Soubirous
Marie-Bernard, vagy ahogy otthon hívták kiskorától kezdve, Bernadett, a hat
testvér között a legidősebb. Szülei molnárok voltak és a legnagyobb
szegénységben éltek. Bernadett beteges gyermek volt. A korábban börtönként
használt nedves, hideg lakás nem használt gyenge egészségének, sőt, minden jel
arra mutat, hogy haláláig tartó asztmáját is ennek köszönhette. 1854-ben a
kolerajárvány idején is megbetegedett, és sokáig tartott, amíg ismét erőre
kapott.
Bernadettnek 1858. február 11. és július 16.
között a Lourdes melletti Massabielle-barlangban tizennyolc látomása volt.
Elragadtatásba esett, s egy ismeretlen ,,Hölgy'' ezeket mondta a tizennégy éves
kislánynak: ,,Imádkozz a bűnösökért!'' -- ,,Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!'' --
,,Mondd meg a papoknak, azt akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem.'' --
,,Körmenetben jöjjetek ide.'' -- ,,Menj, igyál a forrásból, és mosdj meg a
vizében!'' Ez utóbbi fölszólításra a kis látnok kezével kaparni kezdett a
barlang alján, és fölfakadt egy forrás, amely ma is ontja magából a vizet.
A barlangnál történt jelenések és a forrásnál
egymást követő gyógyulások a hívő és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták.
A papság eleinte határozottan elutasította, hogy foglalkozzék az üggyel, sőt,
egyenesen ellenségesen fogadták a híreket. A ,,Hölgy'' nem jelent meg mindig,
amikor Bernadett várta, de amikor megjelent, elragadtatásában
természetfelettien megszépült a kislány, tisztaság és megilletődöttség
sugárzott belőle, annyira, hogy a szemlélők között még a legkeményebb szívűek
szemébe is könnyek szöktek. A látomások idején a Bernadett köré gyűlt tömegben
semmi nyoma nem volt a hisztériának vagy más szokásos zűrzavarnak. Az 1858.
július 16-i jelenés után Bernadett nem látta többé a Szűzanyát, aki megígérte
neki, hogy boldoggá teszi, de nem itt a földön.
A jelenések utáni években Bernadettnek sokat
kellett szenvednie. Sokan úgy vélték, kötelességük kivallatni a látnokot, hogy
leleplezzék a hazugságot. Volt, akit ellenséges szándék vezetett, volt, akit a
puszta kíváncsiság. Kérdezték, vádolták, csapdákat állítottak eléje, Bernadett
pedig mindig ugyanazzal a nyílt egyszerűséggel és őszinteséggel válaszolt. Nem
díszítette, nem bővítette elbeszélését. Menekült mindentől, ami fölhívhatta rá a
figyelmet, és soha senkitől egy fillért sem fogadott el, még családja javára
sem, pedig ugyancsak szükségük lett volna rá. Soha nem vesztette el a türelmét,
jóllehet gyötrelem volt számára mindig készen állni a látogatók fogadására és
napjában hússzor is megszakítani mindennapi munkáját. Türelemmel fogadott
mindenkit, és válaszolt az őszinte érdeklődők és gonosz kíváncsiskodók
kérdéseire egyaránt.
Legnagyobb vágya az volt, hogy eltűnhessen a
világ szeme elől. Végre 1868-ban fölvételt nyert a nevers-i Iskola- és
Szeretet-Nővérek közé. Belépését egy ideig betegsége késleltette. Novícia
idejét Isten iskolájaként járta végig. A kolostorban ugyanis szembetalálta
magát egy olyan novíciamesternővel, aki ismét sok szenvedést okozott neki.
Bernadett nem illett bele a lelki élet megszokott sémái egyikébe sem, nem csoda
tehát, hogy mindenütt értetlenkedéssel találkozott. A mesternő és a főnöknő
egyaránt attól félt, hogy Bernadettet kevéllyé és beképzeltté teszik a
jelenések. Ezért úgy gondolták, minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy
megalázzák -- mintha Isten nem gondoskodott volna választottja alázatának
gyarapításáról a belső megvilágosodások révén.
E belső, isteni világosságnál ismerte föl
Bernadett az igazságot, mely teljesen áthatotta: az ember semmi, semmire nem
képes, semmije nincs, ami ne Isten ajándéka volna és nem a kegyelem műve lenne
az emberben. Ezért készséggel fogadott minden megalázást, s mindenben és minden
mögött Isten akaratát látta. Figyelmeztetésként jegyezhette föl magának: ,,Ha
erősödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: ťNe félj, Én vagyok!Ť Ha
elöljáróim vagy társaim megaláznak, nyomban hálát akarok adni érte az Úrnak, és
szívesen veszem a bántó szót, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek
Istenhez.''
Az egyik napon megmutatták neki annak a
barlangnak a mását, ,,amely az ő mennyországa volt'', ahol a Hölgyet láthatta,
,,aki oly szép, hogy az ember szívesen meghalna, hogy ismét láthassa''. Egy
nővértársa szent irigységgel figyelte. Bernadett hirtelen odafordult hozzá, és
megkérdezte: Mit csinál az ember a söprűvel? -- Micsoda kérdés! Az ember fogja
seprűt, és seper vele. -- És aztán? -- Aztán visszateszi a helyére. -- Hol van
a helye? -- Hát az ajtó mögött, a sarokban! -- Látod, ez az én sorsom -- mondta
az egykori látnok. -- A Szent Szűz dolgozott velem, aztán a sarokba állított.
Ott az én helyem, és boldog vagyok, ha ott maradhatok.''
Bernadett a kolostorban is sokat betegeskedett.
Ha nem volt ágyhoz kötve, akkor a betegszobában szolgálta testvéreit. A
háziorvos -- higgadt, békés természete és jóságos lelkülete miatt -- a legjobb
véleménnyel volt róla. Légszomja haláláig kísérte. Tüdővérzések és egyéb
komplikációk léptek föl, s különösen nagy kínokat okozott jobb térdének
gyulladása.
1879. április 16-án halt meg Nevers-ben. Utolsó
szavai ezek voltak: ,,Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, imádkozz értem,
szegény bűnösért!''. A teste nem látott romlást, ma is épen őrzik. 1925-ben
boldoggá, 1933-ban szentté avatták.
***
Urunk és Istenünk, alázatosak kedvelője,
védelmezője és megdicsőítője, aki Szent Bernadettet megajándékoztad a türelem
és a szeretet csodálatos kegyelmével, kérünk, engedd, hogy az ő imádságára és
példája szerint egyszerűségben járjuk a hit útjait, és szemlélhessünk téged a
mennyek országában!
Forrás: Szentek
élete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése