos vagyok, amennyiben
kitartóan imádkoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése