A szerzetesi élet keretei önmagukban senki életét nem teszik hitelessé. Istennel megtalálni a bensőséges kapcsolatot és ebben kitartani – más személyes kapcsolatokhoz hasonlóan – csak akkor lesz lehetséges, ha sikerül felszínre engedni, megfogalmazni és Vele megosztani fájdalmat, feszültségeket, csalódást vagy szomorúságot.
Szerzetesi életem kezdetén novíciustársaimmal együtt legfőbb céljaink között tartottuk számon, hogy hitelesek legyünk. Abban a kiváltságban volt részünk, hogy a magyar jezsuiták között imádságos, mély, világlátott lelki embereket ismerhettünk meg, akiknek szavai, csendjei és gyengéd, mégis tekintélyt parancsoló gesztusai leírhatatlan hatással voltak ránk. Mi is ilyenek akartunk lenni, ilyen hatással akartunk lenni az emberekre! Persze ami a részleteket illeti, már nem volt olyan nagy az egyetértés. Egyikünknek például az tűnt hitelesebbnek, hogy amikor dühös volt valakire, ne titkolja, hanem nyíltan beolvasson. A másik hitelesnek vélte, hogy egy-egy olyan szabályt, amelynek értelméről nem volt meggyőződve, ne is tartson be, hiszen az képmutatásnak tűnt volna számára. A harmadik úgy igyekezett hiteles lenni, hogy önkéntelenül is használni kezdte az általa ilyennek tartott rendtársak szófordulatait és néha még hanghordozását is, miközben nyíltan hangoztatta elhatárolódását másoktól, számára kevésbé hitelesektől. Az meg át sem futott volna a gondolataink között, hogy amikor a csuda nagy hitelességre vágyunk, valójában talán inkább a rendtársaink némelyike felé áradó megbecsülést, tiszteletet és szeretetet áhítozzuk a magunk számára is. Sokan voltunk, és sokféleképpen voltunk éretlenek.
Nem csoda, hogy a szerzetesnövendékek figyelme a hitelesség kérdésére összpontosul. A látszat és a mögöttes, de lényegibb tartalom megfelelő viszonya az Evangéliumról való tanúságtétel alapvető feltétele. Nem lehetne-e elvárni, hogy a kettő egybeessen? Az evangélium hirdetője legyen Isten embere, és ez látsszon is meg rajta. A valóság azonban ennél összetettebb. Milyen egyszerű lenne, ha a szerzetesi hivatást választó fiatalemberen a szülei és egy-egy hozzájuk ragaszkodó kortársuk rögtön látnák a hivatás jeleit, és nagylelkűen, örömmel engednék őket útjukra. Ha nem kellene megküzdeni a látszattal, miszerint az illető elrontja az életét, menekül a világból, vagy éppen hálátlan akar lenni szülei iránt, akik annyi reményt helyeztek bele. Talán éppen a szerzetesi ház vagy a papi ruha, amely eredeti célja szerint segíthetne kifejezni, megmutatni valamit a lényegből, válhat szimbólumává a gyanakvásnak is: mit rejtenek a vastag falak, mit fed a fekete ruha? Miért kell elkülönülni? Nem lenne-e transzparensebb, hitelesebb az emberek közé vegyülő, semmit sem takargató életmód?
A látszat és a mögöttes lényeg feszültségén a külső jelek elhagyása mit sem enyhít, bármennyire is úgy tűnhetett néhány évtizede, hogy a kilépés a falak mögül, vagy a ruha feltűnésmentesre cserélése természetesebbé teszi a szerzetesi életet. A látszat és a mögöttes lényeg problémája nem tűnt el, legfeljebb más színt kapott, amint az egész kérdés egy szinttel mélyebbre helyeződött. Mit teszek azért, mert szívből jön, meggyőződésből fakad, és mit azért, hogy ne okozzak csalódást? Miért történik voltaképpen, hogy elvárásoknak akarok megfelelni, amikor a külső látszat fenntartása már egyre terhesebb, amikor belső ellenkezést, haragot vagy szorongást vált ki, feleslegesen apasztja erőimet? És hogy-hogy oly régóta állok látszatok fenntartásának szolgálatában, anélkül, hogy ennek egyáltalán tudatára ébredtem volna? Ezek a kérdések már nem pusztán a szerzetesekéi, hanem közös emberi kérdések.
A szerzetesi élet keretei önmagukban senki életét nem teszik hitelessé. De ha segítenek a felszín mögé látni ezekben a pszichológiai jellegű kérdésekben is, akkor nagy lendületet adhatnak. Istennel megtalálni a bensőséges kapcsolatot és ebben kitartani – más személyes kapcsolatokhoz hasonlóan – csak akkor lesz lehetséges, ha sikerül felszínre engedni, megfogalmazni és Vele megosztani fájdalmat, feszültségeket, csalódást vagy szomorúságot. Itt, Isten előtt kell elsősorban engedni, hogy a lényeget eltakaró látszat lelepleződjön. Ami a pszichés világomban önmagában nem találna megoldást, az Isten jelenlétének, vigasztalásának keresése közben tisztulhat, egyszerűsödhet, feloldódhat. A szerzetesi élet kezdetének védett közege, a noviciátus elsősorban ennek feltételeit akarja biztosítani. A védettség persze nem egyszerűsíthető le a rendház kapuinak bezárására. Inkább sok olyan elemre van szükség, mint a figyelmes lelkivezetés, vagy a közösségen belüli törekvés a rendtársak közötti minőségi kapcsolatokra.
A „mögöttes lényeg” tehát, amellyel a felszín ellentmondásba kerülhet, nem egyszerűen a személyes életünk mély pszichológiai dimenziójában rejlik – ide értve a felmérhetetlenül hatalmas tudatalatti világunkat is –, hanem ott, ahol minden pszichológiai törékenységünk és tökéletlenségünk ellenére Isten lelkével tudunk kapcsolatban lenni. Teremtettségünk révén ott ez a pont, ez a képesség minden emberben, bár növekedni sokszor éppen úgy nincs lehetősége, mint az út szélére hullott búzaszemnek. A személyes kapcsolat lehetősége a Teremtővel, a Megváltóval, a Lélekkel sokszor marad kibontatlanul. A szerzetesi képzés első szakasza nem más, mint egy sokszor fájdalmas – persze azért nagy nevetésekkel, felszabadult, bensőséges együttlétekkel, vigasztaló imatapasztalatokkal is tarkított – alászállás az újabb és újabb „felszínek” mögé, a mögöttes lényeg lassan feltáruló, egyelőre még titokzatos, ijesztő, mégis csodálatosan vonzó, és mégis ellenállást kiváltó, és mégis újra meg újra hívogató, gyógyító valósága felé. A hitelesség kérdése, amelyet a felszínen megoldani nem lehet, mert újra és újra mélyebb síkokra helyeződik át és így mindig kisiklik a kezeink közül, itt talál biztos kezdőpontra.
Isten előtt ugyanis nem számít, hogy sikerül-e fenntartani a külső látszatot. Az igazság számít, amelynek fényében a látszat fenntartására irányuló erőfeszítéseink meddőnek és fakónak bizonyulnak. Nem érdemes bizonygatnunk azt sem, hogy – ha nem is sikerül mindent tökéletesen megtennünk – „valójában” mennyi bennünk a jó szándék. Isten igazságával és irgalmával találkozva még máskor közömbösnek tekintett megszokásaink ambivalens volta is megmutatkozik, és feltárulhat ember mivoltunknak az a gyógyíthatatlannak tűnő sebe, amelynek fájdalma magányosságunk, betegségünk vagy kudarcaink pillanatában ér el bennünket. A szerzetesi élet első, lefelé szálló íve eddig a legvégső és legmakacsabb látszatig vezet, amely oly makacsul képes tartani magát a szív és a lélek legrejtettebb zugaiban: hogy a végső szó az emberi mivoltunkkal járó megsebzettségé, a lényünk mélyén feltáruló ürességé, a szorongató hiányé. Mi más mutatkozna meg a tisztánlátás pillanataiban, amikor szégyellni való pótcselekvéseinket, sőt néha nemes terveinket, cselekvési programjainkat is úgy látjuk meg, mint a szorongástól, ürességtől való többé-kevésbé sikeres menekülésünk eszközeit? A lefelé vezető útnak ez a pontja minden másnál félelmetesebb, hiszen itt válik végletessé látszat és valóság feszültsége is: vajon a sebzettség, magány, üresség, ahonnan annyi ismétlődő, de terméktelen hajlam és pótcselekvés származik, a végső valóság- e? Vagy talán csak egy végső látszat, mely eltakarni próbálja a végső Valóságot? A lefelé vezető úton ennek a kérdésnek kell tisztázódnia.
De ez már nem a szerzetes erőfeszítésén múlik. Az ő feladata, hogy ne meneküljön el erről a helyről, míg a Valóság át nem üt a látszaton. A látszatok hatalma, a maga megfoghatatlanságában, itt megtörhet. Itt Isten hitelessége mutatkozhat meg, amelyet, mint minden más ajándékát, meg akar és meg tud osztani velünk.
Amikor ez megtörténik, akkor ezen a legmélyebb ponton megkezdődik a gyógyulás. Itt a forrása az új szabadságnak. Itt a kiindulópontja az új egységnek, amely a látszatoktól szabaduló ember életét újra össze tudja fogni. Olyan pszichológiai jelenségek, mint csalódás, félelem, harag, továbbra is megmutatkoznak majd, de nem uralkodnak el egészen, mert fontosabbá válik a kérdés, hogy sikerül-e az Úrral maradni ezekben is. Képtelennek tűnő elvárások, terhes kötelezettségek és reprezentációs események sem hiányoznak majd, de ezeket is örömtelibbé, szabadabbá, emberibbé teheti, ezek is a kreativitás helyeivé változhatnak, ha a nyitottság Isten Lelkére meg tud maradni.
Sokan sokfélék vagyunk, nem csoda, hogy a jelenségek különböző szintjein keressük a lényeget. Van, aki a külső tevékenységben, hogy egyetlen alkalmat se mulasszon el, amikor értékeset tehet, másoknak segíthet – mégiscsak az a fontos, nem? A többi csak lelkizés. Másvalaki számára a személyesebb, pszichológiai szint jelenti a mélységet. Önismeret és sokféle gyermekkori sebzettségből való gyógyulás nélkül nemigen lehet boldog az ember, nem igaz? Hiszen saját mélységeivel való találkozás nélkül sosem lesz szabad tudat alatti szorongásaitól, elkerülő mechanizmusaitól. Megint mások a legmélyebb, misztikus szintre teszik a hangsúlyt, ahol közvetlenül találkozhat a lélek Istennel, és amelyért akkor is érdemes akár éveken át is imádkozni, ha látszólag nem történik semmi – mert ugye mégiscsak fontosabb, hogy létünk alapjainál legyünk kapcsolatban Istennel, mint hogy felszínes aktivizmussal és pszichologizálással vesztegessük időnket?
Örömhír, hogy az Evangélium nem helyezi előtérbe sem a látható szintet, sem a pszichológiai vagy spirituális mélységet a másik kettő rovására. Örökli a kezdettől fogva neki készített országot, aki egyszerűen inni adott a szomjazónak, minden különösebb spirituális mélység nélkül is. Jut bőven figyelem az érzelmi életre is: boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak – ha ebből az adott pillanatban nem is éreznek sokat –, és fontos tudni örülni is: „Ismét mondom, örüljetek.” És nem lehetne hangsúlyosabb a hétköznapi, valós misztika sem: „Maradjatok bennem, és én tibennetek.” Ez a három, a külsőleg látható viselkedés, a mély érzelmi élet és a titokzatos, bensőséges egység Istennel egybefonódik Jézus életében. És a miénkben is, legalábbis legszebb, leginkább emberi, leginkább Jézushoz hasonló időszakainkban.
Lukács János SJ
Forrás: A Szív folyóirat 2014. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése