2012. október 26., péntek

Isten munkatársának lenni, nehéz kihívás


Padre Pió ezt írja egy lelki leányának: 
Üdvös vésőütések sorával és gondos csiszolással készíti elő az Isteni Művész azokat a köveket, melyeknek az örök épület falaiba be kell majd épülniük. Ezért minden örök dicsőségre hivatott lélek joggal tekintheti magát építőkőnek. Bizony szükség van rá, hogy az Égi Atya, mielőtt felhasználná kalapács és vésőütésekkel formát adjon neki és lecsiszolja. Hogy mit kell értenünk azokon a vésőütéseken? A lelki sötétséget, kedves nővérem, a szorongásokat, kísértéseket, a lelki szenvedéseket, valamint a testi betegségeket is.

Hogy megértsük Isten cselekvési módját - mondja a padre - elegendő, ha megfigyeljük az anyát kisbabájával. Nincs kétség aziránt, hogy gyengéden szereti őt. Nos vajon egész életében saját tejével táplálja? A világért sem. Elérkezik a nap, amikor elválasztja magától. A baba nyögdécsel, követelődzik. A mama hajthatatlan marad. Jól tudja, a kicsinek szilárdabb táplálékra van szüksége ahhoz, hogy emberré váljék.

Ily módon bánik Isten is a lelkekkel, sőt még fokozottabban. Először magához vonzza, és kedvességgel, vigasztalásokkal halmozza el őket. Ámde fennáll a veszély, hogy a szegényke jobban ragaszkodik majd az ajándékhoz, mint az Ajándékozóhoz! Ezt a veszélyt Isten úgy hárítja el, hogy elválasztja őt, vagyis vigasztalanságba és sötétségbe meríti. Ott áll tehát megzavarodva, halálos aggodalmaktól gyötörve, és szorongással kérdezgeti magát, vajon állapotát nem okozta-e valamilyen bűn, amellyel kiesett Isten kegyéből. Megsokszorozza lelkiismeret-vizsgálatait, boncolgatja gondolatait és cselekedeteit, és semmit sem találva, arra a meggyőződésre jut, hogy korábbi életének bűnei miatt hagyta el Isten. Mennyire téved! Amit ő elhagyásnak vél, nem más, mint az Égi Atya leggyengédebb gondoskodásának bizonyítéka, aki a szemlélődő imára emeli. Ez először száraznak és sivárnak tűnik, de ha kitart, lassan-lassan édessé és élvezetessé válik.

Isten tehát a lelket saját javára szakítja el az érzéki hajlamoktól, de minthogy "ínye még nem szokott hozzá a finomabb táplálékhoz", nem tudja megbecsülni, és szenved miatta. Mindazáltal az érzékeknek e tisztulása nélkül a lélek nem tudna örülni a személődésnek, amely "egészen szellemi dolog".

Az érzékek éjszakája az elválasztás ideje. De hogy eljusson a teljes érettségre, a léleknek "egy másik próbán is át kell menni, amit a lelki elsötétülésnek nevezhetünk". Ekkor maga a szellem tisztul meg minden akadálytól és minden salaktól, mely akadályozza a legtisztább Szeretet tökéletes kivirágzását. 

Amikor az Úrnak majd úgy tetszik, hogy ebbe az állapotba helyezze Önt, lelke olyan éles fájdalmat fog elszenvedni, mely mindazt meghaladja, amit az ember e tekintetben el tud képzelni. Úgy érzi majd magát, hogy sűrű sötétség veszi körül, lelke pedig a leggyötrelmesebb undorodásba merül el. Ekkor fogja Istent tisztább szeretettel szolgálni és szeretni egyedül önmagáért, s megfeledkezve saját magáról. 

Minél inkább beavatja az Úr isteni bizalmába, annál jobban körülveszi lelkét azzal a ragyogóan tiszta fénnyel, mely eleinte vakítja. 

A kínok melyeket a lélek ilyenkor érez, annyira gyötrők és kegyetlenek, hogy csak ahhoz tudnánk hasonlítani, amit a tisztítótűzben sínylődő lelkek, vagy még inkább, amit az elkárhozottak szenvednek.

Amíg a lélek nincs teljesen megtisztulva, Isten világossága éjszakának és sötétségnek tűnik előtte, de "mikor kész elfogadni a tökéletes szeretetegyesülés csókját", e világosság, mely kín és gyötrelem volt számára, meg fogja világítani őt.

Forrás: KPI


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése