Amikor elérkezett az Úr mennybemenetele előtti kedd,
Béda lélegzete egyre nehezebbé vált, s lábán is megjelent egy kis daganat. De
azért egész nap tanított, és jókedvvel tollba mondott. Néha pedig többek között
így szólt: „Sietve tanuljatok, nem tudom, meddig leszek még köztetek, talán
hamarosan magához szólít Alkotóm.” Nekünk azonban úgy tűnt, hogy nagyon is
tisztában van halálával; az éjszakát is hálaadásban virrasztotta át.
Amint másnap, azaz szerdán megvirradt, megparancsolta, hogy szorgalmasan írjunk. Ezt el is kezdtük, és folytattuk egészen kilenc óráig. Kilenc órától kezdve körmenetet tartottunk a szentek ereklyéivel, amint ezen a napon szokás volt. Egyikünk azonban vele maradt, és mondta neki: „Szeretett mester, egy fejezet hátra van még abból a könyvből, amelyet diktáltál. Nehezedre esik, hogy tovább zaklassunk vele?” Erre ő így szólt: „Semmi az egész, vedd a tolladat, készítsd el, és írj gyorsan.” Ezt az illető meg is tette.
Délután három órakor ezt mondta nekem: „Van néhány értékes tárgyam a fiókomban: bors, zsebkendő és tömjén. Eredj gyorsan, hívd ide kolostorunk papjait, hogy ezeket az Istentől kapott ajándékokat szétoszthassam nekik.” Mikor pedig megjelentek, szólt hozzájuk, mindegyiket intette, és kérte, hogy szentmiséket mutassanak be, és kitartóan imádkozzanak érte. Ezt készséggel meg is ígérték neki.
Mindannyian szomorkodtak és sírtak, főként amikor kijelentette: úgy érzi, hogy már nem sokáig láthatják az élők között. Viszont örültek, amikor ezt mondta: „Itt az ideje – ha Teremtőm is így látja jónak –, hogy visszatérjek ahhoz, aki megteremtett, aki az életemet adta, aki a semmiből formált, amikor még nem voltam. Szép időt megértem, jól kimérte életemet a kegyes bíró; Eltávozásom ideje közel van (2 Tim 4, 6), mert szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek (Fil 1, 23). Lelkem vágyva vágyik, hogy megláthassam Királyomat, Krisztust az ő dicsőségében.” És még sok mindent mondott épülésünkre, egész estig jó kedvben töltve a napot.
Az említett ifjú, Wiberth pedig még ezt mondta neki: „Kedves mester, egy mondat még nincs leírva.” Ö így szólt: „Írd gyorsan.” Kisvártatva szólt az ifjú: „Már le van írva a mondat.” Ő pedig így válaszolt: „Helyes, ha az igazat mondtad, befejeztetett. Tartsd fejemet karodban, mert szeretek ama szent helyem felé fordulva ülni, ahol imádkozni szoktam, hogy felülve szólíthassam én is Atyámat.”
És cellája padlóján így énekelt: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek”, amikor a Szentlelket kimondta, testéből az utolsó leheletet is kiadta, s – mint kétség nélkül hisszük – a várva várt égi örömökbe jutott, mivel életében mindig nagy áhítattal szolgálta az Úr dicséretét.
Amint másnap, azaz szerdán megvirradt, megparancsolta, hogy szorgalmasan írjunk. Ezt el is kezdtük, és folytattuk egészen kilenc óráig. Kilenc órától kezdve körmenetet tartottunk a szentek ereklyéivel, amint ezen a napon szokás volt. Egyikünk azonban vele maradt, és mondta neki: „Szeretett mester, egy fejezet hátra van még abból a könyvből, amelyet diktáltál. Nehezedre esik, hogy tovább zaklassunk vele?” Erre ő így szólt: „Semmi az egész, vedd a tolladat, készítsd el, és írj gyorsan.” Ezt az illető meg is tette.
Délután három órakor ezt mondta nekem: „Van néhány értékes tárgyam a fiókomban: bors, zsebkendő és tömjén. Eredj gyorsan, hívd ide kolostorunk papjait, hogy ezeket az Istentől kapott ajándékokat szétoszthassam nekik.” Mikor pedig megjelentek, szólt hozzájuk, mindegyiket intette, és kérte, hogy szentmiséket mutassanak be, és kitartóan imádkozzanak érte. Ezt készséggel meg is ígérték neki.
Mindannyian szomorkodtak és sírtak, főként amikor kijelentette: úgy érzi, hogy már nem sokáig láthatják az élők között. Viszont örültek, amikor ezt mondta: „Itt az ideje – ha Teremtőm is így látja jónak –, hogy visszatérjek ahhoz, aki megteremtett, aki az életemet adta, aki a semmiből formált, amikor még nem voltam. Szép időt megértem, jól kimérte életemet a kegyes bíró; Eltávozásom ideje közel van (2 Tim 4, 6), mert szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek (Fil 1, 23). Lelkem vágyva vágyik, hogy megláthassam Királyomat, Krisztust az ő dicsőségében.” És még sok mindent mondott épülésünkre, egész estig jó kedvben töltve a napot.
Az említett ifjú, Wiberth pedig még ezt mondta neki: „Kedves mester, egy mondat még nincs leírva.” Ö így szólt: „Írd gyorsan.” Kisvártatva szólt az ifjú: „Már le van írva a mondat.” Ő pedig így válaszolt: „Helyes, ha az igazat mondtad, befejeztetett. Tartsd fejemet karodban, mert szeretek ama szent helyem felé fordulva ülni, ahol imádkozni szoktam, hogy felülve szólíthassam én is Atyámat.”
És cellája padlóján így énekelt: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek”, amikor a Szentlelket kimondta, testéből az utolsó leheletet is kiadta, s – mint kétség nélkül hisszük – a várva várt égi örömökbe jutott, mivel életében mindig nagy áhítattal szolgálta az Úr dicséretét.
Forrás: Cuthbertnek
Tiszteletreméltó Szent Béda haláláról beszámoló leveléből (Nn. 4-6: PL 90,
64-66)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése