2014. június 29., vasárnap

Szent Pál Papi és Szerzetesi Közösség

A közösséget 1914. augusztus 20-án alapította Giacomo Alberione atya az olaszországi Albában. 1949. június 27-én kapta meg a Szentszék jóváhagyását.

A közösség tagjait pálosoknak is nevezik, de nem tévesztendő össze a közösség egy másik, sokkal régebben alapított közösséggel, a magyar alapítású Pálos Renddel, amelyet Első Remete Szent Pálról neveztek el.

Az alapító terve az volt a közösségben, hogy az evangélium örömhírét a kommunikáció minden területén hirdessék. Ma már a világban 30 országban van jelen a közösség. Aktívan működnek különböző területeken pl. szerkesztőségekben, könyvkiadókban, újságírásban, mozifilm készítésben, televízióban, rádióban, audiovizuális eszközöknél, multimédiás anyagok készítésénél, oktatóközpontokban, kutatóként, animátorként, szervezőként, és a telematika területén.

Forrás: Wikipédia

A közösség honlapja itt érhető el: http://www.vocationoffice.org/




Szent Péter apostol, a papok példaképe

Könyvajánló

P. Wilhelm Hausen SJ: A papi életszentség

Szent Péter apostol példája nyomán

Az Ecclesia Kiadónál megjelent P. Wilhelm Hausen SI: A papi életszentség Szent Péter apostol nyomán című könyve. A kötetet Mezei Zsolt dolgozta át az 1883-as kiadásból kiindulva, lektora P. Barsi Balázs OFM volt. A vallásos irodalomban (is) uralkodó túlkínálat és a korlátozott hirdetési, terjesztési lehetőségek miatt fontosnak tartjuk, hogy fölhívjuk különösen a papok és papnövendékek figyelmét erre az alapvető, aktualitásából közel kétszázötven év után sem vesztett munkára. Az alábbiakban a kötet előszavát közöljük előzetesként:

Ez a könyv eredetileg latinul jelent meg „Sanctitas Sacerdotalis in S. Petro apostolorum ac sacerdotum principe venerabili clero sæculari per S. Triduum proposita” c. alatt 1764-ben, Dillingenben. Szerzője Wilhelm Hausen jezsuita atya, aki a württenbergi Ellwangen városában húsz éven keresztül működött mint misszionárius és lelkigyakorlatos pap. Több munkát is írt, pl.: „Die tägliche Hausmission” (a missziók gyümölcseinek megőrzéséről), „Der königliche Weg” (tökéletességre vezérlő kalauz), „Der gute Christ” (hitoktatásra szánt kézikönyv). Jelen művét Anton Fugger hercegnek, akkori ellwangeni prépostnak ajánlotta.

Először nem a latin eredeti, csak az 1854-ben Regensburgban megjelent német fordítás jutott el a magyar fordító, egy ismeretlen győri egyházmegyés pap kezébe. A magyar fordítás, mely az ő keze munkája, özv. Sauervein Gézáné győri nyomdájában látott napvilágot 1883-ban. A megjelent magyar szöveg érthető módon magán viseli a kor terjengős, néha mesterkéltnek ható, patetikus fogalmazási stílusát. Ez a mai olvasó számára már inkább visszataszító, mint érdekes, ezért igyekeztünk a szöveget úgy átdolgozni, hogy napjaink olvasója számára érthető és befogadható legyen. Megőriztük ugyanakkor a szöveg emelkedett hangvételét, amellyel a lelkigyakorlatos atya olvasóihoz szól: ezzel is szeretnénk kifejezésre juttatni, hogy magasztos tárgyról, a papi életszentségről akarunk elmélkedni.

És hogy mi adja e mű aktualitását?

Szentséges Atyánk, XVI. Benedek pápa 2009. június 19-én, Jézus Szentséges Szívének ünnepén megnyitotta a Papok Évét. A Vianney Szent János halálának 150. évfordulójához kapcsolódóan meghirdetett ünnepi év célja, hogy papok és hívek újra felfedezzék a papi hivatás értékét. „Hivatásunk az egyház és a világ számára egyaránt nélkülözhetetlen. Alapja a feltétlen hűség Krisztushoz, az állandó egység vele; feltétele, hogy szüntelenül törekedjünk az életszentségre, mint Vianney Szent János” — mondta a Szentatya, aki a szertartás előtt a Szent Péter-bazilika kóruskápolnájában lerótta tiszteletét az arsi plébános ereklyéje előtt.

„Az Egyháznak szentéletű papokra van szüksége, akik hiteles tanúkként segítik a híveket, hogy megtapasztalják az Úr szeretetét és irgalmát” — hangsúlyozta XVI. Benedek pápa.

Krisztus helytartójának e gondolatához csatlakozva szeretnénk e szerény kötettel hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar katolikus papság önazonosságában erősödjék, életformájában visszatérjen a megszentelt hagyomány útjára és példája nyomán sok szent hivatás ébredjen az ifjúság körében.

Forrás: Szent Mihály Laikus Káptalan






2014. június 28., szombat

Imádság Szűz Mária Szeplőtelen Szívéhez a hivatás megtalálásáért



Szűz Mária Szeplőtelen Szíve rejts el engem Tisztaságos Szívedbe és engedd, hogy tisztán lássam az utamat Isten Országa felé. Járj közben értem Szent Fiadnál, hogy az Ő vezetésével rátérhessek arra a hivatásra, amelyet az Úr rendelt számomra. Formálj bennem tiszta vágyakat és gondolatokat, hogy ne a saját elképzeléseim irányítsanak, hanem a Szentháromságos Egy Isten hívása és irányítása éljen bennem. Segíts, hogy mindig hűségesen szolgáljam Isten Akaratát és esdj ki kegyelmeket, amelyek a hivatásom megtalálásához és teljesítéséhez szükségesek. Erősíts meg engem vigasztalással, ha áldozatokat kell hoznom hivatásomért és Te légy mellettem minden nehézségem közepette. Te légy Szeplőtelen Szíveddel mindig példaképem, hogy szentül tölthessem be élethivatásomat és a környezetem számára is példakép lehessek. Szent Fiad Szent Szívével együtt éljetek bennem és áldjatok meg törekvéseimben és imádságaimban, hogy minél inkább az az Istennek tetsző lélek válhasson belőlem, akit a Mennyei Atya elképzelt rólam és majdan együtt örvendhessünk az angyalok és szentek közösségében a Szentháromság Egy Isten jelenlétében az Örök Hazában. Amen.

2014. június 26., csütörtök

A Jézus Szíve Nővérek Társasága

Society Devoted to the Sacred Heart of Jesus

A közösség hivatása: hitoktatás, hitoktatók képzése.

A Jézus Szíve Nővérek Társasága 1940-ben alakult Magyarországon. Alapítója Dr. Péterfy Ida nővér, aki Kassán született 1922-ben és Budapesten a Pázmány Péter Tudomány Egyetemen végezte tanulmányait. Fiatal kora ellenére nagy felelősségtudattal élte át a politikai változásokat, amelyek egyre közelebbről fenyegették a hitoktatást és a vallás szabad gyakorlását. Ez volt az indító kegyelem arra, hogy első társaival, teljes elkötelezettséggel megalapozza a Társaság evangelizációs és kateketikai munkáját. Az akkori körülmények között ez csak nagy erőfeszítések árán volt lehetséges, mert kapcsolatokat nem lehetett nyilvánosan létesíteni. A Nővérek Gyors- és Gépíró iskolát nyitottak, amely fedőszervként is szolgált sokoldalú apostoli tevékenységüknek. Az országban sokfelé utaztak, hogy zártkörű, bizalmas összejöveteleken készítsenek fel pedagógusokat és apostoli lelkű családanyákat gyermekeik hitoktatására és hitre nevelésére.


Az 1949. évben, egyházi elöljárók tanácsára, a fiatal Társaság (mindössze 10 nővér) elhagyta az országot és 1950-ben ideiglenesen Torontoban (Canada), majd 1956-ban véglegesen Los Angelesben (California, USA) telepedett le, hogy szabadon hirdesse tovább Isten országának és Szíve szeretetének örömhírét. Itt nyert kánoni jóváhagyást, mint egyházmegyei jogú szerzetesi intézmény, 1985. június 24-én, Jézus Szíve ünnepén, Timothy Manning bíboros érsek által. Los Angelesben alapította meg anyaházát és noviciátusát is. 1984-ben nyitotta meg a Társaság első missziós házát a Taipei-i főegyházmegyében, Taiwanon.

1990 nyarán, Seregély István érsek úr meghívására, Ida nővér két nővértársával Egerben, majd Nyíregyházán tartott bemutató előadásokat a Főegyházmegye papjai részére. Ismertették a Jézus Szíve Nővérek Társaságának sajátos kateketikai módszerét; a különböző előadási technikákat, amelyek a hitoktatást szemléletesebbé, élményszerűbbé és hatékonyabbá teszik a gyermek életében. 1992 februárjában az alapító Péterfy Ida nővér ismét Magyarországra utazott, hogy kapcsolatot teremtsen az egyházi hatóságokkal és betekintést nyerjen a Társaság apostoli működésének itteni lehetőségeibe. Marosi Izidor püspök úr, (akkori váci megyés püspök) hívatalosan kérte a Jézus Szíve Nővérek Társaságát letelepülésre, és jóváhagyta az eléterjesztett apostoli terveket. Így 1992. augusztus 3-án a Jézus Szíve Nővérek visszatértek, hogy folytassák abbahagyott evangelizációs és kateketikai munkájukat magyar földön három örökfogadalmas taggal. Jelenleg négy Jézus Szíve nővér él Magyarországon. Noha Budapesten telepedtek le, meghívásra rövidesen bejárták az ország legnagyobb részét hogy hitoktatói továbbképző programokat, rekollekciós napokat, gyermek-lelkigyakorlatokat adjanak.

Legfőbb apostoli tevékenységeik közé tartozik a hitoktatóképzés, rendszeres továbbképző kurzusok, hitoktatás minden korszinten, rekollekciós napok felnőtteknek, ifjúsági- és gyermeklelkigyakorlatok, lelkigyakorlatos nyári gyermek- és családi táborok, családpasztoráció, katekumenátus, „Szent Szív Gyermekklub”, video-katekézis. Kiadványaik: kateketikai video-sorozat anyagtárral hitoktatók és gyermekek részére, zenekazetta énekkönyvvel, kateketikai segédanyag témakör szerinti sorozatokban. A Jézus Szíve Nővérek Társaságának 52 nővér tagja, 11 szerzetesi közösségben él, 3 kontinensen: az Amerikai Egyesült Államokban 43, Taiwanon 5, Magyarországon 4. A fiatalok belépés után a Társaság californiai noviciátusában kapnak kiképzést. 

Egyházjogi státusza: egyházmegyei jogú női szerzetes intézmény. A közösség jogi személy.

A közösség nemzetközi központja:
Rev.: Sister Jane Stafford SDSH, Superior General
Cím: 9814 Sylvia Ave; 91324 Northridge, California; USA
Tel.: 001+818-772-9961; Fax: 001+818-772-2742

A közösség magyar központja:
Jézus Szíve Nővérek Társasága: Szent Szív Központ
Stafford Shannon Patricia nővér SDSH
Cím: 1181 Budapest, Wlassics Gyula u. 84/b.
Tel.: (1)290-9674; Fax: (1)296-0838
E-mail: jezusszivenovgmail.com

Forrás: MKPK



Ismertető a közösségről:





2014. június 24., kedd

Elmélkedés a megszentelt hivatásról Keresztelő Szent János születésének főünnepén

„Apja, Zakariás, eltelt a Szentlélekkel, és így prófétált: „Áldott az Úr, Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta népét.Az üdvösség erejét támasztotta nekünk szolgája, Dávid házában.Ahogy mondta a szent próféták szájával ősidők óta: megmentett minket ellenségeinktől és gyűlölőink kezétől, hogy irgalmazzon atyáinknak, és megemlékezzék szent szövetségéről. Az esküről, amelyet atyánknak, Ábrahámnak esküdött, hogy majd megadja nekünk, hogy az ellenség kezéből kiszabadítva, félelmet nem ismerve szolgáljunk neki, szentségben és igazságban színe előtt életünk minden napján. Téged pedig, fiú, a Magasságbeli prófétájának fognak hívni, mert az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját, hogy az üdvösség ismeretét add népének bűnei bocsánatára, Istenünk könyörülő irgalmából, melyben meglátogat minket a napkelet a magasságból, hogy a sötétben és a halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa.” A gyermek nőtt, erősödött lélekben, és mindaddig a pusztában élt, míg Izrael előtt föl nem lépett.” (Lk 1, 67-80 - Benedictus)


Keresztelő Szent Jánosról tudjuk, hogy asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb nála. Ahogy a Benedictus szavai is mondják „a Magasságbeli prófétájának fognak hívni, mert az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját”. Ő prófétai hivatást kapott, de nagyobb volt mindegyik közül, mert ő nem csak megjövendölte a Messiás megszületését, hanem rá is mutatott. Prófétai feladatát már születése előtt megkezdte és élete végén vérével is megpecsételte.

Minden kereszténynek van egy különleges, Keresztelő Szent Jánoséhoz hasonló hivatása, hogy életének tanúbizonyságával, Hozzá egyre nagyobb hasonlatosságra törekvéssel megmutassa Krisztust az embereknek. Mennyivel inkább kell Krisztust képviselnie papként és testvérként illetve Krisztus jegyeseként nővérként vagy más megszentelt női hivatásokban, példát adnia minden megszentelt hivatásban élőnek! Elő kell készíteni és rá kell mutatni és minden hozzájuk érkező lelket Krisztus befogadására, ha ez még nem történt meg, de akinél megtörtént ott ennek mértéke még növekedhet.

Forgalmas csomópontban két habitusba öltözött megszentelt élet intézményének tagjával sétáltam. Ők pusztán már a ruhájukkal képviselték Krisztushoz különleges módon való tartozásukat. Megszólította őket két tinédzser leány és kibontakozott egy evangelizációs beszélgetés. Tudták róluk, hogy ők nővérek és nem házasodhatnak. Ők közölték, hogy nem tudnának ilyen életvitelt folytatni, de ki tudja, jövőjük alakításában talán fontos volt ez a beszélgetés.

Ha egy megszentelt életű személynek nincs habitusa, ez az evangelizációs út nem adatott meg, de más módokon, az életpéldával, szóval és tettekkel lehetséges a Krisztusi életet megmutatni az embereknek. Munkahelyen, szolgálati helyeken, evangelizációs alkalmakon, családban vagy bárhol rá kell mutatni Jézusra és előkészíteni a lelkeket az Ő befogadására minél nagyobb mértékben.

Fontos, hogy életünkön lássák, Krisztus lakik a szívünkben és Őhozzá közelebb segítsünk mindenkit. Ehhez adjon minden hivatását kereső léleknek és a már elkötelezetteknek sok kegyelmet a Mindenható Atya, aki úgy küld minket prófétaként a világba, mint Krisztus születése előtt Keresztelő Szent Jánost szülei Erzsébet és Zakariás megáldásaként.


2014. június 22., vasárnap

Pange Lingua



Az eucharisztia és a papi szolgálat összefüggései

Papszentelések-újmisék, valamint szentelési évfordulók kapcsán nem árt az apostoli papság és az eucharisztia kapcsolatát is megvizsgálni.

II. János Pál pápa írta: «Ha az Eucharisztia az Egyház életének központja és csúcsa, akkor ugyanígy központja és csúcsa a papi szolgálatnak is. Ezért (...) újra megerősítem, hogy az Eucharisztia "a papság szentségének legfőbb és központi indoka, a papság ugyanis az Eucharisztia alapításának pillanatában és vele együtt született.» (Eccl. de Euch. 31. p.) A pap tevékenysége sokrétű, s ezért fenyegetheti a szétszóródás veszélye. Ami egységbe tudja foglalni életüket és tevékenységüket, az a Zsinat szerint a lelkipásztori szeretet. Ez a szeretet, ismét a Zsinat szerint: «mindenek előtt az eucharisztikus Áldozatból fakad, mely így a pap egész életének középpontja és gyökere lesz.» (P. O. 14. p.)
A mai, szekularizált világ más papképet fest magának. Olyan papot szeretne, aki "eltűnik a tömegben", aki "egyszerű funkcionárius", aki különféle részfeladatokra "szakosodott", és főleg olyat, aki csak egy időre kap a közösségtől - visszavonható, felcserélhető - megbízást. A II. Vatikáni Zsinat ezzel szemben megfogalmazza a 2000 éves katolikus egyház papképét. E szerint a pap az általános papságon belül van, de attól "lényegileg különbözik, nemcsak fokozatban" (L. G. 10. p.), küldetését Krisztustól kapja, felszentelés által, akinek küldetése nem ideiglenes, változtatható, hanem végleges, egész létét lefoglalja, s akinek küldetése oszthatatlan: mindenkihez szól.
A felszentelt pap, vagyis az apostoli papság részese, szentsége, azaz jele és eszköze Jézus Krisztusnak, az egyetlen Közvetítőnek (V.ö.: I Tim 2,5). Kinyilvánítja, jelenvalóvá teszi az egyetlen Közvetítőt, Krisztust, hogy a keresztények befogadhassák közvetítését.
Krisztusnak, az "új Szövetség Közvetítőjének" (Zsid 9,15; 8,6) szolgálatában így megjelennek az "újszövetség szolgái" (2 Kor 3,6), akik aktualizálják jelenlétét térben és időben. Alkalmasságuk erre isteni és nem emberi eredetű (2 Kor 3,5). Feladatuk: a "kiengesztelődés szolgálata" (2 Kor 5,18). Nem saját tekintéllyel, hanem mint Krisztus követei (2 Kor 5,20). És hála "szent szolgálatuknak", a népek áldozati felajánlása "kedvessé" lesz Isten előtt, "megszentelve a Szentlélekben" (Róm 15,16).
Így lesz világos a két papság (általános és apostoli) lényegi különbözősége és teljes egymásrautaltsága. A felszentelt pap nem "szuper-keresztény", saját küldetését egy más rendben, a "szolgálat rendjében" kapta (Y. Congar O. P.). Mi papok, térjünk vissza papságunk gyökereihez, ami nem más, "mint a mi Urunk Jézus Krisztus" (XVI. Benedek). Aki barátainak választott, hogy szeressük és mindenkivel megszerettessük őt. A hívő közösség pedig imádkozzék papjaiért, papi hivatásokért. Értékeljék életformájukat és munkájukat, fejezzék ki, hogy szükségük van rájuk!

Dr. Pápai Lajos megyéspüspök

Forrás: Hitvallás


2014. június 17., kedd

Örökfogadalmat tett egy magyar karthauzi szerzetes

Június 15-én, Szentháromság vasárnapján a franciaországi Chartreuse karthauzi anyamonostorában szerzetesi örökfogadalmat tett egy magyar novícius, fr. Dominique-Marie Moré (Moré Balázs) – tájékoztatta szerkesztőségünket Pákozdi István.

A karthauzi rendben (világszerte 16 férfi és 5 női monostorban) Moré Balázs a harmadik magyar örökfogadalmas szerzetes. Ketten a szlovéniai Pleterje monostorának lakói.

Balázs a budapesti Egyetemi Lelkészség egyetemistája, gitáros zenekarának tagja volt. Közössége, a Regnum Marianum tagjai többnapos családi zarándoklattal ünnepelték örökfogadalmát. Az út június 13-án a csobánkai Szentkúttól indult, ahol Pákozdi István egyetemi lelkész vezetésével közösen imádkoztak Balázsért. Az út végcélja a Pilisszentlélek feletti hajdani pálos monostor romja volt. Az örökfogadalom-tétellel közel egy időben ünnepi szentmisével zárult a zarándoklat, melyen összesen hetvenen vettek részt.

A szentmisét az új örökfogadalmas karthauzi egykori osztályfőnöke, a piarista Farkas István (Lupus atya) mutatta be volt tanítványáért és barátaiért. A Máriás Péter által vezetett gitáros csapat a hálaadó szentmise előtt közel egyórás szabadtéri koncertet adott – abból a kottafüzetből zenéltek, amelyet hajdan Balázs készített. Szintén a szentmisét megelőzően Lupus atya egy általa szerkesztett imafüzetet osztott ki, melyből a záróének után közösen mondták el a részvevők Moré Balázs Egyre csendesebben című versét.

Az örökfogadalom emlékére Chartreuse-ben készített kép Magyarországra is eljutott. A képen az imádkozó rendalapító, Szent Brunó képe látható, valamint Balázs választott jelmondata: „Oculi mei semper ad Dominum” (Zsolt 24,15). A hátoldalon ez olvasható: fr. Dominique-Marie Moré Profession Solenelle, La Grande Chartreuse, Féte de la Sainte Trinité, 15 juin 2014.

A teljes jogú új magyar karthauzi szülei, István és Ilona hálásak a Gondviselésnek. Nem kis áldozatot hoztak, amikor tizennégy évvel ezelőtt elengedték fiukat erre az útra. Mára azonban világosan látják, Isten elfogadta mind az ő, mind fiuk áldozatát.

Forrás: Magyar Kurír




2014. június 15., vasárnap

A Szentháromság rabkiváltó rendje

Ordo Sanctissimae Trinitatis de redemptions captivorum

A trinitárius szerzetesek magyarországi szerepe

A rend jelenlegi vezetősége
A trinitáriusok vagyis a Szentháromság foglyok kiváltásával foglalkozó rendjét a provencei báró Mathai János (+1213) párizsi teológiai magiszter, Notre Dame-i kanonok és Valois Félix (+1212), a Capetingek királyi véréből származó Cer-Froid-é (Aisne vidéki) remete alapították.
III. Ince pápa – aki ifjú korában mint Segni Lothar gróf, Mathai János párizsi iskolatársa és barátja volt – 1198-ban jóváhagyta, megerősítette az új rendet, és Szent Ágoston szabályai követése mellett arra kötelezte tagjait, hogy a pogányok fogságába sínylődő keresztényeket, ha kell, még önmaguk feláldozása árán is váltsák ki.
A két alapító megosztotta a feladatokat: János főként a rabkiváltást szervezte, Félix pedig az új rendtagok képzését biztosította. A pápa a Szentháromság rabkiváltó rendjének megjelölte, hogy tagjaik fehér öltönyt viseljenek, fehér vállvetőjükön (skapulare) vörös és kék színű kereszttel, fekete köpennyel és kerek kalappal. A rend gyorsan elterjedt. Már az 1200. évben 200 keresztény foglyot szabadítottak ki. A középkorban kolostoraik száma meghaladta a 800-at. Rendházaik mellé a kiszabadított rabok ápolására kórházakat, a megnyomorítottaknak menhelyeket létesítettek. Az újkorban is megtalálták helyüket, sőt a török elleni felszabadító háborúk során jelentőségük tovább nőtt.
A török harcok idején utat találtak Lengyelországba és Ausztria-Magyarországba is. Amikor a lengyel király meghívására spanyol trinitáriusok Cordovából Bécsen át vették útjukat – missziójuk érdekében – kívánatossá vált, hogy a magyar föld közelében települhessenek le. 1688. november 19-i császári dekrétummal letelepedési engedélyt nyertek Bécsben. Alig szilárdult meg bécsi házuk, arra gondoltak, hogy a török dúlta magyar földön is otthont kaphassanak, hogy nemes rabváltó munkásságukat a magyar nép érdekében is érvényesíthessék.
A rend mindinkább szellemi és diplomáciai jelentőségűvé vált. Előkelő modorukkal, finom diplomáciájukkal, tudásukkal, szigorú aszkéta életükkel, a rabváltással az akkori közérdeklődés középpontjába emelkedtek. Fontos támogatójukká vált I. Lipót császár, magyar király, aki Széchenyi György esztergomi érsekhez intézett levelében megjelölte: „Hőn óhajtom, hogy a török járma alatt nyögő keresztények kiváltásában oly üdvösen működő páterek mielőbb letelepedhessenek Magyarországon is.” Nagy szószólójuk volt Kollonich Lipót érsek is. ő alapította az első magyar trinitárius zárdát 1693-ban Illaván. A város közepén ma is áll a nagyméretű kolostorépület, mely eredetileg várerősség, később a trinitárius rend székháza volt. Kollonich Lipót – később már esztergomi érsekként – Szakolcán akarta templomhoz juttatni őket, de amikor a rend azt kérte, hogy Pozsonyban szeretnének elhelyezkedni, a zálogba került Korona vendégfogadót adta nekik. A pozsonyi adományozó levél minden olyan kiváltságot biztosít számukra, melyet a többi rend már korábban elnyert. Később az alamizsnagyűjtést országszerte megengedte nékik. A Kollonichok jóindulata a trinitáriusok iránt családi hagyománnyá vált. Kollonich Zsigmond váci püspök, később bécsi érsek, valamint Kollonich Ádám generális, koronaőr és csongrádi főispán folytatták néhai Kollonich Lipót bíboros messzemenő jóindulatú pártfogását.
A hosszadalmas és fáradtságos, sok nélkülözéssel és szenvedéssel terhes rabváltó útjaikról visszatérőket méltóképpen szokták megünnepelni a trinitáriusok. A kiszabadított foglyokkal végigjárták a városokat, ahol rendházaik voltak. A bevonulást harangzúgás, trombitaszó jelezte. Zászlókkal, keresztekkel fogadták a gyakran rabláncaikat viselő férfiak és nők szánalmas csapatát, kiknek élén egy zászlós haladt. Más vallásúak is voltak a kiváltottak között. Nem kevés protestáns, aki a trinitáriusok önfeláldozó bátorsága, tanúságtevő ereje miatt katolikussá lett. A rendemptiok, a rabkiváltó utak leginkább Erdélyen át vezettek vissza, és természetesen Gyulafehérvárott is megálltak. 1720-ban a redemptio egyik része 96 magyar gyerekkel tért haza. Mártonffy György erdélyi püspök harangzúgás közepette fogadta őket, s az ősi magyar székesegyházban tartottak hálaadó istentiszteletet.
A spanyol sarutlan trinitáriusok megtelepedése hazánkban a 17–18. században történt. Az osztrák–magyar rendtartomány kolostorainak alapítási évszámai: Illava 1693, Sárospatak 1693 és 1728, Pozsony 1697, Nagyszombat 1712, Komárom 1714, Gyulafehérvár 1715, Eger 1717, Óbuda-Kiscell 1738, Budakeszi Makkosmária 1749.
Az 1738-ban Óbuda-Kiscellben kolostort kapott trinitárius szerzetesekre bízta a Mária-tisztelő Zichy Miklós gróf 1748-ban a Budakeszi Makkosmária kegyelemhely gondozását: templom és kolostor építését. Végre 1768. aug. 20-án szentelték fel a templomot, és a kegyképet pedig másnap helyezte a főoltárra Koller Ignác veszprémi püspök 14 ezer búcsújáró jelenlétében.
Az első magyar trinitárius rendtag Marsovszky György 1695-ben öltözött be Illaván. Ennek az időszaknak utolsó rendtagja, a székely Sziker Damján 1811-ben halt meg.
A kalapos király idején arra hivatkoztak, hogy a trinitáriusok kijuttatják a pénzt az országból. Haszontalan csőcseléket váltanak ki, így pénzükkel a pogányokat gazdagítják, sőt ösztönzik az afrikai kalózokat a keresztények elfogására. Így aztán II. József 1781-ben megtiltotta az újoncok felvételét. 1783. nov. 20-tóI pedig egyszerűen beszüntette a rend működését.
Az osztrák–magyar rendtartománynak összesen 831 tagja volt. A feloszlatás idején 120 fogadalmas magyar rendtag hagyta el kolostorát.
A trinitáriusok szükséges, fontos kísérői voltak Európában a kard hőseinek, a keresztes lovagoknak csakúgy, mint a török elleni harcokban: Bécs, Buda, Belgrád győztes hőseinek. A két világháború közötti néger gyermekek kiváltásával és nevelésével, valamint missziós tevékenységgel foglalkoztak.

Dr. Domonkos János

Forrás: KÉSZ

A rend hivatalos honlapja: http://www.trinitari.org/



További irodalom a rendről:

http://lexikon.katolikus.hu/T/trinit%C3%A1riusok.html

http://www.adorans.hu/node/2255


Képek: Trinitáriusok, Adorans

2014. június 12., csütörtök

Papi hivatás - jelentkezés a Váci Egyházmegyébe

2014. június 30-án, 10 órakor a Püspöki Palotába várja Püspök atya azon fiatalokat, akik elhivatottságot éreznek a papi hivatás, a papi szolgálat iránt.


A felvételi elbeszélgetésre előzetesen 2014. június 15-ig ezen a címen (cím: Váci Egyházmegye; 2600 Vác, Migazzi tér 1.) a következők elküldésével lehet jelentkezni:

Kézzel írt önéletrajz, felvételi kérelem, nagyalakú keresztlevél, a szülők házasságlevele, plébánosi vagy lelkivezetői ajánlás, valamint eddigi tanulmányairól, végzettségéről másolat.

Forrás: VPP Hírporta


Hivatástisztázó lelkigyakorlat férfiaknak

Időpont: 2014.augusztus 29-31.

Helyszín: a dömösi plébániaépület (2027 Dömös, Kossuth Lajos út 45.)

Téma: A DÖNTÉS: szabadság és elköteleződés; Ki a (kis)pap?




A részletekkel kapcsolatban, és ha bármilyen kérdésed van, fordulj Csépányi Gábor atyához a

Forrás: Esztergomi Szeminárium

2014. június 7., szombat

Spiritus Domini



Imádság a Szentlélekhez a hivatás megtalálásáért

Szentlélek Úristen! Jöjj, és töltsd be a szívemet! Segíts, hogy azon az úton járhassak, amely a legegyenesebben vezet Feléd! Áldj meg és vezess rá, hogy merre induljak. Éreztesd meg velem a Mennyei Atya akaratát és add segítő kegyelmedet, hogy jól tudjam felhasználni az elém kerülő alkalmakat, meglássam a támpontokat, amelyek arra utalnak, amire az Úr valóban hív engem.


Jöjj, Bölcsesség Lelke!

Erősíts meg engem és add a Te Bölcsességedet, hogy minden feladatomat és életem vezetését bölcsen tudjam elrendezni és megélni.

Jöjj, Értelem Lelke!

Tölts el az Értelem Lelkével, hogy felfogjam, és jól használjam az elém táruló tudást a hivatásom ügyében.

Jöjj, Tudomány Lelke!

Kérlek, hozz elém olyan személyeket, akik ismereteikkel segíteni tudnak útkeresésem folyamán és Feléd egyre közelebb tudnak vezetni.

Jöjj, Erősség Lelke!

Add, a Te lelki erődet, hogy kitartsak a keresésben és soha ne lankadjak el.

Jöjj, Tanács Lelke!

Adj halló füleket, hogy a környezetemben élő kompetens személyek jó tanácsait felfogjam és komolyan vegyem.

Jöjj, Jámborság Lelke!

Töltsd el szívemet az Istenre figyelő és Hozzá hű jámbor és odaadó szívvel, hogy mindenkor Őt Akarjam szolgálni abban a formában, ahogy Ő akarja.

Jöjj, Istenfélelem Lelke!

Szent Erőddel engedd, hogy mindig rendezetten és helyesen szeressem önmagamat, felebarátaimat és Istent, és hogy helyes önismerettel egyre közelebb kerülhessek Istenhez azon az úton melyet Ő megálmodott számomra.

Áldj meg, Mindenható Atyám kegyelmeiddel, hogy Szent Lelked által megőrizd bennem és kiteljesítsd mindazt a jót, amit adni szándékozol és amelyet jóra törekvésemmel elkezdtem befogadni. Amen. 


2014. június 3., kedd

Komáromi Jób ferences papszentelése Pasaréten

"Hivatásunk egy nagy ajándék"

Assisi Szent Klára szavaival kezdődik a galway-i (Írország) klarissza nővérek tanúságtétele hivatásukról.


A közösség honlapja itt található: http://www.poorclares.ie/index.html

Hivatástisztázásról szóló összeállítás a honlapon:




Hiteles szerzetes vagy furcsa szerzet?

A szerzetesi élet keretei önmagukban senki életét nem teszik hitelessé. Istennel megtalálni a bensőséges kapcsolatot és ebben kitartani – más személyes kapcsolatokhoz hasonlóan – csak akkor lesz lehetséges, ha sikerül felszínre engedni, megfogalmazni és Vele megosztani fájdalmat, feszültségeket, csalódást vagy szomorúságot.

Szerzetesi életem kezdetén novíciustársaimmal együtt legfőbb céljaink között tartottuk számon, hogy hitelesek legyünk. Abban a kiváltságban volt részünk, hogy a magyar jezsuiták között imádságos, mély, világlátott lelki embereket ismerhettünk meg, akiknek szavai, csendjei és gyengéd, mégis tekintélyt parancsoló gesztusai leírhatatlan hatással voltak ránk. Mi is ilyenek akartunk lenni, ilyen hatással akartunk lenni az emberekre! Persze ami a részleteket illeti, már nem volt olyan nagy az egyetértés. Egyikünknek  például az tűnt hitelesebbnek, hogy amikor dühös volt valakire, ne titkolja, hanem nyíltan beolvasson. A másik hitelesnek vélte, hogy egy-egy olyan szabályt, amelynek értelméről nem volt meggyőződve, ne is tartson be, hiszen az képmutatásnak tűnt volna számára. A harmadik úgy igyekezett hiteles lenni, hogy önkéntelenül is használni kezdte az általa ilyennek tartott rendtársak szófordulatait és néha még hanghordozását is, miközben nyíltan hangoztatta elhatárolódását másoktól, számára kevésbé hitelesektől. Az meg át sem futott volna a gondolataink között, hogy amikor a csuda nagy hitelességre vágyunk, valójában talán inkább a rendtársaink némelyike felé áradó megbecsülést, tiszteletet és szeretetet áhítozzuk a magunk számára is. Sokan voltunk, és sokféleképpen voltunk éretlenek.

Nem csoda, hogy a szerzetesnövendékek figyelme a hitelesség kérdésére összpontosul. A látszat és a mögöttes, de lényegibb tartalom megfelelő viszonya az Evangéliumról való tanúságtétel alapvető feltétele. Nem lehetne-e elvárni, hogy a kettő egybeessen? Az evangélium hirdetője legyen Isten embere, és ez látsszon is meg rajta. A valóság azonban ennél összetettebb. Milyen egyszerű lenne, ha a szerzetesi hivatást választó fiatalemberen a szülei és egy-egy hozzájuk ragaszkodó kortársuk rögtön látnák a hivatás jeleit, és nagylelkűen, örömmel engednék őket útjukra. Ha nem kellene megküzdeni a látszattal, miszerint az illető elrontja az életét, menekül a világból, vagy éppen hálátlan akar lenni szülei iránt, akik annyi reményt helyeztek bele. Talán éppen a szerzetesi ház vagy a papi ruha, amely eredeti célja szerint segíthetne kifejezni, megmutatni valamit a lényegből, válhat szimbólumává a gyanakvásnak is: mit rejtenek a vastag falak, mit fed a fekete ruha? Miért kell elkülönülni? Nem lenne-e transzparensebb, hitelesebb az emberek közé vegyülő, semmit sem takargató életmód?

A látszat és a mögöttes lényeg feszültségén a külső jelek elhagyása mit sem enyhít, bármennyire is úgy tűnhetett néhány évtizede, hogy a kilépés a falak mögül, vagy a ruha feltűnésmentesre cserélése természetesebbé teszi a szerzetesi életet. A látszat és a mögöttes lényeg problémája nem tűnt el, legfeljebb más színt kapott, amint az egész kérdés egy szinttel mélyebbre helyeződött. Mit teszek azért, mert szívből jön, meggyőződésből fakad, és mit azért, hogy ne okozzak csalódást? Miért történik voltaképpen, hogy elvárásoknak akarok megfelelni, amikor a külső látszat fenntartása már egyre terhesebb, amikor belső ellenkezést, haragot vagy szorongást vált ki, feleslegesen apasztja erőimet? És hogy-hogy oly régóta állok látszatok fenntartásának szolgálatában, anélkül, hogy ennek egyáltalán tudatára ébredtem volna? Ezek a kérdések már nem pusztán a szerzetesekéi, hanem közös emberi kérdések.

A szerzetesi élet keretei önmagukban senki életét nem teszik hitelessé. De ha segítenek a felszín mögé látni ezekben a pszichológiai jellegű kérdésekben is, akkor nagy lendületet adhatnak. Istennel megtalálni a bensőséges kapcsolatot és ebben kitartani – más személyes kapcsolatokhoz hasonlóan – csak akkor lesz lehetséges, ha sikerül felszínre engedni, megfogalmazni és Vele megosztani fájdalmat, feszültségeket, csalódást vagy szomorúságot. Itt, Isten előtt kell elsősorban engedni, hogy a lényeget eltakaró látszat lelepleződjön. Ami a pszichés világomban önmagában nem találna megoldást, az Isten jelenlétének, vigasztalásának keresése közben tisztulhat, egyszerűsödhet, feloldódhat. A szerzetesi élet kezdetének védett közege, a noviciátus elsősorban ennek feltételeit akarja biztosítani. A védettség persze nem egyszerűsíthető le a rendház kapuinak bezárására. Inkább sok olyan elemre van szükség, mint a figyelmes lelkivezetés, vagy a közösségen belüli törekvés a rendtársak közötti minőségi kapcsolatokra.

A „mögöttes lényeg” tehát, amellyel a felszín ellentmondásba kerülhet, nem egyszerűen a személyes életünk mély pszichológiai dimenziójában rejlik – ide értve a felmérhetetlenül hatalmas tudatalatti világunkat is –, hanem ott, ahol minden pszichológiai törékenységünk és tökéletlenségünk ellenére Isten lelkével tudunk kapcsolatban lenni. Teremtettségünk révén ott ez a pont, ez a képesség minden emberben, bár növekedni sokszor éppen úgy nincs lehetősége, mint az út szélére hullott búzaszemnek. A személyes kapcsolat lehetősége a Teremtővel, a Megváltóval, a Lélekkel sokszor marad kibontatlanul. A szerzetesi képzés első szakasza nem más, mint egy sokszor fájdalmas – persze azért nagy nevetésekkel, felszabadult, bensőséges együttlétekkel, vigasztaló imatapasztalatokkal is tarkított – alászállás az újabb és újabb „felszínek” mögé, a mögöttes lényeg lassan feltáruló, egyelőre még titokzatos, ijesztő, mégis csodálatosan vonzó, és mégis ellenállást kiváltó, és mégis újra meg újra hívogató, gyógyító valósága felé. A hitelesség kérdése, amelyet a felszínen megoldani nem lehet, mert újra és újra mélyebb síkokra helyeződik át és így mindig kisiklik a kezeink közül, itt talál biztos kezdőpontra.

Isten előtt ugyanis nem számít, hogy sikerül-e fenntartani a külső látszatot. Az igazság számít, amelynek fényében a látszat fenntartására irányuló erőfeszítéseink meddőnek és fakónak bizonyulnak. Nem érdemes bizonygatnunk azt sem, hogy – ha nem is sikerül mindent tökéletesen megtennünk – „valójában” mennyi bennünk a jó szándék. Isten igazságával és irgalmával találkozva még máskor közömbösnek tekintett megszokásaink ambivalens volta is megmutatkozik, és feltárulhat ember mivoltunknak az a gyógyíthatatlannak tűnő sebe, amelynek fájdalma magányosságunk, betegségünk vagy kudarcaink pillanatában ér el bennünket. A szerzetesi élet első, lefelé szálló íve eddig a legvégső és legmakacsabb látszatig vezet, amely oly makacsul képes tartani magát a szív és a lélek legrejtettebb zugaiban: hogy a végső szó az emberi mivoltunkkal járó megsebzettségé, a lényünk mélyén feltáruló ürességé, a szorongató hiányé. Mi más mutatkozna meg a tisztánlátás pillanataiban, amikor szégyellni való pótcselekvéseinket, sőt néha nemes terveinket, cselekvési programjainkat is úgy látjuk meg, mint a szorongástól, ürességtől való többé-kevésbé sikeres menekülésünk eszközeit? A lefelé vezető útnak ez a pontja minden másnál félelmetesebb, hiszen itt válik végletessé látszat és valóság feszültsége is: vajon a sebzettség, magány, üresség, ahonnan annyi ismétlődő, de terméktelen hajlam és pótcselekvés származik, a végső valóság- e? Vagy talán csak egy végső látszat, mely eltakarni próbálja a végső Valóságot? A lefelé vezető úton ennek a kérdésnek kell tisztázódnia.

De ez már nem a szerzetes erőfeszítésén múlik. Az ő feladata, hogy ne meneküljön el erről a helyről, míg a Valóság át nem üt a látszaton. A látszatok hatalma, a maga megfoghatatlanságában, itt megtörhet. Itt Isten hitelessége mutatkozhat meg, amelyet, mint minden más ajándékát, meg akar és meg tud osztani velünk.

Amikor ez megtörténik, akkor ezen a legmélyebb ponton megkezdődik a gyógyulás. Itt a forrása az új szabadságnak. Itt a kiindulópontja az új egységnek, amely a látszatoktól szabaduló ember életét újra össze tudja fogni. Olyan pszichológiai jelenségek, mint csalódás, félelem, harag, továbbra is megmutatkoznak majd, de nem uralkodnak el egészen, mert fontosabbá válik a kérdés, hogy sikerül-e az Úrral maradni ezekben is. Képtelennek tűnő elvárások, terhes kötelezettségek és reprezentációs események sem hiányoznak majd, de ezeket is örömtelibbé, szabadabbá, emberibbé teheti, ezek is a kreativitás helyeivé változhatnak, ha a nyitottság Isten Lelkére meg tud maradni.

Sokan sokfélék vagyunk, nem csoda, hogy a jelenségek különböző szintjein keressük a lényeget. Van, aki a külső tevékenységben, hogy egyetlen alkalmat se mulasszon el, amikor értékeset tehet, másoknak segíthet – mégiscsak az a fontos, nem? A többi csak lelkizés. Másvalaki számára a személyesebb, pszichológiai szint jelenti a mélységet. Önismeret és sokféle gyermekkori sebzettségből való gyógyulás nélkül nemigen lehet boldog az ember, nem igaz? Hiszen saját mélységeivel való találkozás nélkül sosem lesz szabad tudat alatti szorongásaitól, elkerülő mechanizmusaitól. Megint mások a legmélyebb, misztikus szintre teszik a hangsúlyt, ahol közvetlenül találkozhat a lélek Istennel, és amelyért akkor is érdemes akár éveken át is imádkozni, ha látszólag nem történik semmi – mert ugye mégiscsak fontosabb, hogy létünk alapjainál legyünk kapcsolatban Istennel, mint hogy felszínes aktivizmussal és pszichologizálással vesztegessük időnket?

Örömhír, hogy az Evangélium nem helyezi előtérbe sem a látható szintet, sem a pszichológiai vagy spirituális mélységet a másik kettő rovására. Örökli a kezdettől fogva neki készített országot, aki egyszerűen inni adott a szomjazónak, minden különösebb spirituális mélység nélkül is. Jut bőven figyelem az érzelmi életre is: boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak – ha ebből az adott pillanatban nem is éreznek sokat –, és fontos tudni örülni is: „Ismét mondom, örüljetek.” És nem lehetne hangsúlyosabb a hétköznapi, valós misztika sem: „Maradjatok bennem, és én tibennetek.” Ez a három, a külsőleg látható viselkedés, a mély érzelmi élet és a titokzatos, bensőséges egység Istennel egybefonódik Jézus életében. És a miénkben is, legalábbis legszebb, leginkább emberi, leginkább Jézushoz hasonló időszakainkban.

Lukács János SJ

Forrás: A Szív folyóirat 2014. április




2014. június 1., vasárnap

Elköteleződés előtt kísértések idején

Fogadalomtétel előtt illetve fogadalomújítás előtt (ahol a megújítás nem csak „jelképes”) gyakran megkörnyékezheti a fogadalomra készülőt a kísértés, hogy valóban ez e az ő útja, erre hívta e az Úr, vagy egy másik vágányon kéne futnia élete vonatának.

Jézus is háromszor kísértetett meg - mi is megpróbáltatunk.
Ebben a helyzetben nagyon meg kell különböztetni a belső hangokat és nagyon erősen kell imádkozni és ha kell átbeszélni a lelki vezetővel a lehetőségeket, mert ha már egyszer döntöttünk valamely út mellett, és annak szeretnénk mintegy feltéve az i-re a pontot letenni a fogadalmat illetve tovább lépni az úton és megújítani a fogadalmat, kicsi az esélye, hogy az Úr egy teljesen más útra hívna minket: ha a vonat nem marad a sínen, könnyen kisiklik.

Meg kell tehát különböztetni, hogy valóban a jóra, az Isten akarata szerint való útról vagy a nem előre vivő más hangról, érzésről van-e szó, és tényleg nem ez a mi utunk. Eddigi tapasztalatom alapján ilyen helyzetben inkább a kísértő próbálkozásáról van szó, Aki nem állhatja, ha Isten közelebbi szolgálatára kötelezi el magát valaki és teljesen Neki szenteli az életét. Mindent latba vesz, különösen egy ilyen komoly kegyelemmel járó és Isten felé nagy bizalommal teljes lépés esetén.

Véleményem szerint aki előre haladott úton jár a megszentelt hivatás útján és ezt komoly előkészületek előzték meg és hosszú évek alatt kitartott valaki Isten szeretetében és szolgálatában, ha mégis meggondolja magát még akár a fogadalom letétele után is erre van egyházjogi lehetőség, de a meghívásának így nem fog eleget tenni. Vissza lehet utasítani a hivatás kegyelmét, de úgy érzem itt a földön és majd a túlvilágon is akkor lesz Isten terve szerinti az ember élete, ha mégis minden kísértés és megpróbáltatás ellenére kitart az ember és elköteleződik, fogadalommal is megerősíti Isten melletti döntését és rábízza életét a Kegyelemre.

Az alap megkülönböztetés - a váltón való keresztülhaladás - szerintem sokkal előbb megtörténik, hogy családos vagy megszentelt életre szól-e a meghívás, minthogy egy lélek fogadalomtétel elé kerül, ezért érzem inkább kísértésnek az ilyen irányú töprengéseket. Ha ezt valaki komolyan imádságban Isten színe előtt meghozott döntéssel éli meg és úgy lép tovább a fogadalom felé, bízhat az Úr segítő pártfogásában, hogy kísértések idején sem az elköteleződés előtt sem utána nem fogja elhagyni. Kísértés idején az ima és a lelki vezető segítsége mellett alaposan érdemes végig gondolni, hogy tényleg az a közösség vagy megszentelt életút forma a miénk.

A jó első (hogy családos vagy megszentelt útra hív e az Úr) és második (hogy közösségen belül vagy kívül kell e megszentelt úton járni) – de akár harmadik szintről is beszélhetünk, hogy konkréten mely közösség vagy közösségen kívüli út a legjobb életünkben - szintű megkülönböztetéshez, a kísértések idején való helytálláshoz sok erőt és kegyelmet kívánok minden hivatását még kereső és már megtalált - és töprengő – testvéremnek.