A jó papok receptje

Létezik-e recept, hogy jó papokat készítsünk? Itt olvasható egy mesteri recept, amely érdemes arra, hogy a világ legjobb „éttermeiben” is használják.

Hozzávalók:

Egy előre kijelölt fiatalember. Nem kell, hogy a legjobb legyen.

Egy alkalmas hely, ahol a fiatalember megfelelő ideig „pácolódhat”.

Egy csapat jól-képzett „szakács”. Intelligensek és erényesek legyenek. (Inkább több erénnyel rendelkezzenek.)

Só az ízesítéshez (az Úrtól), hogy az elkészült fogás megízesíthesse a világot.

Egy jó adag filozófiai és teológiai tanulmány

Bibliaolvasás és imádság nagy mennyiségben. Minél több, annál jobb.

Hagyjuk, hogy az utolsó hozzávalót a Szentlélek adja hozzá.

Először is az Úr kiválasztja az előre kijelölt fiatalembert és meghívja, hogy az emberek halásza legyen. Itt nagyon fontos a lelkipásztor vagy egy papbarát lelki vezetése. A félelmet leszámítva, amely lehetséges, egy hosszú „pácolási folyamatban” fog részt venni, amely akár 8 évig vagy tovább is tarthat. Ezt az időt egy eléggé kényelmes és komoly helyen tölti azért, hogy egy szakképzett országos és nemzetközi „szakácsokból” álló csoport által, akik felkészültek a helyi és nemzetközi különlegességekből, kiderüljön, hogy valóban pácolni való-e. A helyi „szakácsok” pontosan tudják, hogy mi terem a hazai földből és csodákat művelnek azokkal az anyagokkal, amelyeket az Úr a kezükbe ad.

A „szakácsok” csapatában mindig van egy főszakács – nevezzük őt rektornak – akit felettesének rendelése helyez oda. Ő felelős azért, hogy biztosan minden a Legfőbb Szakács akarata szerint folyjon; az alapanyagnak jó minőségűnek kell lennie, hogy mindenki megbecsülje, és azoknak, akik elé kerül, örömet okozzon.

Kezdjük azzal, hogy a fiatalembert „pácolásba” helyezzük (szeminárium). Fontos, hogy kezdettől fogva meg legyen sózva, és ne csak az előkészítés végén kerüljön erre sor. Ha a végén sózzuk meg, a fiatalember olyan pap lehet, akinek jó a megjelenése, de nincs íze. Olyasfajta, aki bár nem különösebben ízletes, de ettől eltekintve jól mutat a tányéron. Hagyjuk Istenre a sózást, mert Ő tudja, hogy mennyire van szüksége egy embernek. Ha a szakácsok csak úgy bedobják a sót, megvan rá a veszély, hogy elsózzák és felszolgálhatatlanná és veszélyessé teszik a fogást, mert a túl sok só magas vérnyomást okoz.

Előzetesen távolítsuk el azokat a dolgokat, amelyek elronthatják a fő hozzávalót. Távolítsuk el a felesleges idegeket (hogy óvatos legyen, de ne gyáva), távolítsuk el a felesleges zsírt (hogy ne legyen társai és a közösség számára teher), és emlékezzünk arra, hogy ahhoz, hogy nagyszerű pap legyen, nagyszerű embernek is kell lennie. A pácolás folyamán elengedhetetlenül fontos a nagy adag irodalmi és filozófiai tudás hozzáadása. Ennek a hozzávalónak kihagyásával nagyon veszélyes fundamentalista készülhet. Az a fajta, aki azt állítja, hogy tudja, hol van meg Ádám köldökzsinórja. Ezalatt ügyelni kell, hogy a tanulmányai megfelelő lelki alapra kerüljenek. Ezt a részét az Úr tudja megízesíteni a legjobban: minél nagyobb a Vele való bensőséges kapcsolat, annál jobb íze lesz a végeredménynek.

A filozófiai alapozás után szükséges, hogy a pácolóból átkerüljön egy új edénybe (ezt a lépést veszélyes kihagyni, mert a termék különben tönkre mehet). Bekerül egy plébániai közösségbe, amely megkóstolja a készülendő ételt és megállapítja, hogy miként alakul a recept. Aki végső soron kapja, az el is árulhatja, hogy szerinte, hogy alakul, és mondhat véleményt azoknak, akik az elkészítési folyamatot felügyelik. A közösség véleményét szintén szükséges fontolóra venni.

Az, hogy visszahelyezzük a pácolásba és elvégezzük az utolsó mozzanatokat, nagyon fontos, mivel a termék emészthetőnek kell, hogy legyen, és nem okozhat mérgezést.

A recept végső fortélya jó adag teológiát és Szentírást foglal magában: a fiatalembernek nem csak ismernie kell a Bibliát, hanem Biblia-ízűnek kell lennie. Mindenekfelett Isten ízével kell rendelkeznie. Akik megkóstolják, kell, hogy érezzék rajta Jézus édes ízét. Adjunk még hozzá egy jó adag szeretetet Mária és az Egyház iránt. Egy pap, aki azt állítja, hogy szereti Istent, de nem tiszteli az Egyházat, az elöljáróit és mindazt, amiről azt állította, hogy kezdettől fogva hiszi, káros. Végül mutassuk be annak az elöljárónak, aki, ha megfelelőnek bizonyult, a folyamat lényegével keni meg: ráteszi a kezét és kéri Istent, hogy adja neki a Szentlélek ajándékát, hogy Krisztus képmásává alakuljon és változzon.

Minden asztalhoz ülő vendégnek azt tanácsolom, hogy óvatosan lásson hozzá a fogáshoz. Soha ne mondjuk neki azt, hogy ő a legjobb étel, amely valaha az asztalhoz került, mert még végül elhiszi és elveszti eredeti ízét. Amikor elkerül az asztaltól, ne hasonlítgassuk össze a következő fogással; minden ételnek megvan a saját egyedi íze. Isten érintése nem engedi meg bárkinek, hogy megtudja, milyen ízű a másik. Ennek ellenére mindenkinek Isten ízét kell magán hordoznia.

Jó étvágyat!

Forrás: Aleteia / Istenről, vallásról, életről, emberről