Szerzetesek vallomásai az imádságról

Az alábbiakban néhány magyar szerzetesközösség: Sarutlan Kármelita Nővérek, Klarissza Remeteség „Szécsény Ágacskája”, Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostor, Magyar Pálos Rend, Ciszterci Nővérek Regina Mundi Apátsága és a Szociális Testvérek Társasága tagjainak imádságról szóló vallomásait közöljük szerkesztett formában, a helyszűke miatt néhol rövidítve. Ezúton is hálásan köszönjük írásaikat.

 Az ima önkéntes harc az emlékezésért, amely jelenvalóvá tesz minket az örökké Jelenvaló számára, amely éberré tesz az Éberen Szerető számára, amely irgalmassá, szelíddé, istenfélővé tesz. Az ima annak az embernek kiáltása Istenhez, aki elengedett minden más támaszt.

A szemlélődő imában igyekszünk figyelni Isten szeretetteljes hívására, és választ adni neki. Ehhez csend szükséges, a külső csend is, de elsősorban a belső csend. Akarunk egy-ügyű, összeszedett emberré válni, mert Krisztus ügye, sorsa, hivatása mienkké válik. Szent Terézia Anyánk többször kéri: „Egyetlen dolgot kérek tőletek: nézzétek Őt (Krisztust)!” Ezzel a szerető, kitartó tekintettel kezdődik a szemlélődő ima. A mi imánk abban áll, hogy belesimulunk Jézus imájába, egyesülünk Ővele, aki szüntelenül imádkozik Atyjához a Szentháromság kölcsönös szerető életében. Ez az ima tetteket tartalmaz, önfelejtő, áldozatkész tetteket, a hit, remény és szeretet tetteit.

Az ima „definíciója”: Felé fordulva élni. (Tulajdonképpen tökéletes figyelem, de ez ajándék. Ami rajtunk múlik: hogy emeljük fel a tekintetünket.)

Az imádság Isten legtökéletesebb alkotása. Egyszerre cél és eszköz, tevékenység és állapot, harc és megnyugvás, mélység és magasság, fény és sötétség, tűz és víz, élet és halál, szó és csend, szegénység és gazdagság, már és még nem. Egyszerre földi és mennyei, isteni és emberi, régi és új, véges és örök. Imádság az ég és a föld, az erdő, a hegyek, a virágok, a tenger, az állatok. Az imádság te vagy!

Az imádság: Jézussal együtt haladni a Szentlélek szeretetében a mennyei Atya felé. Némelykor zöldellő réteken vezet, máskor a ha­lál sötét árnyainak völgyében. Együtt lenni Jézussal, elfogadni, hogy a kereszt árnyékában van a biztonságom, ahol megtanulható az igazi szeretet. Az Ő fényében válik világossá minden.

Szívünk mélyén lakik Valaki, aki nagyon halkan ismételgeti: „Szeretlek, nélkülözhetetlen vagy a számomra…” Ez a szemlélődés forrása. Az embernek, aki Isten felé fordul, ezt a jelenlétet kell tudatosítania. Elsősorban azt, hogy Isten van jelen. Igyekszünk Őreá fi­gyelni – fáradhatatlanul. Ez sok küzdelemmel jár, mert Isten annyira más. Mégis kitartok mellette, mert szívemnek mély, igazi örömet, békét csak Ő adhat: „Egyedül Isten elég.” Ebben a küzdelemben lassan átalakulok. Hiszen nap mint nap a szívemet viszem Isten elé mindazzal együtt, ami benne lakozik. Ezért nagyon fontos a szív megtisztítása a bűnbánat által. Ez a legnemesebb célunk itt a földön.

Az ima állandóan változik, fejlődik, hiszen emberi kapcsolataink sem statikusak. Az ember részéről egyre kevesebb lesz a szó, sokkal fontosabb lesz, hogy „Egyedül legyek az Egyetlennel”. A szemlélődő ima az Eucharisztia misztériumában találja beteljesedését. Jézussal együtt felajánljuk magunkat az Atyának testvéreink üdvösségéért. Ezáltal veszünk részt az Úr Jézus megváltó művében.

Az ima a szív fellendülése Istenhez, Akivel csöndben együtt vagyok. Nálam személyesen ez a teljes csöndben való együttlét még nem valósult meg, az imámnak még szüksége van egy kísérő alaphang­ra. Ez számomra a Jézus-ima: egy csodálatos fohász, amit sohasem tudok megunni, az Úr Jézus dicsőítése és könyörgés az Ő irgalmáért. Ez kifejezi érzésvilágomat, hálámat és dicsőítésemet. Mivel imám ennyire gyönge, gyöngeségemben megerősít, hogy a Jézus-ima második felében pont az Úr irgalmáért könyörgök.

Az ima a mindennapok nyelvére lefordítva a szerető együttlét nővéreimmel, a mindennapi csöndes, békés együttmunkálkodás és egymásrafigyelés, amelyben még sokat kell növekednem.

Ha Isten föltárja előttünk a szemlélődés kapuját, egy új világba lépünk. Ezzel a látható világ más dimenzióba kerül. Ami régen fontos volt, most már nem az, és ami korábban nem számított, most lényegessé válik. Amikor a belső imában szeretek és szeretve vagyok, akkor lépek be igazán a világba. Isten és az én személyes kapcsolatom – bár a legintimebb valóság – többé már nem „magánügy”. Az imában kitárul a szívem és kitágul, minden ember belefér gondjával és örömével.

Látok Istenben, a Szentlélekben. A belső imában nemcsak „ketten” vagyunk Istennel, hanem együtt az élő és a már üdvösségbe tért szentekkel. Szeretjük egymást Istenben, a Szentlélekben. A szív belső indulatával, a szeretet dinamikus, újra és újra föllángolásával. Ebben az imában, ahogy mi szeretjük egymást a Szentlélekben, soha meg nem unható az, hogy „szeretlek”. Amint kiindul belőlem a Lélek ösztönzésére, hogy „szeretlek”, azonnal megkapom a választ: „én is szeretlek”. És ez így megy időtlenül, a percek mintha már nem is peregnének tovább…

A belső imában megvalósul, hogy „amit ketten vagy hárman egyetértve kérnek a földön, azt megadom”. – Szavak nélkül, a szeretet indulatával kérek, legtöbbször anélkül, hogy konkrétan kérnék valamit. A szeretet az én könyörgésem. És ez az, ami kihat az egész világra, mert a Szentlélekben történik Jézus által az Atya akarata szerint, és a Szentlélek mindenütt jelen van. A szenvedésemet is szeretetté alakítja a Lélek az imában, és beemeli Krisztus üdvözítő szenvedésébe. A legtöbb misszió belülről indul, és kifelé irányulva hat kifelé. A kármelita misszió belülről indul, és befelé irányulva hat kifelé.

A szemlélődő ima elsősorban életforma, nem csupán a napból imára szakított órák. Isten jelenlétében élni, igyekezni Reá figyelni. Ehhez nagy segítség a liturgia, a közös ima, az elmélkedés és a belső ima, lehetőleg mindig ugyanabban az időben. De eljöhetnek idők, amikor ezektől meg lehetünk fosztva, a szemlélődő életnek akkor is folytatódnia lehet és kell.

Például itt az én esetem. Néhány éve a betegség útját járom. Sokszor nincs lehetőségem vagy erőm a közös imán részt venni, az egyéni ima is nehezen megy. Ekkor mit lehet tenni, mi tud segíteni? Sokszor csak egyszerű, rövid fohászok, amelyek Isten felé fordítanak, Istenbe vetett bizalmamat próbálják élesztgetni. Másrészt: fölfedezni Jézust, akár a saját testemben. A Getszemáni-kert gyötrődését. A kereszt magányát. Ha szenvedésem Jézus felé fordít, és megnyitja a szívemet más emberek felé, akkor a szemlélődő ima életét folytathatom a külső keretek megtartó ereje nélkül is.

*

Az imádság az a „kijelölt hely”, melybe Isten engem a világra teremtett. Az imádságban tapasztalom meg az Ő örök hűségét. Az Ő hűségének jele az is, hogy szerzetesi közösségben élhetek. Az Úr jelenléte megkívánja tőlem jelenlétem válaszát életem minden pillanatában és minden körülményében. Így küzd Isten érettem: elernyedt kezeimet és roskadozó térdeimet megszilárdítja, hogy gyarlóságaimon és gyöngeségeimen munkálkodva, én is küzdőképessé legyek Őérette.

Úgy gondolom, hogy az imádság legjobban a szívveréshez hasonlítha­tó, annyira lényünk legmélyén történik. Létünk maga nem más, mint Isten megéneklése. Az ima, gyarlóságaink ellenére, minden szívdobbanásunkban benne van. Előfordul, hogy időnként halkabb az ének, hogy imánk „szívverése” egy kicsit lassúbb. De amikor a bizalom alig, vagy nem énekel többé szívünk mélyén, Isten ott van a rejtek­ben, hogy szívünk első mozdulatára segítségünkre siethessen. Hiszen Ő azonnal lép, ahogy egy parányi szándék is megfogalmazódott bennünk, és mozdulni szeretnénk Felé… És az ének, az ima csodája felfakad újra a szívünkből, és csak folytatódik, folytatódik, folytatódik… szívdobbanásainkkal. Az ima lényege éppen ez a folytonosság, ez az újraelevenedő „éneklés” a bizalomban, minden szívdobbanásban.

Az imádság: megmaradás az Úr csendes, szeretni vágyó jelenlétében. Az imádságban „gyakorlom be” az Őelőtte való létet, ekkor tisztítja meg vágyamat, hogy csak Vele akarjak lenni, ekkor mutat rá gyengeségeimre, ekkor tanít, hogy figyelmes legyek magam és mások iránt, vagyis ekkor tanít meg szeretni az Ő szeretetéből merítve. Az Őbenne való megnyugvás, béke nem tétlen üresség, vagy önmagam megnyugtatása, vagy valamiféle képzelt, a világtól elrugaszkodott mesevilágban eltöltött idő, hanem egyre erősbödő erő, vágy, akarás, hogy az általa teremtett világban – itt és most – az Ő szándékának hiteles, tevékeny megvalósítója legyek.

Az imádságban a szerető Isten színe előtt vagyunk, és lényünk legmélyéből Őfelé fordulunk, hogy viszontszeressük Őt. Éppen ezért az imához az egész ember összeszedettségére, fegyelmére van szükség. Így értelmünket, lelkünk és testünk minden rezdülését Isten szeretetének szolgálatára kell fordítanunk. Ekkor válunk szegénnyé Előtte, lemondunk arról a vélt jogunkról, hogy mi határozzuk meg Istennek, hogyan szóljon hozzánk, és mit adjon nekünk. Istent engedjük működni szívünkben és életünkben. Így jutunk vissza a szüntelen imádás állapotába, ahol a tevékenység sem szakít el Isten jelenlététől, mert „hatalmat adtunk neki” szívünk fölött.

Mi az imádság egy szerzetes számára, számomra? Az imádság tesz szerzetessé, az Isten felé fordulás tesz egyre teljesebben emberré. Pedig oly messziről térek s térünk visszamindnyájan az Úrhoz… Néha sok idő kell, hogy szemünk megnyíljon, és meglássuk, mennyire vágyódik utánunk az Úr, mennyire vágyik arra, hogy ismét szerető Istenünk, Atyánk lehessen, akárcsak kezdetben, a teremtéskor. Ott a teremtmény még Teremtőjéé volt. Azután az ember el akart szakadni, s a maga ura lett…. de az Isten hiánya fáj neki, és azóta is keres, keresi a visszautat… Ez mindnyájunk, minden egyes ember tapasztalata – ha meg tudja fogalmazni, ha nem. Az imádság: visszaadni magunkat egészen a Teremtőnek, aki egészen nekünk adja magát.

Szerzetesi életemben a csendes imádságnak szentelt hosszú órák az évek folyamán a világosság órái lettek. Szívemben találkozom Jézussal, az Isten Fiával, aki visszavisz az Ő Atyjához, s az én Atyámhoz. Az imában tulajdonképpen nem teszek mást, mintelengedem az életem, s abban a mértékben engedem el, amilyen mértékben odaadom, s annak adom oda, akit szeretek, s azt szeretem, aki engem szeret, s aki engem szeret, az a végtelen Szeretet, az Isten.

*

Az imádság számomra az, amikor szavakkal, vagy csak egy tekintettel megpróbálom kifejezni szeretetemet és bizalmamat Az iránt, Aki a legjobban szeret.

Számomra az imádság egyre mélyülő kapcsolat Istennel. Nem lehet a végére érni. Nem tudom soha azt mondani, most már tudok imádkozni, már elszakíthatatlan egységben vagyok Istennel. Ő abszolút és végtelen. Kimeríthetetlen mélység.

Rajtam múlik, kapcsolatban vagyok-e Vele, mert Ő mindig és mindenütt jelen van. Ki tudom magamat szakítani ebből a jelenlétből akár konkrét imádság közben, akár feladataim közben. Sosem erőlteti magát rám. Csak akkor van esélyem arra, hogy megtegyem, amit kér, ha meghallom, mit kér. De hiába hallottam meg, ha utána nem teszek semmit, vagy azt teszem, amit én jónak látok, és perelek, hogy nem hallgatott meg Isten, mert nem segít magántörekvéseimben.

Hétköznapi tetteim épp oly fontosak Számára, mint imádságom. Egyikkel nem lehet kiváltani a másikat. Ha egységben vagyok Vele, az imádság folytatásává, aprópénzre-váltásává válik. Ha megtanulom Őt felismerni a csendben, Szavában, szentségeiben, ki fogom hallani hangját a tennivalók kavalkádjában is. Már nem Érte, hanem Vele tevékenykedem. Már fontosabb, amit Ő tesz, mint amit én.

Az ima – jelenlét a Jelenlévő számára. A szó legmélyebb értelmében jelen(ben való)lét, amikor az emberi „itt” és „most” találkozik az isteni határtalannal és örökkévalóval. Az ima, ami ebben az együttlétben megszületik: szó, csend, szolgálat…

Az imádság számomra a szeretet jelenléte a Szeretet jelenlétére. Fölfelé vetett tekintet, mozdulat, a bizalom odafordulása Ahhoz, Aki nélkül semmi sem lehetséges; Ahhoz, aki képes áthatolni minden gyengeségen, nyomorúságon, bűnön. Befogadás – befogadása Annak, Aki előbb szeretett és határ nélkül szeret. Hála – szavak nélkül. Hűség az ürességben, és találkozás Isten kegyelméből.

Mivel a realitásról, azaz Isten valóságos jelenlétéről nagyon könnyen elfeledkezünk, ezért az imádságot úgy foglalnám össze, mint egy újra és újra kezdődő közvetlen beszélgetést egy szeretett másik személlyel, Aki nem más, mint a bennünk lakó élő Isten, Aki a világ teremtése előtt-től fogva minden embert kivétel nélkül végtelen, visszavonhatatlan, és személyes szeretettel szeret. Az imádság válasz annak a szeretetére, Aki előbb szeretett minket.

Az imát a levegőhöz tudnám legjobban hasonlítani. Ha sok embert megkérdeznénk mi az, valószínűleg legtöbben nem tudnák pontosan meghatározni, csak körülírni, bár „használják”, élnek vele. Az imád­ság is ilyen. Talán nem is az a fontos, hogy szépeket tudjunk róla mondani, hanem hogy éljük, mert az Úristen megkötöttség nélkül, bármely formáját szereti.

Az imádság számomra jelenlét a Jelenvalóval. Odahallgatás. Csendben vagyok, hogy Ő szólhasson, szólíthasson. Az imádság élő és személyes kapcsolat Istennel. A barátsághoz hasonló. Egy barátságban mindent megoszthatunk… A munkám és a leghétköznapibb cselekedetem is imádsággá válik, ha Vele és Neki teszem.

Az imádság az a nyelv, amelyben Isten szól hozzánk, és mi szólhatunk ahhoz az Istenhez, aki végtelenül jobban szeret minket, mint gondoljuk. Isten személyesen szól hozzánk a közös imában, Igéjében, de ugyanúgy megszólít az események, testvéreim szava és a teremtett világ által is. Az egész életünk személyes, igenlő válasz: ha fölismerjük és megtesszük, amit kér; tagadó válasz, ha nem figyelünk rá, vagy elutasítjuk Őt.

Számomra legnagyobb ajándék az volt, amikor Isten az imában megajándékozott azzal a fölismeréssel, hogy életem legnehezebb eseményei által nem összetörni, hanem formálni szeretne; rajtam múlik, hogy mi lesz belőle, mert Ő végtelenül tiszteletben tartja az ember szabadságát; sohasem a külső körülményeket akarja átalakítani, hanem az emberek szívét. Az igazi imádság egység Krisztussal és embertestvéreimmel. Felelős hordozása a mellettem élő testvéremnek, de ugyanakkor közbenjárás is minden emberért.

Az a jó, hogy az Istennel való kapcsolatban nem mindig nekem kell kezdeményezni. Gyönyörű, amikor a szívemben „valami megérint”, megmozdul, meghív, akár szavak nélkül, és akkor felelek rá azzal, hogy teljes valóságával hiszem, hogy Isten velem van, és szeret. Ezt a hitemet egész nap, minden helyzetben, minden feladatban, és még a válságban is megújíthatom. Ez a folytonos szeretetkapcsolat alakítja imává a napot és egész életünket.

Az imádság, imádságos élet az az állapot, amikor Isten átjárja az emberi lényt: csendjét, Istenre figyelését, gondolatait, szavait, tetteit. Ehhez szabadnak és tisztának kell lenni mindentől, és engedni, hogy átjárjon, átalakítson, betöltsön. Az imádság szerves része az életnek, általa engedjük, hogy Krisztus imája és élete folytatódjék bennünk a szentmisében, a zsolozsmában, más közös és egyéni imádságokban, a napi munkában. Ez feltételezi a mély, személyes kapcsolatot Istennel, az Istennel egyesült életet. Jelenti azt is, hogy napközben gyakran felnézek az Égre: bennem minden az Övé, és én az Ő jelenlétében vagyok.

Az imádságban az egyik legmegdöbbentőbb nekem, hogy az emberben megvan a befogadóképesség Isten ismerete, szeretete – vagyis az isteni élet számára. Az imádság így nem egyéb, mint jelen-lét, együtt-lét Istennel. De talán helyesebb, ha úgy fogalmazom meg, hogy nem annyira mi foglaljuk magunkban Istent, mint inkább Isten foglal magában bennünket. Az imádság által is egy kölcsönös egymásban-lét élete valósul meg számomra. Olyan értelemben, ahogy Jézus mondja: „Amint te, Atyám bennem vagy és én benned, úgy legyenek ők is bennünk…” (Jn 17,21). Az imádság tehát Isten megtapasztalása, szerető figyelem a jelen-lévő Istenre.

*

Az imádság: együttlét, pontosabban szeretetteljes együttlét Istennel; Istenre figyelés. Istenre figyelek, Isten jelenlétébe merülök, vagy legalábbis megteszem a tőlem telhetőt ebben az irányban.

Az imádság: beszélni kezdek Istennel. Majd néhány rövid mondat után elakad a szó, és beáll a békés csönd. Itt már nincs helye a szónak, teljesen fölösleges lenne bármit is mondani. Meg aztán nincs is szükség rá.

A Szentháromsággal való családias, bensőséges együttlét. Otthon-lét. A Szentháromság személyes, élő szerelmének, egymás és irántam való szeretetének magával sodró transzcendens tapasztalata.

Az imádság a természetfeletti élet „lélegzése”. Amilyen szerepe van a szervezetben a tüdőnek, olyan szerepe van a lelkiéletben az imának. Mint a tüdőnek a testben, úgy kell dolgoznia a lelkemben az imádkozásnak.

Szemlélődés: ÉN  ÉN–te  MI  én–TE  TE…

Engesztelés: TE  TE–ő  MI  Ő–TE  TE…

A szemlélődés a külső és belső csönd megteremtése után: az ő jelenlétébe helyezkedés, elmélyülés a Szentháromság közösségében, titkában. Hasonló a tenger mélyéhez, ahol csönd és sötétség van, de a búvár, aki lemerül és kutatja a tenger mélyét, megtapasztalja annak sokszínűségét, varázsát és csodálatos szépségét. Szinte beleolvad, egyesül vele, mint az az ember, aki tiszta szívvel és lélekkel elmerül Istenben.

A szemlélődésben készséggel fordulok Isten felé, rábízva magam, figyelek Rá. Nem a gondolataimban vagy szavaimban, inkább az érzéseimben tapasztalom meg a találkozást, az Ő jelenlétét. Boldoggá tesz a szeretete, az elesettségben reményt ad az irgalmassága.

*

Mindenütt Istennel találkozhatunk, a világ ezer megrendítő szépségében, ezer elragadó valóságában, de mindennél szebben és jobban az imádságban. Az imádság: sűrített isteni jelenlét. Isten jobban je­len van itt, mint bárhol másutt. Ha az égi nagy közösségbe bekapcsolódva imádkozunk, akkor imádságunk nemcsak szent kötelesség lesz, hanem a magunk számára is boldogító.

Életfeladatunk: egy egész életen át imádkozni. Nehéz, mert sokszor nem megy. Össze-vissza tévelygünk, mert nem találjuk Istent, nem találjuk a békét… Keresésünk szomjúság és éhség… Hogy meddig tart az éj, nem tudhatjuk. A keresés sosem ér véget, mert erre a kérdésre csak Isten tudja a választ. Ezért a mi feladatunk a kitartó vágyakozás. Csak Te nyugtathatsz meg Uram, Istenem! Ha kedves Neked, hogy szeresselek, ajándékozd nekem ezt a szeretetet!

A belső ima: Isten állandó jelenléte. Az ima: elnémulni, semmit sem akarni, mindent elfogadni.

A belső imáról beszélni nagyon nehéz, mert egy olyan tapasztalatot kell megfogalmazni, ami nem fogalmi szinten valósul meg… Az ember önmagában nagyon kicsivé zsugorodik egy szerető, meleg végtelen előtt.

A kereszténység teljes embert kíván. Ennélfogva az imádság sem lehet pusztán vallásos szavak halmaza. Az imának is az ember egész életét kell áthatnia. Ennek egyik legszebb példáját a tékozló fiú történetében látom. A fiú, egy elszúrt élet után, egyszeriben apja szeretetével találja szembe magát. Kettejük ölelése számomra a legcsodálatosabb imádság. Ebben benne van minden: bűnbánat és megbocsátás, könyörgés és hálaadás, alázat és dicsőítés, új életre születés és visszafogadás…

Isten ajándéka a szemlélődő imádság. Az Istent kereső lélek vágyakozik Jézus után. Isten kegyelme megérinti a lelket, és abban mély nyugalom, csend lesz. Az ember keresi Isten arcát a csendben, vágyódik, figyel, hallgat. Így készíti lelkét, hogy ha egyszer a Szentlélek szól, készen legyen a befogadásra. A Szentlélek olyan, mint egy csodálatos szobrász: fúr, farag, vés, simogat, csiszol, egy szépséges helyet készít a Jegyes számára. A léleknek csak engednie kell a Lelket dolgozni. Az ember boldog, egészen betölti valami titokzatos melegség: Isten kegyelme.

Hogy imádkozom? Csendben ülök Jézus előtt, nem gondolkodom, nem okoskodom, Jézusra figyelek. Béke, öröm, vágy tölti be a lelkemet. Fény villan a lelkemben: „Isten szeret engem.” Olyan kicsinynek, semminek érzem magam, nagy csodálkozás tölt el. Hogyan lehet, hogy a Végtelen szeret engem?

Az ima számomra életem legfontosabb tevékenysége. Egy olyan kapcsolat, ami valamikor elkezdődött, amit szüntelenül táplálni, éltetni kell, amiben szüntelenül kimondhatom a szeretetet. Isten az én kis szeretetemre mérhetetlenül nagyobb szeretettel válaszol – életem útjában és minden történésében ezt tapasztalom. Az ima néha küzdelem. Fenn kell tartanom a figyelmemet, holott lehet, hogy éppen fáradt vagyok – de ez minden fizikai állapoton felül van. Az ima öröm is. Olyan, mint mikor valaki messzi útról hazaér. A legfontosabb talán a zsolozsma előtti pár percnyi csönd. Mindenki ül és várakozik. Örömteli nyugalom ez. Összeszedjük magunkat. Érkezik, akit vártunk, elébe sietünk… És egyszer majd mindnyájunkat bevezet a menyegzős házába.

A monasztikus életben nem valamit, hanem valakit keresünk.

Nem az embereknek beszélünk Istenről, hanem Istennek az emberekről. Így tanítottak imádkozni: „Ha a szavak elmaradnak, amikor már semmit sem akarsz elérni – Istennél sem – csak a lényed válik – te magad imádsággá. Ez a legszebb, amit ember átélhet. Ide kell eljutnod.” Így is tanítottak imádkozni: „Amikor csendben leülsz Istenre figyelve – a gondolatok jönnek, ne engedd, hogy zavarjanak – sok-sok idő múlva lassan kiüresedik a szellemed – és Isten be tudja tölteni.” „Oda megyünk és lakást veszünk nála.” Így is tanítottak imádkozni: „Furcsát mondok: ne is a szeretetet gyakorolgasd, hanem a mély imádságot.”

Azért élünk, hogy Istent megismerjük, szeressük és Neki szolgáljunk. Még mielőtt megvirrad a föld peremén, Isten elé kell állnunk és felkiáltanunk, hogy megnyissa ajkunkat.

Miközben magamat is lemeztelenítenek a zsoltárok szavai, levetik rólam a sok sallangot, amit magamra aggatok, és Isten előtt az ember leszek, aki és amilyen vagyok, szürke, semmi, apró porszem… de Isten szemében csillámmá válhatok…

Az imádságban visszakapaszkodunk abba a másik világba, ahol Isten forgatja kimért sorsunk kerekét, hogy hálát adjunk a jóért és ránk nehezedő súlyos kezéért, és meglássuk minden történésben a jót.

Teremtés Istene, teremts újjá engem! Szabadíts meg minden akadálytól! Rombolj és építs…! Tiéd vagyok, engedem… A jelenlétedet óhajtom… Hatolj belém, járd át szívem minden rejtekét! Csak téged akarlak látni, csak Téged akarlak befogadni… Jöjj, tölts be engem… Mindenben Mindenem… Szeretni, szeretni, bele nem fáradni… Egyedül csak Te jársz az eszemben. Vágyva vágyom arra, hogy Veled igazán és boldogan egyesüljek. Magamat egészen elfelejteni, s Veled eggyé válva megsemmisülni… Együtt vagyunk!

*

Számomra az imádság – mindig újrakezdődő küzdelem a transzcendens felé. A remény és a szeretet által éltetett és mindig újra fellobbanó kielégíthetetlen próbálkozás – szavakkal és hallgatással, befelé figyeléssel és a teremtmények szemlélésével –, hogy megtapasztaljam Isten jelenlétét, kapcsolatban legyek vele, legalább vala­mennyire úgy láthassak, hallhassak, érezzek, gondolkodjam, cselekedjem és szeressek, ahogyan Ő.

Sztrilich Ágnes

milyen vagyok?

egyszerűvé lettem

mint a

gyermek –

minden mást

felejtek –

tükörré

váltam

arcom

születik

ha

belenézel –

találkozás

rejtőzöl előlem

kenyér színében

rám mosolyogsz

egy gyermek

szemében

bújócskázó

Istenem

átalakulás

magány és pusztulás

a némaság –

váltsd csöndeddé

ürességem –

csöndem hangjai

Rólad

zenélnek

új látás

rányílik szemem

Tieid

szépségére-jóságára

látni kezdem

magamat

valódi helyén

Irgalmadban –

Forrás: Vigilia