A papi szolgálatról és életről

I. A papság az Egyház küldetésében

1. Teológiai alapvetés

Az Úr Jézus, akit "az Atya megszentelt és a világba küldött" (Jn 10,36), a Lélek kenetében, mely őt fölkente, egész titokzatos testét is részesíti: benne ugyanis a hívők valamennyien szent és királyi papsággá lesznek, Jézus Krisztus által lelki áldozatokat mutatnak be Istennek, és annak erőit hirdetik, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára. Nincs tehát olyan tag, akinek ne volna része az egész test küldetésében, hanem mindegyiknek szentül kell tisztelnie szívében Jézust, s prófétai lelkülettel kell tanúságot tennie Jézusról.
Ugyanaz az Úr azonban a hívők között, hogy egy testté szerveződjenek, amelyben "más a szerepe minden tagnak" (Róm 12,4) egyeseket szolgává tett, hogy a hívők közösségében felszentelésük folytán hatalmuk legyen áldozatot bemutatni és bűnöket megbocsátani, s hogy Krisztus nevében az emberek javára nyilvánosan is gyakorolják a papi hivatalt. Így tehát, miután elküldte apostolait, amint az Atya küldte őt, Krisztus az apostolok által saját felszentelésének és küldetésének részeseivé tette ezek utódait, a püspököket, kiknek szolgálati feladata alárendelt fokon átszállt a papokra, hogy a papi rendbe kerülve a Krisztustól kapott apostoli küldetés teljesítésére, a püspöki rend munkatársai legyenek.

A papok hivatala, mivel a püspöki rendhez kapcsolódik, részesedik abban a tekintélyben, mellyel maga Krisztus építi, megszenteli és kormányozza testét. Ezért a papságot, mely föltételezi ugyan a keresztény beavatás szentségeit, külön szentség adja, mely a Szentlélek kenetével szentségi karakterrel pecsételi meg a papok lelkét, s általa hasonlóvá lesznek a Pap Krisztushoz, úgyhogy már Krisztusnak, a Főnek személyében cselekedhetnek.

A papok - mivel a maguk mértéke szerint az apostolok hivatalában részesednek - Istentől kegyelmet kapnak arra, hogy az evangélium hirdetésében fáradozva Krisztus Jézus szolgái legyenek a nemzetek között, hogy a nemzetek áldozata a Szentlélektől megszentelt kedves ajándékká legyen. Isten népét ugyanis az evangélium apostoli hirdetése hívja és gyűjti egybe, így mindazok, akik ehhez a néphez tartoznak, mivel a Szentlélek megszenteli őket, önmagukat adják oda "élő, szent, Istennek tetsző áldozatul" (Róm 12,1). A papok szolgálata által a hívők lelki áldozata egyesül Krisztusnak, az egyetlen közvetítőnek áldozatával, melyet a papok keze az egész Egyház nevében vérontás nélkül és szentségi módon a szentmisében fölajánl egészen addig, amíg az Úr el nem jön. Erre irányul és ebben teljesedik be a papok szolgálata: az evangélium hirdetésével kezdődik, Krisztus áldozatából meríti erejét és hatékonyságát, s arra irányul, hogy "az egész megváltott várost, azaz a szentek gyülekezetét és társaságát egyetemes áldozatul mutassa be Istennek az a Főpap, aki szenvedésében önmagát is föláldozta értünk, hogy mi ilyen kiváló főnek teste lehessünk". A papok célja tehát, melyre életükkel és szolgálatukkal törekszenek, az Atyaisten megdicsőítése Krisztusban. Az Atya dicsősége pedig abban áll, hogy az emberek Istennek Krisztusban végbevitt művét tudatosan, szabadon, hálásan elfogadják és ezt egész életükkel meg is mutatják. A papok tehát amikor imádkoznak és szentséglátogatást végeznek, az igét hirdetik, az eucharisztikus áldozatot mutatják be, a szentségeket szolgáltatják ki, vagy bármilyen más szolgálatot tesznek az embereknek, Isten dicsőségét növelik, és az embereket is segítik, hogy gyarapodjanak az isteni életben. Mindezek forrása pedig Krisztus húsvétja, s beteljesedése Urunk dicsőséges eljövetele lesz, amikor átadja az uralmat Istennek, az Atyának.

2. A pap az emberek között
A papok, akik az emberek közül vétettek és az emberekért állíttattak az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy ajándékokat és bűnért való áldozatokat ajánljanak föl, testvérként érintkeznek a többi emberrel, miként az Úr Jézus, Isten Fia, akit az Atya emberként küldött az emberekhez, közöttünk élt és minden tekintetben hasonlóvá akart válni testvéreihez, a bűnt kivéve. Őt követték már a szent apostolok és a nemzetek tanítója, "az Isten evangéliumának hirdetésére elkülönített" Szent Pál (Róm 1,1), aki azt mondja magáról, hogy mindenkinek mindene lett, hogy mindenkit üdvözítsen. Az új szövetség papjait hivatásuk és felszentelésük elkülöníti Isten népén belül, de nem azért, hogy eltávolodjanak e néptől vagy bárki mástól, hanem azért, hogy teljesen annak a munkának éljenek, melyet az Úr szánt nekik. Nem lehetnének Krisztus szolgái, ha nem lennének egy másik, nem e világi élet tanúi és szétosztói, de az embereknek sem lehetnének szolgálatára, ha ezek élete és körülményei idegenek maradnának számukra. Szolgálatuk külön jogcímen is követeli tőlük, hogy ne hasonuljanak ehhez a világhoz, de azt is megkívánja, hogy ebben a világban, az emberek között éljenek; mint jó pásztorok, ismerjék juhaikat, sőt azokat is törekedjenek haza vezetni, akik nem ebből a nyájból valók, hogy ők is hallgassanak Krisztus szavára, és egy nyáj legyen és egy pásztor. Mindebben nagy segítségükre vannak azok az erények, amelyeket az emberi kapcsolatokban méltán értékelnek, mint például a jószívűség, az őszinteség, a lelkierő és az állhatatosság, az igazságérzet, az udvariasság és hasonlók. Ezeket Szent Pál is ajánlja, amikor azt mondja: "Arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ártatlan, kedves, dicséretre méltó, erényes és magasztos." (Fil 4,8) 

II. A papi szolgálat

A papok feladatai

1. Az ige szolgálata
Isten népét elsősorban az élő Isten igéje gyűjti egybe, melyet a hívek joggal várhatnak a pap ajkáról. Mivel hit nélkül senki sem üdvözülhet, a papoknak, mint a püspök munkatársainak első kötelessége, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdessék, hogy -- teljesítve az Úr "menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16,15) parancsát -- létrehozzák és gyarapítsák Isten népét. Az üdvösség igéje ugyanis a hitetlenek szívében életre kelti, a hívők szívében pedig megerősíti a hitet, melyből születik és növekszik a hívők közössége, az apostol szava szerint: "A hit hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából" (Róm 10,17). A papok tehát minden embernek tartoznak azzal, hogy közöljék velük az evangélium igazságát, melyet maguk már boldogan birtokolnak az Úrban. Tehát akár a nemzetek körében példás életükkel vezetik az embereket Isten dicsőítésére, akár prédikációban nyíltan hirdetik a még nem hívőknek Krisztus misztériumát, akár hitoktatnak vagy az Egyház tanítását magyarázzák, akár valamilyen időszerű kérdést igyekeznek tanulmányozni Krisztus fényénél, soha ne a maguk bölcsességére támaszkodjanak, hanem mindig Isten szavát tanítsák, és mindenkit nyomatékosan hívjanak a megtérésre és a szent életre. A papi igehirdetésnek, mely a mai világban gyakran igen nehéz feladat, Isten igéjét nemcsak általánosságban és elvontan kell kifejtenie, hanem a való élet körülményeire kell alkalmaznia az evangélium örök igazságát, hogy megindítsa a hallgatók értelmét és szívét.

Így az ige szolgálata sokféleképpen végzendő, a hallgatóság szükségletei és az igehirdetők karizmái szerint. Nem keresztény vidékeken és csoportok körében az evangélium hirdetésével az embereket először a hitre, majd az üdvösség szentségeihez kell vezetni. A már keresztény közösségekben, főleg olyanok számára, akik láthatóan alig értik és hiszik azt, amiben részesednek, a prédikáció az igéből születő és táplálkozó hit szentségeinek kiszolgáltatásához szükséges. Ez elsősorban a szentmise igeliturgiájára áll; a szentmisében ugyanis fölbonthatatlan egység jön létre Krisztus halálának és föltámadásának hirdetése, az igét hallgató nép válasza és az áldozat között, melyben Krisztus a vérével pecsételte meg az új szövetséget, s melybe a hívők önmaguk fölajánlásával és az Eucharisztia vételével kapcsolódnak be.

2. A szentségek és az Eucharisztia szolgálata  

Isten, aki egyedül szent és megszentelő, mintegy társként és segítőként embereket akart maga mellé venni, hogy alázatosan szolgálják a megszentelés művét. A püspök közreműködésével azért szentel papokat, hogy Krisztus papságában sajátos módon részesedve tevékenykedjenek a szent cselekményekben, mint annak a Főpap szolgái, aki a liturgiában a Szentlélek által szünet nélkül gyakorolja papi hivatalát. A keresztség által Isten népébe iktatják az embereket; a bűnbánat szentségében kiengesztelik a bűnösöket Istennel és az Egyházzal; a betegek olajával enyhülést hoznak a betegeknek, s a szentmisében szentségi módon ajánlják föl Krisztus áldozatát. A szentségek szolgálata által - amint ezt már az ősegyházban Szent Ignác vértanú tanúsította - a papok a püspökkel különféle szempontból hierarchikus kapcsolatban vannak, s a hívő közösségekben valamiképpen megjelenítik őt.

Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az embereknek, és ezzel felszólítja és készteti őket, hogy önmagukat, munkájukat és minden teremtményt ővele együtt áldozatul mutassanak be. Ezért az Eucharisztia az egész evangelizáció forrása és csúcsa, mert a hittanulók az Eucharisztia vételére készülnek, a már megkeresztelt és megbérmált hívők pedig általa épülnek be teljesen Krisztus testébe.

Az Eucharisztia ünneplése tehát a pap által vezetett hívő közösség középpontja. Tanítsák ezért a papok a híveket arra, hogy a szentmisén ajánlják föl az Atyának az isteni áldozatot, és vele együtt ajánlják föl a saját életüket. Krisztusnak, a jó pásztornak lelkületével tanítsák meg őket, hogy a bűnbánat szentségében töredelmes szívvel vessék az Egyház ítélete alá bűneiket, és napról napra jobban térjenek meg az Úrhoz, emlékezvén az ő szavára : "Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!" (Mt 4,17) Hasonlóképpen tanítsák meg őket úgy bekapcsolódni a liturgikus cselekményekbe, hogy ezekben is elmélyülten tudjanak imádkozni. Vezessenek mindenkit sajátos kegyelmei és szükségletei szerint arra, hogy egész élete imádságos lelkületű legyen; mindenkit buzdítsanak állapotbeli kötelességei teljesítésére, s a lelki életben előrehaladottabbakat serkentsék az evangéliumi tanácsok állapotukhoz illő megvalósítására. Továbbá neveljék a híveket, hogy tudjanak szívből énekelni az Úrnak himnuszokat és szent énekeket, mindig mindenért hálát adva Urunk Jézus Krisztus nevében Istennek, az Atyának. Maguk a papok a nap különböző óráiban folytatják az eucharisztikus ünneplés istendicséretét és hálaadását a zsolozsmával, melyet az Egyház nevében imádkoznak az egész rájuk bízott népért, sőt az egész világért.

Az imádság házának -- mely az Eucharisztia ünneplésének és őrzésének helye, ahová egybegyűlik a hívő nép, ahol segítséget és vigasztalást talál az, aki hittel imádja Isten áldozati oltáron értünk felajánlott és jelenlévő Fiát, Üdvözítőnket -- szépnek, áhítatra hangolónak és a szent szertartások végzésére alkalmasnak kell lenni.

E helyen hallják a hívást a lelkipásztorok és a hívek, hogy hálás szívvel viszonozzák Krisztus ajándékát, aki szent embersége által állandóan árasztja isteni életét testének tagjaiba. Legyen gondjuk tehát a papoknak arra, hogy a liturgia tudományában és gyakorlatában jártasak legyenek; liturgikus szolgálatukkal ugyanis el kell érniük, hogy a rájuk bízott keresztény közösségek egyre tökéletesebben dicsérjék Istent, az Atyát és a Fiút és a Szentlelket. 

3. A egyházi közösség szolgálata

A papok Krisztusnak, a főnek és pásztornak hivatalát tekintélyében való részesedésük mértéke szerint gyakorolva, a püspök nevében összegyűjtik Isten családját, mint testvéri közösséget, melyet egy lélek éltet, és Krisztus által a Szentlélekben odavezetik az Atyaistenhez. E szolgálatukhoz, mint a többi papi teendőkhöz is, lelki hatalmat kapnak, de azt az Úr építésre adja. Az Egyház építésében a papoknak az Úr példája szerint mindenkivel szemben nagyon emberségesnek kell lenniük. Nem tetszésüket keresve, hanem a keresztény tanítás és élet követelményeihez igazodva viselkedjenek velük, tanítsák és mint kedves gyermekeket intsék őket az Apostol szavai szerint: "Állj elő az evangéliummal, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel" (2Tim 4,2).

Ezért a papokra, mint a hit nevelőire tartozik a Szentlélek segítségével arról gondoskodni -- akár személyesen, akár mások útján --, hogy az egyes hívek evangéliumi lelkülettel kövessék hivatásukat, jussanak el az őszinte és tevékeny szeretetre és arra a szabadságra, mellyel Krisztus szabadított meg minket. A legszebb szertartások és a legvirágzóbb társulatok sem sokat használnak, ha nem arra irányulnak, hogy az embereket a keresztény érettségre neveljék. Ennek előmozdítására segítsék őket abban a papok, hogy mind az apró hétköznapi, mind a nagyobb eseményekben föl tudják ismerni a dolgok jelentését és Isten akaratát. Arra is neveljék a keresztényeket, hogy ne csak maguknak éljenek, hanem a szeretet új törvényének követelményei szerint mindenki a kapott kegyelemnek megfelelően legyen a másik szolgálatára, s így valamennyien keresztény módon teljesítsék kötelességeiket az emberi közösségben.

Jóllehet a papok mindenkinek adósai, tudatában kell lenniük, hogy a szegények és a gyengébbek, akikkel maga az Úr közösséget vállalt, külön is rájuk vannak bízva, s az ő evangelizációjuk a messiási mű ismertető jegye. Nagy figyelmet szenteljenek a fiataloknak, s nemkülönben a házaspároknak és a szülőknek; kiknek baráti közössége nagyon kívánatos, mert így kölcsönösen segíthetik egymást, hogy nehéz életkörülményeik között is könnyebben és teljesebben élhessenek keresztény életet. Ne feledkezzenek meg a papok arról, hogy az Úr házában kiemelkedő helyet elfoglaló szerzetesek és szerzetesnők lelki fejlődése az egész Egyház érdekében megkülönböztetett gondoskodást érdemel. Végül a betegekre és a haldoklókra legyen igen nagy gondjuk, s látogatván erősítsék meg őket az Úrban.

A lelkipásztori tevékenység azonban nem szorítkozhat arra, hogy a hívekkel csak egyenként törődjék, hanem ki kell terjednie arra is, hogy valódi keresztény közösséget alakítson ki. A közösségi szellem azonban csak akkor bontakozhat ki egészségesen, ha a helyi egyházon túl a maga közösségének érzi az egyetemes Egyházat is. A helyi közösségnek tehát ne csak a hívő tagokra legyen gondja: missziós buzgósággal arra is törekedjék, hogy minden ember számára megnyissa az utat Krisztus felé. Külön fogadja gondjaiba a hittanulókat és az újonnan megkeresztelteket, akiket fokozatosan kell bevezetni a keresztény élet megismerésébe és gyakorlatába.

Egyetlen keresztény közösség sem épül föl, ha alapja és szegletköve nem a szent Eucharisztia ünneplése, melyből a közösségi szellemre irányuló egész nevelésnek ki kell indulnia. Hogy ez az ünneplés őszinte és teljes értékű legyen, mindenkit a szeretet cselekedeteire, egymás megsegítésére, missziós tevékenységre és a keresztény tanúságtétel különféle formáira kell vezetnie.

Ezenkívül az imádsággal, szeretettel, példaadással és a bűnbánat cselekedeteivel a Krisztushoz vezetendő lelkeknek az egyházi közösség valóban anyja. Hatékony eszköz ugyanis, mely utat jelez és készít Krisztus és az Egyház felé azoknak, akik még nem hisznek, de Krisztus híveit is lelkesíti, táplálja, s erősíti a lelki harcra.

A keresztény közösségeket építve a papok sohasem valamilyen ideológia vagy párt szolgálatában állnak, hanem mint az evangélium hirdetői és az Egyház pásztorai, Krisztus testének lelki gyarapításán fáradoznak.(...)
 

III. Zárószó és buzdítás

E Szentséges Zsinat szem előtt tartván a papi élet örömeit, nem mehet el szó nélkül a nehézségek mellett sem, melyeket a papoknak a mai életben el kell viselniük. Tud arról, mennyire átalakulóban van a gazdasági, társadalmi, sőt az erkölcsi élet is, s mennyire változik a közvéleményben az értékek rendje; ennek következtében az Egyház szolgái, sőt nem egyszer maguk a Krisztus-hívők is idegennek érzik magukat a világban, melyben élnek, és aggódva keresik a módot és a nyelvet, mely által a kapcsolatot mégis fenntarthatnák vele. Ugyanis a hit útjában tornyosuló sok új akadály, a végzett munka látszólagos sikertelensége és a gyakran tapasztalt keserű magányosság a csüggedés veszélyébe sodorhatja őket.

A világot azonban, mely mai állapotában van az Egyház pásztorainak szeretetére és szolgálatára bízva, Isten úgy szerette, hogy egyszülött Fiát adta oda érte. Valójában ez a sok bűnnel terhelt, de nem kis lehetőségekkel bíró világ szolgáltatja az élő köveket az Egyháznak, akik a Lélek által egybeépülnek Isten hajlékává. Ugyanaz a Szentlélek, aki arra ösztönzi az Egyházat, hogy új utakat nyisson a mai világ megközelítésére, a papi szolgálat korszerűsítését is sugallja és támogatja.

Ne feledjék tehát a papok, hogy munkájukban soha sincsenek egyedül, hanem a mindenható Isten erejére támaszkodnak, s a Krisztusba vetett hittel, aki meghívta őket, hogy papságában részesedjenek, teljes bizalommal adják át magukat szolgálatuknak, tudván, hogy Istennek hatalmában áll növelni bennük a szeretetet. Gondoljanak arra is, hogy paptestvéreik, sőt a hívek is az egész világon mellettük állnak. A papok valamennyien együttműködnek Isten üdvözítő tervének -- tudniillik Krisztus misztériumának, vagyis az öröktől fogva Istenben elrejtett szentségnek -- megvalósításában, mely csak lassanként valósul meg, a Krisztus testét építő sokféle szolgálat együttes munkálkodásával, míg ez a test el nem jut a nagykorúságra. Mindez, mivel Krisztussal Istenben van elrejtve, leginkább hittel fogható föl. Hittel kell ugyanis járnia Isten népe vezetőinek, követvén a hívő Ábrahám példáját, aki "hitből engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy." (Zsid 11,8) Valóban, Isten titkainak gondozója a magvető emberhez hasonlít, akiről azt mondja az Úr: "Akár alszik, akár ébren van, éjjel és nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan" (Mk 4,27). Egyébként az Úr Jézus, amikor azt mondta: "Bízzatok, mert én legyőztem a világot" (Jn 16,33), nem ígért Egyházának teljes győzelmet már ebben a világban. Mégis örömére szolgálhat a Szentséges Zsinatnak, hogy az evangélium magvával bevetett föld már most sok helyen hoz termést az Úr Lelkének vezetése alatt, aki betölti a földkerekséget, és sok pap és hívő szívében ébresztette föl az igazi missziós lelkületet. Mindezért a Szentséges Zsinat a földkerekség papjainak nagy szeretettel mond köszönetet. "Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban" (Ef 3,20--21).

Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én.
Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke

Forrás: A II. Vatikáni Zsinat PRESBYTERORUM ORDINIS kezdetű dekrétuma a papi szolgálatról és életről