Lenni akarok a számukra

Beszélgetés Pantea Tibor ferences testvérrel

Tibor testvér tizenhat éve szerzetes, öt éve felszentelt pap és negyedik éve a kolozsvári ferences kolostor lakója. Ifjúságnevelő és hivatásébresztő munkáját egyre többen ismerik, szeretik. Az itt következő beszélgetésben saját hivatásának alakulásáról, annak mostani szolgálatával való kapcsolatáról és szerteágazó pasztorációs munkájáról kérdeztük.

Fr. Pantea Tibor: Hitbéli elindulásomat egyik barátomnak köszönhetem, aki egyedüli magyarul beszélőgyerek volt a szűk nagyszentmiklósi környezetemben. Ő rendszeresen járt hittanórára, én pedig nem tudva románul, mással ezért nem barátkozva, mindenhová követtem. Így kerültem kapcsolatba a helyi plébániaközösséggel és természetesen a jó Istennel. Családom abban az időben nem volt rendszeres templomba járó.

Utólag visszagondolva, hivatásom alakulása szempontjából nagyon fontosnak látom az egyedül töltött időt. Bár idővel egyre több barátom lett, egyre többféle diákkörre és sportra eljártam, mindig szerettem a magányt, a csendet. Gyerekként, kamaszodóként persze még nem tudtam, hogy ez miért is van. Sokszor több kilométert gyalogoltam egyedül és ültem csendben egy-egy kanális partján, amikor horgászni mentem. Azt hiszem, a természetben töltött idő is segített érzékenyebbé válnom a jó Isten jelenlétére. Ugyanakkor meg kell említenem a templomi környezetet, hiszen harmadikos-negyedikes koromtól rendszeresen ministráltam, naponta ott voltam az oltár körül. Még nem tudtam megfogalmazni, de éreztem, hogy a templom csendje, a Szentség jelenléte nyújtja a legigazibb otthont számomra. Az alapvető imákra nagyanyám tanított meg, de családi közös imádkozás akkor még nem volt. Talán már túlvoltam a katonaságon, amikor elkezdtünk otthon közösen imádkozni. Kicsit hosszabb időt kellett rá várnunk, de a lényeg, hogy elérkezett az a pillanat is.

Kezdetben nem éreztem különösebb vonzalmat a papi hivatás iránt, lehet, nem is mertem belegondolni, hogy valaha pap lehetek, bár az tetszett, hogy a pap „másabb" ember, mint a többi. Egy különös csodabogár, aki másnak él. Gyerekként soha nem misézgettem otthon, ahogyan ezt másokról lehet hallani, én csak egyszerűen jól éreztem magam a plébánián és a plébánosok melletti szolgálatokban. Később komolyan megérintett egyikük, aki egészen fiatalként lett a plébánosunk, és akinél addig nem tapasztalt radikális Krisztus-követést fedeztem fel.

Sajnos nem emlékszem pontosan, hol találkoztam először a ferencességgel, hiszen otthoni környezetemben nem láttam ferences szerzetest. Kamaszkorom egyik vakációjában segédkőművesként dolgoztam Szegeden a ferences kolostornál, talán innen indult el valami?!

O. J.: Az említett érzékenységgel volt talán a legjobban „előkészítve" a lelked...

Fr. P. T.: Olyan foszlányok élnek bennem ebből a korai időszakból, hogy járok az utcán és imádkozom. A jó Isten jelenlétében igyekeztem lenni, ez nekem nagyon fontos volt. Nem kellett ezen sokat tűnődnöm, egyszer belekóstoltam, és utána ezt kerestem. Ez betöltötte azt az időt is, amíg valahová mentem, sétáltam. Csak később tudtam meg, hogy talán a szemlélődés egy kezdetleges formája volt. Egy ajándék, amit próbáltam gyakorolni.

O. J.: Miért éppen ferences?

Fr. P. T.: Amikor először találkoztam Szent Ferenccel - könyvekben és filmeken -, az az örömteljes felismerés tört fel bennem, hogy végre van egy ember, aki teljesen megélte azt, ami engem mindig is vonzott. Végre valaki meg tudta fogalmazni azt, ami bennem is motoszkált. Addig én ezekről nem mertem beszélni. Valami olyanszerű élmény volt, hogy: lám, nem vagyok egyedül. Szent Ferencnél megcsodáltam a minél egyszerűbb, lényegre figyelő életet, ahol egészen közel van a jó Isten. Az egyszerűsége és a jó Isten iránti rajongása ragadott meg igazán. Addig én még nem találkoztam emberrel, aki ennyire rajongott volna Istenért. Idővel azt is felfedeztem, hogy számára mennyire fontos volt a közösség, minden emberben a testvérét látta. Lassan egyre jobban kibontakozott bennem is ez a lelkiség, és szinte egyidejűleg kezdtem felfedezni a plébániaközösségünket. Ifjúsági csoportunkban kevésnek találtuk a heti egyszeri találkozót. Ezért elkezdtünk hétfőn Szentírást olvasni, szombaton hittan-katekézis volt, vasárnap közösen imádkoztunk. Később eljutottunk oda, hogy minden napunkat együtt kezdtük, imádsággal. Reggel 7-kor beültünk a templom szentélyébe közös imára, délután 6-kor pedig jó páran ott voltunk a szentmisén is.

O. J.: A nagyszentmiklósi közösség tagjai minden bizonnyal nem csak magyarok.

Fr. P. T.: Csoportunknak két-három magyar, két-három bolgár, két német és két-három román tagja volt. Ebből a tizenegynéhány emberből négyen lettünk szerzetesek (3 nővér és én), sőt öten, de

ötödik társunk az örökfogadalom előtt megvált a rendjétől. Utánunk még két papi és egy szerzetesi hivatás született a plébániánkról. Nemzetiségi szempontból nagyon vegyes az otthoni plébánia, ezért a találkozóink és imaalkalmaink is több nyelven zajlottak.

A közös megosztások románul történtek, de a rózsafüzér vagy a szentség-imádás legalább négynyelvű volt. Nekünk ez nagyon természetesnek tűnt, ebbe nőttünk bele.

Továbbvíve a hivatásom alakulásával kapcsolatos gondolatot: meghatározó volt számomra 1994 ősze, ekkor ugyanis -szeptembertől decemberig - Ausztriában dolgoztam, és ott nagyon erőssé vált bennem az a meggyőződés, hogy a jó Istennek szeretném ajándékozni az életemet. Ott olyan gondolattal dolgoztam, hogy a pénzből, amit keresek, majd házat vásárolok Magyarországon, ahol édesanyám és nagyanyám élne valamelyik bátyámmal (édesapám 14 éves koromban meghalt), én pedig belépek a szegedi kolostorba.

Minimális német nyelvtudással rendelkeztem, épp csak a szakmámhoz kapcsolódó szavakat ismertem, de azon kívül nem tudtam szinte semmiről és senkivel kommunikálni. Mivel lelki dolgokról nem tudtam mással beszélgetni, még inkább a jó Isten felé fordultam. Ott nagyon erős élmény volt számomra az, hogy bárhol vagyok, a jó Isten ott van velem. Azt is tudtam, hogy a jövőben is mindig velem lesz, és ez a tudat nagy biztonságot adott.

1994-ben találkoztam az újonnan érkezett plébánosunkkal, Dumitresc Mihály-Titivel, az ő életében láttam a korábban említett Krisztus-központúságot. Neki köszönhetően karácsonykor lelkinapon, szilveszterkor pedig éjféli szentmisén vehettünk részt. Utóbbin igazi belső eufóriát éltem át, amelynek hatására hazafelé menet az egyik fiúnak ki mertem mondani, hogy én szerzetes leszek, Istennek ajándékozom az életem. Azután az 1997-es rendbe lépésemig még eltelt egy kis idő, de mindvégig nagyon fontos volt számomra az az Isten-jelenlét, amit ott tapasztaltam. Megerősítés volt az ő részéről, hogy be tudja tölteni a szívemet. Amúgy gyerekkoromtól mindegyre hallottam azt, hogy imádkoznom kell, hogy felfedezzem a hivatásomat, s ezt hűségesen meg is tettem. Minden szentáldozás után ez volt a fő dolog, amivel megszólítottam az Úr Jézust, hogy segítsen felfedezni: a családalapítás vagy a neki szenteltség azén hivatásom. 1996-97-ben katonai szolgálatot teljesítettem, mely szintén próbatétel volt számomra. A katonaságnál „szerzetesdit" játszottam. Ott adott volt az engedelmesség, a tulajdonnélküliség és a tisztaság megélése is. Fontos tapasztalat volt, hogy miként merem megvallani a hitemet ott, ahol kikacagnak, ahol furcsán néznek rám a megőrzendő tisztaságomért, és hogyan lehet imádkozni, énekelni a szívem csendjében akkor is, amikor - például - az osztag „vigyázz!"-ban áll.

O. J.: Mindenképpen érdekes, hogy egy istentelen éra letűnése után, amikor az embereknek szabad útjuk nyílott a „jobbléti" világba, sokan egészen mást választottak. Te sem éltél a kínálkozó lehetőségekkel, hanem a vagyon nélküli életre köteleződtél el...

Fr. P. T.: Hát igen, olyan időben voltam kinn Nyugaton, amikor még kevesen dolgoztak ott az itteniek közül, elég szép fizetésem is volt, és láttam, mi az, amit megengedhetek magamnak. Nagyon világosak voltak számomra az itteni és ottani élet közötti különbségek, de nem ilyen irányú gazdagságra szomjazott a szívem.

Ifjúsági csoportunk tagjaiban nagyon erősen szólalt meg az, hogy „tenni kell valamit". Éreztük, nem elegek a heti találkozók és a szinte napi szentmisék sem. Meg is fogalmaztuk, hogy még oda tudnánk ajándékozni valamit. És ennek a formáját kerestük. 1997 januárjától az év pünkösdjéig nagyon komolyan imádkoztunk azért, hogy a Szentlélek mutassa meg az utunkat. Azt hiszem, azóta sem

imádkoztam akkora belső indíttatással. Mellette minden pénteken kenyéren és vízen böjtöltünk azért, hogy felismerhessük a hivatásunkat. Megdöbbentő volt a tapasztalat, hogy ha komolyan kérdezünk, akkor Isten komolyan válaszol. Ezt ma is szoktam mondani a fiataloknak, hogy vigyázzanak, mert ha komolyan tesznek fel kérdést neki, ő tényleg komolyan fog válaszolni. Ám ha valaki nem meri komolyan feltenni a kérdést, ne csodálkozzon, ha nem jön a válasz.

Ezek előtt persze még sok minden jelen volt az életemben. A csoporton belül például volt egy kedves, szép lány, és megjelent a kérdés: vajon nem kellene-e inkább neki udvarolni? Aztán ez a kérdés 1995 decemberétől egyre inkább eltűnt. Addig viszont a csoport mellett diszkóba is eljártam rendszeresen. Majd, amikor a rendbe lépés előtt körbejártam a barátokat, hogy elbúcsúzzam tőlük, az egyik lány azt mondta, hogy ha otthon maradok, ő szívesen a feleségem lesz. - A kísértő akkor kicsit meglepett, ő jól tudja, hogy mikor és mit ültessen a fülünkbe, és mikor hozza azt újból elő.

O. J.: Nem erős-e „kísértőről" beszélni itt?

Fr. P. T.: Nem tartom annak, hiszen tapasztaltam, hogy ott már nem játékról volt szó. Arról is meggyőződtem, hogy a gonosz nem kifejezetten tapsol annak, ha azt látja, hogy egyre közelebb kerülünk a jó Istenhez. Ilyenkor próbálkozik. Még a legszentebb vagy a legtermészetesebb módszerekkel is.

O. J.: A hivatásodig vezető utad tehát egészen a tied volt. Se család, se más külső körülmény nem segítette a választásodat, saját harcod árán „vívtad ki" magadnak a szerzetesi és papi hivatást. Jól ismered hát a mai fiatalok belső életét, vívódásait, örömeit. Van-e kapcsolat a hivatásig vezető tapasztalataid és a mai, főleg fiatalokra irányuló munkád között?

Fr. P. T.: Igen, megharcoltam a hivatásomért, és mai napig küzdök azért, hogy ez a hivatás éljen, ez a szent harc tovább él bennem. Van, amikor csak lazán végig kell „lovagolni" a „csatamezőn", és van, amikor le kell szállni és kézbe kell venni a „kétélű kardot". Mivel valóban sokat gondolkodtam, foglalkoztam azzal, hogy hol az igazi öröm az életben, mi az, ami teljesen be tud tölteni, elég jól megismertem ezeket a dolgokat, és talán tudok ebben az útkeresésben másoknak is segíteni. Meg vagyok győződve arról, hogy nem csak az én szívem működik így. Amikor egyre több fiatalt kezdtem megismerni, elbeszélgettem velük, rájöttem, hogy bennünk nagyon sok hasonlóság van. Mindazzal, amit ők keresnek és mindazzal, amit megélnek vagy tapasztalnak, amivel megégették magukat, én is találkoztam. Ha nem is merem kimondani azt, hogy jól ismerem vagy értem a fiatalokat, de a velük való kapcsolataim nyomán született bennem egy készség, hogy akarok rájuk figyelni. Szeretném, hogy legyen alkalmuk megtapasztalni, hogy én figyelni akarok rájuk. Időt akarok szentelni nekik. És ha ők élni akarnak ezzel a lehetőséggel, akkor én vagyok, lenni akarok a számukra. A ferencességet is olyan közösségként láttam és látom, amelyik jelen akar lenni az emberek számára.

O. J.: A fiatalok számára különösen fontos, hogy meghallgassák őket. Sajnos a mai rohanó világban a család és az iskola sem tud/akar sok időt fordítani erre...

Fr. P. T.: Talán ezzel magyarázható az is, ami számomra az elején megdöbbentő volt, hogy a kapcsolataikról, a szerelmi életükről is velünk akarnak beszélgetni a fiatalok. Nagyon őszinték, és látszik rajtuk, hogy jó számukra az, amit innen kapnak. Pedig általában úgy szokott lenni, hogy ha baj van az autóval, akkor a sofőr az autószerelőhöz fordul. De úgy látszik, jól van ez így. Aki már felkeresett minket, az elmondja a társainak is a velünk kapcsolatos tapasztalatait, hogy van egy hely, ahol megpróbálnak figyelni rá, meghallgatják, így ők is felbátorodnak és eljönnek hozzánk. Nagy dolognak tartom, hogy fiúk is kezdenek jönni. Közismert, hogy a lányok könnyebben beszélnek a lelki dolgaikról, de lassan kialakul a fiúkban is ez az igény.

O. J.: Rendtartományotokon belül az elmúlt nyártól hivatalosan is az ifjúsági munka felelőse vagy, ugyanakkor pedig már négy éve a hivatásgondozás is feladatod. Ezek szerint ezekben a szolgálatokban az igazi vágyaid és a megbízások találkoznak.

Fr. P. T.: Igen, úgy látszik, a jó Isten is azt szeretné, hogy a fiatalokkal foglalkozzam. Az ifjúsági munka valóban a szívem csücske, bár jól emlékszem arra, hogy amikor még „otthon" voltam, szívesen eljártam idős emberekhez segíteni, különféle javítási munkákat végezni, meghallgattam őket. De visszatérve a fiatalokhoz, már szerzetesjelöltként, 1998 és 2001 között is foglalkoztam az ifjúsággal. A dési kolostorban éltem akkor, és látva, hogy van templomba járó ifjúság, felvetettem hát elöljárómnak az ötletet, hogy megpróbálnám összefogni őket. Ott volt az első ifjúsági csoport, amellyel foglalkoztam. Szívesen jöttek a találkozókra, és úgy nézett ki, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Tudtam velük egyszerű lenni, jelen lenni az ő világukban, a játékban, az énekben, és ezek által próbáltam őket a jó Istenhez, az evangéliumok közelébe vonzani. A novi-ciátusban, illetve Szegeden a teológiai tanulmányaim első két éve alatt nem volt alkalmam ilyesmivel foglalkozni, de közben azért tervezgettem. A teológiai képzés utolsó négy éve alatt a szászsebesi kolostorban éltem, és ott egy román nyelvű,vegyes vallású ifjúsági csoportot indítottam el. Ebből aztán lett egy taizéi csoport, majd egy felnőtt bibliakör, amelyik mind a mai napig nagyon jól működik. Ezen csoportokat mindig - legalább - még egy rendtárssal együtt próbáltuk összefogni.

Pappá szentelésem első évében Kaplonyban szolgáltam, s ott már a feladatok elosztásánál nekem jutott az ifjúsággal való foglalkozás. Szívesen jelen voltam a számukra, sőt valójában szinte egyfolytában kerestem őket. A kolostor előtti kis téren sokszor rúgták a bőrt, s ezt látva gyakran kimentem és beálltam közéjük - akár gyerekek, akár fiatalok voltak azok. Aztán hallottam a község focicsapatáról. Gondoltam, jó volna az ifiben szerzett tapasztalataimat megosztani. Hátha elkelne a gyerekeknek egy kapusedző... És láss csodát, végül a felnőttcsapat kapusedzője és másodszámú halóőrzője lettem. Hetente egyszer tudtam eljárni az edzésekre. Olyan értékes fiatalembereket lehetett így elérni, akiket máshogyan talán soha nem lett volna lehetőségem ilyen közelről megismerni. Persze nem úgy voltam jelen köztük, hogy egyfolytában hitbéli dolgokról beszéltem. Inkább azt próbáltam (és próbálom) megosztani, amivel a jó Isten a vele való kapcsolatban megajándékozott. Természetesen nagyon jól éreztem magam a nagy focipályán, hiszen 16 évesen egy sérülés miatt abba kellett hagynom a focit. Szerzetespapként persze más volt beállni a kapuba. Az elején kis távolságtartást éreztem - előfordult, hogy így szóltak egymásra az edzésen: „Te, hogy beszélsz, a pap levágja a nyelvedet!" -, de azért a pályán megélt jó hangulat és az öltözőbéli „izzadtságszag" egy sajátos közösség kialakulásához vezetett. Láttam, hogy azoknak a fiúknak enyhén megváltozott az egyházról és a szerzetességről alkotott képe.

Nem titkolom, hogy nagyon szeretem a fiatalokat, és nagyon hiszem, hogy a kamasz az, aki a leginkább nyitott a jó Istenre. Hihetetlenül szomjazza Őt, és épp ennek a nagy szomjnak a hatására sajnos igen sokszor könnyen megelégszik valami „kézzelfoghatóval", ami viszonylag gyorsan elérhető, de mégse képes betölteni őt. Gyakran szólok így hozzájuk: „Ugye volt már olyan tapasztalatotok, hogy bár ott volt a baráti kör mellettetek, ott volt a barát vagy barátnő, és ti mégis egyedül éreztétek magatokat? Éreztétek, hogy valami hiányzik. Nos, ő a jó Isten. Ha vele nem találkoztok, olyat kértek, vártok el a barátaitoktól, amit ők nem tudnak megadni nektek. Mert arra csak a jó Isten képes."

Kolozsvárra kerülésem alkalmával a rendtartományfőnök jelezte, hogy jó volna, ha még nagyobb hangsúlyt fektetnénk az ifjúsági munkára. Akkor már voltak itt jól működő csoportok: egy hétfői, egyetemista csoport, aztán a családos csoport (heti két találkozóval) és a ferences világi rendbe tartozók csoportja. Később más csoportok is születtek.

O. J.: Vegyük számba ezeket!

Fr. P. T.: A hétfői csoport megmaradt, ennek egyes tagjai magiszteri vagy doktorandus hallgatók, mások fiatal rezidens orvosok, illetve vannak olyanok is, akik már dolgoznak. Ők a fiatal felnőttek csoportja vagy a Kpoverelló, a „Kolozsvári poverelló". Ügyes és talpraesett emberkék, akik sok érdekes kérdést szoktak megbeszélni.

Ugyancsak hétfőn működik a ferences családos csoport. Ők több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek el találkozgatni péntekenként, mint ferences ifjúsági csoport. Mind a mai napig pénteken is találkoznak, de mivel a házasságkötések által a családi élettel kapcsolatos kérdések is fontosak lettek számukra, kezdtek hétfőn is találkozni. Ekkor családdal, házassággal, gyerekneveléssel kapcsolatos témákról beszélgetnek. A pénteki találkozójuk alkalmával hitbéli kérdéseket boncolgatnak. A ferences világi rend találkozója havonta egyszer van, minden hónap első szombatján. Itt igen vegyes korosztály képviselteti magát, és ez külön színt kölcsönöz a találkozóknak.

Újonnan született a szerdai, ferences fiúcsapatnak nevezett csoportunk. Ezen együttléteken barkácsolni, beszélgetni, zsíroskenyerezni és teázni szoktunk az egyetemista korú fiúkkal. Van, aki itt fogott először csavarhúzót a kezébe, de azóta igen jól bánik vele. A csoportalakítás ötlete a kanadai ferences Richard Rohrtól származik, és a keresztény férfi öntudat-erősítését célozza. Néha a házascsoport egy-egy férfitagja is eljön a szerdai találkozókra, ami azért is jó, mert ők közelebbről tudnak beszélni a fiatalabbaknak a férfi családon belüli szerepvállalásairól. Nem volt könnyű ennek a csoportnak az elindulása, hiszen az olyan alkalom, amit a szerzetesek szerveznek, lányok részvétele nélkül, nem tűnik túl vonzónak a mai fiúk számára. Olyan is volt, hogy több alkalommal is csak ugyanaz a fiú jött el. Aztán mondta: „Tibor testvér, ha más nem jön, már én sem jövök." Megértettem őt. Végül mégis lettek társai, és negyedik éve működik a csoport. A létszám változó, az utóbbi időben hét-nyolc vagy annál több fiú jön el hétről hétre. De jó párszor voltunk 12-en is. Aztán ezekből a heti találkozókból kialakult a nyári fiúcsapat-táborunk, amin rendszerint 21-22 fiú vesz részt a 16-35 éves korosztályból. A táborba olyan is eljön, aki nem kolozsvári, illetve nem itt tanul. El szoktam mondani, hogy ezek a programok nem afféle fiús „összeesküvési" alkalmak, hanem éppen a férfiúi mivoltuk teljesebb megélésében segítenek, meg abban, hogy mindinkább olyanná váljanak, amilyenre éppen szüksége van a környezetüknek. Éppen ezért hazamenve még jobban fogják szeretni a barátnőjüket, a családtagjaikat, és remélhetőleg a jó Istent is. Havonta egyszer van, ugyancsak szerdán, ifjúsági szentségimádás, ez után is kicsit maradni szoktunk a fiúkkal teázni, zsíroskenyerezni, beszélgetni.

Tavaly a lányok is megalapították a saját csapatukat. Ők is szerdánként találkoznak, ám ezen alkalmakon mi, szerzetesek, nem vagyunk jelen.

Egy másik, újabb csoportunk a csütörtöki „Francesco Palántái". Ez egy vegyes egyetemistacsoport, találkozóikon az általuk hozott igen színes témák kerülnek megbeszélésre, de szoktunk közösen Szentírást olvasva elmélkedni is. Természetesen ennek a találkozónak is megvan a ferences „íze", úgy, ahogy az összes többinek is. Ez a legnépesebb és legmozgékonyabb csapat. Egyrészt azért mondom ezt, mert az egyetemi évek elteltével elkerülnek Kolozsvárról, de mielőtt ez megtörténne, már hozzák is magukkal az újakat, másrészt pedig azért, mert igen vidámak.

Beindult még két katekéziscsoport is. Velük szerdán reggel 9-től és vasárnap 11 órától vannak a találkozóink. Ide fiatalok, felnőttek és idősebbek is járnak, de olyanok is, akik a katolikus egyház tagjaivá szeretnének válni.

A hétfői ifjúsági csoporthoz Szabolcs testvér jár be, a családosokhoz és a szerdai katekézisre én megyek, a vasárnapira Albert testvér. A fiúcsapathoz én, a csütörtökiekhez Szabolcs testvérrel együtt megyünk. A péntekiekhez én járok be, a világi rendhez mind a hárman, felváltva, aki épp itthon van közülünk.

Adventben és nagyböjtben lelkinapot szoktunk tartani, ahová rendszerint 60-70 személy szokott eljönni, nagyobb részük a fiatalabb korosztályból, de szívesen eljönnek a középkorúak is, és pár idős is megjelenik. A program reggel 9-kor ünnepélyes reggeli dicsérettel kezdődik, aztán meghallgatjuk a meghívott előadó elmélkedését. Adventben egyházmegyés papot, nagyböjtben pedig ferences szerzetest hívunk. Ezt követi a kiscsoportos beszélgetés, ahol vegyesen vannak beosztva: idősek, családosok és egyetemisták. A különbözőéletkorú és életállapotú személyek megosztásai mindenkit gazdagítanak. Délután általában egy komolyabb témájú filmet szoktunk megnézni és megbeszélni. Az együttlét az esti szentmisébe torkollik, de aki nem siet haza, az utána is maradhat még beszélgetni, a délről maradt ételt elfogyasztani.

A nagyböjt végén lehetőséget biztosítunk a fiataloknak a kolostorunkba való beköltözésre és arra, hogy velünk együtt készüljenek fel és éljék meg a szent három napot. Aktívan bekapcsolódnak a közösségi imaéletünkbe és a nagyheti liturgiába, amire előzőleg elmélkedések és liturgikus szövegek megismerésével készülnek. Szabolcs testvérrel felváltva beszélünk e szent napok lelki üzenetéről és a liturgia mozzanatairól. A székelyföldiek rendszerint nagyszerda estétől nagypéntek éjszakáig maradnak, a többiek pedig nagyszombat reggelig. Vannak fiatalok, akik olyan plébánián élnek, ahol nem lehet ilyen teljes liturgiát végezni. Ezeken az alkalmakon a résztvevők ministrálnak, nagycsütörtökön elvisz-szük őket a gyulafehérvári olajszentelési szentmisére, részt vesznek a lábmosás szertartásán, nagypénteken pedig átélhetik a leborulás üzenetének mélységét.

O. J.: Utóbbihoz hasonlóan más, időszakosan szervezett programotok is van.

Fr. P. T.: Több nyári, őszi és téli programunk is van, lassan ezek is jó pár éves hagyományra tekintenek vissza. Gondolok itt a Ferences Ifjúsági Zarándoklatra, a FeriZa-ra, ami az elmúlt nyáron volt tízéves. Ebből aztán kinőtt egy téli találkozó is, a FiTT (Ferences Ifjúsági Téli Találkozó), mivel a zarándoklatra az ország különböző csücskeiből összejött fiatalok azt mondták, hogy nem elég nekik évente csak egyszer találkozni. Ezért télen, a pótvizsgaidőszak után rendszerint a dési kolostorunkban tartjuk a téli találkozót.

Tavaly nyáron volt ötéves a FerBit, a Ferences Bicikli Túra. Ez is igen kedvelt program.

Időrendben ezek után született az Assisi Szent Ferenc Iskolája. Ezt a Vasárnap című katolikus hetilapunk pályázatai hívta életre. Tavaly nyáron volt a negyedik találkozónk, és szokás szerint most is Csíksomlyón. Ez olyan háromnapos hétvégi tábor, amelynek keretében a ferences értékek átadására törekszünk. Persze mindig igyekszünk az egyetemes egyház vagy az egyházmegye által javasolt éves pasztorációs témához is kapcsolódni. A fő témákat minden alkalommal kicsit Szent Ferenc, Szent Klára és a ferences szentek „szemszögéből" tekintjük át. Igyekszünk a liturgia legfontosabb pillanataiba is bevezetni a gyerekeket. Minden nap legalább egyszer zsolozsmázunk velük - nagyon szép, amikor annyi gyermek énekeli a zsolozsmát, orgonakíséret mellett. Péntek este szent-ségimádáson, szombaton és vasárnap pedig szentmisén veszünk részt velük. E napok során persze vannak elmélkedések, különböző feladatok és kiscsoportos megbeszélések, ilyen-olyan foglalkozások. Egyszerű anyagokból készített bábokkal előadott játékra vagy színdarab bemutatására is sor került már. Minden alkalommal kivisszük őket a természetbe, hogy ezáltal is felfedezhessék, megszerethessék és megérthessék, hogy azt testvérként kell óvni és vigyázni rá. De ennél is fontosabbnak tartjuk a közösség szerepének hangsúlyozását, annak meg-tapasztaltatását. A közös imák és étkezések által is azt szeretnénk üzenni nekik, hogy közösségben kell élni az evangéliumot. Ennek a tábornak a megszervezésében és lebonyolításában egyetemisták, valamint a meghívott - negyedik és nyolcadik osztály közötti - korosztályból kinőtt fiatalok nyújtanak nekünk segítséget.

O. J.: Hangsúlyosan jelen vagytok a négy egyházmegye fiataljai számára szervezett „nagy" ifjúsági találkozókon is, amelyek ma már egészen új, a jelenlegi fiatalság igényeihez igazított koreográfiát követnek. Bevallom, eleinte magam is meglepődtem rajta, milyen könnyen idomultatok ehhez. Még a színpadi fellépést is bevállaltátok.

Fr. P. T.: A csíksomlyói ifjúsági találkozókon korábban a szombat reggeli dicséretet vezették a ferences szerzetesek, a gyóntatásban segítettek és a „meghallgatlak"-sátorban igyekeztek jelen lenni. Ezek a találkozók az Erdélyi Madrid óta új színt kaptak, és mi is átgondoltuk az ezeken való szerepvállalásunkat. Külön sátrunk van, ahol több testvérrel próbálunk jelen lenni. Itt elég sok mindenbe bekapcsolódhatnak a fiatalok: kézművesség, Szent Ferenc életének bemutatása, Szentírás-olvasás, zsolozsmázás, és persze nem hiányozhat a meghallgatás és a gyóntatás lehetősége. Ezeken a találkozókon a nagy programok között ott szokott lenni a Made by God (afféle Ki mit tud?-szerűség), amire céloztál. Erre tőlünk is várnak valamilyen „produkciót" a fiatalok. Szinte le se mondhatjuk. Részt veszünk tehát a mókában és táncban is, de mindig ott vannak az elcsendese-désre hívogató programjaink is. Tavaly a katekézisek tartására is lehetőséget kaptunk. Azzal, hogy ilyen közel vagyunk a fiatalokhoz, hisszük, de tapasztaljuk is, hogy sokat változik a szerzetesekről és az egyházról alkotott képük. Tavaly az egyik csoportvezető számolt be arról, hogy hallotta, amint a fiatalok ezt mondogatták egymásnak: „Láttad, azok a szerzetesek mosolyognak?" Felmerül a kérdés: ha nem találkoznak velünk, milyen kép fog élni bennük?

O. J.: A zenés, mókás megnyilvánulásaitok során nem gondoltok a ferences „tekintély" csorbulására? Nem „játszotok el" valami lényegeset?

Fr. P. T.: Ezzel kapcsolatosan valóban kaptunk egy-két kritikát, amire számítottunk is, de azért összehasonlíthatatlanul több a pozitív visszajelzés. Nem szűnt meg a fiatalok irántunk való tisztelete, sőt, azt mondanám, hogy ők is bátrabban mernek felvállalni minket a környezetük előtt. Közvetlenségünket látva sokkal többen jönnek hozzánk beszélgetni lelki problémáikról, és nagyobb számban gyónnak is. Ha csak ez utóbbira gondolok, azt mondom, megéri. Ezen kis műsorok után a facebookon is felkeresnek minket. Lehet, hogy nem jöttek el a sátorhoz, ahol a tevékenységeink folytak, de láttak a szentmisén, a szentségimádáson, látták, hogy közel élünk a fiatalokhoz, és mernek írni nekünk.

O. J.: Ezek szerint a facebook kínálta pasztorációs lehetőségekkel is éltek.

Fr. P. T.: Igen, mert erre is igény mutatkozik. Volt, hogy e-mailt írtam egy fiatalnak, de ő már a facebookon válaszolt. A fiatalok egyre gyakrabban használják ezt a csatornát. És éppen ezért nagyon gyorsan, nagyon sok emberhez el tud jutni egy-egy felhívás, értesítés, üzenet, s akár egy prédikáció is. A szászsebesi rendtársaink például minden nap felveszik és pár perces videóban felteszik az internetre az aznapi evangéliumot és a hozzá fűzött rövid, kis elmélkedést. Ennek minden alkalommal legalább kétszáz megtekintése van. De több olyan fiatalról is tudunk, aki a facebookon keresztül ismert meg bennünket, és az ott olvasottak nyomán jött el a programjainkra vagy valamelyik rendházunkba elcsendesedni. Nem tagadom, sokszor teher az internet, a facebook, de úgy látom, fontos az ottani jelenlétünk is.

O. J.: Ha már ilyen közel éltek a fiatalokhoz, gondolom, szinte adja magát, hogy programjaitokkal a hivatástisztázásra is figyeljetek.

Fr. T. B.: Igen, van egy hivatástisztázó hétvégénk is, Keresem az utam elnevezéssel - ezzel egy elég régi vágyam valósult meg. Mindez úgy indult, hogy kaptam egy ajándékot: 2010-ben két hónapot kint voltam Olaszországban, az Assisiben élő ferences testvéreknél, hogy lássam, ők - lassan 30 éves tapasztalattal a hátuk mögött - hogyan vannak jelen a fiatalok számára. Ott egy hat-hét ferencesből álló, csak erre a feladatra figyelőcsapat koordinálja ezeket a programokat. Ettől - főleg a létszámbéli különbségek miatt - mi még messze állunk. Számunkra már az is nagy eredmény - és hiszem, hogy nem kis áldozattal járt -, hogy engem egyre inkább felszabadítottak erre a sajátos feladatra. Annak ellenére, hogy mi nem tudunk egy teljes csapatot biztosítani erre a munkára, mégis igyekszünk legalább ketten jelen lenni egy-egy ifjúságnak szervezett programon. Időnként feltettük a kérdést, hogy mi az, ami vonzó a fiatalok számára a mi programjainkban, hiszen mi sem okosak, sem szépek nem vagyunk. És a legtöbbször az a válasz, hogy nagy hatással van rájuk az általunk - kisebb-nagyobb sikerrel - megélni próbált közösség, testvériség. A közösség nagyon fontos számukra. Sokkal hitelesebbek vagyunk, amikor nem egyedül jelenünk meg valahol.

Az olaszországi példából bátorítást kaptunk, de azért a mi hivatástisztázónk kicsit más. Időben és felépítésben is más, és sokkal csendesebb. Nem akartunk csak az Istennek szenteltségre (papi, szerzetesi hivatásra) fókuszálni, hanem a családi életre is figyelünk ezen a hétvégén. Ezért minden egyes hivatástisztázó programra meghívunk egy házaspárt, vagy mi látogatuk meg őket, és kérjük, hogy meséljék el, hogyan fedezték fel magukban a családos hivatást, illetve válaszoljanak a fiatalokban felmerülő kérdésekre is. Az Istennek szenteltségről pedig egy ferences testvér beszél.

A hivatástisztázó hétvégét két éve indítottuk el, s a két év alatt hétszer szerveztük meg, más-más helyszíneken, hogy a fiataloknak ne kelljen nagy utazásokra vállalkozniuk. Igyekeztünk minél közelebb menni az egyes régiókhoz. Ezeknek a hétvégéknek Isten szava az alapja. Az evangéliumra építünk, onnan olvassuk ki a legfontosabb üzeneteket. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a résztvevők minél jobban megismerjék a jó Istent. Ezeknek a fiataloknak már van egy istenkapcsolatuk, istenképük, meggyőződésük, de segítünk nekik azt belátni, hogy akkor tudnak igazán elköteleződni Isten akarata szerint - a házasságban vagy az Istennek szenteltségben -, ha még bensőségesebben felfedezik, hogy kicsoda ő. Máskülönben nem mernek elindulni a hivatás útján. Azt hiszem, ez az egyik fő meghatározója annak, hogy menynyi hivatás születik. Ezért is helyezzük középpontba Isten szavát. Azt vizsgáljuk tehát, hogy az evangéliumban miként van jelen Isten, valamint azt is, miként jelenik meg az életünkben, és hogyan hív minket magához.

A hivatástisztázó hétvége során szintén fontos helyet kapnak a napi szentmisék, a zsolozsmázások, az egyéni imaidők, a közös étkezések. A közösségi élet megtapasztaltatását is nagyon fontosnak tartjuk, hiszen bármilyen életformát is fedeznek fel magukban a fiatalok, azt mindenképpen közösségben kell megélniük. A hivatás mindig egy közösségen belül születik meg, és egy tágabb vagy szűkebb közösséget is kell szolgálnia. Az említettek mellett próbálunk támpontokat adni a résztvevőknek a „leltárkészítéshez", hogy segítségével könnyebben fel tudják fedezni azt a „piros fonalat", mely végighúzódik egész életükön, és világosan mutatja a hivatásukhoz vezető utat. Van fiatal, aki úgy érkezik a Keresem az utam hétvégére, hogy tudja, mi a hivatása, de ugyanakkor meg van győződve, hogy vannak olyan árnyalatok, amiket még nem ismer, és ezeket szeretné letisztázni. Van, aki nem tudja, merre induljon, nem tudja, mit ültetett a szívébe a jó Isten. Van, aki csak az egyik hivatásra nyitott, és van, aki mindkettőre. A program elején és végén is meg szoktuk kérdezni, hogy kb. hány százalékban nyitottak az egyik, illetve a másik hivatásra. Érdekes válaszokat kapunk.

O. J.: Három nap alatt el tudják rendezni magukban ezeket a dolgokat?

Fr. P. T.: Annyira mindenképpen, hogy lássák, mit kell tenniük, merre tovább. Fontos, hogy újból és újból elővegyék jegyzeteiket, a leltárt, és foglalkozzanak velük, míg fel nem kiáltanak: „megvan!". Voltak olyan fiatalok, akik a három nap után azt mondták, meg vannak győződve arról, hogy mit kell tenniük, és ma már a felfedezett hivatásban élnek.

Ezeken a programokon kisebb létszámú csoportban vesznek részt a fiatalok. Hangulatos, jó kedélyűegyüttlétek ezek, sok-sok csendes idővel. Minden elmélkedés után kérdéseket kapnak, melyeket magukkal visznek, hogy folytassák a megkezdett munkát.

Mindenképpen komoly segítség ez nekik. Tisztul bennük a hivatásokról alkotott kép. Van, aki tudja, hogy családot kell alapítania, de azt nem, hogy a családi élet valójában miről szól. Volt olyan fiatal, aki a meghívott házaspárral való találkozó után azt mondta: „Egy csomó kérdésem volt, de az után, amit ezek meséltek, már nem tudtam megszólalni, annyira magával ragadó volt mindaz, amit mondtak." Volt, hogy én gondoltam azt, ez a csapat egyetlen kérdést sem fog feltenni egy szerzetesnek, aztán meg dőlt belőlük a szó. Nagyon sokat kaphatnak, ha valóban nyitott szívvel jönnek el. Ezt az utat persze lehet és kell is folytatni, ezért szoktuk biztatniőket, hogy keressenek maguknak lelki kísérőt és folytassák a keresést, amíg ki nem kristályosodik az ő útjuk. Vannak, akik szeretnék, ha volna folytatása ennek a hétvégének. Ők ráéreztek arra, hogy mekkora erő van a közösségben folytatott imának és keresésnek. Erre sajnos még várniuk kell egy kicsit.

O. J.: A torz istenkép a helyes önismeretnek is akadálya. Úgy érzem, sokan ezért sem tudnak teljes életet élni. Ilyen szempontból minden nevelő intézménynek és neveléssel foglalkozó személynek nagyon nagy a felelőssége.

Fr. P. T.: Programjaink során mi olyan Istenhez igyekszünk közelvinni a fiatalokat, akit érdekel az, hogy mi van velünk, akinek a szemében értékesek vagyunk, akinek terve van velünk, és mer ránk bízni egy nagy feladatot - és ez a hivatásunk. Hihetetlen dolog azt felfedezni, hogy van valaki, aki ismeri az összes hibámat, és mégis mer bízni bennem ... Azoktól, akik azt mondják, hogy egy ideje már imádkoznak, de mégsem találták meg a párjukat, azt szoktam kérdezni, vajon úgy is élnek-e, hogy rájuk lehetne bízni azt, aki Isten számára ugyanolyan kincs, mint ő maguk? Vagy rájuk lehet-e bízni egy közösséget? Készen állnak-e a felelősségvállalásra? Ezeken a hétvégeken meg lehet ismerkedni azzal az Istennel, aki tudja, hogy miket bakiztunk, és mégis felkínálja az újrakezdés lehetőségét.

O. J.: Ifjúságnevelő munkád mellett román nyelvű pasztorációt is végzel. Kérlek, ismertesd, miben áll ez!

Fr. P. T.: A magyar nyelvű pasztoráció mellett ez elenyésző, de időközönként jelen van. Három egyházmegyében is volt alkalmam elmélkedést tartani a román nyelvű egyházmegyei ifjúsági találkozókon. Előfordult, hogy meghívtak egy ifjúsági csoport találkozójára, egy-egy lelkinapra. Azokon a nagyobb létszámú saját programokon pedig, ahová román ajkú fiatalok is eljönnek, szívesen vállalom a szimultán fordítást. Itt, Kolozsváron főleg a gyóntatások alkalmával kerülünk kapcsolatba a román ajkú hívekkel, fiatalokkal.

O. J.: A (ferences) szerzetesség és a világi életforma között nagyon nagy távolságot látsz? Nem a - például Assisi Szent Ferenctől tanulandó - igazi lelki szabadság a kulcs mindegyik jó „működéséhez"?

Fr. P. T.: Én nem szoktam elemezni, egymáshoz méregetni a két életformát. Van egy történet egy, a tengerparton sétáló emberről, aki a partra dobott tengeri csillagokat próbálja egyenként visz-szadobni a vízbe. Valaki meglátta és figyelmeztette, hogy hiábavaló a munkája, hiszen úgysem tudja mindegyik csillagot visszadobni. Erre ő azt válaszolta: „Igen, de annak az egynek, amelyiket most dobtam vissza, nem mindegy!" Sokszor olyannak látom, illetve olyannak szeretném látni magamat, mint ennek a történetnek az emberét. Teszem azt, amiről hiszem, hogy jó, amire a Lélek tanít.

És mivel egyetértek veled abban, hogy mindenkinek szüksége van az igazi lelki szabadságra, és mivel azt is hiszem, hogy Szent Ferenctől megtanulható ez a szabadság, azt is tudom, hogy ő az evangéliumi életben találta meg. Ide szeretnék mindenkit - ha egyenként is - visszajuttatni.

A ferencesség tulajdonképpen az Evangélium szerinti életet jelenti. Thomas Merton, de a protestáns Walter Nigg is megfogalmazza, hogy aki a ferences regulát/életformát éli, az valójában az evangéliumot éli, és aki Szent Ferencet követi, az valójában Krisztust követi. A ferences lelkiség azt mutatja, hogy az evangéliumot meg lehet élni. És az evangélium tényleg öröm, erről ír Ferenc pápa is - talán nem is véletlenül - az Evangelii Gaudiumban. Mi valójában ezt próbáljuk tenni, és ezt próbáljuk megmutatni a fiataloknak. Kivétel nélkül mindenki megélheti az evangéliumi örömet a saját életállapotában.

Egy újabb tervem, álmom egy olyan hétvégét (vagy akár több hétvégét is) kialakítani, amelynek keretében ezzel az evangéliumi - ferences - lelkiséggel ismertetnénk meg a fiatalokat. Remélem, ez az álom még az idén meg fog valósulni.

O. J.: A közelmúltban egészen különös „terepen" is jártál. Az egyik kolozsvári, főként magyarok által látogatott kávéházba kaptál meghívást egy nyilvános beszélgetésre.

Fr. P. T.: Valóban új helyszín volt, de fontosnak láttam eleget tenni a felkérésnek. Egy szegény ember bölcsessége címmel bemutattam kicsit Szent Ferencet, az ő bölcsességét: hivatásának alakulását, azt, hogy miként hatott a környezetére, hogyan lettek társai, és kicsit azt is érintettük, hogy ma vajon miért vállalja egy fiatalember ezt a hivatást. Nem tagadom, volt egy kis drukk bennem, mert tudtam, hogy ott azért rendszerint kultúrtársaság jön össze, én pedig nem vagyok túl képzett ilyen téren. Lassan aztán elmúlt minden feszültség belőlem és megértettem, hogy meghallgatásra talált az imám. Hiszen amikor elindultam a kolostorból, azt kértem: „Uram, legyél te is ott!" Végül nagyon jó hangulat alakult ki, amihez az is hozzájárult, hogy a résztvevők fele a hozzánk járó csoportok tagja volt. Jelenlétük nagyon otthonos légkört teremtett. Újból megtapasztaltam a közösség áldásos erejét.

Amúgy én szeretem az idegen terepeket. Papszentelésem előtt, növendékként, amikor még több szabadidőnk volt, pár alkalommal elindultunk kettesével étel és pénz nélkül az ország egyik pontjáról a másikra. Ezen utak során nagyon erősen megtapasztaltuk a jó Isten páratlan működését. Olyannyira, hogy néha beleremegtünk. Megerősödött bennünk a meggyőződés, hogy a megszokottból ki lehet, sőt néha ki is kell lépni.

A szerzetesi ruha viselete nem minden helyzetben könnyű, főleg nem egy kávézóban, de megpróbálom minél gyakrabban hordani, és - bár van, hogy kinevetnek érte - mégis azt tapasztalom, hogy szavak nélküli üzenetet képes vinni az emberek közé. Néha akár az utcán is odajönnek az emberek és lelki dolgaikról kezdenek el beszélni, még a teljesen idegenek is.

O. J.: Mindent összevetve tehát egészen pozitív a mérleg.

Fr. P. T.: Amíg imádkozunk és ennek hatására munkálkodunk, addig a mérleg pozitív. Még akkor is, ha - bár igen jó volna, de - nem mindig mi vagyunk az aratók, csak a „szívművesek". De nem tagadhatom, hatalmas öröm azt látni, ahogyan a jó Isten működik. Például igen hálás vagyok neki, amikor a tavalyi egyik esküvőre gondolok. A menyasszony részt vett a hivatástisztázón, a vőlegény pedig a fiúcsapat oszlopos tagja volt. Komoly keresés és jó pár ima hatására fedezték fel hivatásukat és erősödtek meg benne. Aztán épp tegnap tudtam meg, úgy néz ki, hogy az egyik fiú, aki szintén részt vett a hivatástisztázón és elég szoros kapcsolatban áll a rendtartományunk által működtetett egyik intézménnyel, komolyan gondolja, hogy ferences szerzetes akar lenni. A jelenlegi két jelöltünk-újoncunk is évek óta rendszeresen részt vett a fentebb említett ifjúsági programokon. És ki tudja, hányan vannak, akik még csak a szívükben őrizgetik a hívás hangját, de reméljük, eljön a pillanat, amikor ezt kimondják, és belevetik magukat Isten örök ölelésébe. Bátorság!

Forrás: Keresztény Szó