Beszélgetés Lukács János jezsuita atyával

Hogyan alakult, hogy mérnöknek készült, azután mégis szerzetes-pap lett?

A mérnökséget családi örökségként kaptam, édesapám is az. Tizenhárom éves lehettem, amikor elterjedt a Rubik Ernő-féle bűvös kocka. Iskolánkban volt egy módszerünk, és versenyeztünk, ki tudja a leghamarabb kirakni. Felötlött bennem, hogy leírhatnám a módszert. Amikor édesapámnak megmutattam a vázlataimat, azt mondta, a mai korban érdemesebb volna számítógépes programot írni a kocka kirakásához szükséges lépésekre. Szakkönyveket hozott, sőt egy idő után egy-egy hétvégére a Központi Fizikai Kutatóintézet egyik legelső személyi számítógépét is hazahozta. Ez a szellemi kaland évekre meghatározta érdeklődésemet, amihez a Budapesti Piarista Gimnáziumban nagyszerű hátteret adott a Kovács Mihály vezetése alatt működő fizikus-számítástechnikai klub. Érettségi után mindez egy lendülettel bevitt a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára. Ott azonban sokasodni kezdtek a kérdések. Úgy éreztem, a számítástechnika túlságosan kitölti életemet: hobbiként szerettem, de az életemet nem tudtam rátenni, nem ez volt a hivatásom. Mintha olyan vágányon zakatolna az életem, amelyre egy gyerekkori véletlen terelt rá, felnőtt fejjel azonban még nem mondtam rá igent. Lassan másfelé is kezdtem keresni.

Közben azért végezte az egyetemet.

Harmadéves voltam az egyetemen, amikor megnéztem egy külföldi Bárka közösséget bemutató videofilmet. Értelmi fogyatékos, testileg is sérült embereket mutattak a képsorok, egyik-másik sem beszélni, sem önállóan enni nem tudott. Aztán torzonborz, vidám angol fiatalember jelent meg a képernyőn, és elmondta, hogy amit a közgazdasági egyetemen mindhiába keresett, azt most - úgy érzi - ezek között az emberek között megtalálta. Választ kapott a kérdéseire az élet értelmét és a hitét illetően. Ez a néhány képkocka egészen fölkavart. Megütött a gondolat: itt az alkalom, hogy eldöntsem, van-e Isten. A fejemben - mérnökszerűen - valamiféle képletet állítottam fel. Ha valóban igaz az, hogy egy ilyen helyzetből, értelmi fogyatékos emberek szenvedéséből Isten jót tud kihozni, mint ami ennek a filmnek a tanúsága szerint megtörténhet, akkor én sem fogok többé kételkedni. Ha viszont azt látom, hogy a hallott tanúságtétel nem hiteles, akkor véglegesen félreteszem az Isten-kérdést, és a további életemet magam fogom berendezni.

Ezután következett életem egyik legszebb éve. Az egyetemen évhalasztást kértem, és Londonba utaztam. Először csak néhány hétre gondoltam, végül egész évben a Bárka közösségben maradtam. A filmen látottaknak megfelelően én is értelmi fogyatékosokkal éltem együtt, ők pedig megosztották velem munkájukat, örömüket és szenvedésüket. Azt vettem észre, hogy az év végén, mire hazajöttem, egészen megváltoztam. Bár a Bárkában annyira elfoglalt mások segítése, hogy a hitemre vonatkozó gyötrő kérdéseimet az év során alkalmam sem volt föltenni, utólag azt vettem észre, hogy az Istenre vonatkozó minden bizonytalanságom megszűnt. Evidenciává vált Isten léte. Az otthon és a piaristáknál kapott érzelmi és szellemi gazdagság észrevétlenül beérett.

Itthon befejeztem az egyetemet, és 1989-ben megkaptam a diplomámat. Érdeklődésem az újrainduló szerzetesrendek felé fordult. Világi papként nem tudtam volna elképzelni magam, és szerzetes-tanárként is csak nehezen.

Hogyan tájékozódott, és hogyan került végül a Jézus Társaságába?

Jelentkeztem a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára, és világi hallgatóként két évet végeztem, mintegy ismerkedésként egy új közeggel, mint amikor az ember a lába ujját belenyújtja a folyóba, mielőtt fejest ugrana. A jezsuitákkal való találkozásom először egészen véletlennek tűnt. A szerzetesi, papi életre vonatkozó döntés nem könnyen született meg bennem, még akkor sem, amikor már világos volt, hogy nem halogathatom tovább a döntést. Barátaim tanácsára Püspökszentlászlóra utaztam, ahol akkor egy jezsuita atya, Vácz Jenő fiatalokat fogadott, személyes lelkigyakorlatra. Az ottani imádság hatására született meg bennem az igen, és mivel ez az akkor még gyönge hang egyre erősödött, felvételemet kértem a jezsuita noviciátusba. Szent Ignácot, a jezsuita rendet jobban megismerve jöttem rá, hogy a látszólag véletlenszerű események láncolata, ami a  noviciátusba vezetett, egyáltalán nem volt véletlenszerű. Személyes keresésemnek nagyon jól megfelelt, amit Szent Ignácnál találtam. A megtérése utáni küszködés és az ebből születő gyümölcsök hozták létre mindazt, amit Szent Ignác-i lelkiségnek szoktunk nevezni.

Szegeden a nemrégiben elhunyt P. Weissmahr Béla SJ volt a novíciusmestere. Milyen emlékeket őriz róla, hogyan emlékszik rá?

Törékeny alakja az első percektől kezdve otthonosság-érzést kölcsönzött a noviciátusi napoknak. Váratlanul kellett elfogadnia az újonc mesteri megbízást. Látszott, hogy nem álltak rendelkezésére a szükséges anyagok, alapvető írások nem voltak még lefordítva. A felvételi rendszer sem volt kidolgozva. A noviciátusba könnyen be lehetett kerülni, sok emberi, hivatásbeli kérdés kuszálódott össze-vissza. Nem könnyítettük meg az életét.

Béla atya alakja akkor volt a legsugárzóbb, amikor személyesen beszélgettünk, meg amikor a kápolnában, csöndben imádkoztunk mellette. Nemcsak gyermeki egyszerűséget, hanem nagy összeszedettséget és szeretetet közvetített a lénye, ami óriási erővel biztatott az előrehaladásra.

Később Ön lett a novíciusmester segítője...

Igen, ezt sociusnak mondjuk. Latin szó, társat jelent. A jezsuita novíciusmesternek és a tartományfőnöknek mindig van egy társa. Feladata nehezen meghatározható, mindig abban egészíti ki a novíciusmestert, amiben erre éppen szükség van.

A jezsuiták már a noviciátus után egyszerű örök fogadalmakat tesznek. Ez azt jelenti, hogy a szegénység, tisztaság, engedelmesség fogadalmát tesszük le, és egy ígéretet is, hogy a tanulmányaink végén be fogunk lépni a Jézus Társaságba. A személy részéről ez végleges döntést fejez ki, a rend részéről azonban átmeneti, tanulmányi idő kezdődik, ami még próbaidőnek számít. Ennek során el lehet bocsátani a jezsuita növendékeket. A végleges, úgymond teljes jogú rendtaggá válás az ünnepélyes fogadalmak letételekor következik be. Erre nálam 2002 augusztusában került sor.

Jezsuitaként több külföldi jezsuita főiskolán tanult. Filozófiát Münchenben, azután teológiát Párizsban. Milyen élményekkel tért haza?

Nagy élmény volt számomra az a fajta tanulmányi rendszer, amelyben az előadások mellett fontos szerephez jutott a személyes munka is. Számos írásbeli dolgozatot kellett elkészítenünk. Különösen a teológián vettem azt észre, hogy a személyes feladatokban azok a kérdések kezdenek vezetni, amelyek a hitem legmélyén, kérdésként régóta megvoltak bennem. Első komolyabb olvasmányom Karl Barth Dogmatikájának első kötete volt. A Bárkában megtapasztalt angliai élményeimhez kapcsolódott, ahol anglikánok és katolikusok éltünk együtt, egy közösségen belül tapasztalva az egység hiányának mindennapos fájdalmát. Barth teológiájával ismerkedve egy másik felekezet gondolkozásmódjához és katolikus hitemhez egyszerre kerültem közelebb. Világossá váltak a közös pontok, és az is, hogy melyek azok a nézőpontbeli különbségek, amelyeken még túl kell emelkednünk, hogy az ökumenizmus megvalósulhasson.

A teológia melyik részével foglalkozott, melyik ágában mélyedt el jobban?

Eleinte nem sok lehetőség volt a szakosodásra, bár a Szentírással különösen szívesen foglalkoztam. Később novíciusmester-jelöltként két évet kaptam a felkészülésre. Lelkiségi teológiát tanultam. Ekkor eredtem nyomába sok olyan kérdésnek a szerzetesi élettel, különösen a képzéssel kapcsolatban, ami korábban, sociusi munkám során érdekelni kezdett. Egyszerre ismertem meg a szerzetesi élet jelenkori válságát és azt a gyönyörű ideált, ami Szent Ignácot és első társait mozgatta. A jezsuita élet ma olyan tehernek tűnik, amit csak a nagyon erősek tudnak magukra venni. Pedig ennek nem ez volna a rendje. Nem plusz teherről van szó, hanem valami gyönyörű lehetőségről emberi adottságaink kibontakozására. Lehetőség arra, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett lényünk felragyogjon. Szükség van eltökéltségre és lelkesedésre, de nem lehet ,,erőből,, élni. Szent Ignác zseniálisan látott meg olyan kérdéseket, amelyeket a mai pszichológiai vagy szociológiai szerzők csak nagyon nehezen tudnak megközelíteni, vagy akár csak leírni. Alapvető pontokra tapintott rá, és pontos útmutatásokkal vezette a társait.

Az emberi közösség építésével kapcsolatos Szent Ignác-i meglátásokról van szó?

Igen, például a mai ember közösség, társ és intimitás utáni vágyára gondolok. Egyre többet beszélünk róla, mégis egyre nehezebb megvalósítani. Szent Ignác látta, hogy itt nem pusztán egy vágy beteljesedéséről van szó, hanem olyan átalakulásról, megtérésről, ami elválaszthatatlan szakasza az Isten felé vezető útnak. Ennek az útnak vannak hagyományosan megfogalmazott és ma is érvényes pontos lépései és szabályai, amelyeket be kell tartani. Látszólag kemény lépések is vannak ezek között, de a szerepük világos: éppen a noviciátusi gyakorlatok teszik a növendéket alkalmassá arra, hogy a korábbinál sokkal mélyebben, sokkal nagyobb belső szabadsággal nyíljon meg mások számára. Később ez a képesség Isten és az emberek szolgálatában olyan gyümölcsöket terem, amely a szerzetes számára, aki rátalált útjára, mély betöltöttség-érzést ad.

Mennyiben jelent segítséget Szent Ignác öröksége?

Nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert szavak, kifejezésmódok, amelyek korábbi nemzedékeket eligazítottak, a mai ember fülében sokszor üresen csengenek. A II. Vatikáni zsinat a szerzetesrendek számára olyan ,,házi feladatot,, adott, amellyel a mai napig sem készültünk el egészen: ,,a konstitúciókat, direktóriumokat, a szokás-, imádságos- és szertartáskönyveket, s minden ilyen jellegű törvénykönyvet vizsgáljanak meg, s az elavult előírásokat törölve alkalmazzák e Szent Zsinat okmányaihoz,, (Perfectae Caritatis 2–3). Jelszó: ,,visszatérés a (szerzetes) intézmény eredeti jellegéhez, és egyúttal ,,alkalmazkodás a kor megváltozott körülményeihez,,. A zsinati nemzedék jezsuitái nagy lendülettel és őszinte szándékkal vizsgálták és változtatták meg azokat az elemeket, amelyek elavultnak tűntek számukra. Az Evangélium egyszerűségének, közvetlenségének fényében persze sok-sok régi szabály látszott nem csupán idejét múltnak, hanem kifejezetten Evangélium-ellenesnek. Egy idős jezsuita testvér - a testvérek szerzetesek, de nem papok - segített ezt megértenem, amikor régi, ,,zsinat előtti,, konfliktusairól mesélt. Elöljárói nagy megértéssel fogadták, amint beszámolt lelki nehézségeiről, ugyanis sokszor okozott neki fájdalmat az embertelen bánásmód, amit a különféle szabályokra hivatkozó jezsuita papok részéről kellett elviselniük a testvéreknek. Amikor azonban ennek nyomán néhány olyan javaslatot tett, amelyek a helyzet javításához vezethettek volna, szigorú tekintetű elöljáró nézett vissza rá: ,,Hogyan képzeli... a szent Szabályokat megváltoztatni?!,,

Amit a zsinat finom eufémizmussal a kor ,,megváltozott körülményeinek,, nevez, az többek között a gondolkodásmód alapvető megváltozását takarja: a zsinat előtti egyház feltétlen hagyomány- és tekintélytiszteletre alapuló, ,,középkori,, mentalitása - annak minden előnyével és hátrányával - szembekerült a modern kor kritikus szemléletmódjával, amely lehetővé és szükségszerűvé teszi a hagyomány ,,megvizsgálását,,. Nem pusztán arról van szó, hogy a felvilágosodás eljutott egyházunkba: ez önmagában még kétes értékű eredmény lenne. Jobb úgy fogalmazni, hogy a Krisztus-követők számára új, nagyobb felelősséggel járó, és - ami a legfontosabb - több gyümölcsöt ígérő, örömtelibb út nyílt meg.

Mai kérdéseink lényegében ide mennek vissza. A zsinat utáni időszakra - amely Magyarországon a jezsuita rend betiltása miatt főleg az 1990-es évektől számítandó - az volt jellemző, hogy az elöljárók a jezsuitákat igyekeztek felnőtt, önállóan mérlegelni és dönteni képes, Krisztusnak elkötelezett embereknek tekinteni, akiket hiba volna felesleges szabályokkal akadályozni az apostoli életben. Ennek egyik eredménye például, hogy jezsuita életünkben a személyes imádságba való bevezetésre a korábbinál nagyobb figyelem jut. Meglepő, hogy a régi időkben milyen sok jezsuita számára volt az ima pusztán az életformával együtt járó kötelesség; sokan panaszkodtak arra, hogy nem kaptak segítséget a személyes imádságban való elmélyüléshez. A mai világban ez létfontosságú, hiszen a modern élet által megkövetelt nagyfokú önállóság nem támaszkodhat másra, mint az Úrral kialakuló és egyre mélyebbé váló személyes kapcsolatra.

Beérett tehát a zsinat által kért átalakulás?

A helyzet nem ilyen egyszerű. Korai lenne még kiadni a győzelmi jelentést. A jezsuitáknak, csakúgy, mint más rendhez tartozó társaiknak, sok nem várt csalódással kellett szembenézniük. Ha a világegyházat nézzük, a szerzetesi élet zsinat után megújult formája nemcsak lehetőségekben, hanem elveszett lehetőségekben is gazdag. A reformot végrehajtó nemzedék kimondott-kimondatlan alaptétele, miszerint a rendtagok felnőtt, az Evangélium fényében önállóan mérlegelni és dönteni képes emberek: nos ez jó szándékú, de kissé naiv feltételezésnek bizonyult. Az igazság ugyanis az, hogy szeretnénk felnőtt, az Evangélium fényében önállóan mérlegelni és dönteni képes, Krisztus mellett elkötelezett emberekké válni, de sok jelét tapasztaljuk magunkon annak, hogy csak úton vagyunk az ideál felé. Mostanra kialakult szokásaink azonban, melyek történelmi szerepe az volt, hogy a szerzetesi életformában is ,,lélegezni,, engedték a szabadságát nagyra becsülő modern embert, sok tekintetben elégtelennek bizonyulnak.

Ebben a kijelentésben egyrészt nincs semmi rendkívüli, másrészt rögtön felmerül egy mindennél izgalmasabb kérdés: hogyan tudjuk egymást, különösen fiataljainkat a korábbinál jobban segíteni, hogy ezen az úton előre haladjanak? Szent Ignác öröksége ebben a történelmi helyzetben vonzóbbá válik, mint valaha. A zsinat előtti évszázadokban, míg a jezsuita élet jól bevált formája különösebb megrázkódtatás nélkül öröklődött nemzedékről nemzedékre, a kérdés nem merült fel ilyen élesen. A zsinat közvetlen sodrásában, amikor a korábbi életmód és vele együtt a Rendalkotmány sok tekintetben elavultnak tűnt, szintén nem volt magától értetődő Ignác írásaihoz fordulni. Kivételt jelent a Lelkigyakorlatos könyv, amelynek modern, kritikus értelmezése és alkalmazása az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokban a zsinat utáni jezsuita megújulás fő hajtóerejévé vált. Most eljött az ideje, hogy hasonlóan nyitott szemmel, kritikusan, de naivitásunk és hibáink belátásából fakadó alázatossággal forduljunk a Rendalkotmány felé, hogy életünket, rendi képzésünket pontosabban igazítsuk Ignác atyánk elgondolásához. Az Alapító szemléletmódjára, részletekre kiterjedő figyelmére eddig talán csak a kezdeteknél mutatkozott ilyen éhség. A 16. század maihoz hasonlóan zűrös társadalmi körülményei között, amelyet akkor még élesebbé tett a hiteltelenné vált katolikus egyház helyzete, az első jezsuiták őszinte örömmel fogadták a Rendalkotmányt, valódi segítséget találtak benne.

Visszalépésre van szükség, vagy előrelépésre?

Nem tartom hasznosnak ezt a megkülönböztetést, mert óhatatlanul átvezet a világegyházat megosztó, terméketlen konzervatív-liberális ellentétbe. A zsinat kéri a visszatérést a keresztény élet forrásaihoz meg az ,,eredeti szellemiséghez,,, és egyúttal az alkalmazkodást is a mai időkhöz. Nemcsak az emberi méltóságot, az Evangéliumot is meghamisítják azok a ,,konzervatív,, csoportok, amelyek egy hiányosan megértett ,,valódi,, kereszténység nevében részletkérdéseket ragadnak ki a múltból, melyek alapján nagy magabiztosan ítélnek meg boldog-boldogtalant. Ugyancsak sok kár keletkezik, amikor egy-egy helyzet kezelésében - ,,liberális,, módra - a felelős, felnőtt ember fikciója elhomályosítja a valóságot, aminek következtében rejtve maradva erősödhet az önzés, kényelemszeretet, önigazolás vagy harag ezernyi rafinált változata.

Magyarországon különösen nagy a zűrzavar, mert a zsinat megkésett befogadása miatt szinte egymásra csúsztak történelmi korok, amelyek különben időközben az egyház nyugati részén is elég gyorsan váltják egymást. Így egészen egyszerű kérdések óriási jelentőségűvé válnak. Például: milyen ruhát vegyek fel? A papi-szerzetesi ruha az egyik fiatal számára bizonyos merevséget, életidegenséget jelent, amit kerülni igyekszik, mert gyerekkorában régimódi, megközelíthetetlen, tekintélyelvű egyházzal találkozott; inkább hajlik a civil ruhát felvenni, mert ez fejezi ki vágyát, hogy az emberekkel személyesebb kapcsolatba kerülhessen. Mások számára a ruha a tanúságtétel eszköze, és persze az is igaz, hogy a kézzelfogható külső jelek különösen fontossá válnak a posztmodern módra szétesett, minden egyértelműséget nélkülöző világból érkező növendék számára, akár a fontosabb értékek rovására is. Sok bölcsesség kell az ilyen egyszerű helyzetek kezeléséhez, hogy ne múltunktól való menekülés határozza meg a viselkedésünket, hanem életformánk lényege fejeződjön ki: ilyenkor lehet Jézus példáját fontolgatni, vagy az első jezsuitákét, akik maguk is szembesültek ugyanezekkel a kérdésekkel.

Azt jelenti ez, hogy ma nincsenek mindenkire érvényes megoldások?

Igen, bár nem abban az értelemben, hogy mindenki önkényesen azt teszi, ami neki tetszik. Általánosan érvényes megoldások nincsenek, de közös út van. Ebben egyébként nincs semmi új. A jezsuita életmód az első jezsuiták szerint ,,egy, az Istenhez vezető út,, (Formulae Instituti Societatis Iesu: III. Pál pápa Regimini militantis Ecclesiae kezdetű, 1540. szeptember 27-én kiadott Apostoli Leveléből. Lásd Jézus Társasága Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok. Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1997, 23.), amelyen nagy biztonsággal haladhat előre bárki, akit az Úr ide hív. Mégis, ,,minthogy Ignác bámulatos okossággal és egyedülálló lelki szerénységgel volt megáldva, megértette, hogy különböző vidékeken mások és mások s szokások, és nem minden illik mindenkire,, (A Rendalkotmány első kiadásához fűzött előszó. I. m. 17.), ezért csak azokat a szempontokat foglalta össze, amelyek mindenkinek segíthetnek. Ezeket viszont precízen. A részletekre fordított figyelem biztonságérzetet ad, és ha jól vannak kijelölve a kapaszkodók, nagyon meggyorsítják az előrejutást.

A zsinat utáni megújulásunk egyik nagy hiányossága, hogy nem hozta vissza elég erőteljesen az ,,út,, metaforáját. A szerzetesi életre alkalmazott közkeletű régi kifejezés, a via perfectionis, ,,tökéletesség útja,, lomtárba került, nyilván azért, mert értelmezhetetlennek tűnt: a szerzetesek egyrészt maguk is belátták, hogy nem büszkélkedhetnek a világban élőknél nagyobb tökéletességgel, másrészt az Evangélium igazsága kedvéért ki kellett mondani, hogy a világi keresztények is ugyanarra a tökéletességre kaptak meghívást, mint a szerzetesek. Így azonban a szerzetesség értelme értékét szinte lehetetlen úgy kifejezni, hogy elkerüljük a világiak megbántását: a szerzetes élete tanúságtétel, rendben, de egy jó családapáé ugyanúgy tanúságtétel, nem?

Ignác írásait böngészve meglepő, hogy a jezsuita élet ,,útját,, mennyire elevenen látta. Minden szakasznak megvannak a maga nehézségei és lehetőségei. A Rendalkotmányt, minden korábbi szerzetesi regulától eltérően, ennek megfelelően építi fel: mire figyeljen az útja kezdetén álló fiatalember és nevelője, mire ügyeljenek a későbbi szakaszokban? A szóhasználatból világos, hogy a perfectio nem hibátlanságot vagy annak látszatát jelenti, hanem ,,megérkezettséget,,, egy emberi élet beérését mindazzal együtt, amit a szó a maga gazdag jelentéstartalmával kifejez.

Mégis a perfectio volna a szerzetesi élet sajátossága?

Persze. A jezsuita képzés, ha a Rendalkotmánynak megfelelően van kialakítva, különlegesen célratörő úton vezet, aminek az eredménye egy növekvő lelki érettség, egy beérkezettség. Ez a beérkezettség Istenben az, ahol a tulajdonképpeni szerzetesi élet kezdődik. A kezdet, a képzés ideje tiszta ráfizetés: a szerzetesnövendék, bár sok jelét tapasztalja, hogy jó úton jár, mégis inkább annak van tudatában, hogy mi mindenről kell lemondania. A hivatás szempontjából veszélyes időszak ez, mert az ember hajlamos azt gondolni, hogy az élete torzó marad. Aki hűségesen járja útját, és nem keres pótcselekvéseket, nemegyszer a szokásosnál is élesebb krízisekben tapasztalja meg minden ember közös nyomorát, amit A. Maslow nyomán a pszichológusok úgy fogalmaznak, hogy a nem beérkezett ember hiány-lény: biztonságra, közösségre, értékességre vágyik, és így tovább. Ha az egyik ilyen alapvető igény teljesül is, megerősödik a következő, és sajgó fájdalmat, félelmeket, kétségeket okoz, tudat alatt is irányít. A jezsuita képzés nem lenne hiteles, ha az emberi sors e közös nagy állomásain nem vezetne keresztül: csak annyi a különbség, hogy teljesen Istenben bízva, mellékes dolgokról lemondva, az élet kihívásait a maguk egyértelműségében igyekszünk fogadni. Ha egészséges egy szerzetesrend és őszinte a növendék önmagával és vezetőjével, akkor igen gyorsan haladhat előre a lelki érettség útján: így valósulhat meg, hogy szerzetesként másoknak - idősebbeknek és rendkívüli körülmények között élőknek is - hitelesen tudunk majd segíteni. A jezsuita képzés utolsó állomása a Rendalkotmány szerint, hogy a fiatal - már pappá szentelt - jezsuita egy évet, esetleg többet is tölt súlyos betegek, akár haldoklók segítésével. Erős lélekkel, hittel megmaradni a halál birodalmának peremén nem egyszerű kihívás: a világi embernek, ha nem keresi, és szerencséje van, csak nyugdíjas korában kell ezt a lelki feladatot felvállalnia. A jezsuitánál ellenben ez előfeltétele annak, hogy hivatásában Jézus mintájára ,,Istenben beérett,, módon élhessen, ne meneküljön a szenvedés elől, és így mások szenvedésére is érzékeny maradhasson. Így előrehaladva néhány év múltán még a hibákból is mások számára hasznos gyümölcsök születnek. Persze előfordul az is, hogy egy szerzetesrend eredeti karizmája elhomályosul, vagy a növendék nem adja át magát egészen hivatásának, és néhány éves kényelmes pangás után elhatalmasodik valamelyik ,,alapvető szükséglet,, kielégítetlenségének érzése. Ellenállhatatlannak tűnik egy romantikus szerelem, vagy az a benyomás, hogy mások a világban már ,,előrébb,, tartanak, tehát az én életem nem olyan értékes. A szerzetesi élet ebben az értelemben a perfectio útja: kizárólag akkor van értelme, ha egyértelműen és hatásosan irányul minden lépés az Istenben való beteljesedettségre.

Kicsit veszélyes dolog az Isten-kereső ember útját pszichológiai modellekhez mérni, mert hiba volna a hivatás páratlan gazdagságát leegyszerűsítő elméletek szemüvegén keresztül figyelni. Ellenkező esetben viszont azt kockáztatjuk, hogy lelkiségünknek, szerzetesi életünknek kevés köze lesz az élet valóságához. A noviciátusi közösségi élet tétje rögtön megnő, ha világossá válik: aki itt nem tud saját énjének, önkényes hajlamainak erőszakos vagy bénító diktatúrájától megszabadulni, annak később már alig lesz esélye arra, hogy Krisztussal bensőséges, tartós kapcsolatot alakítson ki. Aki önközpontú marad, az a másokkal való találkozásaiban tudat alatt is keresni fogja, mégsem igen fogja megkapni a bensőségesség oly váratlan és tápláló ajándékait, és egyre üresebbnek fogja érezni szerzetesi életét. Aki tanuló rendtagként nem összpontosítja minden figyelmét a tanulásra és arra, hogy a tanultakat alkalmazni is megtanulja, annak aligha fognak megadatni a boldogító, váratlan értékesség-élmények, amikor apostoli munkája nyomán igazi - evangéliumi - értékek születnek. A nevelőnek tudnia kell, miért kér teljes odaadottságot: a jól vezetett és Istent őszintén kereső növendék a kríziseken túljutva, az élettel együtt járó szenvedéstől már nem menekülve fog csak eltalálni Isten erejének olyan erős és megbízható megtapasztalására, amelyről korábban nem is álmodhatott. Ez tud szerzetesként megtartani egy olyan világban, amely egyébként nemigen értékeli életformánkat.

Ön harminckilenc évesen lett tartományfőnök. Ezért is kérdezem, a jezsuita rendtársak hogyan választják meg újabb és újabb tartományfőnöküket?

A jezsuitáknál érdekes rendszer alapján születik ez a döntés. Az első szakasz hosszabb folyamat, amelyet sok beszélgetés és tájékozódás után véleménynyilvánítás zár le. Ki-ki három nevet írhat le, akiket ő a rendtartomány vezetésére alkalmasnak találna. Ezt a folyamatot egyik korábbi tartományfőnök humorosan szépségversenynek nevezte el. Megjegyzem, amióta az én kinevezésem megszületett, ezt a kifejezést nem hallottam tőle... Nos, a szavazatok a tartományfőnök és a tanácsadói, a konzultorok elé kerülnek, akik az eredményt összesítik, és ennek nyomán három nevet tartalmazó listát küldenek P. Generálisnak Rómába. A három személy közül P. Generális választja ki a tartományfőnököt, vagy esetleg visszaküldi a listát, és újabb három nevet kér. A folyamatnak tehát van demokratikus része, maga a tartományfőnöki kinevezés azonban az általános rendfőnök döntését tükrözi.

Meglepte a kinevezés? Hogy P. Generális éppen Önt választotta?

P. Nemesszeghy Ervin, az előző tartományfőnök, aki az utódja kiválasztására irányuló folyamatot is vezette, hangsúlyozta, szeretné, ha bekövetkezne a generációváltás. Kevesen voltunk, akik szóba kerülhettünk, akik fiatalok is voltunk, és a képzésünket is befejeztük már, azaz letettük az ünnepélyes fogadalmat. Tudtam, hogy én is a jelöltek között vagyok. Ilyen értelemben nem lepett meg P. Generális kinevezése. Más kérdés, hogy a kinevezés lehetőségétől a kinevezés valóságáig eljutni nem volt éppen könnyű lelki feladat.

Jezsuita életem folyamán többször éreztem már, hogy olyan pontra jutok, amit lehetőségeim és emberi erőm határaként tapasztalok meg. Előfordult, hogy elöljáróm vagy a körülmények éppen ebben a helyzetben még többet kértek tőlem. De amikor erre jó szívvel tudtam igent mondani, olyan váratlan kegyelem-élményekben volt részem, amelyek a növekedés a termékenység különleges időszakait indították el. Ezért tudtam végül lélekben is igent mondani erre a megbízásra. Ha emberi erőmnek a végén érzem is magam, az Úrnak olyan lehetőségei vannak, amelyeket én nem láthatok előre. S ha ez korábban megmutatkozott, akkor a jövőben is így lesz.

Mi a rendi elöljáró legfőbb feladata?

Rendalkotmányunk szerint az elöljáró legfőbb feladata imádkozni azokért, akik rá vannak bízva. Korábban úgy gondoltam, Szent Ignác ezt csupán illemből tette az első helyre. Mára elég jól megértettem, miért olyan fontos. Az elöljáró alapvető feladata, hogy felül tudjon emelkedni az akadályokon, amelyek Isten akaratának megtalálását megakadályozzák. Rendtartományunkat olyan szemmel kell néznem, mint aminek egyetlen célja, hogy Jézus Krisztus művét folytassa. A személyes kérdéseket, a gazdasági ügyeket is ebből a nézőpontból kell szemlélni, hogy szerteágazó kérdésekben ennek az alapvető igazságnak megfelelően tudjak dönteni. Ehhez aztán nagy szükség van az imádságban eltöltött időre.

A magyarországi jezsuita rendtartomány ma 117 főből áll, a többség hetven év fölötti, idős rendtárs. Tartományfőnökként mi okozza Önnek a legnagyobb nehézséget?

A rendszerváltás utáni lelkesedésben sok feladatot vállaltunk. A munka azonban jórészt olyan fiatal jezsuitákra hárul, akik még képzési idejüket töltik. Továbbra is sok a hívás és az igény, de ha a fiatalok túlterhelését, kiégését kockáztatjuk, túlmentünk a határon. Szent Ignác idejében sem volt ismeretlen ez a dilemma, ő is sokat gondolkodott azon, hogy milyen alapon mondjon igent az egyik tennivalóra és nemet a másikra. Sok szép lehetőség válhatna valóra, sok szomjúságot tudnánk csillapítani, ha kicsit többen csatlakoznának hozzánk...

Milyen tervei vannak az eljövendő esztendőkre? Ha jól tudom, a jezsuita rendben az első hároméves tartományfőnöki ciklust automatikusan meg szokták hosszabbítani újabb három évre. Ezért hosszabb távra kell gondolkodnia...

Még az előző tartományfőnök atya összehívott egy csoportot azzal a feladattal, hogy készítsék el a magyar jezsuita rendtartomány apostoli tervét az eljövendő évekre. Ennek nyomán született egy munkadokumentum, amit közösségeink megbeszéltek, véleményeztek. Terveimet ehhez a dokumentumhoz szeretném igazítani, ami természetesen nem azt jelenti, hogy újabb kezdeményezések nem születhetnek. Ez azonban összefügg másik fontos tartományfőnöki feladatommal: minden magyar jezsuitával évente alapos, lelkiismeret-feltáró beszélgetést kell folytatnom hivatásáról, személyes életéről, és arról is, hogyan látja apostoli munkájának lehetőségeit, kihívásait. Az ilyen beszélgetések nyomán tud megszületni egy olyan elképzelés, amely nem elvont ideálokból indul ki, hanem figyelembe veszi azt is, hogy az Úr milyen karizmákkal, apostoli képességekkel ajándékozta meg rendtartományunk tagjait. Az a cél, hogy a jezsuita rend úgy működjön - Szent Ignác szavával -, mint egy test, amelynek különböző tagjai vannak, mégis egészében kész arra, hogy rugalmasan, figyelmesen reagáljon a Lélek indításaira.

Zimányi Ágnes

P. Lukács János SJ Budapesten született, 1966-ban. Középiskolai tanulmányait a Piarista Gimnáziumban végezte, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett. A Jézus Társasága Magyarországi Tartományába 1991-ben kérte a felvételét. Münchenben filozófiát, Párizsban teológiát tanult. 1998-ban szentelték pappá. A Jézus Társasága Általános Rendfőnöke 2004. október 29-én P. Lukács Jánost nevezte ki a Magyar Jezsuita Rendtartomány új Provinciálisának. Hivatalát 2005. február 2-án vette át P. Nemesszeghy Ervin SJ atyától.

Forrás: Vigilia