A 14. században az
egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven
éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer
francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki.
A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely
Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott,
hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult
még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.
Ebben a zűrzavaros században született egy
leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt
és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az
Egyházat és a pápát szokta nevezni.
Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés
helyzetben vagyunk, mert nem későbbi századok történészeire vagy legendáira
kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin
életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensőbb titkait is ismerte: Capuai
Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi magiszter. Hat éven
át állt mellette mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin életének utolsó
hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385--1395 között írta.
A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a
gondolat: vajon hitelesnek tekinthető-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább
egy elfogult, jámbor, öreg szerzetesről van szó csupán, aki már a rend
szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének
bizonyítása érdekében? -- Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos lehetne
ez a föltételezés. Ő azonban fejezetről fejezetre -- mert ismerte az embert
--megnevezi azokat a tanúkat, akiktől a leírt anyagot hallotta, és gondosan
megjelöli a tényeket, melyeket ő maga látott, elkülönítve azoktól, melyeket
Katalin beszélt el neki vagy más szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név
szerint említi, kezdve az édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a
tanítványok után egy római asszonnyal.
Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó
,,krónikástól'' tudjuk a következőket:
A sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és
felesége, Lapa asszony házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük
született. Utolsó előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit
Giovannának kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin
volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél (talán mert a legkisebb
gyermek lévén sokáig tudta szoptatni).
Katalin egész kicsi korában a nagy család és a
széles rokonság kedvence lett. De már három éves korában mutatkozott, hogy
Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan
jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt
járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt,
amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett -- ez a
templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette -- megjelent neki
Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent
Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd
megáldotta.
Ettől a látomástól Katalin megváltozott.
Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség
nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték
vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves
korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta,
mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő
szent komoly megnyilatkozása.
A család mindezt -- ha egyáltalán látott belőle
valamit -- nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét,
kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl,
hanem Jegyeséhez menekült. A család -- látván hajthatatlanságát -- zaklatni
kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit'': egész nap
dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek,
hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt mindent, de
amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy
otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa
hatására, a család elfogadta szándékát.
Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és
nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek
(mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai
üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak
özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak
rájuk. Katalin ennek ellenére -- hiszen egy látomásban Szent Domonkostól
ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját -- változatlanul
kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.
Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult
házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment
ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt,
imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a
párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak
kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából
élt, semmi más nem táplálta.
Három éve tartott már ez a teljes magány,
sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent
Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin
látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig
az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az
igazság angyalának.
Ebben az időben egyik unokabátyja, Della Fonte
Tamás volt a gyóntatója, aki a házuknál nevelkedett mint árva gyermek, majd
domonkos lett. Lassanként azonban híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó
tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje
van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók.
Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a ,,családom''
névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend
1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a
tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták,
engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai
Rajmundot rendelték mellé.
Rajmund ettől kezdve, leszámítva Katalin
életének utolsó öt hónapját, állandóan mellette volt. Amikor visszatértek
Sziénába, pestis tört ki a városban, s akkor megmutatkozott, hogy Katalin
életét is kockára téve szolgál a felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor
csodával gyógyította a betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a
keresztes háború ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben
és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.
1375-ben meghívták Pízába. Itt kapta meg az
Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: április elsején, a Szent
Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek Katalin
kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának,
XI. Gergelynek.
Júniusban tért haza Sziénába, ahol megtérítette
Niccolo Tuldót, akit mint kémet halálra ítéltek. Ez a szerencsétlen perugiai
fiatalember politikai gyanakvások áldozata lett. Katalin lecsillapította
tomboló dühét és kétségbeesését: szavai hatására az ifjú meggyónt, megáldozott,
és olyan békével fogadta a halált, mint egy szent. Csak annyit kért, hogy
Katalin legyen mellette a vesztőhelyen.
A következő években fölsorolhatatlan a
csodálatos megtérések, kibékülések, gyógyulások száma, miközben Katalin
fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes
háború megszervezéséért. A helyzetet azonban nagyon súlyossá tette az észak-
itáliai városok lázadása a pápai legátusok ellen. Firenze egy olyan
város-szövetséget akart létrehozni, amely fegyverrel támadt volna a pápai
államra. Katalin minden erejét latba vetve próbálta megakadályozni, hogy Lucca,
Píza és Sziéna csatlakozzék a szövetséghez. 1376-ban XI. Gergely interdiktum
alá vetette Firenzét megátalkodottsága miatt. A megriadt vezetőség akkor
megkérte Katalint, menjen el Avignonba és közvetítsen békét a pápa és a város
között. Katalin tanítványai egy részével útra is kelt, s június 18. és
szeptember 14. között három hónapot töltött Avignonban a pápával tárgyalva és
levelezve. Meg kellett azonban tapasztalnia, hogy az firenzeiek küldöttsége, mely
közben szintén Avignonba érkezett, nem a megegyezésük szerint kezdett tárgyalni
a pápával, sőt a segítségét is mellőzték, s a kibékülés ügye meghiúsult.
Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár
kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap részesülhessen a szentmise és a
szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a kíséretéhez tartozott három állandó
gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is
gyónhassanak.
Sok biztatása és imádsága végre eredményt
hozott: a pápa szinte megszökött Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult
a tenger felé, hogy hajón utazzék Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek
köszönhető, hogy a genovai partraszállás után -- látva az ottani zűrzavaros
helyzetet -- a pápa nem fordult mindjárt vissza. Katalin vntött belé erőt, s
mikor a pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő visszatért Sziénába.
XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a Sziéna közelében
lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi háborúkban.
A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán
lett. Ő ismét tárgyalni kezdett a firenzeiekkel, s a béke érdekében Katalin is
elment Firenzébe. A városban zendülést szítottak ellene: a vendéglátója házát
fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert benne látták céljaik akadályát.
Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a tanítványaival, amikor
néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni, hanem ellenkezőleg, amikor
megkérdezték, melyikük a Sziénából való Katalin, a kérdező elé lépett,
letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta: ,,Én vagyok, íme,
engem ölj meg!'' -- Csak annyit kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni.
A gyilkolásra emelt kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy
nem lehetett vértanú Egyházáért. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és
július 18-án végre Firenze békét kötött a pápával.
Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni
-- legtöbbször misztikus elragadtatásban -- az isteni gondviselésről szóló
könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és
olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni,
sem olvasni. Állandóan több ,,titkár'' és ,,titkárnő'' volt mellette, kiknek
leveleit diktálta -- gyakran egyszerre többet is -- a legkülönbözőbb címzettek
részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és
kereskedőknek... Levelei és a Dialógus lenyűgözik az olvasót, aki
elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek,
inkább az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy ,,műveletlen''
sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a
menyasszonya, aki a gyengékben mutatja meg a maga isteni erejét és
bölcsességét.
VI. Orbán szerencsétlen kézzel nyúlt a
kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s a szükségnek megfelelően elsőként
a klérust akarta megújítani, de szigorát nem viselték el. Legszűkebb környezete
is ellenállást tanúsított, amelynek a vége az lett, hogy a francia bíborosok
elhagyták Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak Genfi Róbert
személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. Mindezt Katalin előre
megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a
virrasztásra, hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati
egyházszakadás, amely negyven évre elmondhatatlan bajokat hozott az Egyházra.
Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust.
Ekkor levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen
segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra kelt tehát, és a következő ádvent
első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől kezdve haláláig teljes
erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért és az elszakadtak
visszatérítéséért küzdött.
Egészsége egyre gyengült, de azért minden reggel
gyalog ment el a S. Maria sopra Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni
Szent Péter-bazilikába, hogy ott szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal
,,fáradozzék'' az Egyházért. December közepén a pápa Franciaországba küldte
Rajmundot, hogy nyerje meg számára a királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett
lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai aldásával bocsátotta útra.
Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal,
sok-sok vezekléssel és imádsággal telt a pápa közelében. 1380 nagyböjtjére
Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket
szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én
a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még elrendezte
gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik
szerzetbe.
A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június
29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben -- Assisi Szent Ferenccel együtt --
Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel
együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.
Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent
Tamás elvont, cizellált rendszerben fogalmazott meg az Egyház tanításából,
ugyanazt Katalin -- a mindennapi élet konkrét problémáit Istenben elfogadva és
megoldva -- ,,egzisztenciálisan'' közli tanítványaival. Mint a szentek
mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta tovább
a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag forrás ma is,
s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány hívő
alázatával közelítenek hozzá.
Ünnepét 1597-ben vették föl a római naptárba,
április 29-re, amely napon addig a domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban
áthelyezték április 30-ra. 1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes
naptárban Veronai Szent Péter nem szerepel, visszakerült az ünnepe április
29-re.
***
Istenünk, aki Szent Katalinban fölgyújtottad a szeretet
lángját, melynek erejével átélte az Úr szenvedését és Egyházadat szolgálta; az
ő közbenjárására kérünk, engedd, hogy néped, amely részese lett Krisztus
szenvedésének, dicsősége megnyilvánulásának is ujjongva örvendhessen!
Forrás: Szentek élete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése