Fogadalomújításra

Szentháromságról nevezett Brigitta - a glumslövi (Svédország) Kármel perjelnője - beszéde egy fogadalomújítás alkalmával

Fogadalmunk által teljesen Istennek szenteljük magunkat. Jézust választottuk, örökre neki adjuk át szívünket, hogy Ő legyen életünk, örömünk, boldogságunk, egyetlen szerelmünk. Amikor a Kármel Regulája és Konstitúciója szerint előírt fogadalmunkat letettük, kifejeztük akaratunkat, hogy a Kármel lelkisége szerint élünk, s olyan életstílust választottunk, amelyet a belső ima, a csend és a magány, a kölcsönös szeretet, az öröm és a közösségi élet jellemez. Így akarunk részt venni Jézus megváltó művében, és életünket Isten mellett a minden ember örök boldogságáért végzett imának és felajánlásnak akarjuk szentelni.

Halálunkig hűségesek akarunk maradni ezekhez a fogadalmakhoz, bármibe kerül is, bármi nehézség mered is elénk. Ez Isten ránk vonatkozó abszolút akarata, biztosítékát az Egyház nyújtja s ez életünk egyetlen értelme. Ez a hűség már önmagában is apostoli tevékenység, jótett az egész emberiségért, a világért, amelyben a „hűség” szó, ha még egyáltalán használják, gyakran az ember önmagához, vagyis változó érzelmeihez és hangulataihoz való „hűségét” jelenti. Mi azt tanúsítjuk, hogy ebben a zaklatott korban hűségesek vagyunk első szeretetünkhöz, s ez lehetséges, mi több, egységesülést, összetartó erőt és bensőséges örömet ad.

Az Úr, akinek szenteltük magunkat, megfeszített Úr, ennek pedig számunkra szükségszerű következményei vannak. Az út, amelyet követünk, keresztút. Ezen útnak kettős a dimenziója. Az első: elmélkedésünk és belső imánk által részt veszünk Jézusnak a mi és az egész világ üdvösségéért vállalt kínszenvedésében. – A másik dimenzió: készségesen magunkra vesszük azt a keresztet, amelyet az élet ránk helyez. Lehet ez szárazság a belső imában, a nap folyamán lemondás önmagunkról, szüntelen harc hibáink és a kísértések ellen, avagy sikertelenségek és elbukások, vagy általános elbátortalanodás és undor. Megtérés és megújult elkötelezettség, elöljárónkkal vagy lelki kísérőnkkel folytatott őszinte párbeszéd által próbálunk segítséget és erőt találni, hogy folytassuk Isten felé vezető utunkat. Az őszinte önismeret, amelyhez néha egy testvéri megjegyzés is hozzájárul, gyakran olyan keresztet jelent, amely elől hajlamosak vagyunk megfutni, az önsajnálat sáncai közé menekülni, átengedve magunkat az önsajnálatnak. Betegségeink, gyöngeségeink is olyan kereszteket jelentenek, amelyeket panasz nélkül el kell fogadnunk, hiszen így egyesülhetünk megfeszített Urunkkal. Gondoljunk Szent Teréz anyánk imájára: „Szenvedni vagy meghalni”, Keresztes Szent János atyánk pedig szenvedni kívánt és megvetettnek lenni Jézusért. Valóban járjuk a keresztutat vagy inkább a könnyebbet választjuk? „Legyetek eltökéltek, nővéreim, mert nem azért jöttetek ide, hogy babusgassátok magatokat, hanem hogy meghaljatok Krisztusért”, írta Szent Teréz anyánk (A Tökéletesség Útja 10,5).

A Boldogságos Szűz itt is a példaképünk, csillag, amely utat mutat. Szent Mária Magdolnáról nevezett Gabriel (1893–1953) atya írja: 

„Miasszonyunk azt akarja, hogy hozzá hasonlítsunk, de ne csak ruhánkkal, amelyet viselünk, hanem főképp szívünkben és lelkünkben. Ha szemünket Mária lelkére szegezzük, meglátjuk, hogy a kegyelem gazdag lelki életben, összeszedettségben, Istennek való állandó önfelajánlásban és a Vele megélt bensőséges egyesülésben bontakozott ki. Mária lelke Istennek fenntartott szentély... Ott csak az Isten iránti szeretet uralkodik, lángoló buzgósággal Isten tiszteletéért és az emberek üdvösségéért. A Kármel annak a szemlélődő életnek a szimbóluma, amely teljesen Isten keresésére szenteltett, egészen a jelenlétében való életre irányul; aki mindezt a legtökéletesebben megvalósította, a legmagasztosabb eszmény: a Szent Szűz.” Szentháromságról nevezett Erzsébet nővérrel együtt hagynunk kell, hogy a Kegyelmek Anyja alakítsa lelkünket az övéhez hasonlóvá.

Végtelenül hálásnak kell lennünk csodálatos hivatásunkért. A hűség első alapköve a hála. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erőddel”. Ha minden embernek e parancs szerint kell élnie, ránk, megszentelt szerzetesekre, ez még inkább kötelező.

Nagy örömmel és hálával újítsuk meg gyakran fogadalmainkat azzal a szilárd elhatározással, hogy egész életünkben hűségesen éljük, míg csak az örök menyegző lakomáján, az égben, végleg be nem teljesednek.

Fordította: Puskely Mária SSND

Az írás az alábbi könyv Epilógusa: Wilfrid Stinissen OCD: Cachés dans l'Amour. Manuel de vie carmélitaine. Éditions du Carmel, 2011

Magyar kiadás: Wilfrid Stinissen OCD: Istenbe rejtve. A kármelita élet kézikönyve. Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2012

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek