“Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért”

Nem egyszerű írni azokról a benső történésekről, külső eseményekről, amelyek igazából meghatározták életem. Hódmezővásárhelyről származom, középiskolába az ottani Domonkos Nővérekhez jártam, de az utolsó évben államosították az iskolát, és civil pedagógusok tanítottak, érettségiztettek. Nem gondoltam jövőm tervezésénél a szerzetességre. Nehéz időket éltünk, szüleimet kuláknak nyilvánították, és ekkor kellett döntenem, hogyan tovább.

1949-ben, egy vasárnapi szentmisén egy misszióból hazajött jezsuita atya lelkesen mesélt tapasztalatairól, és arról, milyen nagy szükség lenne ma is olyan emberekre, akik ott tudnának dolgozni a lelkek üdvén, és egészen az Úr Jézusnak szentelnék életüket. Szíven ütöttek ezek a szavak: lehetséges az, hogy valaki egészen Istennek szenteli életét? Vagyis nem embernek, hanem Istennek? Ennél nagyobbat nem kezdhet az ember életével, s csak egy élete van. Hirtelen belém nyilallt: mi lenne, ha jelentkeznék?

Ez a gondolat örömmel töltött el, másnap, hétfőn jött az igazgató az egyetemi jelentkezési lappal, és kérte, szerdára töltsük ki. Ketten voltunk az osztályban kitűnők, nekünk kötelező a továbbtanulás, mondta. Gyorsan megkérdeztem hitoktatónkat, mehetnék-e misszióba? Nem, felelte. De ha akarok, akkor – a vasfüggöny miatt – inkább itthoni apostolkodó rendbe jelentkezzek, és a Domonkos Nővéreket ajánlotta. Amikor otthon elmondtam a döntésemet, édesapám hallani sem akart róla, édesanyám azonban jobban megértett. Érettségi után két héttel már Szarvaskenden voltam, a domonkos noviciátusban. Tizenegy hónapig tartott ez a boldog idő. Akkor, 1950 májusában, hazaküldtek bennünket, mert Mindszenty letartóztatása után olyan volt a politikai helyzet, hogy bizonytalannak tűnt a szerzetesrendek jövője.

Itthon a jezsuita atyák kérésére rögtön több iskolában is hitoktatni kezdtem. l952-ben az állam minimálisra csökkentette az iskolai hitoktatás lehetőségét, a jezsuitáknak pedig el kellett hagyniuk Hódmezővásárhelyt. A szülőket ez nagyon bántotta, házaknál gyűjtötték össze a gyerekeket, és kértek, ott folytassam a hitoktatást. Így megkezdődött az illegális munka, ez ugyanis államellenes tevékenységnek minősült.

Ebben az időben szüleimnek alá kellett írni egy nyilatkozatot, hogy ellenszolgáltatás nélkül mindenről vagyonukról lemondanak (tanya, föld, jószág). Így családfenntartó lettem. Először a konzervgyárban dolgoztam három műszakban, majd a társadalombiztosításhoz vettek fel pénzügyi munkakörbe. Ehhez megszereztem az alap-, közép- és felsőfokú képesítést, sőt elvégeztem a marxista egyetemet is: legalább megismerem az ellenség gondolkodásmódját. Nappal dolgoztam, este hitoktattam. Munkahelyemen az ÁVO jelentette a hitoktatást: az igazgató behívatott, és közölte, ezért a tevékenységért börtön jár. Féltem, de nem hagytam abba. 1955-ben hat férfi éjjel fél 11-kor megjelent házkutatási paranccsal. Mindent felforgattak, s hajnalban azzal mentek el: menjek dolgozni, majd jönnek értem. Este nem mertem lefeküdni. Ültem az ágy szélén és arra gondoltam: „boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért”. De én egyáltalán nem vagyok boldog, gondoltam. Ruhástul aludtam el, és reggel, amikor felébredtem, tele volt a lelkem örömmel. Boldog voltam. Ma sem értem ennek az örömnek okát, hiszen nem voltam bebiztosítva, ügyem még nem fejeződött be. Jézus igazat mondott: velem van. Az Ő öröme töltött el.

Megkezdődött a megfigyelések sorozata: utcán követtek, figyelték, kikkel találkozom, beszélek, mikor megyek haza. Valahogy mindig megtudtam, mire készülnek: ha az újvárosi csoportot figyelték, Tarjánban találkoztunk, ha azt, akkor a Béke telepen (hódmezővásárhelyi városrészek). A besúgókat hamar megismertem. Volt, aki őszintén megmondta jövetele célját. Idegileg azért megviselt a sok bizonytalanság, félelem: mikor csuknak le, mi lesz szüleimmel, abba kellene hagynom… Egyik este kezdett megérlelődni bennem az elhatározás, hogy abbahagyom, és már-már kezdtem megkönnyebbülni. Akkor hirtelen valaki erősen bezörgetett hozzánk. Kinéztem, hát az egyik fiatal édesanyja könyörgött: menjek el hozzájuk, rossz társaságba keveredett a lánya, beszéljek vele, rám hallgat. Megsajnáltam, elmentem, és ott döbbentem rá: nem volt véletlen, hogy éppen akkor keresett. Megértettem, hogy nem szabad abbahagynom a hitoktatást. Hogy ne aggódjak és ne féljek annyira. Ő velem van.

A megfigyelés vasárnaponként fokozott volt. Egyszer úgy kellett kiszöknöm a városból kerékpárral, hogy ne tudjanak követni, és egy kicsit felfrissüljek. Forró nyári nap volt. A határban bementem egy nagy kukoricásba, ott nem látnak, nem keresnek. Csendesen álltam, és egyszercsak valami kimondhatatlan személyes szeretet ölelt át, egészen betöltött. Ma is, ha visszagondolok, hihetetlen öröm és bizonyosság számomra. Ő volt ott velem, erősített, betöltött örömével.

Munkahelyem átszervezés miatt megváltozott, átkerültem Szentesre, majd Szegedre főkönyvelőnek és onnan mentem nyugdíjba 1984-ben. Ezzel egyidejűleg végeztem a teológiát. A Rend újraindulásakor Szombathelyre kerültem, majd Budakeszire, onnét pedig Kárpátaljára: először Beregszászba, majd Ungvárra. Ott döbbentem rá: misszióba szerettem volna menni, hát megadatott. Legmélyebb vágyam teljesült.

Hála a jó Istennek:

Ármella nővér

Forrás: Domonkos Nővérek