2015. október 25., vasárnap

Magánfogadalmat élni a világban


A megszentelt világi hivatásról

Mai modern világunkban egyre nagyobb szükség van arra, hogy ne csak elzárt hagyományos monasztikus közösségekben élő személyek éljenek megszentelt élethivatást, hanem legyenek olyanok, akik a világban élve teszik ezt és elvegyülve a világban éljék meg fogadalmukat Istent szolgálva. 

A megszentelt világi hivatást lehet közösségekben is megélni, mint például a világi intézmények és apostoli élet társaságai, de hivatalos közösség nélkül is, mint például a szüzek rendjében, - ahol nem kötelező, de lehetséges a közösségben való élet - és a magánfogadalomban élve, ahol, ha szükségét érzi valaki, járhat közösségbe, de nem írja elő a hivatalos közösséget az Egyházi Törvénykönyv. Az egyházmegyés konszekrált remeteség a világtól valós elkülönülés miatt teljesen más helyzetű, ők imádságaikkal és önmegtagadásukkal egyedül élve esdik le a kegyelmet a lelkek javára.

A megszentelt világi hivatást lehet ahhoz hasonlítani, mint amikor a kovászt kenyér sütésekor beleteszik a tésztába és az egész kovász megkel: "Azután egy másik példabeszédet mondott nekik: Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet egy asszony megfogott, és belekeverte három merőnyi lisztbe, amíg meg nem kelt az egész." Máté 13, 33.
Lehet a sóhoz is hasonlítani a világban maradó megszentelt személyt: "Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, mint hogy kidobja és széttapossa az ember." Máté 5, 13.

A világban égő lámpás fényéhez is hasonlítható ez az élet Jézus szavai alapján: "Ezután így folytatta: „Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék?" Márk 4, 21.

Mindhárom példa igaz minden keresztény emberre, aki az életszentségre törekszik, de a megszentelt személyekre meghívásuk alapján életvitel szerűen igaznak kell, hogy legyen, akiknek élethivatása különösen is az, hogy egy életen át tisztán megőrizzék az élesztőt, a só erejét illetve a fényt védelmezzék, hogy értékeiket megoszthassák azzal a közeggel, amelyben élnek.

Két lábbal a Földön, de az Égbe kapaszkodva

A magánfogadalmas hivatalos közösség nélküli személynek önállóan kell élnie a világban, képzettségének és lehetőségeinek megfelelően munkával kell fenntartania magát és emellett kell Istenbe gyökerező életet élnie. A munkahely nehéz evangelizációs terep, - olyan mint az ugar, a mai Istent sokszor nélkülöző világunkban még a kereszténynek mondott Európában is - ahol tanúságot tesz bár rejtetten, mivel általában nem tudják róla, hogy fogadalmas és nincs habitusa. Emellett a napi szentmisére és szentségimádásra és más imákra - például zsolozsma és Rózsafüzér - törekvő élet a sajátja, amelyhez néha kevés a nap 24 órája, de próbálni kell jó időbeosztással testi és lelki egyensúlyra törekedni. Két lábbal a földön kell élni, de az Égbe kapaszkodva.

A világban, de nem a világból

A magánfogadalmat meg lehet a világban élni, de mindenek előtt szem előtt kell tartani, hogy amellett, hogy teljesen a világban élnek, nem a világból valók, hanem keresztényekként és fogadalmasokként első sorban Isten Országát építik, ott ahol vannak. Nehézségeiket Krisztus Testében megélve az Ő kereszt áldozatával egyesítik és felajánlják az emberiségért engesztelésül a világ bűneiért, első sorban a környezetükben levő lelkek lelki üdvéért.

Munka és szolgálat

A létfenntartáshoz szükséges munkavégzés mellett próbálni érdemes lehetőséget teremteni az Egyház szolgálatára is. Ha van közösség ezt annak keretein belül meg lehet tenni, de ha nincs, akkor a szentmise templomában ahova eljár a magánfogadalmas lehet a templom szolgálataiba a lehetőségekhez mérten bekapcsolódni.

Fogadalmat élni a világban

Magánfogadalmat lehet a világban élve tenni, amely lehet mindhárom evangéliumi tanácsra tett fogadalom pap vagy püspök előtt, de csak tisztasági fogadalom is. Ha nincs professio, azaz hármas fogadalom, az engedelmességég szegénység akkor is megélhető, mert Isten Országa szolgálatában odaszentelődve élni a világban csak a feltétlenül szükséges javakkal és a lelki vezetőnek vagy közösségi elöljárónak való engedelmességgel lehetséges.

Miért magánút?

Megszentelt életet élni főként közösségben megszokott, de vannak olyan lelkek, akiket Isten egy különleges útra hív meg ennek lehet több oka például családi ok, életkor vagy betegség, amikor egy magánfogadalommal élhető csak meg a megszentelt út. Ez az út nem magától a lélektől a saját elgondolása alapján születik, hanem a látszólag korlátoknak tűnő helyzetjelző fényekhez igazodva életútjuk során ez válik nyilvánvalóvá követendő életmódként. Hivatalos közösségek vannak, ahol magánfogadalmat tesznek és a hivatalos közösség nélküli magánfogadalmasnak is lehet valamilyen szinten közösséghez társulni. Ha nincs közösség semmilyen szinten akkor ezt egy keresztként is fel lehet fogni, amely felajánlható, mivel egy közösségnek nagy megtartó ereje van, és ezen az úton kell az Úr szőlőjében munkálkodni.





Szent Ferenc útján

2015. október 18., vasárnap

A papi hivatás útjain



Tűnődések a papi hivatásról, az értékek ütközéséről, kihívásokról…

Hívás


Sokszor van olyan tapasztalata az embernek, hogy amikor megy az utcán, az úton, egyszer csak megpillant a messzeségben valakit, aki úgy tűnik, kezével integet, mintha hangfoszlányok is érkeznének, mintha hívna - hív magához. Ezek a jelek. Olyan jelek, amelyekből sejtjük, tudjuk, hogy az a valaki hív, vár. Ezért aztán közeledünk feléje. S ahogy közeledek feléje, lassan kibontakozik valami, láthatóvá, hallhatóvá, érezhetővé válik, aki hív. És kialakul egy élő, személyes kapcsolat. Elkezdünk beszélgetni.
 

Hivatás. Papi hivatás. Erről már a hit nyelvén kell szólni. A hit az, ami kiszűri az isteni hívó szót a mindenfajta hangzavarból. Az isteni hívó szó teremtő szó, hatékony alkotás. Amikor hív, akkor ad valamit. Nemcsak „rátesz egy útra". Ezért a hivatás egyértelműen ajándék is. Isten nem önmagában érthető szó által hív, hanem adományainak szavával. Egy belső követelmény az értékek felé. Mire, merre hív az isteni szó? A csend, a közeledés, mindennap egy kicsit közelebb ülök hozzá, hagyom magam megszelídíteni, és a beszélgetések megmutatják. Itt már ezek a jelek. Már nem az emberi szem, az emberi fül. Már nem ezek a jelek. Sokkal inkább a belső hallás, látás, rálátás. A hitben való rálátás adottságaimra, képességeimre, talentumaimra, helyzetekre, körülményekre, hivatásomra és kihívásokra.

Az értékek összeütközése

Krízis, válság, gazdasági és értékválság. Mindennapos szavak lettek. Napi szóhasználat. Az értékválság kérdése szinte mindenre kiterjed: egyházra, vallásra, az élet értelmére, családokra, fiatalokra, idősekre, politikára, gazdasági életre. De ez nem új keletű. Mármint a válság. Már János apostol írja első levelében: „...minden, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége." (1Jn 2,16) - a világ alapvető „értékei" ezek. S ezek az értékek akkor is krízist okoztak, és ma is teremtik a válságot. Azaz a bírvágy, hatalomvágy és becsvágy. Így nevezi a lelkiségi teológia ezeket. Látszólag felfelé törekvő, de valójában lehúzó szenvedélyek - és ezek megnyilvánulnak. Azt az érzést keltik, mintha jobban otthon lennének az életben. Valójában az életen kívül tartózkodnak.

Mégpedig tartósan. Ez a világ ugyanaz, bennünk is, körülöttünk is. Megnyilvánulási formái ugyanazok. Csak sajátos stílussal rendelkeznek. És koronként változnak. Amit a kor szelleme hozzáad, rárak. És amit gerjeszt. Ma ezt, holnap azt. Az lesz belőle. Lényegében azonban ugyanaz. Általános, tágító meghatározások formájában fogalmazódnak meg. Hogy az ember ne tudja megállapítani biztosan, mi az érték. Mi az igaz érték. Hogy elbizonytalanodjon.

Az üdvörténet jelenlegi szakaszában is egymással keveredik a búza és a konkoly. Az aratásig...

az engedelmesség margójára...


Csúcson lenni. Formában lenni. Elsőnek lenni. s ez neked kijár. Ismerős szavak. Hangzatosak. Vonzóak. A média szavai. A nagyhatalmú médiáé. Ajánlják a világ „értékeit". Felfelé törekvő életvitelt sejtetnek. A hatalomvágy, becsvágy az emberben, amióta ember, mindig is volt, van és lesz. Híressé, ismertté válni, másokon uralkodni: olyan kísértése az embernek, mely gyakran arra készteti, hogy minden lehetséges eszközt felhasználjon ezek elérésére. Rengeteg példa van erre. A történelemben és napjainkban is. Ezernyi és egyre kifinomultabb formában, szépen, stílusosan. Semmitől vissza nem riadva. De hétköznapi biztonságuk álarca mögött lassan leleplezik valódi arcukat.

A jézusi szavak is elhangzanak, ismételten: „Közöttetek azonban ne így legyen... a legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna" (Lk 22,26). Beszél az utolsó hely elfoglalásáról is. Ő maga alázatból, szolgálatból példát is statuált - nekünk, hogy ezt, és csak ezt kövessük ön-felejtő formában. Hiszen ő volt, aki ön-magát megalázta és kiüresítette. (Jn 13,14-15; Fil 2,7-9). Elegendő indítékot adott számunkra.

a tisztaság margójára...

Sajátságos vívmány jelent meg a mai korban. Régebb mint rejtőző felbomlás jelentkezett. A korszellem felszabadította az embert. Az önállóság felé tapogatózó magamentés ösztönével és eszméivel szakít a mindeddigivel. Ma a „béklyókat" lerázva, előítélet-mentesen már a szavakban is engedékenyebb lett. Nemcsak tetteiben. Régebb inkább tetteiben volt engedékenyebb. S itt gondolhatunk a hanyatló Római Birodalomra vagy a reneszánsz kori kisiklásokra. Szóban azért elítélték mindezt. Akkoriban még megvoltak az erkölcsi normák. Legalábbis ehhez tartották magukat. Ma a szavak és a tettek terén más van. És ezt alapvető emberi szabadságjognak nevezik. A csiszolt együttélés szabályait dolgozták ki. És társadalmi látás lett. Programszerűen.

Pedig viszony van Isten és a teremtett világ között. Úgy tevékenykedik, hogy a dolgok valamit tartalmazzanak abból, amit teremt. Ebből következik, hogy az ember feladata megkeresni a teremtményekben, a másik emberben lakozó isteni gondolatot, és azt tisztelje. Ez a tisztelet a helyes kapcsolatformálásra való alapvető készség. A lelkek egybekötöttségét célozza meg. A tisztelet tiszta. Egy erkölcsi igény a társadalmi érintkezésben. És Isten messze tekintő szándékát sejteti. Az igazi kapcsolat, mely a teremtményeket összefűzi, az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm. Más lenne minden, ha megértenénk a bizalom, a hitelesség és a tisztelet közti összefüggéseket.

a szegénység margójára...

Szerezd meg. Legyen a tiéd. Hisz megérdemled. És boldog lehetsz. Hirdetik. És mutatnak példákat is. Pénzes emberek. Vagyonosak. Újgazdagok. Támogatók. Minden kisebb megmozdulást szponzorizálnak. Hogy nevük megjelenhessen. Hogy mások olvassák. Hogy még jobban kiemelkedjék dekoráló kortársaitól. Mohó, mint egy felkapaszkodó. Hiszen ezen életforma magasiskoláját kijárta. Követésre buzdítanak. Hangosan, zajosan. Gyorsulásában riasztó lapossága és félelmetes szellemte-lensége. Áttelepül mindenhová, minden ingerével. Tetszetősen és gyorsan foszladozóan. Ha nagyobb tőkével rendelkezel, akkor a társadalomnak hasznos intézményeket tudsz létrehozni, akkor az emberekért teszel valamit - mondják a lelkiismeretes gazdagok. Halkan, és meg is teszik. De kevesen vannak. Jóval több a tobzódó, a fényűző életmódú, a halmozó, a feleslegesen költekező. Akik nem tudnak adakozni. Még a feleslegből sem. Nemhogy úgy adjanak, hogy az fájjon. Bírvágy. A szem kívánsága ez. Az önzés. Az „ÉN". Csak az Enyém. Csak Nekem. Csak Magamnak. Ezt is, azt is. Ebből is, abból is. És mások éheznek. Leírhatatlan nyomorban élnek. Millióan.

Pedig - ahogy Jézus mondja: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa" (Mt 5,3). Aki megtapasztalja Krisztus gazdagságát, az lesz szívében szegény. Lelki szegény. Mert Krisztus magához vonzza a lelket, és az ember bensejét teljesen átalakítja. Aki nem él Isten vonzásában, nem tud szegény lenni. Legalábbis boldog lelki szegény. Másképpen: akkor lehetünk teljesen szegények, ha megtapasztaltuk a gazdag Isten szerető jelenlétét. A lélekben szegény adományból él, és amije van, azt tovább tudja adni. Mert szabad. Mások jóságára támaszkodik. Mert bízik nagyon, gyermekként, a gondviselő Atyában. Kap, de nem halmoz. Ad, amije van, s ha nincs mit, akkor önmagát ajándékozza, idejét, szolgálatát. Másoknak.

Kihívások...

Gazdasági és társadalmi változások folyamatban. Folyamatosan. Emiatt új típusú kihívások és feladatok várnak a lelkipásztorokra. Manapság a lelkipásztor számára nem elégséges pusztán a teológia elsajátítása; ha valóban meg akarja szólítani az egyházközség tagjait, akkor ismernie és értenie kell a társadalomban lejátszódó folyamatokat

Számos település elöregszik. Fogy a hívek száma. Kevés a születés. Az értelmiség elköltözik. Több helyen nincs iskola. Nincs orvos. A lelkipásztor mint a közösség képviselője egyre többször találkozik olyan helyzetekkel, és ebből fakadóan feladatokkal, melyeket gyorsan, bölcsen és hatékonyan meg kell oldania. Számos esetben különböző hatóságok előtt kell eljárnia: polgármesteri hivatal, önkormányzat, műemlékvédelmi kérdések - és így tovább, ami sokszor a jogszabályok alapos ismeretét, jogi tájékozottságot is megkíván. A hívek is egyre komolyabb kihívások elé állítják a lelkipásztorokat mindennapi ügyeik intézésekor. A lelkipásztort gyakran próbára teszi egy-egy egyházi iskola fenntartása, caritas-létesítmények, alapítványok, egyletek és különféle szervezetek működtetése, pályázatok írása. A hivatalos iratok gyűlnek. Halmozottan. S mindezt nehezíti, sőt hátráltatja a bürokratikus nyelvezet meg a hivatalok felületes hozzáállása. És a sodródásban a néha makacsul visszatérő, egykor elhangzott szó jelzi: valami kezd hiányozni. Az egyetlen nagy szenvedély.

A Kihívás.

A lelkipásztor mindezek mellett, ellenére is: jó pásztor. A Jó Pásztor mintájára. A legnagyobb és a legsürgetőbb kihívása - ez. Az igazi életformája. Belső életelve. Megszokott kép, amint Krisztus vállára veszi az Egy elveszett báránykáját, s viszi vissza a nyájhoz, a többi kilencvenkilenchez. Ma talán a kilencvenkilencet kell keresni - ahogyan Ferenc pápa buzdít -és visszavinni az egyhez. A jó pásztorban van valami. A „juhok illatát hordozó" jó lelkipásztorban van valami, ami izzó éberség. Ahogy figyel, keresi az elveszettet, ahogy nyitogat, ahogy kilép önmagából és elindul a bűn, a szenvedés, a megaláztatás, a fájdalom, az igazságtalanság, a tudatlanság, a vallási közömbösség, mindenféle nyomorúság felé. Oda, ahol fáj az élet. Ferenc pápa ezeket a helyeket a létezés peremvidékének nevezi. Jópásztori szeretete megnyilvánul mint irgalom, együttérzés. Személyének legbensőbb közzéppontját, szívét kitárja a másik fájdalmának, elesettségének. Ez az irgalmasság gyöngéd. A bensőség különös atmoszférája valósul meg abban, aki irgalmas, együttérző, és abban is, akihez az. A jópásztori szeretet az az erő, mely képes egységet teremteni a belső élet és a különféle ténykedések között. Ehhez elengedhetetlen a kapcsolat a Jó Pásztorral. Aki példaképünk. Akiben a vonzóerő olyan nagy, hogy örömmel és szabadon mennek a megígért és vágyva-várt egység felé. (Jn 10,16)
 

P. Szőcs László SJ

A szerző jezsuita pap. 1960-ban született Bukarestben, jelenleg a marosvásárhelyi jezsuita rendház elöljárója, a Gyulafehérvári Főegyházmegye egyik spirituálisa.

Forrás: Keresztény Szó

2015. október 11., vasárnap

Prédikáció a papi hivatásról

Az emberek többsége vagy házasságban, vagy egyedül él, ezt is, azt is normális állapotnak nevezzük. Van azonban egy harmadik állapot is, mely már nem nevezhető normálisnak, mégpedig a papi állapot (és a szerzetesi), mely rendkívüli, és amit az ember nem saját maga választ, hanem Isten hívását követi.


Amikor az Üdvözítő erre a világra jött, és megalapította az Új Szövetséget, 12 férfit hívott meg, akiknek az ő művét kellett folytatniuk. Végigsétált a Genezáreti tó mentén, és magához hívta Pétert és Andrást, Jakabot és Jánost. „Gyertek, kövessetek” – mondta – „s én emberek halászává teszlek benneteket.” (Mt 4,18)
Majd halála és feltámadása után lováról a földre terítette Sault, és a pogányok legnagyobb apostolává tette. Ebben az időben hangja hallható, és ereje az ember érzékszerveivel felfogható volt.

Az Egyház történelme folyamán Urunk újra és újra bejárta a földet és munkásokat hívott szőlőskertjébe. Mindazonáltal hívása ekkor már a legtöbb esetben nem volt akusztikusan érzékelhető úgy, mint az apostolok idejében. De hogyan tudták akkor ezek az emberek Isten hívását mégis meghallani? Hogyan hívja meg Isten övéit az ő szolgálatára? Kiválasztottjainak Isten részben belső indíttatással, részben külső adottságokkal adja tudtára meghívását. E meghívás aztán később az Egyház, a püspök és a rendi elöljáró hívása által nyer megerősítést és lesz megpecsételve.

Kérdésünk tehát az, hogyan lehet ezt az isteni hívást felismerni. E kérdés megválaszolásához néhány példát mutatok be annak illusztrálására, különböző emberek hogyan válaszoltak e hívásra.

Miről lehet az isteni hívást felismerni?
     1. A tiszta szándékról: aki az Egyház papságában valami mást keres, mint Isten dicsőségét és a halhatatlan lelkek üdvét, annak biztosan nincs isteni hivatása.
     2. A szellemi adottságokról: a papi hivatáshoz elengedhetetlenül szükséges a tudás. A leendő papoknak ezért komoly tanulmányokat kell elvégezniük és vizsgákat kell letenniük.
     3. Az erkölcsi adottságokról: a leendő papnak tiszta életet kell folytatnia, le kell tudni mondania a családi életről, és erényes életet kell élnie. (A cölibátus nem – csak – azt jelenti, hogy a papnak önmegtartóztató életet kell élnie, hiszen ez a követelmény minden állapotra érvényes, nem csak a klerikusokéra. A cölibátus a családról, a házasságról való lemondást jelenti.)
     4. Az ima szeretete: a pap az ima embere. Aki nem imádkozik szívesen, annak nem szükséges papnak lennie, hiszen a pap napi elfoglaltságának felét az ima teszi ki: breviárium, rózsafüzér, Biblia-olvasás, lelki olvasmányok, szemlélődés stb.
     5. A lelki és testi egészségről: a pappá szentelés akadályát jelenti például az epilepszia, a süketség, némaság, vakság vagy testi hibák, törpe növés stb.
     Ha ezek az adottságok megvannak és az Egyház a szubdiakónussá való felszenteléssel a hivatást megerősíti, a jelöltnek nem szabad többé kételkednie az isteni hívás meglétében, valódiságában.

Azonban természetesen az is előfordul, hogy mindezen adottságok mellett valaki még sem követi Isten hívását. Sokan követik, de vannak olyanok, akik nem akarják meghallani, megint mások elárulják, és olyanok is akadnak, akik csak kikényszerítik a pappá való szentelésüket.

Nézzük most meg közelebbről négy embernek az isteni szóra adott válaszát:

1. Egy hűségesen meghallgatott elhívás: Jézus idejében élt egy vámos, név szerint Lévi. Napról napra vámszedő padja előtt ülve űzte jól jövedelmező üzletét. Minden vágya és törekvése a pénzre és a nyereségre irányult, és eszébe se jutott, hogy ezen változtasson.
     Egy napon Jézus ment el előtte, és ekkor valami különleges dolog történt. Szemének egyetlen pillantása, egy másik világból érkező villámként, fényként hatolt a lelkébe; egy rövid szó, oly lágy és oly barátságos, és mégis oly parancsoló és ellenállhatatlan: „Kövess engem! Az felállt és mindenét otthagyva követte őt.” (Lk 5,27) Lévi vámosból lett Máté apostol. Teljes erejéből hirdette az örömhírt és megírta az első evangéliumot. Végül boldogan adta oda életét Krisztusért.

2. Egy eljátszott hivatás: élt Jézus idejében egy fiatal gazda, akinek a földi javakból mindene megvolt, amire csak szíve vágyott. És lelke mélyén mégis kielégítetlen volt. Az örök életet kereste, ezért elment az Üdvözítőhöz, letérdelt előtte és áhítatosan megkérdezte: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Jézus így szólt hozzá: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat: ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, apádat és anyádat tiszteld, felebarátodat pedig szeresd úgy, mint tenmagadat.” Az ifjú erre azt válaszolta: „Ezeket mind megtartottam. Mit kell még tennem?” Jézus ekkor rátekintett és így hívta: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” E szavak után az ifjú búsan távozott, „mert nagy vagyona volt”, (Mt 19,16-22)
     Ennek az ifjúnak megvolt az isteni hivatása: ifjúságának ideje kifogástalanul, tökéletesen állt mögötte. Az Üdvözítő ekkor a tökéletesség útját mutatta meg neki, amihez már csak az ő beleegyezése hiányzott. De ezt nem adta meg, helyette szomorúan távozott.
     Mi válhatott volna ebből az emberből, ha elfogadta volna a meghívást, egy Péter, András, Jakab, János, vagy mint a többiek? Az biztos, hogy sok lelket menthetett volna meg. Így azonban… mily szörnyű tragédia!
     Ha az ószövetségi Jónásra gondolunk, aki szintén el akart menekülni az isteni hívás elől, de akit másodszor megtalált Isten kegyelme, a tengerbe dobta, ahonnan a cethal kiköpte, hogy ezután Ninivében 40 ezer embert térítsen meg – felmérhetjük azt a kárt, amit egy megválaszolatlan hivatás okoz.

3. Egy elárult hivatás: amikor Krisztus Urunk tanítványai sorából a 12 apostolt kiválasztotta, akkor iskarióti Júdást is közéjük vette. És Júdás követte őt. Szellemileg és erkölcsileg alkalmas volt a papi hivatásra, és az Úr választása, valamint saját beleegyezése megpecsételte ezt a hivatást.
     Három évig élt az Üdvözítő legnagyobb közelségében, és így szem- és fültanúja lett isteni szavainak és tetteinek. Egy titkos szenvedély, a pénz utáni sóvárgása azonban rabságban tartotta szívét. A gazdagságért mindent hajlandó volt feláldozni. Útjának utolsó állomásai a következők voltak: pénzsóvárságát a hitehagyása követte. Egyike volt azoknak, akiről az eucharisztikus beszéd után az áll a Bibliában, hogy „nem hitt”. (Jn 6,64/71) Ezután jött az árulás, a kétségbeesés és végül az öngyilkosság. Egy elárult hivatás! Jobb lenne az ilyennek, ha meg sem született volna.

4. Egy kikényszerített hivatás: Franciaországban történt, a 18. század végén. Egy fiatal gróf élt Párizsban, Charles Maurice Talleyrand. Abban az időben a főúri családok fiai vagy katonai, vagy papi pályára léptek: mivel Charles sántított, számára a katonai pálya nem jöhetett szóba. Ezért engedett rokonai unszolásának és pap lett, belső elhivatottság, e pálya iránti alkalmasság és hajlam nélkül. Kiváló szellemi képességekkel és tehetséggel rendelkezett, de nem a papi, hanem a világi életre, nem a lelki, hanem a politikai, nem az egyházi és nem a vallási pályára. Isten nem hívta, nem mondta neki: Jöjj és kövess engem! Választásában nem Isten hívó szava, hanem rokonai akarata döntött. 34 éves korára autuni püspök lett. Amikor a francia forradalom kitört, azonnal az Egyház ellenségeinek oldalára állt, elárulta az Egyház és a pápa elidegeníthetetlen jogait. 1789-ben beválasztották a nemzetgyűlésbe, ahol ő indítványozta a papi tized eltörlését és az egyházi javak lefoglalását. Az 1790. június 14-i első nemzeti ünnepen ő tartotta az istentiszteletet a Marsmezőn, s ő volt az első püspök, aki felesküdött az új alkotmányra. Ezért VI. Pius pápa kiközösítette, mire lemondott püspökségéről és egészen az állam szolgálatába állt. 10 éven keresztül volt a köztársaság és Napóleon külügyminisztere, az állam szolgája és az Egyház árulója. VII. Pius pápa 1802-ben, a konkordátum létrejöttében játszott szerepe miatt ugyan feloldotta a kiközösítés alól, de házasságához nem adta meg a diszpenzációt. 84 éves korában halt meg, miután 50 évig az Egyháztól távol és az Egyház ellen dolgozott. Halála napján levelet írt a pápának, amelyben visszavonta és megbánta életének összes tévedését és bűnét, így az utolsó pillanatban megbékélt az Egyházzal és a haldoklók szentségével ellátva hunyt el. Egy kikényszerített hivatás – egy szerencsétlen hivatás!

Csak az Úr hívása és az erre adott őszinte válasz és együttműködés teszi az apostolt gyümölcsöt hozó apostollá!

Imádkozzunk tehát papi hivatásokért, sok papi hivatásért, sok és szent papi hivatásért. Ez Üdvözítőnk egészen különös szívügye volt, mert kevés dolgot fogalmazott meg ilyen egyértelműen és nyomatékosan: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz.” (Mt 9,38)

Ámen.

P. Martin Fuchs - 2008. június 22. Budapest Thököly úti kápolna

Forrás: Katolikus honlap


Hivatástisztázó kurzus a Sacré Coeur Nővéreknél

Békét érzel, belső tér nyílik a lelkedben, ha arra gondolsz, jó lenne teljes szívvel Istent szolgálni? Személyes kapcsolatban vagy Jézussal?  Időnként eljátszol a gondolattal, hogy szerzetesnő légy? Itt a lehetőség tisztázni, Isten meghívott-e szorosabb követésére! A Sacré Coeur nővérek kurzusa konkrét és személyes segítséget ad ahhoz, hogy eldöntsd, melyik életformában teljesedhet ki életed!


Időpontok szombatonként 9-19 óra között:
2015. december 5.
2016. január 9.
február 20.
március 19.
április 9.
április 22 - 24. (Az utolsó alkalom egy egyénileg kísért hivatástisztázó lelkigyakorlat).

Azokat a 24-35 éves lányokat várjuk, akik azt szeretnék eldönteni, hogy van-e szerzetesi hivatásuk.

Helyszín:  1121 Budapest, Zugligeti út 87. Vidékiek számára korlátozott számban szállást tudunk biztosítani.

Mivel a program elemei egymásra épülnek, csak azok jelentkezzenek, akik vállalni tudják, hogy minden alkalmon részt vesznek.

Jelentkezés 2015. december 1-ig a hivatasrscj@gmail.com mail címen. A kurzuson való részvételt egy személyes beszélgetés előzi meg

"Ne téblábolj a parton, vesd magad a folyóba! A Lélek sodrásában biztonsággal eljutsz a kikötőbe." – Barat Szent Magdolna Zsófia, a Szent Szív Társaság alapítónője

Forrás: Sacré Coeur Nővérek