Keresés
Első látásra úgy tűnhet, hogy
gyerekkorom, neveltetésem nem
befolyásolták a hivatásom felé vezető utat. A kommunista rendszerben felnőve
nem kaptam keresztény nevelést, jóllehet csecsemőként megkereszteltek. Utólag
visszanézve azonban szüleim nagy szeretete, a megbocsátásra való készségük,
alázatuk sokat segített a krisztusi szeretet befogadásában. Paradox módon épp a
keresztény tanítás, a hit hiánya adta az erős, személyes motivációt a
kereséshez.
Gyerekkoromban nagy bizalmam
volt a felnőttekben, azt gondoltam, ők már biztosan tudják, mi az élet értelme,
miért élnek. Kamaszként keserű csalódás ért, mikor rájöttem: az általam ismert
felnőttek sem tudják a választ a végső kérdésekre. Tizennégy éves koromban
egyszer a budai hegyekben kirándultunk, és amikor lenéztem a szmogban nyüzsgő
városra, szinte elviselhetetlen intenzitással merült fel bennem ismét az élet
értelmének kérdése: miért születnek meg ezek az emberek, miért dolgoznak, miért
küzdenek nap mint nap, ha néhány év múlva úgyis meg kell halniuk? Ettől kezdve
tudatosan gyűjtöttem, kerestem az okokat, amiért érdemes élni, amire
alapozhatom az életem.
Arra gondoltam, hogy a tudás,
a tudomány egy ilyen érték. Ezért mentem egyetemre, filozófia szakra, hátha
megtalálom a választ kérdéseimre, kétségeimre minden tudomány alapjában, a
bölcsességben. Azonban nem jött számomra életadó választ, csak a kérdések
szaporodtak, bonyolódtak.
A másik magától értetődő
érték, ami biztonságot és alapot ígért, a barátság volt. Azt gondoltam, a
barátok azok, akik értelmet adnak az életünknek. Azonban fájdalmasan
tapasztaltam, hogy egy barát sem érthet meg teljesen, és nem lehet mindig ott,
amikor szükségem van rá.
Aztán felfedeztem a szerelem
értékét is, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy amire igazán vágyom, azt nem
tudja megadni, még akkor sem, ha beteljesül. A szerelemben is a saját
boldogságomat kerestem – két saját boldogságát egymásból kisajtolni akaró önzés
egyik felet sem tudja boldoggá tenni. Még nem tudtam, hogy az önzetlen adás a
boldogság titka, hisz nem volt miből adnom: űr, keresés, létbizonytalanság volt
bennem, akkor még némi irracionális reménnyel fűszerezve.
Az anyagi jólét újabb
létalapnak mutatkozott. Feltűnően könnyen nyíltak a kapuk ebbe az irányba a
pénzközpontú gondolkodás vonzásában, ismerősök, szórakozás, jómódú férjjelölt
képében. De ebből a személytelen, érdekelvű életformából elég gyorsan
kiábrándultam, amikor ráébredtem, új „barátaim”, kollégáim csak a pénz és a
kapcsolatok alapján mérték egymást, eszközként tekintve a másikat saját anyagi
előrejutásuk céljából.
Keresésem vége felé arra
gondoltam, hogy talán a jövőbeli gyermekeim fognak igazi értelmet adni az
életemnek. Lett is egy komolynak tűnő kapcsolatom, házasságot terveztünk,
gyerekekkel, de mivel magamnak akartam a biztonságot, boldogságot, majdani
gyermekeket, a másik csak eszköz volt ebben, ez a kapcsolat is felemésztette
magát. Addigra már a család mint alap is megdőlt előttem, látván körülöttem a
tönkrement házasságokat.
Végül kifogytam minden
lehetséges okból, amiért érdemes lett volna élni. Úgy gondoltam, mindent
kipróbáltam, amit ez az élet nyújtani tud, de mindenről bebizonyosodott, hogy
kevés, nem tud boldoggá tenni. Körülbelül egy hónapig úgy éltem, mint egy
„robot”, vagy mint egy marionett bábu: kifelé tettem a dolgomat, de belül egy
borzalmas űr tátongott, amit már senkivel sem tudtam, nem is mertem volna
megosztani.
Megtérés
Sem élni, sem meghalni nem tudtam: egy értelmetlen,
rettenetes és fájdalmas vákuumban erőltettem az életet egy darabig. Voltak
pillanatok, amikor felengedtem ezt a fájdalmat, fuldokolva sírtam, próbáltam
kiírni magamból versben, kafkai novellákban, naplóban. Végül egy ilyen
állapotban egyszer arra gondoltam, talán ki is mondtam: senki ember nem tud
rajtam segíteni, én magamon sem tudok, ha van Isten, akkor most segítsen. Volt
egy rózsafüzérem, dísztárgynak vettem egy szép kirándulás emlékére
Esztergomban, nem tudtam, mire használják. Az albérleti szobámban az ágyam
melletti lámpán lógott. Mikor ez
az első imám, a pogány imája, felszakadt bennem, a rózsafüzér feszülete nagyon
lassan felém fordult. Úgy éltem meg, hogy e pillanatban Isten fordult felém.
Éreztem, hogy ott van a szobámban Valaki, egy Személy, aki nagyon is érti,
jobban, mint én, hogy miért gyötrődöm, mit keresek, mi az életem értelme, és
nagyon mélyen együtt érez velem. Jobban szeret, mint bárki ember addig.
Bizonyos voltam benne, hogy Jézus az. Mintha lehullott volna egy hályog a
szememről, ami addig eltakarta előlem Istent, aki mindig is ott volt velem. Az
öröm, a hála, a megkönnyebbülés, az egymásra találás ujjongása tört föl bennem.
Örömömben sírtam, mert megtalált az Igazság, Akit annyira kerestem, és azért
is, mert ennyi időt elpazaroltam nélküle. Innentől már csak az érdekelt, hogy
egyre jobban megismerjem Őt, és hogy tanítson arra az igazi életre, amit Ő
ismer.
Elmentem egy barátnőmhöz,
akiről tudtam, hogy keresztény, és elmondtam neki, biztosan tudom, hogy Jézus
él, csak azt nem tudom, hogyan lehet vele kapcsolatban maradni. Ő vitt el a
domonkos atyákhoz, ahol elkezdődött a beavató szentségekre való felkészítésem.
Első életgyónásomkor azt mondta az atya, hogy állapotbeli kötelességem a
férjhez menés. Istennek való engedelmességként fogtam fel, hogy keresnem kell
egy alkalmas keresztény férfiút, akivel a szentségi házasságot megélve
mindketten szentek leszünk. Nem vágytam szerelemre vagy családra, Istenre
vágytam, az Ő akaratát akartam teljesíteni.
Hivatás
Akkoriban fejeztem be a
debreceni egyetemet és Pestre kerültem dolgozni. A debreceni domonkos atyák
átadtak a budakeszi domonkos nővéreknek, hogy folytatódjon a keresztény
képzésem. Ott találkoztam először a női szerzetesi életformával. Azt láttam, és
eléggé furcsálltam eleinte, hogy fiatal, egészséges nők Istennek élve együtt
laknak, habitust viselnek, imádkoznak. De világos és vonzó volt számomra, hogy
nem kényszerből teszik ezt (mint ahogy korábban nem keresztény filmek,
olvasmányok alapján hittem) – sugárzóan boldogok voltak.
Egy fiatal szerzetesjelölt
lányt készítettem fel főiskolai felvételire francia nyelvből. Sokat
beszélgettem vele a hivatásról, és azt vettem észre, hogy kezdek irigykedni rá.
Megértettem, hogy én is erre az életformára vágyom, egészen, megalkuvások
nélkül, közvetlenül Istennel és Istennek élni, de nagyon méltatlannak tartottam
magam addigi életemet tekintve. Bérmálásom után mertem először feltenni
Istennek a kérdést: lehetséges lenne-e ez a boldog életforma a számomra,
akarja-e Ő is, mert én mélyen vágyom rá. Kértem, hogy adja meg a választ a
hivatástisztázó lelkigyakorlaton, melyet a nővérek szerveztek a bérmálásom
utáni nyár végén. Három hónapig azért imádkoztam minden nap, hogy azon a
lelkigyakorlaton választ kapjak – különben férjhez kell mennem. Amikor
megérkeztem a lelkigyakorlatra, már az ajtót nyitó nővér szemében megláttam a
választ: „Megérkeztél, Isten hozott itthon!”
Persze így sem volt könnyű
igent mondani, hiába vágytam rá mélyen, a körülmények visszarettentettek.
Ott a lelkigyakorlaton nyomasztónak tűnt a lehetőség, hogy ennyi nővel kelljen
együtt élni, habitust viselni, szabályoknak megfelelni. A lelkigyakorlat
harmadik napján, a csöndben végre eljutottam arra a mélységre, hogy meghalljam
a választ. Egy pillanatra megéltem azt a boldogságot, amikor teljesen önazonos
vagyok, kitöltöm határaimat, nem vágyom semmire, mert teljesen betölt a
boldogság. Azt is megértettem, hogy Isten ezen az úton, a szerzetességben adja
meg ezt nekem. Aztán mégis tiltakozni kezdtem, hogy én nem szeretnék ilyen zárt
életet élni, de erre azt a választ kaptam, hogy nem KELL szerzetesnek lennem:
boldog lehetek házasként is, de azt a végtelen és mély boldogságot, amit ott
egy pillanatra megízleltem, csak szerzetesként tudom megélni. Az, hogy Isten
nem ragaszkodott ahhoz, hogy csak az Övé legyek, kissé bántotta a hiúságom, de
megadta a szabadságot, hogy én döntsek, szabadon. És ez volt az, aminek nem
tudtam ellenállni.
A noviciátus csöndes első évét
úgy éltem meg, mint egy hosszú lelkigyakorlatot, melyben Isten titokzatos módon
gyógyít. A noviciátus után az ideiglenes fogadalmas években mélyült a
kapcsolatom közösségemmel, megtapasztaltam irgalmas szeretetük gyógyító voltát,
és a saját szeretetadó képességem is csiszolódott, talán tisztult. Mindeközben
külső és belső szabadságom folyamatos növekedését éltem meg. Az első és az
örökfogadalmamat is úgy éltem meg, hogy igazából Isten tesz fogadalmat bennem
és mellettem. Örökfogadalmam különleges ajándéka volt többek közt, hogy Jézus
addig számomra soha nem tapasztalt személyességgel lépett be az életembe,
amelyért nem győzök hálát adni.
Motívumaim belépésem óta jelentősen átalakultak. Persze ott
munkál bennem, hogy boldog, mind boldogabb akarok lenni, de már megértettem,
hogy épp a kifelé fordulás, a szeretet adása, az önzés leküzdése, a mások
szolgálata, viszontszeretetem Isten felé, a Neki való önátadás megvalósulása az
engedelmességben adja a tiszta és mások számára is értékes boldogságot. Minél
több mindent képes vagyok elengedni, átadni Neki, annál mélyebben tölt be
Önmagával. A szeretet az anyagi törvényekkel ellentétes törvény szerint
működik: minél többet adok, annál jobban növekszik bennem.
Míra n.
Forrás: Domonkos Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése