A szüzesség szimbólumáról és életstílusáról

Felnyit a nagyobbra

Nem csak az érzelmek, a párkapcsolat, a család létezik - nagyobb tervek, perspektívák is. Erről lehet beszélgetni a szüzességben élővel: teljes emberré csak az válik, aki tud nagyban is szeretni, s erre hív ki a kis fészekbélelő, kis családban gondolkodó, a vallást magánügynek tekintő szűk életfelfogásból. Ez a világ nagyon elmerül a jólétben, az önzésben, evilági létben - a cölibátus kihívja ezen világ keretéből egy nagyobb értelemre. Ez együtt jár az otthontalanság, idegenség érzésével a világban. Az emberi alapegzisztencia jelévé akar lenni: az ember zarándoklény (Zsid 11). Egy szekularizált világban, amely ezt az életformát nem érti és nem is értékeli, ezért sokkal nehezebb megélni a jel szerepét, s ezért ezen döntés fájdalmas mivolta még érezhetőbb, hiszen felhangosítja az ilyen társadalom. Ha valaki valami nagyobbért akar élni, akkor erről az életvitellel, stílussal kezeskedni kell. A magány intenzív élethez segít, odasegít Krisztus magányához a kereszten: a magány odaadott élethez segít, proegzisztenciához. Krisztus felől érthető, hogy az evangélium radikalitása nem túlkövetelés: aki hív, az képessé tesz, hogy hívását követni tudjuk. Isten hívása karizmát is ad. Így a szüzesség, a cölibátus elsősorban nem lemondás, hanem lehetőség, esély: odaajándékozott élet. Hasonló ez a házasságban is: a házasság, a másik melletti élet odaajándékozás, kényszeríteni nem lehet, azonban nem elég csak a negatívumot látni. Előbb az öröm van, s emiatt vállalja az ember a nehézséget is, lemondást is. Aki proegzisztensen szolgál, annak életében ténylegesen beteljesedik, amit az evangélium mond: már ezen a földön százszoros örömöt, kapcsolatokat kap, hiszen nem egy házastársnak, hanem sok embernek él. Kétségtelenül időt nyer, jobban ráér a kommunikációra, s aki időt ad a másiknak, a legdrágábbat adja. Éppen ezért lesznek képesek nagyon figyelni a másikra, nem véletlen, hogy igazi meghallgatást a szerzeteseknél találtak évszázadok óta a gyónók. Léte, beszélgetése, ráérése, felkereshetősége így prófétai jel: állandó felszólítás a mai világnak, ami állandó időkényszerben, lemaradásban, tékozlásban, szétszórtságban él. A szolgálat, a nemes szívű odaadottság pecsétként jellemzi az egész életvitelt, erkölcsöt, munkát. Nyugalmat ad az időprésben, a teljesítményben élőkkel szemben. A meghívott az isteni súlypontból él, s akaratlanul is bevonja a másikat ebbe a bűvkörbe: már léte vigasz vagy botrány. Ez a bevontság felszabadultságot ajándékoz, lelkesedést a másiknak, ill. elgondolkodtatja megbotránkozásában. Mindez igaz nemcsak személyes, hanem intézményes szinten is: a szerzetesség a keleti és a nyugati kereszténységben is mindig a szellemi élet úttörői voltak, és ma is annak kell lenniük. A kolostorok az aszkézis, a szüntelen imádság, a tudományos teológia és erkölcsi tisztaság helyei. Rendkívüli hatása van, ha egy kolostorban igazi tudományos élet folyik, méltósággal végzik a szertartásokat, aszkézisben és szeretetszolgálatban élnek. Egy keleti sztarec szerint csak az tudja követni Isten országának valóságát, aki már látta az Ország fényét egy élő ember arcán, életében. Másrészt a kolostoroknak a világtól részben elzárt klímája új látószöget kínál a tudományos teológiához, imádságos és szemlélődő életüket nem sodorja el a világ világisága. Így lesznek a kolostorok egyszerre a megélt és a tudományosan kutatott teológia fellegvárai.

A figyelem jele

Az embernek úrnak kell lennie életvitelében. Indulatok, ösztönök, kósza gondolatok keringenek bennünk, melyeket nem kiirtani kell, hanem uralni. A mai ember mintha éppen a fegyelmet szeretné megspórolni: pedig aki nem él fegyelmezetten, az nem jut sehova. Ismerve az emberben élő erős szerelemvágyat, az erős szexuális ösztönt, ismerve az ember gyengeségét, mindenkit csodálattal tölt el, ha egy nem házas embert tisztának, összeszedettnek, vidámnak, eredményesnek, sőt, boldognak talál. Nem házas életvitelük a fegyelem felkiáltójele, diadala. A fegyelem, az aszkézis a szellemi koncentrációért küzd: a test rendetlensége is felborítja az életet, hát még a szellem, a gondolkodás, az érzelmek rendetlensége. A lélek rendezetlensége láthatatlan, nehezebb észrevenni rombolását, nehezebb gyógyítani is. Az aszkézis a koncentrációért küzd, a tömény életért. Így lesz jel a nős ember felé is: a nős embernek szintén nélkülözhetetlenül szüksége van a böjtre, testi aszkézisre, a lényegre irányuló koncentrációra a szétszórtság ellen. Önfegyelem nélkül semmilyen területen nincs siker.

A szexualitás integrálása

Aki nem él házasságban (bármilyen okból), annak okosnak kell lennie, hogy integrálni tudja a szexualitását. Istennek szentelheti egyedüllétét az is, aki özvegy lett, akit elhagytak, aki bármilyen okból nem kötött házasságot. Mint keresztények, ok is kegyelemben élnek, és meg tudják keresztelni a maguk életformáját. A vallásos okból vállalt szüzesség teológiája az antropológiára támaszkodik: aki a hit mélységéből éli meg a szexualitás nélküli életét, az képes nemi erőit, ösztöneit, energiáit egy magasabb jó szolgálatába állítani. Aki hitből mond le a szexualitásról, az személye közepéből teszi ezt. A hit a személy azon közepébe nyúlik le, amely minden emberi tevékenységet hordoz, annak perspektívát, energiát, személyes jelleget ad. Onnan ered az a szerelem is, amely a szexualitást is aktualizálja, annak keretet, személyességet ad. A szexualitás hiteles megélésének és a szexualitásról való lemondásnak (hogy az is hiteles lehessen) ugyanonnan, a személynek ugyanazon közepéből kell fakadnia. A szexualitásról való lemondást csak az tudja megtartani, akinek döntése eléri ugyanezen mélységet, aki ugyanolyan szerelemből él: csak az Istenért, az ügyért, az emberek, családok szolgálatáért érzett szerelem képes integrálni és felülmúlni a testi szerelem sóvárgását. Ezt nevezné Freud "szublimálásnak", Jung pedig "áthelyezésnek". A testi szerelmet így nem elnyomja, hanem integrálja, "hogy felhasználhatók legyenek magasabb célok szolgálatában". A szexuális erőt tehát nem lehet a pincébe zárni, de nem lehet tévelygő erő sem, mert akkor rombolná az élet vezetését. A komolyan nem vett ösztönök lesből és az érzékeny pontokon fognak megtámadni. A ki nem élt szexualitást ugyanis lehet jól, de sajnos rosszul is szublimálni (pl. veszélyes sportban, gyűjtőszenvedélyben, altruista tevékenységben).

Persze mára meggyöngült a nem házas élet megértése. Minél névtelenebb az ember a társadalomban, minél inkább beszűkült a szexuális örömre, minél magányosabb, s nincs baráti köre, közössége, boldogságot annál inkább csak a házasságban remél, annál inkább csökken a nem házas életforma megértése. Nem tartják értelmesnek, élhetőnek. Szkeptikusan nézik, ha valaki uralni akarja vágyát, lehetetlennek, betegnek, és biztosan boldogtalannak. Egy ilyen társadalomban különösen elszántnak és okosnak kell lenni, ha valaki a szexualitás megélése nélkül szeretne haladni az útján. Minden út sajátos lelkiséget követel. Más stílust követel egy sivatagi túra, és mást egy sarkvidéki expedíció. Jóllehet igen sok az átfedés a házas és a nem házas élete között, hiszen útról van szó mindkettő esetében ugyanazon Teljesség felé, mégis a saját út saját stílust követel.

Először is ki kell jelenteni, hogy az egyedüllét őszinte álláspont. Minden ember legbelül egyedül van. Ez nem hiba, nem a teremtés kudarca, éppen ellenkezőleg: a személy megismételhetetlen csodájából fakad, az isteni szikrát mindannyian sajátosan hordozzuk. Mindegyikünk személyisége ragyog, mint a Nap. Nem lehet tartósan belenézni, csak a felszínét pillantjuk meg. A végtelen Ragyogás képére teremtett ember személye is ragyog. Végső soron senki nincs, aki tudná minden egyes pillanatban, hogy milyen érzések és gondolatok kavarodnak bennem, s ezt tudnia kell minden házasnak is. A rózsaszín elvárásoknak meg kell halniuk, csak a mesében van olyan házasság, ahol mindig mindent tudnak és éreznek a másikat illetően. Egy végső magány megmarad a legigazabb házasságban, barátságban, szülő-gyerek, pap-hívek kapcsolatban is. Ez nem kudarc, nem kell gyorsan házastársat cserélni, "hátha vele teljesebb lesz", nem kell kapkodva otthagyni a szerzetesközösséget. Sőt, legbensőnket olykor még mi maguk sem értjük. Igaz Ágoston vallomása: Istenünk közelebb van bensőnkhöz, mint mi magunk. Így teljesen nem tudjuk sem magunkat közölni, sem a másikat maradéktalanul megismerni és befogadni. Ez elso pillantásra fogyatékosságnak tűnik, jóllehet inkább a személyiségek ragyogásának következménye: ekkor válik őszintévé az egyedüllét, és ekkor lesz életre szóló kaland az embertársi kapcsolat, a barátságok és a házasság, mert a másik személyének ragyogását soha nem érjük teljesen utol. A Szentháromság képére teremtett ember azonban nemcsak személyisége kikutathatatlan és megunhatatlan csodáját kapta, hanem a teljes szeretet utáni vágyat is. Arra a teljes önátadásra és elfogadásra vagyunk beoltva, ami maradéktalanul csak a Szentháromság személyeinek sikerül. Arra kaptunk ígéretet, hogy beléphetünk ebbe a teljes szeretetbe, még ha tökéletesen soha nem sikerül is földi önátadásunk és a másik elfogadása. Minden házas és egyedül élő ugyanazt az ígéretet kapta: földi be nem teljesült szeretetünk csak Istenben fog beteljesedni, Vigasztalás ez minden embernek, aki küzd az igaz szeretetért, akár házasságban él, akár egyedül. Ismét találó Ágoston meglátása: "Magadnak teremtettél Urunk, és meg nem nyugszik a szívünk, amíg téged el nem ér." A szívünkön akkora lyuk van, amit sem földi dolgok, sem emberi személyek nem tudnak betölteni. Tudnia kellene ezt minden fogyasztó, habzsoló embernek, és minden házasnak is! A legszeretettebb személyek sem tudják az Isten helyét betölteni. Ettől még nem válik rosszá a házasság, az emberi kapcsolatok, de tudni kell a belső egyedüllét őszinte álláspontjáról. Az emberi személy magánya a személy csodájából és Istenünk hívásából ered Ennek beismerése teszi lehetővé az őszinte életet, a helyértékek pontos rangsorolását. Isten hívása, az ember kielégületlen földi dinamikája, transzcendenciája, a csoda tisztelete, a küzdelem a teljességért, a szeretet kalandja, a beteljesülés ígérete, a magány őszintesége - lám, ugyanazok a kulcsszavak a házasok és az egyedül élők lelkiségében.

Részlet Dr. Papp Miklós Erkölcsteológiai megfontolások a szüzesség szimbólumáról és életstílusáról című könyvéből.

Forrás: Sapientia

Szent József a Szüzek Őre