Egyiptomi Szent (Nagy) Makáriosz apát

A Nílustól nyugatra, északnyugat-délkeleti irányban szeli át a Líbiai- sivatagot egy időszakos patakmeder, a Vádi-en-Natrun. Nevét a benne található nátronról kapta. Délkeleti végében, ahol Kairó felől a karavánút beér a vádiba, még ma is áll a Der Abu-Makar, a Makariosz- kolostor. Minden valószínűség szerint nem messze tőle töltötte el hosszú életének túlnyomó részét Szent Makariosz, akit kortársai ,,az egyiptomi'' és ,,a nagy'' melléknévvel ruháztak fel. A völgy legzordább része, Szketisz neve örökre összefonódik Makarioszéval. A szent életének ideje csaknem betölti a 4. századot, amelyben az Egyház meghódította az egész akkori római birodalmat, és amelyben a birodalom határain gyorsan és erőteljesen felvirágzó szerzetesség jelentősen elmélyült.

A 3 - 4. század fordulóján született egy egyiptomi faluban. Már ifjú korában visszavonult egy cellába, talán a saját falujában, vagy nem messze tőle. Példás életmódja miatt megkapta az egyházi rend fokozatait, valószínűleg a diákonusságig bezáróan. Amikor megkísérelték, hogy lelkipásztorul megnyerjék egy kis falu számára, elmenekült egy másik faluba. Ott azután hamarosan megrágalmazta egy gyermeket váró fiatal lány, hogy ő a gyermek apja. Alázatosan vállalta rossz hírbe keveredését minden következményével együtt, és keményen dolgozott azért, hogy elláthassa ,,asszonyát'' és ,,gyermekét''. Az ég azonban kinyilvánította ártatlanságát: amikor elérkezett a szülés ideje, a nő nem tudott szülni, míg hazugságát vissza nem vonta. Amikor a falu lakói ünnepélyesen meg akarták követni Makarioszt, a megtiszteltetéstől való félelmében elmenekült. Harmincéves volt akkor.

Úgy látszik, hogy ez volt a fordulópont az életében. A pusztába vonulva Szketisz lett a birodalma. Ő volt az első, aki meg merte tenni, hogy ebben a rettenetes, meddő és néptelen pusztában letelepedjen. Hatvan évig -- egyetlen megszakítással -- kitartott ezen a helyen; hosszú időn át csak két testvérével élt együtt a remeteségben, akik közül az egyik segítette, amikor később az emberek kezdtek odaáramlani. Egy maga vájta barlang alkotta a lakóhelyét, egy másik az oratóriumát. A szerzetesek első nemzedéke számára a sivatag olyasféle, mint egy nagy szenvedély. Egyszerű és őszinte volt az emberek ottani élete, mint maga a sivatagi táj. Tudunk-e azonban valami valóban határozott dolgot belőle? Azért mentek a szerzetesek, a magányosság és az egyszerűség e megszállottjai távol az emberek köréből, hogy senki se lássa és ne is hallja őket, s ne is kelljen látniok és hallaniok semmit, hanem csak Isten maradjon számukra egyedül. Hogy meghallhassák ezt az egyetlen hangot, minden más hangot el kellett némítaniok, mégpedig nemcsak a külsőket, hanem még inkább a belső hangokat. Amit tehát Makariosznak tennie kellett -- mindenekelőtt a begyakorlás első éveiben --, az volt, amit minden szerzetesnek is tennie kell: olvasni a Szentírást, elmélkedni, imádkozni, megsiratni a bűneit, böjtölni, virrasztani, keményen dolgozni, hogy teljesen Istennek adhassa át magát. Létfenntartását szorgalmas kosár- és kötélfonással biztosította. Alkalmanként segített a fellahoknak a Nílus völgyében lévő földjeiken az aratásban.

Állhatatosságával csakhamar nagy tökéletességre jutott, hírneve pedig egyre terjedt. Testvérek gyűltek köréje, s alávetették magukat tanításának és vezetésének. Idővel elviselhetetlenné vált, hogy a Szketiszben sem pap, sem templom nem volt található, s a testvéreknek több mint hetven kilométeres utat kellett megtenniök a sivatagban, hogy eljussanak a legközelebbi nagyobb szerzetestelepülésig, ha részt akartak venni a szentmisén. Így történt azután, hogy Makarioszt negyvenévesen -- feltehetően Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) tanácsára -- pappá szentelték. Szketiszben később négy templom is létesült.

Nemcsak a testvérek áramlottak Makarioszhoz, hanem messziről érkeztek az emberek, hogy tanácsot és segítséget kérjenek, bármilyen fáradságos és veszélyes volt is az utazás a sivatagon át. Bárki kérte, mindenkivel önzetlenül megosztotta belső gazdaságát, amelyhez kemény lemondás és csendes szemlélődés által jutott. Nagy volt a hatása, számos pogány megtérését is neki tulajdonították.

Szent Cassianus (lásd 400. o.) nagyon jellemző leírást hagyományozott ránk a Makarioszt körülvevő szerzetesek köréből. Egy öreg szerzetes egyszer azt mondta, hogy csak négy atyáról tud, akik eljutottak a teljes szerzetesi tökéletességre, akikben éppúgy megvoltak a remeték erényei, mint a kolostorban élőké. Közéjük tartozott két Makariosz nevű férfi is. (A másik: Alexandriai Szent Makariosz; lásd: 20. o.) Mindenki másnál mohóbban élvezték a pusztaság titkát, s így eljutottak a szív teljes tisztaságára, ám ugyanolyan megadással viselték el az emberek tolongását és a testvérek gyöngeségeit, mintha semmi más tennivalójuk nem lett volna, mint hogy szokásos kötelességeiket teljesítsék a jövevények iránt.

A Makariosznak tulajdonított számos kijelentés és anekdota közül némelyik bepillantást enged szerzetesi tanításába és szívének mélységébe.

A vasárnapi istentisztelet befejeztével Makariosz egyszer ezekkel a szavakkal bocsátotta el a szerzeteseket: ,,Meneküljetek, testvérek, meneküljetek!'' Amikor megkérdezték tőle, hogy hová menekülhetnének egyáltalán, hiszen mégiscsak a sivatagban vannak, Makariosz ujját az ajkára tette, és így szólt:

,,Ettől meneküljetek!'' -- ezzel bement a cellájába és becsukta maga mögött az ajtót.

Amikor egyszer megkérdezték Makariosztól, hogy mit ért az emberek előli menekülésen, így válaszolt. ,,Ülj le a celládban, és sirasd meg bűneidet!''

Történt egyszer, hogy két remetetelep, Szketisz és Nitria között az úton egy pogány ember nagyon megvert egy remetét, mert az szidalmazta. A még haragtól feldúlt emberrel találkozott Makariosz és szeretettel köszöntötte: ,,Üdvözlégy, munkás!'' A pogány megdöbbenve kérdezte: ,,Ugyan, mi jót látsz rajtam, hogy köszöntél nekem?'' ,,Láttam, hogy dolgoztál -- hangzott a válasz --, csak nem jól.'' Ennek hallatára az úgy megindult, hogy megtért és remete lett. Amikor ezen álmélkodtak a többiek, Makariosz megjegyezte: ,,A gonosz beszéd megrontja a jókat, a jó beszéd pedig a rosszakat is jóvá teszi.''

Egy fiatal remete azon panaszkodott, hogy kísértések gyötrik. Makariosz tudta, hogy ennek a henyélés az oka, ezért azt mondta, dolgozzék egész nap és csak napnyugta után egyen. Amikor ismét találkoztak, megkérdezte, hogy gyötrik-e még a kísértések. Az így válaszolt: ,,Még pihenésre sincs időm, hogyan lenne időm a kísértésekre?''

Egy másik alkalommal ezt a kijelentést tette: ,,Ha a megvetést úgy tekinted, mint a dicséretet, a szegénységet olyannak, mint a gazdagságot, az ínséget, miként a bőséget, akkor nem halsz meg. Lehetetlen ugyanis, hogy aki valóban hisz és Isten félelmében tevékenykedik, áldozatul essen a tisztátalan szenvedélyeknek és a démonok ámításának.''

,,Az imádkozás alkalmával nincs szükség sok szóra -- mondotta a testvéreknek. Arra van szükségünk csak, hogy így imádkozzunk: ,Uram, amint akarsz és tudsz, könyörülj rajtam!' A kísértésben pedig így kiáltsunk: ,Uram, segíts!' Hiszen Ő tudja a legjobban, hogy mire van szükségünk.''

Önmagát és tökéletességét nem sokra tartotta, s nem gondolta magát különbnek vagy jobbnak a világban élő egyszerű kereszténynél. Talán a legszebben mutatkozott meg az alázatossága abban, hogy teljesen lemondott arról, hogy bárkit is megítéljen, lett légyen az bár a legnyilvánvalóbb bűnös is. Szelídsége és nyájassága közmondásos volt; szófukar és elutasító csak akkor lett, ha valaki dicsérni kezdte. Tanítványainak ezt az életszabályt mondta: ,,Ne okozz fájdalmat senkinek; ne ítélj meg senkit! Ehhez tartsd magad, és megtalálod az üdvösséget.'' Innen eredhetett ez a mondás:

,,Makariosz Istenhez hasonló a földön. Ahogy Isten oltalmazza a világot, úgy fedi be Makariosz apát a bűnöket. Úgy nézi, mintha nem látná, úgy hallgatja, mintha nem hallaná őket.''

Forrás: Szentek élete