Visszapillantás XVI. Benedek péteri szolgálatára - P. Szabó Ferenc
SJ jegyzete
 |
| Sede vacante |
2013. február 28-án este 8 órakor véget ért XVI. Benedek
pápasága és megkezdődött a „Sede vacante” időszaka, azaz megüresedett Péter
széke. „Egyszerű zarándok vagyok”- ezekkel a szavakkal fordult pápasága utolsó
óráiban XVI. Benedek a Castel Gandolfo-i hívekhez, akik ezrével töltötték meg a
pápai rezidencia előtti teret.
Az internetes közvetítés révén végigkísértem XVI. Benedek pápa búcsúzását a bíborosoktól, majd délután elindulását a Damazusz-udvarból a vatikáni kertekbe a helikopter-állomásra, és onnan a helikopter röptét Castel Gandolfóba.
Közben visszaemlékeztem arra, hogy 1978-ban megéltem két pápa halálát és két konklávét: kétszer láttam megjelenni a Szent Péter bazilika erkélyén az új pápa megjelenését és hallottam a diakónus bíboros bejelentését: HABEMUS PAPAM… Most - Istennek hála - nem halt meg a pápa, mégis üres, lezárt vatikáni lakosztálya. Az „emeritus”, kiérdemesült vagy nyugalmazott Ratzinger pápa Castel Gandolfóban imádkozik, hogy a Szentlélek világososítsa meg az utódát megválasztó bíborosokat: olyan személyre adják le szavazatukat, aki Isten szándékai szerint tudja kormányozni ezekben a válságos időkben Péter hajóját.
A Vatikánból Castel Gandolfóba repülő helikopter útját nézve visszaemlékeztem Josepg Ratzinger nyolcéves péteri szolgálatára is, amelyet már Budapestről követtem, de nyaranként azért, a Vatikáni Rádiónál helyettesítve, közelebbről is figyeltem a világegyház központjának eseményeit.
2005. április 19-én estefelé fehér füst szállt fel a Szixtusz–kápolna kéményéből. „Annuntio vobis gaudium magnum! Habemus papam!” – hangzott fel a bazilika erkélyéről Medina Estévez bíboros örömhírt közlő hangja, majd a Szent Péter-téren várakozó népsereg meglepetésére közölte a megválasztott pápa nevét: „…Josephum Cardinalem Ratzinger.” Az 1927-ben született neves teológus, akit 1981-ben II. János Pál a Hittani Kongregáció élére állított, szerepelt ugyan a „papabilisek” között, de voltak nála népszerűbbeknek tűnő jelöltek is, pl. a jezsuita biblikus, Milánó érseke, Carlo Maria Martini.
A nemzetközi sajtó egy része különböző címekkel illette a német pápát: „páncélos kardinális”, „nagy inkvizítor”, - utalva arra, hogy a Hittani Kongregációt, amelynek II. János Pál alatt két évtizedig prefektusa volt, hajdan római Inkvizíciónak, majd Szent Offíciumnak hívták…
Mások, akik ismerték a teológus pályafutását, illetve közelebbről kapcsolatba kerültek vele, szelíd, kedves, nagy műveltségű főpapnak mutatták be, aki II. János Pál közeli munkatársa volt, és így megismerhette a római Kúriában a világegyház problémáit. 948 éve nem volt német származású pápa. Joseph Ratzinger megválasztásakor már 78 éves volt, tehát túljutott a nyugdíjas korhatáron, de Wojtyla pápa nem mentette fel hivatalából. Karol Wojtyla bíboros húsz évvel fiatalabb, 58 éves volt, amikor pápa lett. XXIII. János viszont 77, csak egy évvel fiatalabb Ratzingernél, és milyen történelmi változásokat hozott az egyház történelmében a II. Vatikáni Zsinattal!
A német pápa a Szent Péter-bazilika erkélyéről barátságos mosollyal kijelentette a világnak:
„Én az Úr szőlőjének egyszerű munkása vagyok.” Szolgálatnak tekintette pápai tisztét. A II. Vatikáni Zsinat programjának megvalósítását, benne az ökumenikus párbeszédet és a világvallásokkal folytatott dialógust fő célkitűzésének tartotta. Igyekezett egyensúlyozni a két szélsőséges, a tradicionalista (hagyományőrző) és a progresszista (haladó) irány között, ahogy Messori olasz újságírónak egy beszélgetésben kifejtette. Azoknak, akik a mai ideológiák és eszmeáramlatok „inkvizítorát” látták benne, a szerintük negatív és pesszimista bíboros prefektust, aki harcban áll a „relativizmus diktatúrájával”, változtatniuk kellett volna nézőpontjukon, amikor Ratzinger pápa sorra közzétette a katolikus hit és világnézet lényegét bemutató enciklikáit: a Szeretet-Istenről, a keresztény reménységről és a globalizálódó világ válságát orvosolni kívánó „Caritas in veritate” kezdetű, az egyház szociális tanítását aktualizáló körlevelét.
Azoknak, akik pesszimizmussal gyanúsították, Ratzinger pápa Messorival ezt üzente: „A keresztény ember tudja, hogy a történelem már meg van váltva, s ezért a végkifejlet pozitív. Azt azonban nem tudjuk, hogy miféle viszontagságokon és nehézségeken keresztül jutunk el a nagyszerű befejezéshez. (…) Az Úr ma még jobban, mint máskor, tudomásunkra hozza, hogy egyedül Ő képes egyházát megmenteni. Tőlünk azt várja, hogy dolgozzunk erőink teljes bevetésével, félelem nélkül, azok szerénységével, akik tudják, hogy akkor is haszontalan szolgák maradnak, ha megtették minden dolgukat. (…) Olyan időszak ez, amikor a türelmet várják el tőlünk, a szeretetnek hétköznapi formáját; olyan szeretetet, amelyben a hit és a remény egyszerre vannak jelen.” (Beszélgetés a hitről Vittorio Messorival, Vigília 1900, 11)
XVI. Benedek most február 27-én, az utolsó szerdai általános kihallgatáson mondott megindító beszédében, mintegy pápasága mérlegét készítette el. Idézzük:
„Csaknem nyolc évvel ezelőtt, április 19-én elfogadtam, hogy magamra vállalom a péteri szolgálatot. Ez a szilárd bizonyosság továbbra is mindig elkísért engem. Abban a pillanatban, amint azt már több ízben kifejtettem: a következő szavak visszhangzottak szívemben: Uram, mit kívánsz tőlem? Nagy terhet helyezel a vállamra, de ha Te kéred ezt tőlem, szavadra kivetem a hálókat, annak biztos tudatában, hogy Te vezetsz majd engem. Az Úr valóban vezetett, mellettem állt, minden nap érezhettem jelenlétét. Az egyház útjának olyan szakasza volt ez, amelyben voltak örömök és fények, de nem könnyű pillanatok is.
Úgy éreztem magam, mint Szent Péter az apostolokkal a bárkában a Galileai-tavon:
Az Úr olyan sok napfényes és könnyű szellővel kísért napot ajándékozott nekünk, amikor bőséges volt a halfogás; voltak olyan pillanatok is, amelyekben a vizek háborogtak és ellenszél fújt, csakúgy, mint az egyház egész történelmében és úgy tűnt, hogy az Úr alszik. De mindig tudtam, hogy abban a hajóban jelen van az Úr és mindig tudtam, hogy az egyház hajója nem az enyém, nem a miénk, hanem az övé és nem hagyja, hogy elmerüljön; Ő az, aki kormányozza a hajót, természetesen az ő általa kiválasztott emberek révén is, mert ő akarta így. Ez a múltban is bizonyosság volt és ma is az, amelyet semmi nem homályosíthat el. Ezért ma szívem telve van hálával Isten iránt, mert soha nem vonta meg az egyház egészétől és tőlem sem vigaszát, világosságát, szeretetét”.
A búcsúzó pápa hosszú, nagyon személyes beszéde végén ezeket intézte a zarándokokhoz és az egész katolikus világhoz:
Kérjük Szűz Mária, Isten és az Egyház Anyja közbenjárását, hogy mindannyiunkat és az egész egyházi közösséget vezesse, Őrá bízzuk magunkat.
Kedves barátaim! Isten vezeti Egyházát, mindig támogatja elsősorban a nehéz pillanatokban. Ne veszítsük el soha ezt a hittel teli látásmódot, amely az egyetlen és igaz az egyház és a világ történetének hosszú útján. Szívünkben legyen mindig jelen az az örömteli bizonyosság, hogy az Úr mellettünk van, nem hagy el minket, közel van hozzánk, és szeretetével áraszt el bennünket! Köszönöm!
Az internetes közvetítés révén végigkísértem XVI. Benedek pápa búcsúzását a bíborosoktól, majd délután elindulását a Damazusz-udvarból a vatikáni kertekbe a helikopter-állomásra, és onnan a helikopter röptét Castel Gandolfóba.
Közben visszaemlékeztem arra, hogy 1978-ban megéltem két pápa halálát és két konklávét: kétszer láttam megjelenni a Szent Péter bazilika erkélyén az új pápa megjelenését és hallottam a diakónus bíboros bejelentését: HABEMUS PAPAM… Most - Istennek hála - nem halt meg a pápa, mégis üres, lezárt vatikáni lakosztálya. Az „emeritus”, kiérdemesült vagy nyugalmazott Ratzinger pápa Castel Gandolfóban imádkozik, hogy a Szentlélek világososítsa meg az utódát megválasztó bíborosokat: olyan személyre adják le szavazatukat, aki Isten szándékai szerint tudja kormányozni ezekben a válságos időkben Péter hajóját.
A Vatikánból Castel Gandolfóba repülő helikopter útját nézve visszaemlékeztem Josepg Ratzinger nyolcéves péteri szolgálatára is, amelyet már Budapestről követtem, de nyaranként azért, a Vatikáni Rádiónál helyettesítve, közelebbről is figyeltem a világegyház központjának eseményeit.
2005. április 19-én estefelé fehér füst szállt fel a Szixtusz–kápolna kéményéből. „Annuntio vobis gaudium magnum! Habemus papam!” – hangzott fel a bazilika erkélyéről Medina Estévez bíboros örömhírt közlő hangja, majd a Szent Péter-téren várakozó népsereg meglepetésére közölte a megválasztott pápa nevét: „…Josephum Cardinalem Ratzinger.” Az 1927-ben született neves teológus, akit 1981-ben II. János Pál a Hittani Kongregáció élére állított, szerepelt ugyan a „papabilisek” között, de voltak nála népszerűbbeknek tűnő jelöltek is, pl. a jezsuita biblikus, Milánó érseke, Carlo Maria Martini.
A nemzetközi sajtó egy része különböző címekkel illette a német pápát: „páncélos kardinális”, „nagy inkvizítor”, - utalva arra, hogy a Hittani Kongregációt, amelynek II. János Pál alatt két évtizedig prefektusa volt, hajdan római Inkvizíciónak, majd Szent Offíciumnak hívták…
Mások, akik ismerték a teológus pályafutását, illetve közelebbről kapcsolatba kerültek vele, szelíd, kedves, nagy műveltségű főpapnak mutatták be, aki II. János Pál közeli munkatársa volt, és így megismerhette a római Kúriában a világegyház problémáit. 948 éve nem volt német származású pápa. Joseph Ratzinger megválasztásakor már 78 éves volt, tehát túljutott a nyugdíjas korhatáron, de Wojtyla pápa nem mentette fel hivatalából. Karol Wojtyla bíboros húsz évvel fiatalabb, 58 éves volt, amikor pápa lett. XXIII. János viszont 77, csak egy évvel fiatalabb Ratzingernél, és milyen történelmi változásokat hozott az egyház történelmében a II. Vatikáni Zsinattal!
A német pápa a Szent Péter-bazilika erkélyéről barátságos mosollyal kijelentette a világnak:
„Én az Úr szőlőjének egyszerű munkása vagyok.” Szolgálatnak tekintette pápai tisztét. A II. Vatikáni Zsinat programjának megvalósítását, benne az ökumenikus párbeszédet és a világvallásokkal folytatott dialógust fő célkitűzésének tartotta. Igyekezett egyensúlyozni a két szélsőséges, a tradicionalista (hagyományőrző) és a progresszista (haladó) irány között, ahogy Messori olasz újságírónak egy beszélgetésben kifejtette. Azoknak, akik a mai ideológiák és eszmeáramlatok „inkvizítorát” látták benne, a szerintük negatív és pesszimista bíboros prefektust, aki harcban áll a „relativizmus diktatúrájával”, változtatniuk kellett volna nézőpontjukon, amikor Ratzinger pápa sorra közzétette a katolikus hit és világnézet lényegét bemutató enciklikáit: a Szeretet-Istenről, a keresztény reménységről és a globalizálódó világ válságát orvosolni kívánó „Caritas in veritate” kezdetű, az egyház szociális tanítását aktualizáló körlevelét.
Azoknak, akik pesszimizmussal gyanúsították, Ratzinger pápa Messorival ezt üzente: „A keresztény ember tudja, hogy a történelem már meg van váltva, s ezért a végkifejlet pozitív. Azt azonban nem tudjuk, hogy miféle viszontagságokon és nehézségeken keresztül jutunk el a nagyszerű befejezéshez. (…) Az Úr ma még jobban, mint máskor, tudomásunkra hozza, hogy egyedül Ő képes egyházát megmenteni. Tőlünk azt várja, hogy dolgozzunk erőink teljes bevetésével, félelem nélkül, azok szerénységével, akik tudják, hogy akkor is haszontalan szolgák maradnak, ha megtették minden dolgukat. (…) Olyan időszak ez, amikor a türelmet várják el tőlünk, a szeretetnek hétköznapi formáját; olyan szeretetet, amelyben a hit és a remény egyszerre vannak jelen.” (Beszélgetés a hitről Vittorio Messorival, Vigília 1900, 11)
XVI. Benedek most február 27-én, az utolsó szerdai általános kihallgatáson mondott megindító beszédében, mintegy pápasága mérlegét készítette el. Idézzük:
„Csaknem nyolc évvel ezelőtt, április 19-én elfogadtam, hogy magamra vállalom a péteri szolgálatot. Ez a szilárd bizonyosság továbbra is mindig elkísért engem. Abban a pillanatban, amint azt már több ízben kifejtettem: a következő szavak visszhangzottak szívemben: Uram, mit kívánsz tőlem? Nagy terhet helyezel a vállamra, de ha Te kéred ezt tőlem, szavadra kivetem a hálókat, annak biztos tudatában, hogy Te vezetsz majd engem. Az Úr valóban vezetett, mellettem állt, minden nap érezhettem jelenlétét. Az egyház útjának olyan szakasza volt ez, amelyben voltak örömök és fények, de nem könnyű pillanatok is.
Úgy éreztem magam, mint Szent Péter az apostolokkal a bárkában a Galileai-tavon:
Az Úr olyan sok napfényes és könnyű szellővel kísért napot ajándékozott nekünk, amikor bőséges volt a halfogás; voltak olyan pillanatok is, amelyekben a vizek háborogtak és ellenszél fújt, csakúgy, mint az egyház egész történelmében és úgy tűnt, hogy az Úr alszik. De mindig tudtam, hogy abban a hajóban jelen van az Úr és mindig tudtam, hogy az egyház hajója nem az enyém, nem a miénk, hanem az övé és nem hagyja, hogy elmerüljön; Ő az, aki kormányozza a hajót, természetesen az ő általa kiválasztott emberek révén is, mert ő akarta így. Ez a múltban is bizonyosság volt és ma is az, amelyet semmi nem homályosíthat el. Ezért ma szívem telve van hálával Isten iránt, mert soha nem vonta meg az egyház egészétől és tőlem sem vigaszát, világosságát, szeretetét”.
A búcsúzó pápa hosszú, nagyon személyes beszéde végén ezeket intézte a zarándokokhoz és az egész katolikus világhoz:
Kérjük Szűz Mária, Isten és az Egyház Anyja közbenjárását, hogy mindannyiunkat és az egész egyházi közösséget vezesse, Őrá bízzuk magunkat.
Kedves barátaim! Isten vezeti Egyházát, mindig támogatja elsősorban a nehéz pillanatokban. Ne veszítsük el soha ezt a hittel teli látásmódot, amely az egyetlen és igaz az egyház és a világ történetének hosszú útján. Szívünkben legyen mindig jelen az az örömteli bizonyosság, hogy az Úr mellettünk van, nem hagy el minket, közel van hozzánk, és szeretetével áraszt el bennünket! Köszönöm!
Forrás: Vatikáni Rádió
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése