Milyen jó lenne, ha létezne egy olyan internetes felület, ahová az ember lánya betáplálja az adatait, elindít egy hivatáskereső programot vagy kitölt egy hivatáskvízt, és másodperceken belül megjelenne a képernyőn villogva az eredmény: szerzetesi hivatásod van, éspedig a domonkos rendbe. Vagy: családos hivatásod van, és Józsi az igazi. Így aztán biztosak lehetnénk a dologban, mentesülnénk a kételytől. Hááát… Tényleg jó lenne, és tényleg elhinnénk, és tényleg hátradőlnénk, ha egy gép „találná” meg a hivatásunkat? Nem vagyok meggyőződve róla.
A hivatáskeresés valóban fáradságos, és általában nem azonnali célba éréssel járó út, amelynek során apránként adódik össze az összkép és kapunk visszaigazolást arra nézve, hogy jó irányba indultunk el. És mégis, inkább így érdemes járni, mert a saját élethivatásomra nézve nem kívülről fogok választ kapni elsősorban, hanem belülről.
Miért keressem és egyáltalán mit keressek?
Hogy miért fontos egyáltalán megtalálni a hivatásunkat? Talán mert tudjuk, hogy az életet azért kaptuk, hogy valamire odaadjuk, hogy építsük, hogy teljes életet élhessünk. Mert több kell hogy legyen benne, mint sodródni az árral, és engedni, hogy elteljenek fölöttünk céltalanul az évek. Mert hisszük, hogy van valahol helyünk, ahol boldogok lehetünk, és Isten is örömmel látna benne minket. Mindenkinek van hát hivatása, amit meg kell találnia? És legfőképpen: mi az a hivatás, amit keresni kell?
Van a hivatásnak szűk, van tág, és van szó szoros értelmében vett jelentése. A tág értelemben vett hivatás, az, amire minden ember híva van, és amit a léttel együtt kapunk az Istentől: arra vagyunk híva, hogy megtaláljuk őt és boldoggá legyünk. Nyilván ezt is keressük egész életünkben, mégis ritkán gondolunk úgy rá, mint hivatásra – valahol természetes, hogy azt keressük, mitől lennénk boldogok. A szűk értelemben vett hivatás az, amit foglalkozásnak is nevezhetnénk: ehhez is kapcsolódik egy döntés, de ma már egyre képlékenyebb – nincs semmi garancia arra, hogy a jelenlegi foglalkozásom valóban a hivatásom is, és hogy innen megyek majd nyugdíjba. Ez egy olyan „hivatás”, aminek a „hívása” abban áll, hogy mihez érzek affinitást, mire van tehetségem, miben látok fantáziát, és mit kezdenék szívesen az életemmel. Ezt is kereshetjük egy életen keresztül, felülvizsgáljuk, és gyakran leváltjuk, ha jobbra akadunk. Ehhez képest a szó szoros értelmében vett hivatást az életünk egészére vonatkozó döntéshez kötjük: élethivatás, mert egy életre vállalom, mert az egész életemet meghatározza, és mert valaki mellett, a vele való életre teszem le a voksomat. Ez az, amit az életállapotra vonatkozó döntésnek is hívhatnánk. Vannak elemei, amelyek közösek a két másik értelemben vett „hivatással”, mégis valami egészen mást jelent, mint azok.
Ki hív és mire hív?
Ebben az értelemben nézve a hivatást, az ember természetes hivatása az, hogy családot alapítson: Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, és arra rendelte, hogy szaporodjanak, sokasodjanak és hajtsák uralmuk alá a földet (ld. Ter 1,27-28). Ez az a hivatás, amire nem úgy készül fel az ember, hogy vajon Isten erre hív-e, hanem úgy, hogy biztos-e, hogy nem hív másra? A házasságra, a családos életállapotra nem kell külön, speciális meghívás az Istentől: eleve erre kaptunk tőle meghívást a teremtéskor, és amikor Krisztus által és a megváltás rendjében a házasság szentségi rangra emelkedett, az életszentségre és üdvösségre vezető Krisztus-követés rendes útja lett. Éppen ezért mindkét fél részéről tényleges készületet igényel, szentségi jellegénél fogva is úgy kell tudnom fogadni és élni, mint Istentől kapott hivatásomat, és nyilván alkalmasnak is kell lenni rá. És mivel a házasság egy férfi és egy nő szövetsége Isten színe előtt, a döntés innentől azon múlik, hogy egy másik ember engem választ-e, és igent akar-e mondani rám úgy, ahogyan én akarok igent mondani rá. Egyedül ugyanis hiába jutok arra a meggyőződésre, hogy a házasságra van hivatásom. Kell hozzá az a másik, akire a vágyam irányul, akivel együtt akarom leélni az életem, akivel családot, közös gyerekeket akarok, és aki ugyanígy tekint rám, ezzel a kiválasztó szeretettel, mely egyetlenné tesz bennünket egymás számára. A „hívás” egymástól jön, egymás felé.
Amikor Isten hív...
Bizonyos esetekben azonban Isten megteszi, hogy valakit arra hív, hogy ne másik emberrel, hanem vele kössön kizárólagos szövetséget. Ők azok, akik a megszentelt életre, szerzetesi életre, papságra kapnak meghívást. És igen, ehhez kell az Isten külön hívása, amiről meg kell győződnöm, hiszen itt Isten lesz az a másik, aki kiválaszt arra, hogy vele éljek és neki adjam az életem. A hívás ez esetben Istentől jön, személyesen nekem szánva. Ez az, amit igazán, szigorú értelemben vett hivatásnak nevezhetnénk. Mert ezzel az Isten kihív a természetes emberi hivatásból, az önátadásnak egy másik, közvetlen formájára, ami nem természetes, de nem is természetellenes, hanem természetfeletti. Mert mi értelme lenne lemondani egy olyan fantasztikus jó dologról, mint a házasság és a család, hacsak nem valami nagyobb jó érdekében, aki maga az Isten? Ezt a hivatást nem lehet, csak kegyelemből vállalni, ha úgy tetszik Isten iránti szerelemből, mert megragadott az Ő szeretete és nem tudok ellenállni neki – Isten előbb választ ki erre, mint ahogyan mi választjuk ezt a hivatást: a mi választásunk az ő kérdésére adott igen.
Szóval, ha az ember az élethivatását keresi, alapvetően erre a kérdésre kell keresnie a választ: vajon Isten nem hív-e engem is Krisztus szorosabb követésére? Ez egy sokkal természetesebb kérdés, mint első látásra gondolnánk. Alapvetően mindenkiben, aki megtapasztalta Isten iránta való végtelen szeretetét, felmerül legalább egyszer, mert Isten közelsége nagyon vonzó tud lenni. Jó nekünk vele lenni, és akaratlanul is többre vágyunk Belőle.
Mi sem természetesebb tehát, hogy a szívünk felteszi nekünk ezt a kérdést. És van, aki imában és élete jeleiben olvasva arra jut, hogy Isten nem hívja őt szorosabb követésre. Ebben az esetben nyugodtan indul abba az irányba, amely a családos hivatás útja. És vannak, akikben az erősödik meg, hogy Isten szerzetesnek vagy papnak hívja őket.
Nyilván nem úgy megy ez, hogy az ember fizikailag hall valamit, csodát tapasztal, vagy látomása van, hanem úgy működik, mint mindent emberi kapcsolat, barátság, szerelem – és épp emiatt nagyon személyes is. Nincs két egyforma meghívástörténet. Mégis, vannak „közös”, hasonló elemek. Az Isten „megszólít”, azaz megtapasztalom, hogy személyesen közünk van egymáshoz; egyre közelebb kerülök hozzá; életem egyre több területén tapasztalom a jelenlétét és segítségét; szíven üt, megrendít a feltétel nélküli, ingyenes szeretete irántam; kezdek egyre jobban rá támaszkodni; barátokká válunk. És elindul valami több, amikor a barátság szerelemre fordul. Az ember egy szép nap arra ébred, hogy nincs számára Istennél fontosabb barát, személy, valóság az életében, és hogy semmi és senki másra nem vágyik annyira, mint rá. Az Isten utáni vágy egyre fokozódik, Isten szinte ellenállhatatlanul vonzza magához, és a szívében, az imában és az életében érzi az egyre erősödő hívást Isten részéről, hogy hagyjon ott mindent, és kövesse őt. Hogy aztán ez milyen formában történjen, az újabb megkülönböztetést igényel.
A hivatástisztázás útja
Ennek az útnak a járása az, amit hivatáskeresésnek, hivatástisztázásnak szokás nevezni. Istentől várunk visszajelzést arra, amit magunkban bontakozni látunk. Ezért nem lehetséges ez a fajta hivatástisztázás komoly és rendszeres imádság nélkül, az Istennel való őszinte és közeli kapcsolat nélkül. És természetesen nem árt mellénk egy olyan ember, aki Isten közelében él, van megfelelő élettapasztalata és tud segíteni nekünk ebben a kérdésben eljutni a hiteles válaszhoz. Mert néha nem látunk tisztán, és nem árt, ha van valaki, aki vissza tud jelezni, hogy jó fele keresgélsz-e vagy már régen nem arról szól az egész, amiről kellene.
Gyakran hallani azt hivatáskeresés kapcsán, hogy nézd meg magadban a legmélyebb, hiteles vágyaidat, és megtalálod a választ a kérdésre, hogy mi a hivatásod. Van ebben igazság, hiszen a kegyelem a természetre épít, ahogyan a teológia szokott fogalmazni. De a vágyak önmagukban még nem az egyetlen, és nem is mindenáron bombabiztos eligazodási pontok. Fontos, hogy felismerd, hogy vannak kisebb és kevésbé fontos, meg mély és komoly, meghatározó vágyaid, és hogy ezek az utóbbiak többet nyomnak a latban. Hogy lásd és értsd, mire vágysz, mi mozog benned, mire hajlik a szíved, te mit szeretnél. De előbb-utóbb eljön az idő, amikor meg kell tudnod kérdezni: és vajon az Isten mit szeretne? – és megadni neki azt a szabadságot, hogy ne kelljen mindenáron azt akarnia, amit te is akarsz. Végső soron a legdöntőbb kérdés ma is az, amit a feltámadt Krisztus kérdez Mária Magdolnától: kit keresel?
Ha magamat keresem, semmilyen hivatásban nem fogok tudni igazán boldog lenni, sem családosként, sem szerzetesként, mert a boldogság épp abból jön, hogy oda tudom adni magam, hogy valaki másért akár le is tudok mondani magamról. Nem lehet hiteles egy szerzetesi életre szóló hívás, ha abban csak és elsősorban magamat keresem, nem az Istent és az ő szolgálatát.
Hiszen természetes is számunkra, hogy alapvetően Tőle várjuk el a végső visszaigazolást arra, hogy milyen élethivatás mellett döntsünk.
Aztán ott van ugye az a biztos pont, ami végül hitelt ad a hivatásra vonatkozó döntésnek: az, aki elfogadja az igenedet. Mint ahogyan a házasságban kell az a másik ember, aki igent mond rád, a szerzetesség melletti döntésben is kell valaki, aki elfogadja az igened és igent mond rád. És ez nyilván elsősorban maga az Isten, de ugyanakkor az a közösség is, aki elfogadja a jelentkezésedet, és alkalmasnak ítél arra, hogy a körében Istennek élhesd az életed. Fontos a te vágyad, ami útnak indít, ami elvezet egy közösséghez, amivel Krisztus szorosabb követésére vállalkozol, fontos, hogy helyes szándékkal tedd mindezt, de végső soron azt, hogy alkalmas vagy-e erre az életre, nem te döntöd el, hanem a közösség, aki befogad. Bizonyos szempontból ez megnyugtató: Isten nem hív oda, ahol a közösség nem tart alkalmasnak – ahová Ő hív, ott el is készíti számodra a helyet, és erőt és kegyelmet is ad hozzá, hogy életed ott és abban teljessé váljon.
Totus tuus - egészen a tiéd
A szerzetesi hivatásra valóban igaz Jézus mondása: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15,16) Mert az ember ezt a hivatást nem csak önmagáért kapja, hanem azért is, hogy Isten népét szolgálja vele: Isten háza népének válunk Istennel együtt gondoskodójává, az ő gyermekei a mi gyermekeink lesznek, az ő élete a mi életünk, az ő ügyei a mi ügyeink. Ezért nem is lehet meddő az az élet, mely ember helyett Istennek adja magát: olyan utakon és módon válik termékennyé, ami nem a természetes rend szerint való, nincs családja, mégis élet fakad körülötte, ami nem tőle származik, ám Isten erejéből rajta keresztül árad.
Forrás: Lábjegyzetek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése