Interjú Brückner Ákos ciszterci atyával

Brückner Ákos Előd a bányászokról, Isten humoráról és a Szentimrevárosról

Már gyerekkorában arról álmodott, hogy pap lesz – mondta el a Magyar Kurírnak Brückner Ákos Előd ciszterci szerzetes, aki február 3-án ünnepelte pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját, és idén június 24-én lesz nyolcvan éves. Brückner Ákos előd több mint húsz évig volt a budai ciszterciek meghatározó alakja, 2011 óta Székesfehérváron szolgál. Őt kérdeztük papságáról és életéről.

Brückner Ákos Előd O. Cist.

1963-ban szentelték föl, nehéz idők voltak akkor, miért ment papnak?

Tulajdonképpen mindig nehéz idők vannak, de ugyanakkor a nehézségek között, fölött elárad Isten áldása, mert Isten túláradóan szeret minket. Igazán azt hiszem, azt remélem, hogy ezért szenteltek pappá. Szent Benedek regulája szerint már a szerzetesnek is, hát még a papnak az a kulcskérdése, hogy valóban az Istent keresi-e. Szent Ágostonnal szeretem mondani, hogy az Istent és az embert akartam mindig is megismerni, semmi mást, semmi többet. Mindenesetre akkor kell odaadónak lennünk, kilépnünk, amikor a helyzet nehéz, amikor árulás lenne behúzott nyakkal, a zárt szoba fala mellett dideregni.

Már gyermekkorom óta erről álmodtam, valahogy hívott a jó Isten. Olyan emberek is szerepet játszottak ebben, mint a keresztapám, apai nagybátyám, aki végül is mártírként fejezte be családokat szolgáló, papokat nevelő, a pápához, püspökéhez mindig hű életét. Ő mondta 1959-ben, amikor lelki vezetőm, Sigmond Lóránd atya felkínálta és ajánlotta, hogy már gyakorló tanárként itt az óra, hogy elmenjek papnevelő intézetbe, nagybátyám azt mondta jóakaratúan, hogy nagy ívben kerüljem el Esztergomot, ahol az ő becsületes helytállása túlságosan kompromittálna engem az ateista ideológia felől nézve.

Akkor hogyhogy mégis fölszentelték?

Győrött szívesen és lendületesen igyekeztem felkészülni a papságra, sorra tettem le a vizsgákat teológiai tárgyakból és már az újmisém jelmondatán elmélkedtem, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal diktátuma nyomán azonnal el kellett hagyjam a szemináriumot. Isten hűsége tette lehetővé, hogy az évfordulóra már pappá szentelten adhattam hálát azért, hogy végül is minden méltatlanság nélkül pappá szentelhetett megyés püspököm Papp Kálmán atya.

A kidobottság idején, már mint diakónus, egy műanyag „bigyókat” tehát szerelvényeket gyártó üzem alagsorában dolgoztam egy présgépen három műszakban, de amint lehetett, hasonlóképpen zaklatott évfolyamtársam, Pásztor Győző atya példájára átnyergeltem a vízóra-leolvasók közé a vízművekhez. Tulajdonképpen érdekes, változatos életiskola volt ez, szabadnak éreztem magam egy gyárlépcsőn majszolva az otthonról becsomagolt ebédet és később is fokozott hálával gondoltam, gondolok vissza erre a „mezei” teológiára.

Aztán visszakerültem spirituálisnak. Valóban a Jóisten humora, hogy ott tölthettem be az egyházmegye legbizalmasabb feladatkörét, a kispapok lelki menedzserének szerepét, amit spirituális igazgatónak neveznek hivatalosan, ahonnan pár évvel korábban kizártak. Mai napig is nagy felelősséggel, bizalommal gondolok arra a közel száz tanítványra, akinek az életében megpróbáltam Krisztust bármilyen gyarlón is képviselni, őket a papi életre lelkületben felkészíteni. Ma legtöbben kiváló szolgálatokat látnak el, sokan a dunántúli pasztoráció animátorai, esperesek, plébánosok. Kettejüktől időnként főpásztori áldást szoktam kapni.

Azután bányalelkész lett. Miért engedte ezt a hatalom? Nem tekintette saját terepének a bányászokat?

Az akkori hatalom úgy bánt a bányászokkal, hogy egy úgynevezett eocén-program keretében erősen leépítette a szénbányászatot az olaj nagyobb volumenű felhasználása érdekében. Mire Tatabányára értem a bányászlelkészségre, tényleges bányász már alig volt, legfeljebb kiváló gépkezelőként egy nyírségi hívő vagy innen-onnan felfogadott mások. Az igazi bányász hihetetlenül szorgalmas és szolidáris volt, de ha egyszer ezt a kőkemény munkát abba kellett hagynia, oda már nem tért vissza. A bányamérnökök, bányászözvegyek egy része látogatta leginkább templomunkat. Az egyházmegyének a hagyományos vallásosságú Sopron környéke volt a „jó része”, és a komáromi területek csaknem a számkivetés helyének számítottak, „Szibériának”, mégis az itteni pasztoráció tele volt örömmel, élettel.

Tatabánya-Óváros egyébként korábban Eszterházy-birtok volt. Az 1800-as évek legvégén találták meg itt már majdnem reményvesztetten az első csille szenet. A hirtelen kiteljesedő bányászkörzet számára épült a Szent István-templom és az őshonos Eszterházy-erdő. A VII-es telep afféle Rózsadomb volt Tatabányán, alábányásztak a lakónegyednek és bár különös biztonsággal épült az ottani templom, azt mégis felrobbantották, mint Pesten a Regnum Marianum-templomot. Ezek a mai napig is alig gyógyuló sebek.

Hogyan lehetett ciszterciként élni a kommunizmus alatt?

Közösségi életet és munkát sehogy, már az is gyanús volt, ha két ciszterci egymással találkozott. De a ciszterci lelkiséget, a zsolozsmázást, az Istennek mindenben való elsőségét és a családias szeretetet akkor lehetett élni, ha valaki ezt merte vállalni. Az Isten Szentlelkét nem lehet megkötni.

Az előző két évtizedet Budán töltötte. Vasárnaponként megtelik fiatalokkal a ciszterciek hatalmas temploma, nemcsak egyszer, hanem többször is délben és este. A jezsuiták esti 8-as és a budai ferencesek esti fél 8-as miséje mellett Önök is fiatalokkal tömött templomban miséztek. Miért választják a cisztercieket  oly sokan?

Egy hónap híján 22 évig voltam szűkebb pátriámban, Budán, a Szentimrevárosban. A hitéletet örököltük. A húszas, harmincas, negyvenes évek ciszterci szellemisége, nevelése, tanáraink jó példája mély gyökeret eresztett ebben a rájuk bízott, hirtelen fölépülő XI. kerületben, a Gellért-hegy környéki térségben. Mindez még jobban fellobbant a háború utáni „újjáépítés” korszakában, és a kommunisták erőszakos térhódításával kapcsolatos szükségszerű feszültségben. Az itt szolgáló plébánosok, káplánok 1950 után is tisztelték az említett ciszterci gyökereket és bizonyos mértékben eleven szolgálatukkal tovább fejlesztették azt. A kerületben több egyetem, főiskola működik. Ez is oka lehet annak, szívesen fogadják a családias jellegű ciszterci pasztorációt a fiatalok. Plébános utódom, Ipoly atya volt legtöbbször az annyira kedvelt esti szentmisék miséző-prédikáló papja. A többi népes szentmisének is megvan a sajátos jellege. Kisgyermekes családoké, időseké, vagy a késő délelőtti misét kedvelő értelmiségé.

Isten csodája, hogy ilyen műveltsége van a kerületnek. Az iskola érdekében a rendszerváltás után megmozdult a Ciszterci Öregdiákok Közössége. Valóban sajátos spiritualitást, sajátos kulturális igényességet hordozott a Szentimreváros. A megöregedett, megszenvedett ciszterci öregdiákok sok száz levéllel kérelmezték a kilencvenes évek első felében gimnáziumunk visszaadását, nyilván unokáik érdekében is. A váltás 1997 őszére történt meg. A József Attila Gimnázium beékelődött létezését – országosan egyedülállóan – megőrizve kivonult épületünkből és szerényen újraindult, újraalakult a Ciszterci Szent Imre Gimnázium.

Milyen érzéssel jött el Budapestről?

Készséggel. Az érzelmét nem leltároztam, hiszen Krisztus mindenkié. Az egyház számára minden ember fontos és az élet mindenütt lüktet, ha vállaljuk. Nem nyalogattam a sebeket. Beláttam, hogy kell a kibontakozási lehetőség a fiatalabb szerzetestársaimnak is.

Milyen feladatok vártak önre Székesfehérváron?

Itt is van egy nagyon szép ciszterci templom, világhírű sekrestyével, sekrestyebútorral. Tavaly a nyári félévben 24416-an látogatták meg a világ minden tájáról. Az egyházközség népessége nagyon pici, de azért van keresettsége és lendülete, főként az értelmiségiek részéről. Az itteni Szent István ciszterci gimnáziumban vagyok spirituális, vagyis a lelkiségért felelős személy, egy nagyszerű iskolaigazgatás és odaadó tantestület körében. Szívesen szolgálom 650 diákunkat. Annyi nagy itteni előd: Vörösmarty Mihály, Klebelsberg Kunó és Semmelweis Ignác nyomában szeretném magam is képezni őket. Négy osztályban hittant is tanítok.

Hogyan látja a keresztény iskolák helyzetét ma?

Reményteljesen! Az Úristen nagy kegyelmi ajándéka, hogy segíthetünk a jövő nemzedékek formálásában. Kell egy lelkében, jellemében is harmonikusan művelt ifjúság nemzetünk jövőjének és az Egyház magyarországi szolgálatának.

Szilvay Gergely

Forrás: Magyar Kurír