Hivatásbarát kultúra felé

Hivatásbarát kultúra?

A hivatásbarát kultúra - 'la cultura vocazionale' - II. János Pál pápa egyik kedvelt kifejezése volt. A hivatásbarát kultúra azt jelenti, hogy az egész keresztény életet hivatásnak tekintjük. Kereszténynek lenni hivatás. Sőt már az emberlét is hivatás, hisz a Teremtő a létbe hívott minket. A Teremtőnek célja és terve van mindnyájunkkal. A hivatás nem más, mint az Isten szeretettel teli álma rólunk. Isten álma - az igazi énünk. Ez az álom mindenekelőtt a szeretetre, az életszentségre szóló meghívás. Ha ezt megvalósítjuk, akkor jutunk igazi önmagunkhoz. A szeretetet mint alapvető, közös hivatást árnyalják a különféle megjelenési formái, a család, a papság vagy a szerzetesség. Míg korábban a hivatás kifejezés a papságnak és a szerzetességnek volt fenntartva, ma már minden keresztényre alkalmazható. Ez a hivatásteológia tehát szélesebb összefüggésbe helyezi az említett hivatásokat, jobban megalapozza őket. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a szerzetesi és papi hivatások ne igényelnének különleges figyelmet és gondoskodást. Sőt II. János Pál pápa szerint ezek kapjanak elsőbbséget a lelkipásztori munkában, ugyanis a többi hivatás fejlődése nagy mértékben ezektől függ. A papság és a szerzetesség katalizátora és táplálója a többi hivatásnak.

Jezsuita hivatásműhely - 2007 augusztus

Augusztus közepén Dobogókőn ifjúsági munkával foglalkozó jezsuiták egy csoportja meg néhány barátunk és munkatársunk (Bayer Róbert és felesége, Marika valamint Jurányi Zsófia nővér) együtt gondolkodott a hivatásbarát kultúrára megteremtésének útjairól. Fiatalokról beszéltünk, a fiatalok gondjairól, vágyairól és álmaikról, és azt próbáltuk megérteni, mitől olyan mások ezek a mai fiatalok, mint mi? Eleinte szinte kellemetlen volt elismernünk, hogy lám: úgy beszélgetünk  'a fiatalokról', mintha mi nem is lennék már fiatalok. Mindenesetre tény, hogy azokhoz képest, akik még csak most kezdik első önálló szárnycsapásaikat a felnőtt életben, mi harmincegynéhány évesen másik korosztálynak számítunk. És a késő kamaszok, a mostani egyetemisták és huszonéves álmodozók gyakran egészen másképp rezdülnek azokra a dolgokra, amiről mi úgy ítéljük meg, hogy fontos az életben, még a mai fiatalok életében is.

Szemben az árral

Egyöntetűen megállapítottuk, hogy a hivatásbarát kultúra ma ellenkultúra. Ahhoz, hogy keresztény hivatásunkat felismerhessük, illetve betölthessük, szembe kell úsznunk az árral, az uralkodó kultúrával. A szüntelen információözön, a fülekben és fülekből állandóan lüktető rockzene világában a csend kultúrájára van szükségünk, hogy megálljunk és elhallgassunk. Míg környezetünkben szinte minden a fogyasztást, a vásárlást isteníti, a másik embert is bármikor lecserélhető élvezeti cikknek tekintik, mi fölfedeznénk/fölfedeztetnénk a kis dolgok örömét, a hűség értékét, a lemondás és a javak megosztásának gazdagságát. A 'minden csak ideiglenes' jelszavú el-nem-köteleződés kultúrájában, amelyben mindenfajta tartós elkötelezettség a szabadság veszélyeztetőjének tűnik, rá kell ocsúdnunk arra, hogy igazi szabadság csak elköteleződésben valósulhat meg, ha nem akar látszatszabadság maradni. 

Isten elsőbbsége

Hivatásunkat - Isten álmát rólunk - csak úgy ismerhetjük fel, ha mély kapcsolatban vagyunk Azzal, aki a létbe álmodott minket. A hivatásbarát kultúra szíve ezért az imádság kultúrája. Az imaiskolák, zarándoklatok, lelkigyakorlatok, a szépen végzett liturgia, a szentségimádás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy hivatásunk szerint éljünk.

Közösség

Amikor elmondtuk egymásnak, mi segített bennünket hivatásunk felfedezésében, kivétel nélkül mindenki emlegette jó keresztény közösségét, amely nélkül sokkal nehezebb lett volna. A közösség és az ahhoz kapcsolódó barátságok éltetnek, táplálnak minket az úton. Magányosan lehetetlen megtalálni a hivatásunkat, de egyszerűen keresztények sem lehetünk, hiszen a kereszténység lényegileg közösségi.

Szolgálat

A tapasztalatcsere részvevői fordulópontként emlékeztek vissza azokra az eseményekre, amikor valamilyen önkéntes szolgálatot vállaltak. Új világ nyílt meg előttük, és felfedezték, milyen nagy szükség van a munkájukra, mennyi rászoruló, szenvedő ember van a világban. Az önkéntesség révén megtanultak kilépni önmagukból és mások szükségleteire figyelni. A szolgálat elköteleződést is jelent: valaki számít rám, és éppen az elköteleződésben tapasztalhatom meg, hogy életet tudok adni, s hogy ez mekkora öröm. Gyakran egy kisebb szolgálat vezet el valakit oda, hogy nagyobb elköteleződés formájában szolgálja a közösséget. Volt, akiben a papi hivatás a kisközösségi szolgálat tapasztalata következményeként merült fel.

Kísérés

A papi vagy szerzetesi hívatás felismerése gyakran igen finom megkülönböztetést igényel, amihez általában tapasztalt lelki kísérő segítsége is szükséges. Az emberben ugyanis keverednek a természetes vágyak (családalapítás), a külső világ vonzásai és az isteni kegyelem ösztönzései. Ez a keveredés könnyen összezavarhatja a hivatását keresőt, és ilyenkor a külső szem sokat segíthet abban a választásban, hogy melyik hangra bízhatja rá magát. Az önismeret, a reflexió, a lelkivezetés ezért nélkülözhetetlen elemei a hivatásbarát kultúrának.

Remény

Igaz, hogy a világunkban sok minden nehezíti, hogy megéljük Istentől kapott hivatásunkat, mégis bizakodhatunk. Bizakodhatunk, mert Isten szüntelenül hívja az embert, és az ember a szíve legmélyén érzi, hogy hivatott. Ez a hívás ott van mindnyájunkban a mély vágyak formájában. Mindnyájan vágyunk a szabadságra, az elfogadásra, a szeretetre és a másokhoz való tartozásra. Végső soron az Istenre, és 'nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benne' (Szent Ágoston). Ezt az Isten utáni szomjat nem lehet kiölni belőlünk. Igaz, hogy ma talán nehezebb meghallani a hívást a szívünk mélyén, és az is igaz, hogy ma talán sokkal több sérülés, lelki seb is éri a fiatalokat (a családi háttér töredezettsége miatt például), mint korábban. De még ezek a sebek is új élet forrásai lehetnek a gyógyító Jézussal való találkozás révén. Az Isten gyógyít, és a sok sebből gyógyulók sokszor érzékenyebbek mások szenvedéseire, sebeinek gyógyítására. Nem véletlen, hogy ma egyre több az olyan ember, aki annak ellenére tud jó házastárs, pap vagy szerzetes lenni , hogy csöppet sem ideális családi háttérből indult. Isten ereje a gyengeségek és emberi töredezettségek ellenére is működik.  

Ez a kétnapos beszélgetés a 'hivatásbarát kultúráról' jó alkalom volt emlékeink felfrissítésére is: hogyan éltük át mi egy évtizeddel ezelőtt a nagy kérdéseket. A beszélgetések és imaidők elősegítették nézeteink és tapasztalataink egyeztetését: mit tartsunk szem előtt a mai legfiatalabb nemzedék lelki elmélyítése szempontjából. Abban mind egyetértettünk, hogy a hit és üzenete, amely bennünket éltet, és már egész fiatalon is lelkesített, a remények és álmok, amelyek a szóban forgó találkozásra is összetereltek minket, ma is időszerűk, értelmet adóak, éltetőek, hiába akarja túlzakatolni őket a mai, szédületesen robogó világ.

A hit most is, ma is, testté akar lenni. Hálásak lehetünk, hogy a megtestesülésnél a mi igenünk is számit.

Horváth Árpád SJ és Koronkai Zoltán SJ

Forrás: A Szív, 2007 októberi száma