Pálosok székelyföldi „terepszemlén”

Megtelepednének Hargitafürdőn, ha akadna helybéli követőjük

P. Bátor P. Botond OSPPE

Megtelepedésük lehetőségeit próbálják feltérképezni Hargitafürdőn az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálosok kép

viselői. Bátor Botond, a Magyar Pálos Rend tartományfőnöke és Balla Barnabás tartományi gondnok egyelőre húsvétig tartózkodik a Hargitán, ahol elmondásuk szerint el tudnák képzelni a szerzetesi életet. 

Január derekától tartózkodnak Hargitafürdőn. Tiszteletükre a hegy is ünnepi arcát mutatja: hófehérben tündököl, a vastag hóréteg jótékonyan takarja el az egykori bánya környezet- és illúzióromboló maradványait, mintha szebbik énje kidomborításával maga a hely is maradásra szeretné bírni a terepszemlézõ pálos szerzeteseket. Úgy tûnik, a „próbálkozás” nem hatástalan: Bátor Botond atya (képünkön) lelkesen mesél arról, hogy bár többször járt már erre, télen még sosem volt Hargitafürdõn. Most viszont gyönyörködik a tájban, és bár a korcsolyapályát egyelõre nem próbálta, a síelésen már túl van. 
A Magyarországról érkezett két pálos szerzetes itt-tartózkodásának elsõ két hete a befészkelõdés, a hellyel való ismerkedés ideje volt. „Az itt élõk humora igen megkapó. Mikor megjöttünk, megkérdeztem az atyákat, hogy lehet itt megélni. Azt válaszolták: nagyon jól, mert nyáron az erdõben sok szedhetõ bogyó van, szamóca, áfonya, sõt, esõ után gomba is” – mondja mosolyogva, majd komolyra fordítva a szót, hozzáteszi: élhetõ hely ez, mert az emberekben hihetetlenül nagy a vágy Isten után. „A Hargitafürdõn élõ alig több mint 200 ember nagy szeretettel fogadott. Csíkszereda és Szentegyházasfalu közelsége is sokat számít, mert ha lelki gyakorlatot, vagy más programokat szervezünk, a két említett település között fekvõ Hargitafürdõ a lelki felüdülés helye is lehet. Bár ha tényleg úgy adódna, hogy ittlétünknek lenne bizonyos gyümölcse, azaz valaki, aki eleve pap vagy szerzetes szeretne lenni, általunk szerez tudomást a pálos rendrõl, és eljönne hozzánk, igazolná, hogy itt kellene letelepednünk” – mondja a tartományfõnök. 
 

A megszületett gondolat
A pálos szerzetesek székelyföldi megtelepedésének gondolata nem újkeletû. Maga a rend jelenléte sem, ha számításba vesszük, hogy már az 1200-as évek végén jelen voltak Erdélyben a fehér csuhás szerzetesek. Darvas-Kozma József csíkszeredai esperes-plébános A pálos rend története Erdélyben, Partiumban, Bánságban és Kárpátalján címû, tavaly megjelent kötetében az áll, hogy „1352-ben Csíksomlyó területén megtelepedett pálosok hozták létre a Natalitia Sanctissimi Salvatoris kápolna melletti remeteséget, amelyrõl a Salvator-hegy a nevét kapta.” Ugyanez a forrás szól a pálosok egykori jelenlétérõl is a Hargita hegyén, azt állítva, hogy „a Hargitán ma is láthatók az egykori kolostorerõd három épületének romjai, közvetlenül a rádióantennák mellett.” Bátor Botond azt mondja, ezekrõl a dolgokról õ maga is most, Darvas-Kozma József könyvében olvasott elõször.
Az újra megtelepedés gondolata a Székelyföldön már 2007-ben megszületett: akkor járt itt Botond atya az akkori tartományfõnökkel. Több helyen is szétnéztek: Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, a csíkdelnei Szent János templom már akkor nagyon a szívükhöz nõtt. Akkor még úgy gondolták, Botond atya költözik Székelyföldre egyedül vagy egy szerzetes társával, ám idõközben kinevezték tartományfõnöknek. A szikra azonban kipattant, erre rakott most fát Darvas-Kozma József, õ szemelte ki Hargitafürdõt is a pálosok számára.

Imádkoznak, lelkipásztorkodnak

Az 1250-ben alapított pálos rend alapjában véve kicsi közösség, világszerte mindössze 550 szerzetest számlál. Ázsia és Dél-Amerika kivételével a Föld minden részén megtalálhatók, többségében lengyelek, de vannak köztük horvátok, szlovákok, ukránok, ausztrálok, afrikaiak is. A monasztikus közösségek közé tartoznak, kolostori életet élnek, a szabályzatuk szerint pedig „szemlélõdõ és lelkipásztorkodó közösség”. A szemlélõdés a remeteségbõl fakad, mert a rend is a remeteségbõl indult el, abból szervezõdött közösséggé. A viseletükön kívül egyéb sajátos vonások is megkülönböztetik a többi szerzetesrendtõl. Botond atya szerint a különbségeket mindig a rend alapítójának szellemisége határozza meg. „A szerzetes közösségeket az emberek általában a külsõ tevékenységek alapján kategorizálják. Az egyik beteget ápol, másik tanít, harmadik szociális munkát végez, lelkipásztori szolgálatot tart, mint az egyházmegyés papok, csak más ruhában, a negyedik meg »gubbaszt« a kolostorban és egész nap csak imádkozik. Többnyire így látják az emberek. Az ilyen kategorizálás szerint mi a »gubbasztók« és az »egyházmegyés papok« kategóriájába tartozunk” – magyarázza.
A belsõ értékeket nézve a pálos rendet a lelkisége különbözteti meg a többi szerzetesi rendtõl: Remete Szent Pálnak és Boldog Özsébnek a lelkiségét hordozzák, akik gyakorlatilag remeték voltak – Remete Szent Pál kifejezetten, õ nem is szervezett közösséget, Boldog Özséb pedig remete akart lenni, de közösséget kellett formálnia, mert egy égi látomásból ezt az utasítást kapta. „A szerzetesek alapvetõ feladata az Isten dicsõítése, és ez a mi dolgunk is” – fogalmazza meg Botond atya a lényeget.

     

A nemzet mellé rendelt rend

Ha egy szerzetesközösség elmegy, és megtelepszik egy másik országban, annak természetesen missziós célja is van: azon a helyen, ahol én élek, minél többen megismerjék Istent, közelebb kerüljenek Hozzá. Esetükben Hargitafürdõn a misszió mellé társulna a lelkipásztori szolgálat is. De nem csak ennyi. „Az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendnek van bizonyos fajta nemzetmegtartó ereje is. Egy ilyen visszatelepedés talán a múlt újbóli felidézése, a múltból fakadó erõ újraélése, a gyökerekhez való visszanyúlás” – véli a tartományfõnök.

Amikor egy kolostort alapítanak, a folyamat során nagyon sok olyan dolog van, amit a hétköznapi ember véletlennek nevez. De a véletlen az isteni gondviselés fedõneve. „Sok ilyen véletlen van ebben a történetben is: az, hogy összeakadtunk Darvas-Kozma József atyával, hogy õ elkezdett foglalkozni a pálos rend történetével, hogy én annak idején rengeteget jártam Erdélyben, nekem nagyon sokat jelent Szentegyházasfalu és Kápolnásfalu, és »véletlenül« e két település közelében fekszik Hargitafürdõ – ezek mind-mind nem véletlenek. A történelem folyamán végigkövethetõ, hogy a pálos rend mindig a nemzet mellé rendelt rend volt. De nem csak a magyar nemzet mellé rendelt rend, ugyanúgy említhetjük a lengyel vagy a horvát nemzeti öntudatot is, amelynek a pálosok szintén szerves részei.

 

Emberként emberek között 
„Mindig oda kell figyelni az idõk jeleire. A gyökerek megvannak a remeteségben, ezt próbáljuk gyakorolni, de mindig azt követjük, hogy épp mire van szükség, mi az, ami a mi feladatunk” – fogalmaz a tartományfõnök. Hogy most mit tekint a rend feladatának? „Két nagyon fontos dolgot. Az egyik a szerzetesi élet programszerû megélése, az imádság, az istendicsõítés. Ezen kívül a pálosoknak mindig küldetésük volt, hogy segítsék az emberek gondolkodásmódját. Mi most semmi különlegességet nem akarunk felvállalni, egyszerûen normális emberekként akarunk élni az emberek között, és segíteni õket abban, hogy helyesen gondolkodjanak. Ma a fejekben iszonyú nagy a zûrzavar, pedig minden szép dolog ott kezdõdik, és nem kívülrõl jön. Meg kell tudni bocsátani, különbséget kell tudni tenni a gondolataink és az érzéseink között. Az emberek úgy nõnek fel 3-4 diplomával a kezükben, hogy képtelenek normális emberi kapcsolatokat építeni, mert nem tudják kezelni az érzéseiket. Ezért mennek tönkre a házasságok, emberi kapcsolatok. Képtelenek rendezni a gondolataikat, összegabalyodnak.”
A budapesti Sziklatemplomban nagyon sokan járnak hozzájuk beszélgetni – meséli Botond atya. Ezért több pálos szerzetes lelkigondozó vagy mentálhigiénés képzést is végzett, hogy minél avatottabb módon állhassanak a hozzájuk fordulók rendelkezésére. Épp úgy, ahogy annak idején elmentek az emberek a remetékhez, és kérték: „atyám, adj egy szót!” És az atya mondott néhány gondolatot, amivel helyrerakta az õt kérdezõ gondolatait is.
Hargitafürdõn egyelõre üres a határidõnapló, az efféle bizalmi kapcsolat kialakulásához hosszú idõ kell. Az elõjelek mindenesetre biztatók: ottjártunk napján is favágás volt az plébánia udvarán, helybéli férfiak segédkeztek, együtt ettek, ittak, jól érezték magukat. 

Jövőfürkésző

Bátor Botond nem kíván ígérgetésekbe bocsátkozni székelyföldi megtelepedésük kapcsán. Hogy min múlik a döntés? „Elõször is azon, hogy akad-e két-három fiatal, aki érdeklõdik a rend iránt. Ha igen, elképzelhetõ, hogy a pálosok le tudnak itt táborozni. Ma Magyarországon 22-en élnek a rend tagjaként – 22 év alatt 12-bõl fejlõdtünk így fel, miközben az idõsebb atyák közül többen elhunytak. A 22 szerzetes képes ellátni a meglévõ négy kolostorunkat, sõt, három személyt ki is lehetne szakítani onnan, és esetleg Hargitafürdõre költöztetni, de 3-4 évnél nem hosszabb idõre. A kolostorokban ugyanis többen vannak idõs, 70 év fölötti szerzetesek. Ha õk elmennek, hiányuk nem lesz pótolható. Csak akkor tudunk idejönni, ha látjuk, hogy van 3-4 székely fiú, aki már tanul Magyarországon, a képzés után pedig átadható lesz nekik az itteni szolgálat” – magyarázza a tartományfõnök. A másik kérdés, hogy miként is tudnának itt megélni. Mert bár – amint viccesen említi az atya – van bogyó és gomba az erdõkben, a mindennapi élethez azonban több kell. De úgy látja, van itt munka, és ez reményt ad, hogy talán kolostort is lehetne majd ide építeni. 
Rövid távon sokkal beláthatóbb a jövõ: a két pálos atya húsvéthétfõn hazamegy. Nagyhéten, ittlétük utolsó napjain Hargitafürdõn elcsendesedéses lelkigyakorlatot tartanak, hogy a három szent nap mélységét minél jobban átadhassák a hozzájuk látogatóknak. A lelkigyakorlat lezárása után hazamennek, de többször visszajönnek még – ígéri Botond atya. „Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, két hónapnyi itt-tartózkodás után naponta csengetnek majd fiatalemberek, hogy szeretnének pálos szerzetesek lenni. De ha idõközönként megjelenünk, itt imádkozunk, annak meglesz a hozadéka.” 

Forrás: Erdélyi Napló