A keresztség és a szerzetesi élet

A szerzetes nem pap és nem is átmeneti lény az ún. "egyszerû" hívõ és pap között.

Az õ hivatása, létmódja és küldetése nem a papság szentségének és küldetésének erõterébe tartozik (lásd: szerzetesnõk! - õk ugyanannyira szerzetesek, mint a szerzetestestvérek). Ezért értetlenül állok azelõtt, ha valaki egy szerzetes testvérünktõl, akinek nincs papi hivatása, elvárja, hogy, ha már szerzetes, akkor legyen pap is. Az más kérdés, hogy egy férfi szerzetes kaphat papi hivatást is, és azt minden "ütközés" nélkül szerzetes módon gyakorolhatja, hiszen a szentatyák korában a legnagyobb és az egyház életét leginkább meghatározó püspökök szerzetesek voltak. Ennek emléke, hogy a keleti egyházban a püspökké kinevezett papnak, ha elõbb nem volt szerzetes, be kell lépnie a szerzetesek közé.

Mindezt csak azért írtam, hogy sikerüljön jól megragadnunk a keresztény szerzetesség gyökereit, amelyek az elsõ és legfontosabb szentség misztériumaiba nyúlnak bele, illetve abból nõnek ki.

Valójában a nagy szerzetesalapítók csak keresztények, Krisztus követõk akartak lenni. Assisi Szent Ferenc sem egy új szerzetesrendet akart alapítani, hanem egyedül Krisztust akarta követni. A gazdag, Assisibõl való polgár, Bernát csatlakozása, pontosabban az a tény, hogy Ferenctõl kér tanácsot az Úr követésére vonatkozóan viszi bele Ferencet egyfajta új közösségbe, amelybõl szerzetesrend lesz.

 

A keresztség: a szerzetesélet alapja

Úgy tûnik tehát, hogy van a keresztség szentségének egy sajátos megvalósulása, amely különbözik a világban elkötelezett, családban élõ keresztény életformájától. Itt tehát elsõsorban nem a tökéletes és a kevésbé tökéletes Krisztus-követés áll egymással szemben, hiszen az Újszövetség szerint egyetlen tökéletesség van, a szeretet tökéletessége, hanem egy prófétai Krisztus-követés és egy rejtettebb.

A szerzetesi Krisztus-követés sajátosan prófétai, tehát nyílt, azonnal látható. Ez azt jelenti, hogy a szerzetes életének minden-napjain átlátszik, azonnal láthatóvá válik az Atyaistenhez való tartozás Jézus Krisztus által a Szentlélekben, míg a világban élõ keresztény életében ez rejtett, de nem kevésbé fontos!

Ha egy szerzetes ateistává lenne, de továbbra is hordaná szerzetesi ruháját azonnal embernek is ronggyá és hiábavalóvá válna, míg ha egy világban, családban élõ keresztény válna hitetlenné; emberi kötelékei, családi feladatai, polgári elkötelezettségei stb. - még bizonyos értelemben életét igazolttá, elfogadhatóvá tennék.

 

Ki a szerzetes?

Az a jó szerzetes, akit se munkája (lehet az pasztoráció is), se kivívott egyházi és társadalmi elismertsége, "rangja", se emberi kötelékei nem igazolnak, csak egyedül az a tény, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia megtestesült, meghalt és feltámadt és dicsõségesen újra eljön; vagyis a Hiszekegy nagy tényei, igazságai.

A szerzetes olyan megkeresztelt hívõ, akit a Lélek arra kényszerít, hogy szinte megbotránkoztatóan radikálisan és kizárólagosan tartozzék Jézus Krisztushoz, aki érte meghalt és föltámadt.

Az a szerzetes férfi, akinek oldalsebét nem gyógyíthatja be Éva, csak Krisztus oldalsebe; õ nem kevésbé vágyik a szeretetre, mint egy világi keresztény férfi, hanem minden mértéket felülmúló módon. Az a szerzetes nõvér, akinek egyedül a meghalt és feltámadt Krisztus lesz testének megváltója az örökkévalóság napján: a föltámadáskor.

Az a szerzetes, aki a keresztségi hitvallás letétele elõtti hármas ellentmondást napi, éspedig elsõdleges feladatának tartja: az ellentmondást a test kívánságának, a szemek kívánságának és az élet kevélységének, de olyan radikális módon, hogy az ún. megengedett, sõt a házasság szentségében megszentelt valóságot sem teszi magáévá, mert õ Krisztust és Szent Anyját a szüzességben is követni akarja. Ki merészelné azt mondani, hogy ebben tilos követni Krisztust? Ki merné azt állítani, hogy természetellenes az, ahogyan Jézus Krisztus élt? Az ilyen összetévesztené a természetfelettit a természetellenessel, ami ma igen gyakori! Holott éppen napjainkban látható, hogy ahol az embertõl elveszik a természetfelettit, ott az ember természetellenes irányba indul, mert Isten az õ képére teremtette az embert.

 

A hármas fogadalom

A hármas fogadalom, (szüzesség, engedelmesség, szegénység) késõbb alakult ki abból, ami a szerzetességben kezdettõl fogva megvolt (ld. pusztai atyák élete és mondásai), a keresztségi szertartás "ellene mondok" sajátos, radikális vállalásában.

A ferencesek kordáján a három csomó ezt a három "ellene mondok"-ot jelenti, és még többet: a "lemondok róla" világát is. Milyen esetleges az emberi nyelv az igazán nagy dolgok kifejezésére. Ez a három "nem", ez a három "ellene mondok", és "lemondok" egyetlen "igenbõl" hajt ki. Ez pedig igenmondás Jézus Krisztus mindenek fölött való szeretetére. Viszont tapasztalatból tudják, hogy mihelyt valóban megszeretnek valakit, szinte az egész világ az ellenségükké lesz. Nagy kísértés, hogy õk is ellenségessé váljanak. Erre is nemet kell mondani. Csak a bûn szerzõjének, a Sátánnak és a bûnnek legyenek ellenségei, de soha ne az embereknek.

Az igazi nagy szeretetben (szerelemben) van valami, amit mintha szégyellni kellene, mert legbensõbb intimitásunk tárul fel benne. A nem túl nagy szeretetben, a bûnös szeretkezésben vagy az érdek barátságban nincs mit szégyellni a világ elõtt, mert azt a világ megérti, de az ingyenesség szentháromságos világába belenyúló, ragaszkodó, szinte megszállottságig menõ szeretetet a világ nem érti, sokszor az elrongált egyházi közízlés sem.

Már az emberek között Istenben vállalt minden érdeket felülmúló, ragaszkodó, tiszta szeretet is szégyelli magát, mert igazolni lehetetlen, de megnevezni is. Nincsen rá szavunk, mert a szavakkal kifejezhetõ világon túlra ér. Ilyen a szerzetes kapcsolata Krisztussal. Csak ezt mondhatná: "Jézusom - mindenem." Egy ilyen mindenek fölé emelkedõ, örök szeretetkapcsolat Jézussal eredményezi azt, hogy a szerzetes lemond, ellene mond, tagad, elvet... Pontosan ezekben lehet lemérni azt, hogy kicsoda neki Krisztus, hogy ti. mit ad oda érte. Így a szerzetes eleve teológus. Nem abban az értelemben, hogy elõadásokat ad a krisztológia területérõl, hanem, hogy bemutatja akarva-akaratlanul, hogy mennyit ér neki Krisztus.

 

Szerzetesek és világiak

A világban élõ hívõ hite is erre a pontra tart. Õ lassan, és élete egész folyamán a haláláig folyamatosan ad oda mindent azért a Krisztusért, aki érte meghalt és föltámadt. A szerzetes azzal kezdi, amivel a nem szerzetes hívõ befejezi, de a szerzetes ezért, pusztán ezért nem tökéletesebb, legföljebb prófétaibb. A szerzetes nem tehet mást, ha szerzetes. Mivel a szerzetesség az õ számára a szent keresztség vállalása, tehát egyben az õ üdvösségének az útja is. Ne hordja fenn az orrát, nem különb senkinél, sõt Szent Pál szavai szerint õ a salak, a semmit érõ, akit Krisztus kiválasztott, hogy megmutassa benne az õ föltámadásának erejét.

Amit most leírtam, az félelmetes következményekkel jár ránk, szerzetesekre nézve. Ha a szerzetesség egyszerûen az én üdvösségem útja, akkor elhagyni a szerzetességet annyi, mint elhagyni üdvösségem útját (örökfogadalom után). A szerzetesség nem fakultatív másodállás a kereszténységen belül.

Arra is oda kell figyelnünk, hogy amikor a hivatását elhagyó, aposztatáról írok, akkor senkit nem ítélek el. Õk bûnbánatukban megelõzhetnek bennünket Isten országában; de tettük félelmetes, sötét tett. Nem egyházi állapotot hagytak el, hanem a számukra kijelölt üdvösség útját. Ezután üdvösségük csak Isten mindenhatóságának és irgalmának egy újabb jele lehet.

Ha engem Isten nem erre a radikális útra hív meg, hanem családosnak, világában élõnek - én elvesztem volna, mert nem vagyok olyan erõs, mint világi keresztény testvéreim.

Aki a szerzetesi életen belül a szigorításra vágyik, mint én is, és képes lenne, ha botrányokat nem okozna vele (lehet, hogy egyszer azt is meg kell tenni), egy még radikálisabb életvitelre, az ezt azért teszi, mert gyöngébb, mint a többi. Van, aki a világban járkálva, részt véve minden emberi összejövetelen, követve a legutóbbi nyári divatot, strandra járva, TV-t nézve képes szerzetesnek maradni. Csodálom! Tartozom azonban egy kiábrándító vallomással, én így élvén aposztatává lennék.

Szinte percrõl percre kell keresnem Krisztus arcát, jelenlétét, szavát, szentségi reális praesentiáját, templomát, a róla szóló lángoló szerelmû írásokat, a szentek barátságait, hogy egyáltalán emberi szinten maradhassak. Engem egyedül Krisztus emel az emberek közé és tart meg közöttük.

Írásom befejezetlen, mert csak a hármas ellentmondásról írtam, majd valamikor egyszer talán írok arról is, hogy a szerzetes élete nem más, mint a keresztségi hitvallás (Hiszekegy) nagy tételeinek, valóságainak sajátos megélése, védelme, illetve megvalósulása...

Még annyit, hogy a keresztségben nem mi szenteljük oda magunkat a Szentnek (Istennek). Ez eretnekség. Hiszen tagadnánk így a kegyelmet. Maga Isten ölel minket magához: az Atya a Fia által a Szentlélekben isteni természete részeseivé téve bennünket.

Akkor a szerzetesi consecratio sem azt jelenti elsõsorban, hogy én szentelem magam oda az Istennek, hanem Õ von magához, és én ezt engedem... Mikor vesszük már egészen komolyan Urunk szavait: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket..." (Jn 15,16).

Barsi Balázs

Forrás: Vigilia