2015. január 25., vasárnap

Szerzetesek a világiak korában?

A szerzetesrendek nehéz helyzetben vannak. Amennyiben a hivatások száma valahogy is, ,,mérhető” az illető rend adott korra és társadalomra gyakorolt hatásával, úgy fel kell tennünk a kérdést, mit mond számunkra az „idők jele”, a belépők számának jelentős csökkenése. Az alábbiakban szerzetesként a szerzetesség előtt álló mai kihívásról szeretnék néhány gondolatot felvetni – egy írországi tapasztalatból kiindulva.



I. Az idők jelei – ír perspektívából

Néhány évvel a magyar változások után még korai a hazai lehetőségeket világosan megrajzolni, de talán hozzásegít a világosabb helyzetfelismeréshez, ha odafigyelünk arra, ami Nyugat-Európában történik, és ahogy ezt ott értelmezik. Bár a szűkebb értelemben vett „nyugatra” is nehéz egyetlen sémát ráerőltetni, talán érdekes lehet az ír egyház helyzetértelmezésére különösen odafigyelni, mely rendkívül gyors átalakulásában hasonlóságokat hordozhat az előttünk álló fejlődéssel. A tradicionális ír társadalomnak és egyháznak, melyet II. János Pál a minap „a lengyel egyház mellett az európai katolicizmus gyöngyszemének” nevezett, egy generáció alatt gyökeres változásokkal és a struktúrát aláaknázó események sorával kellett szembenéznie. C. Daly bíboros, az ír katolikusok most nyugalomba vonult feje sajátos méltatást kapott mind az egyházi, mind a világi sajtóban, melyek egységesen az érsek „katasztrófaelhárításban” betöltött szerepét méltatták. Ez lenne az egyház üzenete a mai társadalomhoz?

Noel Barber SJ tanulmányából1 szeretnék kiindulni, mely úgy próbál elgondolkozni a rendek jövőjéről, mint az egyház egyik meghatározó részének jövőjéről. A számok önmagukban is elgondolkoztatóak: míg 1970-ben 300 szerzetest szenteltek pappá Írországban, addig 1995-ben 16-ot. 1981-ben 163 nő lépett szerzetesrendbe, illetve 212 férfi indult el szerzetespapi és 51 testvéri hivatással, ezzel szemben a megfelelő számok 1995-ben: 29, 28 és 2! Idén a dublini egyházmegy e szemináriumában egyetlen diák se kezdte el tanulmányait. . . Ez nem meglepő abban az értelemben, hogy a rendek, mint minden „társadalmi csoport”, átmegy a születés, gyermekkor, ifjúság, felnőtt- és öregkor valamint a hanyatlás útján. Noel Barber öt meghatározó korszakot lát a szerzetesség történetében, melyek sajátos formában válaszolták meg koruk kérdéseit. A korai egyház első öt évszázada a remeték, szüzek és özvegyek kora. Meghatározó ideáljuk a lelkiségben való tökéletesség vágya, mely környezetük számára is képes áldást hozni. A szerzetesek és apácák kora a Szent Benedek-i regulával jellemezhető. Benedek és társai számára a bűnbánó életformát felváltotta a közösségi munka, ima és tanulás. A VI. és XII. század között e szellemi központok egyedüli átmentői lettek az európai kultúrának, mégpedig olyan sikerrel, hogy egyesek az angol ciszterciek gazdasági szerepét a General Motorsnak az amerikai gazdaságra gyakorolt, ötvenes évekbeli hatásával mérik össze. Mégis a virágzó középkor kezdetére a monasztikus rendek csupán árnyékuk korábbi önmaguknak, és szerepüket a kolduló és tanító rendek veszik át. Az új ideál a szegény Jézus nyomdokát kívánja követni, és először helyezi egy rendi élet központjába az Evangélium hirdetését. A ferencesek és domonkosok robbanásszerű kiteljesedését a női rendek esetében hamar megtöri a vándorló és prédikáló nővérek korukat megbotránkoztató képe. . . A következő töréspont a Reformáció, mely azonban általános hanyatlásával a katolikus országokban szinte hasonló képet fest. Az újkor szerzetesei és szerzetesnői az egyház és társadalom „közvetlen” szolgálata felé fordultak. Az ima, a közösségi élet és a bűntudat útját az új közösségek a szolgálat és különösen a misszió formájában kívánták járni. A francia forradalom alatti brutális elnyomást századunk közepéig egy senki által nem remélt új virágzás követte, melyben mintegy 600 új rend alakult! Ezek általában környezetük konkrét szolgálatára szentelték életüket, többségükben mint tanítók és ápolók. Idővel ez is okozta nehézségüket. Amikor ugyanis mások is képesek lettek ellátni e feladatokat, a közösség egész élete lett kérdésessé. A különösen is behatárolt munkára kihegyezett hivatás gyakran egy sajátos hivatásetikát teremtett, mely elfedte az Isten utáni vágyat mint a szerzetesi hivatás gyökerét.

Mit mutat ez az elnagyolt történelmi vázlat? Noel Barber olvasatában a rendek többsége esetében – túl a 200. életéven – mutatkozni kezdtek a korosodás jelei. Hasonlóan más társadalmi csoportokhoz, nehézséget okoz számukra az alkalmazkodás a társadalmi változásokhoz. Amint egy-egy rend karizmája alapvetően kapcsolódik annak a kornak és társadalomnak sajátos kihívásához, melyet szolgált, a kialakult formák és utak később sokszor nehezen illeszkednek a megváltozott körülményekhez. Amint az egyháztörténelem folyamán minden második rend idővel „elhalt” , úgy a szerző azzal számol, hogy az elkövetkező ötven évben három szerzetesrend közül kettő meg fog szűnni. Az igazi kérdés itt természetesen nem a számokban rejlik, hanem a probléma gyökerében. Abban ugyanis, hogy egy átmeneti zavarral számolunk-e, vagy valami mélyebb kihívással?

A változások kora

„A sajátos rendi élet változatlan maradt addig, ameddig megváltozhatatlannak tűnt” – tekint vissza Barber saját korosztálya tapasztalatára. Bár belső reformokat sok rend megélt, a II. vatikáni zsinat minden egyes rendet új kihívás elé állított, amennyiben felszólított a forrásokhoz való visszatérésre, hogy azokban – sajátos karizmájukat megtalálva – alkalmazkodjanak életstílusukban és munkájukban a modern világhoz. A viharos viták kiterjedtek arra, hogy milyen munkát akarnak vállalni, milyen életstílust akarnak élni, és milyen értékeket kell átadni az új nemzedéknek. Néhány kérdés a szerzetesi élet alapját érintette, és ahhoz vezetett, hogy megkérdőjelezzenek sziklaszilárdnak és szentnek tartott szokásokat.

Elkerülhetetlenül maga a szerzetesi élet értelme és célja lett a vizsgálat tárgya. És a megújulás mindig veszélyeket hordoz magában, még ideális körülmények között is. A nagy társadalmi változásokat hozó hatvanas és hetvenes évek nem voltak ideálisak. A viták mutatják, hogy még a mából visszatekintve se könnyű megítélni, mely változások történtek a zsinat, és melyek külső társadalmi folyamatok hatására.

A zsinat önmagában nagyon kemény kihívásai alapjaiban érintették a szerzetesrendek értelmét. Míg korábban a szerzetességet mintegy a tökéletes élet állapotának tekintették, a zsinat először állította, hogy az egyház minden tagja a keresztségben azonos hivatással bír a keresztény élet teljességére és a szeretet gyakorlására. Valóban kihúzta volna mindez egy csapásra a szerzetesi élet szellemi alapjait, legalábbis abban a formában, amint ezt annak idején sokan értelmezték? Ha továbbá a nemiség, a tulajdon és a személyes döntés valóban a személyiség növekedésének alapját képezik, úgy vajon az engedelmesség, tisztaság és szegénység nem éppen azt a növekedést veszélyezteti-e, mely az imában és szolgálatban töltött élet alapja?

A rendek megújulásának első hullámában a szerzetesek tömege hagyta el rendjét. Bár az ezt követő években a megmaradottak a szerzetesi életet valóban „emberibbé” tették, újragondolták apostoli munkájukat, és elmélyítették lelkiségüket, megmaradt egyfajta tehetetlenség az új vonzerő felmutatásában. Bármit is gondolnak nyugaton a szerzetesi közösségek a saját belső megújulásukról, emberi számítás szerint sokuk a kihalással néz szembe a nem is távoli jövőben.

Persze igaz, hogy nagyon óvatosan szabad „leírni” egy intézményt, mely a múltban nemegyszer már poraiból támadt fel. Sokan úgy vélik, hogy nem is a rendekről van valójában szó, hanem általában az egyház helyzetéről a modern nyugati társadalomban. A folyamat, mely meghatározó volt és marad korunkban, a szekularizáció. A mindennemű hittapasztalat nélkül (vagy éppen a túl sok kulturális hatás fel nem dolgozott nyomása alatt) élő emberek számának növekedésével ez csak erősödhet a jövőben. Az egyház különféle módokon válaszolt erre a kihívásra, mely az elítéléstől az elfogadásig sokféle árnyalatot hordozott már. Semmi jele sincs azonban annak, hogy bármelyik megközelítés is megállította volna a szekularizáció folyamatát. Bár a zsinat komoly hatást gyakorolt az egyház tanítására és tevékenységére, ez hatás nélkül maradt a meghatározó kultúrát tekintve. A nyugati egyház ezért egy marginális intézmény marad a jövőben, és a vallásos tartalmú kultúra, ha nem is enyészik el teljesen, összezsugorodik – véli Barber. Bármilyen lesz is a vallásos kultúra, egyre inkább egy kisebbségé lesz. A történelemnek ebben az olvasatában a rendek hanyatlása csupán a jele annak, hogy az egyház képtelen evangelizálni a modern és a posztmodern világot.

A tanulmány elején jelzett rövid történeti bevezető értelmében természetesen úgy is tekinthetünk a kérdésre, hogy sok rend hasznos élete végéhez érkezett. Jó munkát végzett a múltban, de nincs rá többé szükség. Ez vonatkozhat N. Barber szerint sok tanító és ápoló rendre, amint jól képzett világiak veszik át helyüket a világ minden pontján. De világiak adnak lelkigyakorlatot, dolgoznak a szegényekért, és oktatnak teológiát. „Úgy tűnik, hogy az idők jele és a Lélek fuvallata a világiak korának jövetelét jelzi és a szerzetesek korának elmúltát. A világiak egyháza felé való elmozdulás van születőben, és fejlődésének szükségszerű feltétele a szerzetesrendek hanyatlása. A szerzetesek feladata ma a lelki szegénység gyakorlása, hogy a világiak hangja kapjon bátorítást és kibontakozási lehetőséget az egyházban, miközben a szerzetesek saját hatalmukat és ellenőrzésüket feladják. A szerzetesek mai generációjának a feladata az, hogy átadják rendjeik hagyományát a világiaknak, legyen az akár teológia, pasztorális tevékenység, lelkigyakorlat-adás vagy szegények és betegek szolgálata” – így a tanulmány szerzője.

II. Az idők jelei – egy másik olvasatban

Bár ezen ismertetett tanulmány nem tart számot a teljesség igényére, látásmódja mégis egy meghatározott szemléletváltozást képvisel, mely mellett nehéz reflektálás nélkül elmenni. Különösképpen is azért, mert az ír egyház ma bizonyos mértékben sokkszerűen és koncentráltan éli át az utolsó két század európai változásait, és így kérdései csak még húsbavágóbbak s megfontolandóak máshol is.

Mi is történt a zsinat után?

Meglepő módon N. Barber cikke és Molnár Tamás a hazai könyvpiacon nagy port kavart legújabb könyve a zsinat hatásáról egy pontban azonos feltevésből indul ki, ti. hogy a zsinat „okozta” a megrázkódtatásokat. A zsinat külső formáktól felszabadító és a keresztény közösségek minden tagjának azonos méltóságát megerősítő alaphangja valóban gyökerében kérdőjelezte meg a korábbi szemléletet. A zsinatot követő időszak leírásában nehéz elkerülni az identitásválság kimondását. Ez többek között azt jelzi, hogy egy új realitás felismerése túl későn történt, amikorra a hit sok helyen beleolvadt a domináns kultúrába. Az egyház története azonban éppen azt erősíti meg, hogy a folyamatos „paradigmaváltás” a keresztény gondolkodásmód sajátos és éltető tradíciója, mely Isten Országának paradox „már és még nem” jelenlétéből logikusan következik.

Anélkül, hogy ennek átfogó értelmezésébe belemennék, szeretném korosztályom – azt hiszem – általános véleményét kifejezni: a zsinat kihívása az idő távlatából nézve azt tette világossá, hogy „szabályok megtartása” önmagában nem tartja meg se az egyedi szerzetest, se az egyház egészét. Világossá vált, hogy a külsőségek másodlagosak, és egy személyes istentapasztalat s ennek folyamatos keresése nélkül nem tartható a szerzetesi élet (se). Amikor a zsinat e személyes hithez és a szerzetesi közösségek sajátos közös karizmájához történő visszatérést sürgette, akkor egyben a – ma jobban mint bármikor szükséges – belső és közösségi szabadságra mutatott rá. A legalábbis a francia forradalom óta tartó traumát, mely folyamatos védekezésre kényszerítette az egyházat, csak e megújult hitből eredő szabadsággal és dinamizmussal lehet meghaladni.

A rendek társadalmi funkciója és ami azon túl van

A kiindulásul szolgáló cikk alapgondolata a szerzetességet (csak) funkciójához kapcsolja. Érdemes egy gondolat erejéig visszatérni a szerző összegzéséhez: „A rendek általában ott virágoznak, ahol munkájukra szükség van, ahol a szerzetesi közösséghez tartozás valamiféle szociális presztízst és előremenetelt hordoz, illetve ahol hiány van jól képzett katolikus világiakban. Valószínűleg a szerzetesrendek egy vagy két nemzedéken belül hasonló helyzetben lesznek Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, mint most nyugaton.”

Valóban, az utolsó évek hazai tapasztalata is éppen azt mutatja fájdalmasan, hogy legnehezebben azok a közösségek állnak talpra, melyek egy monokulturális apostoli szolgálatot állítottak életük középpontjába. A fejlődés pozitív oldaláról nézve az eseményeket ez megfelel annak, amint a társadalom alakulásával az egyház kezd megszabadulni a korhoz kötött és sokszor terhes, bénító funkcióitól, s lehetőséget kap arra, hogy üzenetével újra személyesebben s rugalmasabban forduljon a mindennapok emberéhez. Úgy szolgáljon, hogy ez ne váljon „funkcióvá”, hanem visszavezessen az evangélium ingyenes hirdetéséhez. A fenti történeti vázlat éppen arra utal, hogy e funkciót magunk is túlságosan magunkra vettük az utolsó századokban.

Mindebből persze nem adódik logikusan, hogy a követelmények megváltoztával, illetve a funkció megszűntével vagy akár sok rend elhalásával a szerzetesség egészében kérdőjeleződik meg. Fogalmazhatnék a másik oldalról is mondván, hogy megtört világunkban egyelőre még túl sok olyan „funkció” van, mely hosszú időre ad feladatot Teréz Anya nővéreinek s más rendeknek. Új „funkciók” vállalása és régiek „átadása” önmagában természetes folyamat. Az alapvetőbb szemléleti nehézséget azonban abban a kemény, s bár szociológiailag valószínűleg megalapozott, mégis nagyon leszűkítő álláspontban érzem, mely a világot s benne az emberiség (s a szerzetesség) értelmét alapvetően a funkcióban igyekszik meghatározni. Ez az értékelés kifejezetten követi a modern szemléletet egy olyan korban, mely kezdi alapjaiban megkérdőjelezni a modern gondolkozás megalapozottságát. A jelen, „posztmodern” kor e szempontból sokkal személyorientáltabb, s így közelít a jézusi üzenet magjához, ti. ahhoz a „jó hírhez” , hogy az ember nem mérhető funkciójával, hanem csakis a személye egészére kiható megnyílásával a másik ember és Isten felé. Ezen általános antropológiai kiindulópont teheti aztán képessé a szerzetest (is) arra, hogy szolgáljon a szó legtágabb értelmében, minden leszűkítő funkciótól (s annak elvesztésétől való) félelem nélkül. Ekkor lehetséges az idők jeleire figyelve megkeresni azokat a „funkciókat”, melyek aztán aktualizálhatják, élettel tölthetik meg hivatásukat. Ez olyan üzenet, melynek közvetítése igazi szolgálat a mai világ felé. Kihívás, melyet először meg kell élnünk mind személyesen, mind közösségileg, hogy utána hirdethessük.

Új idők jelei

Ha egy funkcionális szemléletmód jogosultságát önmagában meg is lehet kérdőjelezni, a szerzetesi hivatások számának drasztikus és aggasztó csökkenése mint tény válaszra vár. Mivel ez ma legalábbis az első világban s így hazánkban is igaz, el kell rajta gondolkoznunk, mit is jelent ez az „idők jelei”-nek felismerése terén. Itt igazán nincs értelme abba belemenni, hogyan fejlődik majd a világ azon nagyobb része, ahol már most is a Katolikus Egyház – legalábbis számszerű – súlypontja található. Hasonlóan eltérít az eredeti kérdéstől az, ha azt elemezzük, vajon a múltban lehet-e beszélni egy valóban tömeges, általános kereszténységről a „keresztény” országokban, hogy lehet-e számokban mérni a szerzetesség (vallásosság) értelmét, vagy hogy örüljünk vagy bánkódjunk egy zsugorodó, de remélhetőleg „letisztultabb” egyháznak. . . A kérdés az, hogy milyen kihívásokat látunk abban a korban s kultúrában, melyhez hivatásunk szól.

E kor társadalmi és kulturális változások felgyorsulását hozza magával. Ennek következtében sok helyütt mind az egyéni, mind a közösségi élet alapstruktúrái váltak törékennyé. A széttöredező családok képe ugyanúgy ismert előttünk, mint a média által csak felerősített általános kiábrándulás, amely az egyéni s közösségi jövő értelmébe, sőt magának a racionalitásnak értelmébe vetett bizalom válságában jelenik meg plasztikusan. Annak mértékében, ahogy az ebből adódó zavar kezd általánossá válni, két szélsőség lép előtérbe: egyesek a múlt iránti nosztalgiából a fundamentalizmus valamely formájában keresik támaszukat, míg mások a „posztmodern” kultúra új relativizmusát részesítik előnyben, jöjjön az a pragmatizmus, cinizmus vagy éppen egy más „izmus” szélesen elterjedt formájában.

Mindezzel egy időben korunk váratlanul megújult vallási érdeklődést mutat. Ez persze nem a megszokott, hagyományos egyházi formákhoz és struktúrákhoz kötött figyelem; mégis megkérdőjelezi azt az állítást, hogy a fiatal generáció elvesztette volna vallási érzékét, vagy hogy általában képtelen lenne egész életre szólóan elkötelezni magát. Ezzel a tapasztalattal teljesen egybevág a sokak részéről s növekvő számban tapasztalható elköteleződés, amit például a humanitárius szervezetek munkája jelez. Az ingyenes segítés és a saját felelősség vállalásának öröme ez, mely sokszor nem több, mint puszta emberi jelenlét a rászoruló oldalán, vállalva azt is, hogy itt és most nincs „megoldás”. Idekapcsolódik az individualizmus korán túlmutató új igény és elköteleződés a közösség különböző formáira. Láthatóan éppen az erős elkötelezettséget s megosztást felkínáló új vallási közösségek vonzanak sok fiatalt világszerte. E változatos új formák és tartalmak mindenesetre alapvetően kiszélesítik eddigi elképzeléseinket arról, mit is jelenthet a „szerzetesség” a következő évszázadban.

Az egyházon belül a megújulás egyik fontos jele a „világiak” részvétele. Általánosságban egyet tudok érteni N. Barber sokak véleményét összegező megfogalmazásával: „A múltban a vallásos élet egy krízisét egy új stílusú rend alapítása oldotta meg, mely találkozott az új kor igényeivel. Ma a jelek arra mutatnak, hogy a szerzetesrendek kora utat enged a világiak korának. Néhány rend valószínűleg majd tovább működik kisebb létszámmal az egyház és a társadalom peremén.” (250. o.) Ez számomra elsősorban azt jelenti, hogy a világiakkal való, sokat emlegetett együttműködés legfőbb értelme abban áll, ha értékeket s karizmákat tudunk megosztani és továbbadni a közös szolgálatban. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy valaki józanul szerzetes akarjon lenni a mai világban!

Miért nem találkozik tehát e vágy a szerzetesi hivatással? Valószínűleg azért, amiért nem találkozik általában a nagy egyházak által nyújtott keretekkel sem. A szerzetesség adta hivatás, meggyőződésem szerint, általában jelzi azt a válságot, amennyiben nem vagyunk képesek közvetíteni az evangéliumot a mai kor számára.

Mindezek persze csak megerősítik azt, amiről oly sok szó esik manapság. Tudniillik arról, hogy egy megújult személyes és közösségi hitvalló élet egész egyházunk jövőjéhez szükséges. A szerzetesség jövője ehhez a jövőhöz kötött, ezért merek visszatérni N. Barber zárósoraihoz, azokat a legtágabban értelmezve és ajánlva egyháziak s „világiak” figyelmébe egyaránt megfontolásra: „Természetesen megvan a lehetősége annak, hogy a szerzetesi élet egy új formája jelenjen meg. Ez azonban néhány jellegzetességet előreláthatóan viselni fog: beszél a fiatalok nyelvén a posztmodern világban, otthonosan mozog a világiak egyházában, a munkastílus helyett az életstílusra helyezi a hangsúlyt, talán ökumenikus lesz, és a világiakkal együtt az egyházreformra fog tekinteni. De a valódi sajátossága meg fog lepni bennünket, amint minden »új« rend a múltban meglepetés volt.” (250. o.)

A szerzetesi élet kihívása a holnapnak

Sok mindent lehetne a jövőről gondolkozva figyelembe venni, többek között a szolgálat s hivatás kapcsolatát, egy kevésbé klerikális és jobban közösségi egyházképet, egy személyesebb hit- és közösségtapasztalatot stb. Én most csupán egy amerikai vizsgálatra szeretnék utalni2, mely azokra terjed ki, akik között magától értetődően legtermészetesebben tud a jelentkező hivatás megfogalmazódni, ti. olyan fiatalok esetében, akik részt vesznek valamilyen egyházi ifjúsági tevékenységben. A vizsgálatból kiderül, hogy az aktívan közreműködő fiatalok mintegy 60%-a komolyan gondolkodik erről! Az ottani tapasztalatokon belül is legvonzóbb a fiatalok számára a misszió tudata. Ezen első, laza hivatástudat számára különösen is fontos a környezet visszajelzése, megerősítése. Itt egyrészt szerepet játszik a félelem attól, hogyan reagál a közvetlen környezet, a szülők és a saját korosztály, a jelentkező hivatás kimondásakor. Mivel egy egyházi hivatás ma inkább ellentmond a kor meghatározó kultúrájának, mint bármikor korábban, ezért kifejezetten szükséges, hogy világos támogatást kapjon ebben a fiatal.3 Mindez alapján a vizsgálat kifejezetten kimondja, hogy az egyházi hivatás felé nyitott fiatalokat kihívás elé kell állítani, hogy jobban merjék odaadni magukat, és egy olyan víziót nyújtani, amely az önfeláldozás és misszió érzését adja. Egy ilyen idealizmus erősítése valószínűleg erősíti magát a hivatást is, míg a kihívások hangsúlyozása a céllal ellenkező hatást fog kiváltani. Ennek szellemében hivatástörténetünk megosztása a leghitelesebb útja elérni olyanokat, akik erről gondolkoznak.

Természetesen a vizsgálat eredményeinek ilyen lecsupaszításával visszatértünk a lényegi kérdésünkhöz, hogy mi is az, ami minket szerzetesi életre hív, s ami bárki más számára is érték lehet. A szerzetesség értelmét önmagán belül (is) meg kell találni. Mivel ezen értelemben mindennapos kerete és hordozója hagyományosan a hármas szerzetesi fogadalom, így feltétlenül meg kell fogalmaznia mindenkinek, aki szerzetesi hivatásról gondolkodik, mit is jelent ez konkrétan s személyesen neki. A fogadalmak új tartalommal való megtöltésekor a szegénységet sokszor a közösségi élettel azonosították, mely az életstílus „egyszerűségével” és a közös tulajdonnal a szolgálatot segíti. A cölebsz élet lemondása a házastársról és az utódokról azt a szabadságot jelentheti, mely a hivatásban hozza meg gyümölcsét. Sokan az engedelmesség fogadalmában találják meg legnehezebben az új értelmet, így érthető, hogy e fogadalom megújulása nagyban összekapcsolja a tekintély gyakorlásának módját az engedelmesség módjával. Isten akaratának közös keresése kerül egy félreértelmezett „vak” engedelmesség helyére. . . Mivel erről valóban könyvtárakat írtak tele, itt legyen elég csak annyi, hogy ezek legátfogóbb értelme számomra az, hogy kivételezett módon szabaddá tehetnek egy mások felé megnyitott életre. Egy ilyen hivatás a növekedés útjáról kell szóljon az egyén és a környezete szempontjából egyaránt. Bármi legyen is egy hivatás közvetlen forrása, annak egyedi története arról fog szólni, hogyan keresem s tapasztalom meg napról napra azt a magamon túlmutató valóságot, amely egyedül tudja betölteni életemet. Hiszem ugyanis, hogy egy legmélyebb belsőmig hatoló „hiánytapasztalat” nélkül nem is lehet vágyni valami „többre”. Ez tudja ugyanis megmagyarázni, miért is választ és él valaki egy életet, mely önmagában „ellentmond” minden józan emberi vágynak és tapasztalatnak.

A szerzetesség azonban éppen közösségi tapasztalata miatt több, mint az egyéni út. Emlékszem egy nyári ifjúsági programra, ahol mint fiatal jezsuiták dolgoztunk együtt. Az egyik legpozitívabb személyes visszajelzés, amit itt kaptam, erre az együttes fellépésre vonatkozott. Arra, hogy ez az egymásra figyelő s építő magatartás „hitelesítette” mindazt, amiről ott szó esett. S ez nem magától értetődő, hisz sokszor ott kell kezdenünk, hogy túllépünk egy életstíluson, mely csupán középosztálybeli agglegények egy intézményéről tanúskodik. Itt, ha egyáltalán még látható vallásos elköteleződés, az már nem képes egy domináns kultúrát kihívás elé állítani. Ezzel szemben hiszem, hogy amennyiben közösségünk egymást kölcsönösen támogató, elkötelezett emberek élettel és örömmel telt, nyitott mindennapjait tükrözi, úgy annak nemcsak értelme van a jövőben, de tud másokat is vonzani.

Jegyzetek

1 A cikk az ír jezsuiták Studies című folyóiratában jelent meg. (Autumn 1996. Vol 85. Nr. 339, 243–250. o.)

2 Ld. az USA Püspökkari Konferenciájának felkérésére készített 1997-es hivatalos szociológiai vizsgálatot a hivatásokról. A felmérés sajátos jelentőségét az adja, hogy ebben először vizsgálták a család, a plébánia és a korosztályi csoport együttes hatását nagyobb körben. Vö. Origins, May 29, 1997 (Vol. 27. Nr 2.), 25–27. o

3 Bár a „hivatásgondozás” kifejezés sokszor furcsán csenghet, saját jezsuita reflektálásunk az utolsó években mégis megerősítette, hogy azzal kifejezetten s direkt módon foglalkozni kell s lehet. Ld. például H.-P. Kolvenbach SJ generális 1997. szept. 29-én írt levelét (Provinciánk Hírei, Nr. 52. 1997/nov.) vagy a 34. általános rendgyűlés dokumentumait (D 10,4 stb.). 

Forrai Tamás

Forrás: Távlatok


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése