„A meghívó Isten nem valamit akart tőlem, hanem önmagamat”

Beszélgetés az ezüstmisés dr. Krakomperger Zoltán atyával 

Dr. Krakomperger Zoltán a Szent Anna-székesegyház plébánosa, az Egri Hittudományi Főiskola professzora 2019. július 13-án ezüstmisével ünnepelte pappá szentelésének 25. évfordulóját. A szentmisén homíliájában dr. Dolhai Lajos az Egri Hittudományi Főiskola rektora, egykori tanára, paptársa emberségét, papságát, tudományos munkásságát laudálta. Az ünneplő ezüstmisés Krakomperger Zoltán atyával dr. Gáti Magdolna Virág, az egyházközség testületi tagja beszélget.

- Zoltán atya, mit jelent Ön számára az ezüstmise?

Az ezüstmise olyan mérföldkő a pap életében, amelynél érdemes megállnia, és ahonnan hasznos visszatekintenie a megtett útra, hogy az ezüstmisés vallomása legyen: „Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét” (Zsolt 116,12k). Az ezüstmise jelenti továbbá azt, amit a házastársaknak, egy családnak jelenthet az ezüstlakodalom: hálaadást egymás választásáért, elköteleződésükért egymás mellett, valamint elhatározásukat, hogy együtt akarnak maradni és összetartani a jövőben is.
A pap ezüstmiséjét hagyományosan a hívei körében, a plébániáján ünnepli örömös, alázatos és küldetéstudat-ébresztő hálaadásként. Azért örömös hálaadás, mert Isten megtartott abban a szolgálatban, amelyet rám bízott. Ez a szolgálat valóra válik a benne hívők közösségének, az egyháznak a szolgálatában, hiszen nem magamért kaptam a papi hivatás ajándékát és titkát. Az ezüstmise alázatos hálaadás is azokért a lelkipásztori a gyümölcsökért, amelyek termettek a 25 év alatt. Elbizakodottság nélkül állíthatjuk, hogy Isten megengedi mindannak észrevételét, amit szerény hozzájárulásom által foganatosított az egyes ember lelkében és hívő közösségek életében.
Az ezüstmise Isten egész népének küldetéstudat-ébresztő hálaadása azért, hogy a bűn és a halál sötétségéből csodálatos világosságára hívott minket (vö. I. prefáció), ill. aki arra méltatott, hogy színe előtt állhatunk, és szolgálhatunk neki (vö. II. eukarisztikus ima). A 25 évre visszatekintő számvetésből nem maradhatnak ki a kudarcok, a szenvedések sem. Amiért bánkódnom kell, azok a momentumok, amikor rossz döntéseim, bűneim következtében önmagam akadályoztam, hogy jó pap legyek. Isten bocsássa meg ezeket nekem! Ezeknek az elégtelenségi élményeimnek olvasatából kikövetkeztettem és kikövetkeztetem, hogy elbizakodottá nem válhatok semmikor és sehol.

- Mindig a papi hivatást szerette volna választani?

Isten megajándékozott a civil életben és a papi szolgálatban vonzóan helytálló, kiváló példaképekkel, de őket nem tudatosan követve éltem az életem. Nem mindenkor szerettem volna pap lenni; vízmérnöki pályára is vágyódtam. A 139. zsoltár szellemében azonban vallom, hogy Isten már édesanyám méhében meghívott a papságra, és eddig megtartott benne.

- Mégis mikor és hogyan kezdte ezt felismerni?

Meghatározóan fontosnak és jövőképesnek tartottam és tartom a családi közösséget mint miden emberi közösség alapsejtjét, mégis igent mondtam Isten papságra szólító hívására. Közvetlen meghívásélményben nem volt részem. Második osztályos koromtól ministrálhattam, jól éreztem magam az oltár körül, és ez egyre inkább meghatározó lett az életemben; továbbá azt, hogy a hetedik osztállyal bezárólag még iskolai hittanórára járhattam. Csendesen érlelődő, profilnyerő folyamathoz tudnám hasonlítani papi hivatásom felismerését. Az világosodott meg, hogy a meghívó Isten nem valamit akart tőlem, hanem engem akarja.
Különleges megpecsételtség, amikor az Úristen valakit megérint, meghív és betölt. A hivatás értelmezésem szerint nem befejeződött, egyszeri esemény, hanem olyan történés, amelyben arról van szó, hogy egyre inkább jussak előre a Krisztus-jelenség befogadásában, fel- és elismerésében. Ez egy egész életen át tartó folyamat különböző fázisokkal és kihívásokkal. Eközben az ugrópontot nekem az jelenti, hogy mennyire állok készen naponta megnyílni a Krisztus-esemény előtt. Ebből a nézőpontból papi hivatásom még érlelődési folyamatban van.

- Milyen volt a kezdet? Mesélne a családjáról, gyermekkoráról?

Katolikus hitükben megöregedett és meghalt drága szüleim negyedik gyermekeként születtem 1968. május 27-én, Nyíregyházán, és nőttem fel Buj községben mindannak a szépségével, amit védelemként nyújthatott egy katolikus hagyományú életvitelben meggyökerezett család és faluközösség. Gyermekkorom meghatározó élményei között tartom számon, hogy megismerhettem a paraszti gazdálkodás és udvartartás eszköztárát a lőcsös tehénszekértől az autógumikon guruló stráfkocsival bezárólag.
Számomra édesapám volt az első erős, fáradhatatlan ember, az első követendő példakép az életemben. Ő igazi harcot vívott családjáért a háztáji művelésében, szőlőterületek vásárlásával, szántóföldek bérlésével, sok éven át tartó dohány- és paprikatermesztéssel és a kaszálóterületek (vasútoldal, kanálispart) növelésében. Egyszerre több tehenet, borjút és bikát tartottunk. Szerették vinni a falubeliek a nyerstejet tőlünk, mert nem vizeztük.
Nagy előrelépésnek számított, amikor többé már nem tehénfogattal, hanem először egy, majd két lófogattal gazdálkodhattunk, végül gépekkel műveltethettük a földeket, kaszálhattunk és takaríthattunk be, ill. fejőgépet használhattunk. A gazdálkodás biztosította családunk viszonylagos jólétét a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években.
Édesanyám csendes társként szorgalmával és kitűnő háziasszonyságával támogatta édesapámat, majd törekvéseiben fékezte — ahogyan mindketten korosodtak.
Hogy mit meríthettem mindebből? Becsületet, makacsságelutasító, de a kötelességteljesítésen túlmenő kitartást, az adott szó szentségét, áldozatos helytállást és az év katolikus ünnepei által meghatározott ritmusának követését. Ezek minden generáció pótolhatatlan kincsei.
1986-ban érettségiztem Ibrány nagyközségben. Az ottani gimnáziumba tavasztól őszig biciklivel jártam. Hamarabb be- és hazaértem, mint a keskeny nyomtávú vonattal utazott cimboráim. A tavaszi és őszi szántóföldi és mezei munkák időszakában ez a kerékpáros közlekedés két falu határa között különleges élményt jelentett. A gimnáziumi évek alatt hitem gyakorlásáért nem kaptam bántást sem tanáraimtól, sem diáktársaimtól. Lassan-lassan közülük néhányan felbátorodtak, hogy beszéljenek vallásosságukról.
Papságomra való felkészülésként 1986 szeptemberében megkezdhettem az első évfolyamot az Egri Papnevelő Intézetben.

- Sokfelé megfordult Nyugat-Európában. Soha nem gondolt arra, hogy ott maradjon?

Összesen hét évi teológiai tanulmány befejezése után 1994. július 9-én szentelt pappá Bosák Nándor Nyíregyházán. Ezt megelőzően öt évet töltöttem az idén 350 éves Leopold Franzens Innsbrucki Egyetem Teológiai Karán. Itt tanított pl. J. Andreas Jungmann, E. Coreth, és itt volt K. Rahner hosszú éveken keresztül a dogmatika professzora, és vált igazán meghatározóvá a XX. századi katolikus teológia művelésében. Innsbrucki tanáraim közül mindenkiről csak hálával tudok megemlékezni. Eközben sok helyen megfordultam Európa nyugati részén, és megismerkedhettem az ottani számos belefáradási tünettel küzdő katolikus hitélettel. Az ottmaradás elmémbe villant, de néhai Seregély István érsek úr tanulni küldött a jezsuita vezetésű Collegium Canisianum teológiai konviktusba, nem pedig ‘helyezkedni’. A Kollégiumot Németország második apostoláról, Canisius Szent Péterről nevezték el. 1990-ben a világ 21 országából 84-en voltunk ebben a szemináriumban. Én igyekeztem tanulni, hogy hazatérve itthon kamatoztathassam a megszerzett tudást.

- Melyek papi életének legszebb élményei?

Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy nem vagyok forradalmárhabitus, alapvetően nyugodt természetű ember vagyok, nincsenek nagy hullámzások az életemben. Tartós örömet jelent nekem megszerettetni az evangéliumot, amelynek hirdetését Isten rám bízta a gyermekpasztorációban, a felnőtteknek szóló katekézisben, a papképzésben és a mindennapi szentmisében.
Tartós örömet ad mások elvezetése Krisztushoz; hozzájárulásom szóval és tettel a megroppant nádszál felegyenesedéséhez, és ahhoz, hogy a pislákoló mécsbél újra lángra kapjon (vö. Iz 42,3); ha részt vállalhatok annak a szemléletnek az átadásából, hogy a megváltott életre hangolódásunk belülről szépít meg egyént és közösséget.
Papnak lenni jó! Az első szentmisémen gyermekkorom plébánosa ezzel az útravalóval látott el: „Ha jó pap leszel, boldog leszel”. Azóta ezt akarom megélni.

- Milyen érzésekkel tekint vissza eddigi huszonöt éves papi szolgálatára?

Csupán falusi plébános akartam lenni, aztán a Gondviselés rendelése szerint paptanár lettem.
Nem tudok eléggé hálát mondani azért, hogy mindenkor tanúja maradhattam az alábbi boldogító felismerésnek: az Istentől megszentelődésünkre kapott, elfogadott és felhasznált képességeink hálás elismerése megdicsőíti Istent, és ennek következtében él az ember. Szent Irenaeus ezt így öntötte szavakba: „Isten dicsősége az élő ember...”, azaz a testileg-szellemileg-lelkileg istenien élő ember! Mert Isten az élet szerelmese (vö. Bölcs 11, 24-26).
Az élet teljességének kulcsa a hálás lelkület megőrzése és elmélyítése, nem a követelőzés vagy az irreális igénytámasztás, amellyel túlerőlteti valaki önmagát vagy másokat. Mindenekelőtt hálás vagyok Istennek életem ajándékáért. Nem tudok betelni azzal, hogy milyen energikusan és mégis gyöngéden vezetett engem Isten az eddigi évek alatt.
Köszönetem fejezem ki mindazoknak, akik kivették és kiveszik részüket életem szeretetben történő kiteljesedéséből. Kezdve családommal, amelyben jó volt felnőni, és amely elősegítette hivatásom felismerését és elfogadását.Köszönetet mondok emberi és papi formálódásom tevékeny cselekvőinek:
— elöljáróimnak bölcsességükért,
— Dolhai rektor úrnak, aki vállalta az ezüstmise szónoki feladatát,
— és barátaimnak: vonzó példaadásuk szolgálatuk ellátásában hatott rám és ösztönöz továbbra is,
— eddigi szolgálati helyeim katolikusainak, nem katolikus hívőinek, hogy a Krisztusba vetett hitünk örömét, szépségét elmélyíthetjük egymással
— és minden jóakaratú embernek azért, hogy létezésünk igazságát kibetűzhetjük és megoszthatjuk egymással.

Kedves Krakomperger Zoltán atya! A Szent Anna-székesegyház képviselő testületének, valamint híveinek nevében Isten áldását kérjük további életére! Kívánjuk, hogy papságában a Jóisten továbbra is tartsa meg Önt erőben, egészségben, s hogy még hosszú évekig maradjon és tevékenykedjen körünkben!

dr. Gáti Magdolna Virág

Dr. Krakomperger Zoltán atya ezüstmiséjéről készült tudósítás és a további fotók megtalálhatóak: http://www.dnyem.hu/index.php/item/2461-dr-krakomperger-zoltan-plebanos-ezustmisejet-unnepeltek-debrecenben

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye