Keresés, találkozás, irgalom

„Nem ígérte, hogy nem lesz zord idő,

hogy nem támadnak viharos szelek.

De azt igen, hogy veled megy az úton,

megtart, s a célba biztosan vezet.”

Zsófia nővér vagyok. 2005-ben, 24 évesen léptem a Domonkos Nővérek közösségébe, ahol tavaly nyáron – Isten ajándékozó szeretetéből – örökfogadalmat tehettem.

Ha néhány mondatban röviden szeretném összefoglalni hivatásom történetét, akkor három, számomra különös jelentőséggel bíró kifejezés köré tudnám csoportosítani a végleges döntést megelőző eseményeket: keresés, találkozás, irgalom.

Bár hívő katolikus családban nőttem fel, a személyes istenkapcsolatra, Isten mélyebb megismerésére és a Neki való teljes odaadottságra irányuló vágy az évek során fokozatosan erősödött bennem.

Először kislányként (7-8 évesen) szerettem volna „apáca” lenni, a kamasz és egyetemi évek alatt viszont már inkább a házasság és az édesanyai hivatás lehetősége vált vonzóvá számomra.  Miután tudatosult bennem, hogy mindannyian egyéni meghívást kaptunk az életszentségre, célirányosabban kezdtem keresni, vajon hol lehet az én helyem. Közben persze igyekeztem nyitott maradni minkét lehetőségre, a családos és szerzetesi hivatásra egyaránt.

Útkeresésem során Isten sokszor egészen közel jött, személyesen szólított, bár ekkor még úgy éreztem, nem állok készen arra, hogy egészen átadjam neki az életemet. Végül egy Rómában tartott hivatástisztázó lelkigyakorlaton imában őszintén kértem Őt, segítsen eligazodni a számos kérdés között. Így történt, hogy egy általam kért „jel”-re  egészen konkrét, érthető választ kaptam.

A döntésemet meghatározó másik fontos találkozás egy medjugorjei ifjúsági találkozóhoz kapcsolódik, ahol az életgyónásban Krisztus irgalmas szeretetét tapasztalhattam meg. Ekkor  erősödött meg bennem a tulajdonképpeni elhatározás: szeretnék én is mások segítségére lenni abban, hogy minél többen találkozzanak az irgalmas Istennel.

A kalandos útkeresés végül egyetemi tanulmányaim befejezésével ért céljához. Ismét egy személyes találkozásnak köszönhetően (Mirjam nővér) látogattam el Budakeszire a domonkos nővérek rendházába, hogy közelebbről is megismerhessem a szerzetesi élet hétköznapjait. Miután néhány napot a nővéreknél töltöttem, saját utamra vonatkozó korábbi kétségeim egy ima során hirtelen értelmet kaptak – ezt a felismerést azóta is Isten válaszának tartom, és nagyon hálás vagyok érte.

A hivatalos jelentkezést követő években, a jelöltség, a noviciátus és a juniorátus évei alatt pedig a szívemben meghozott döntés még tovább alakulhatott, tisztulhatott, érlelődött.

Az örökfogadalom napján külön örömet jelentett számomra, hogy végleges „igen”-nel egészen Istennek adhattam az életemet. Az ünnepi szentmise egyik könyörgésnek szavait, ti. hogy „a Rend apostoli szándékát megvalósítva az Üdvözítő nyomában járva” munkálkodjam a saját és mások üdvösségéért, személyes hivatásomnak érzem.

Hálás vagyok Istennek jóságáért, meghívó szeretetéért, azért, hogy szelíd türelemmel és megújuló irgalmával kísért el egészen a döntésig, és ma is mellettem áll, hogy küldetésemet az Ő dicsőségére tölthessem be.

Zsófia nővér

Forrás: Domonkos nővérek