Kimeríthetetlen téma. A teljesség igénye nélkül szeretnék róla írni, ami éppen eszembe jut. Gondolom, újra és újra vissza fogok térni rá, ha valami fontos gondolat villan be.
Az evangélium szíve, központi gondolata a
főparancs és Jézus új parancsa, illetve hogy az Atya kinyilatkoztatja önmagát
Jézusban, Isten, aki maga a Szeretet. Isten kinyilatkoztatja, mennyire szeret
minket, s hogy értünk, megmentésünkért elmegy a végsőkig.
A szeretet parancsa kötelez minden keresztényt.
Bennünket, szerzeteseket, akik az evangéliumot radikálisabban akarjuk megélni,
ennek a parancsnak megtartása még inkább kötelez. Az első keresztényeket erről
ismerték fel: Nézzétek, mennyire szeretik egymást! Minket is erről kellene,
hogy fölismerjenek: mennyire szeretjük egymást! Nem elég, ha szerzetesi ruhát
hordunk, bár ez is fontos jel, tanúságtétel, hogy Istenhez tartozunk. Fontos,
hogy szeretetünkkel is tanúságot tegyünk – szeretetünkkel egymás és mindenki
iránt, akivel kapcsolatba kerülünk.
Szentanyánk is három dologról beszél, ami
legfontosabb feltétele imánknak: tiszta szeretet, alázat, mindenről való
lemondás. Ez a három összefügg.
Lehetetlen igazán szeretni alázat nélkül, azaz a
magam és a másik ember igazságának elfogadása nélkül. Vagyis a másik értékeit
ismernem kell, el kell fogadnom, hogy örülni tudjak neki. Ismernem kell a magam
értékeit is, hogy szolgálni tudjak velük. Ismernem kell a magam korlátait,
gyöngeségeit, hogy ne képzeljek magamról túl sokat, és ne nézzem le a másikat.
Szeretni is lehetetlen lemondás nélkül, hiszen
milyen sokszor le kell mondanom a magam kényelméről, szükségleteiről,
ötleteiről, milyen sokszor meg kell tagadnom önmagamat a másik kedvéért, hogy a
másik is növekedhessék!
Gyermekkorom óta foglalkoztatott a gondolat, hogy
elsősorban nem az afrikai éhezőket kell szeretnem, akik távol vannak, hanem
azokat, akikkel együtt élek és nap mint nap találkozom. Ez a gondolat követett
a Kármelbe is, és az évek múlásával növekedett. Veszélye lehet talán, hogy
könnyen beszűkíti az embert, csak a maga és övéi érdekeit tekinti, és nem
foglalkozik mások gondjaival, nyomorúságával. Eddig azonban úgy találtam, hogy
nem zárt be egy szűk világba. Bárhol bárkivel találkoztam (utcán, kórházakban,
tanfolyamokon, vendégrészben, ismerősök elbeszélései alapján), megnyílt a
szívem gondjaikra, és imáimban gyakran vittem őket Isten elé. Vittem azokat is,
akiket nem ismerek, de hasonló nyomorúságokkal küszködnek.
Ha most a testvéri szeretetről szeretnék írni,
két ige van, ami éveken át elkísért, segített és figyelmeztetett.
Az egyik: „Nagyobb szeretete senkinek sincs
annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Gondolom ez is motivált
életem felajánlására a közösségért. Ez az ige azt mondja nekem, hogy életemet
kell odaadnom testvéreimért, nem csupán a halálomat, bár az is benne van.
Életemet, minden napomat, önmagamat, cseppenként és maradék nélkül odaadni.
Apróságokban. Nem elég a hősies, látványos dolgokat keresni.
A másik: „…letaszították testvéreink vádlóját,
aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt.” (Jel 12,10) Ez egy nagy
figyelmeztetés! Isten eltaszítja azokat, akik folyton vádolják testvéreiket,
akár jogos a panaszuk, akár nem. Teréz ezt talán így fogalmazza meg: Szemkötőül
használjuk saját hibáinkat, s ne a nővérek hibáin rágódjunk és botránkozzunk!
Isten, aki a mi szerető mennyei Atyánk, annak örül, ha látja, gyermekei
szeretik egymást és békességben élnek együtt. Tehát nagyon vigyázzak! Ne
vádoljam nővéreimet, még Istennek sem, mert ezzel fájdalmat okozok Neki, s
magamat szakítom el Tőle! Ezért nagyon igyekeztem, több-kevesebb elbukással,
hogy ne ítélkezzem nővéreim fölött.
Van egy hibám, amelyre többször is fölhívtad
figyelmemet: kritikus vagyok. A Jóistentől különösen éles logikát kaptam.
Emlékezetem rossz, ha adatok, nevek megjegyzéséről van szó, de az
összefüggések, gondolatmenetek, logikai lépések megmaradnak. Egy-egy esemény,
döntés, cselekedet lehetséges (nem feltétlenül bekövetkező) következményei
végigfutnak az agyamon. Ez idáig jó. Csakhogy túl könnyen észreveszem az
ellentmondásokat, illetve a negatív lehetőségeket. Ez pedig arra hajlamosít,
hogy kritikus vagy pesszimista legyek. Sokszor nem értem az eseményeket, és
ezek megviselnek. Talán jobb is nem tudni mindenről, elég a saját dolgommal
foglalkozni – kevésbé zavarja meg a békét. Ugyanakkor felelős vagyok azért, ami
a közösségben történik, kötelességem a veszélyekre fölhívni a figyelmet. Nos,
ez komoly feladat, komoly probléma számomra. Mit kíván a szeretet törvénye?
Mindenkiről jót feltételezni. S ha valami rossz tendenciát érzek? Nem tudom.
Nem tudok jobbat, mint imádkozni és remélni. Ez a terület még megváltásra
szorul bennem, növekednem kell a szeretetben. Még hosszú út áll előttem.
A szeretet területén sok nehézséget okoz, hogy
nem tudjuk, mi a jó a másiknak, hogyan szerethetjük őt helyesen? Például
eszembe jut egy nővér, akivel az egyik héten együtt dolgoztunk a konyhában: én
főztem, ő volt a segítő. Gondoltam, egy kicsit segítek neki, legyen ideje a
többi feladatára. Ezért főzés közben lassanként elvégeztem az ő munkáját is:
mosogattam, megfőztem a kávét és a többit, őt pedig elengedtem. Hét végén
véletlenül hallottam, hogy az elöljárójának panaszkodik: mennyi munkája volt a
héten, és még a segítő is ő volt – pedig be se kellett tennie a lábát a
konyhába. Megértettem, hogy nem feltétlenül teszek jót, ha a másik feladatát
elvégzem.
Külön nehézség lehet az elöljáróval való
kapcsolat. Fontos a szeretet, mindkét részről, Szentanyánk többször kiemeli.
Fontos a tisztelet is ugyanakkor, hogy természetfölötti módon lássuk
elöljárónkat, hogy engedelmességünk krisztusi lehessen. Nehéz meghúzni a határt
szeretet, közvetlenség és túlságos bizalmaskodás között, tisztelet és udvarias
eltávolodás között. Sokszor nehéz eldönteni, mikor kell szólni és mikor
hallgatni, mikor odamenni és mikor diszkréten félrevonulni, inkább nem zavarni.
Bevallom, nem jutottam el odáig, hogy helyesen tudnék megkülönböztetni.
Általában a visszavonulás útját választom, a minél kevésbé terhelni útját, de
ez sokszor nem helyes. Szeretetemet konkrétan úgy próbálom kifejezni, hogy
igyekszem teljes szívvel engedelmeskedni, igyekszem jól lenni, hogy minél
kevesebb gondot okozzak, és kérem a Jóistent, Ő közvetítse, amit én nem tudok
kifejezni, amihez nem találok megfelelő eszközöket. Ha a helyemen vagyok,
hűségesen, teszem a dolgom, imádkozom, a többit talán a Jóisten kipótolja.
A testvéri szeretetről eszembe jut Jézus mondása:
„…amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt
25,40) Werner József atya erről azt mondta egy alkalommal: legkisebb az, akit a
legkevésbé szeretünk. Ez jó lecke. Megvizsgálni lelkiismeretemet: ki az, akit
most a nővérek közül legkevésbé szeretek, aki a legtöbb nehézséget okozza
nekem? Ahogy őt szeretem, úgy szeretem Jézust. Oda tudok-e hozzá menni őszinte
kedvességgel, jóakarattal, észreveszem-e gondját, baját vagy örömét, fel
tudom-e ajánlani segítségemet, tudok-e időt ajándékozni neki a szabadidőmből
(például rekreációs napon)? Érdekel-e, mi van vele, benne, a szeretteivel? Vagy
igyekszem elkerülni, lehetőleg rá sem pillantani, napokig egy mosollyal sem
megajándékozni?
A szeretetet mindig újra kell kezdeni.
Mindannyian követünk el hibákat, megsértjük egymást egy-egy tapintatlan
gesztussal, szóval, mulasztással, figyelmetlenséggel. Vétkezünk hűtlenséggel
vagy bármivel, s ez akaratlanul is kihat mindnyájunkra (akkor is, ha konkrétan
nem tudom, mi történt, egy-egy elkövetett bűn megterheli az egész közösséget).
Ekkor pedig fontos a megbocsátás, az újbóli bizalom, visszatérés a szeretethez.
Nem könnyű feladat. Ha azt látom, ez a nővér nem mondott igazat, már megint
csúsztatott, féligazságot mondott – és mégis, újra bízni, remélni, hogy
megváltozhat, mentséget keresni számára, jó tulajdonságaira figyelni, ismét
őszinte szeretettel és jóakarattal fordulni felé. Ez bizony nem könnyű.
Elrontani egy kapcsolatot elég könnyű. Egy
meggondolatlan, indulatos szó elmérgesítheti két nővér közt a kapcsolatot, és
néha milyen nehéz helyrehozni! Évekig is cipelhetik a terhét. Nagyon kell ezért
egymásra figyelnünk! Például nemrégiben történt. Karácsony volt, ami a
sekrestyében rengeteg munkával jár, előkészíteni minden szükségeset. Szokás
szerint végig is gondoltam, előkészítettem, hogy annak idején kéznél legyen. Az
egyik nővér a tudtom nélkül pakolgatott a sekrestyében, ezt-azt áthelyezett,
ahogy jónak látta, bár tudja, hogy ezt nem szeretem. Mérges lettem, amikor
észrevettem, és a többletmunkának sem örültem, de különösen az zavart, hogy
miért szólnak bele a dolgomba? Első haragomban gondoltam, számon kérem tőle és
megkérem, máskor beszéljük meg. Aztán eszembe jutott, hogy most nem tudnék
indulat nélkül szólni, csak megbántanám, amivel többet ártanék, mint
használnék. Ha megsértem a szeretetkapcsolatot, utána sokkal nehezebb
helyrehozni. Megvárom, amíg lenyugszom. Megvártam, megnyugodtam, s már nem
láttam szükségesnek, hogy okvetlenül szemrehányást tegyek.
Nagyon fontosnak ítélem az elfogadás szellemét.
Elfogadom a másikat olyannak, amilyen, s nem akarom feltétlenül a saját képemre
és hasonlatosságomra alakítani.
Erről eszembe jut egy nagypéntek. Főztem, és a
segítőmet hiába vártam, csak telt az idő, de nem jelentkezett, viszont
szükségem lett volna rá. Nem emlékszem, megkerestem-e vagy mást küldtem érte,
de a hívás ellenére sem jött. Nem hangzott el egy szó sem, de minden módon
kifejezte dühét és sértettségét. Nagyon bántott, és imámban az Úr elé vittem:
Istenem, mindig ilyen lesz? Vagy még rosszabb? Ilyen nővérrel, nővérekkel
hogyan lehet egy életet leélni? Nagyon gyötrő gondolataim voltak. Nagyon
szenvedtem az imában. Nem emlékszem, volt-e valami gondolat, ami segített,
mindenesetre az ima végére elfogadtam Isten kezéből a nővéreimet úgy, amint
vannak, bízva, hogy Ő vigyáz és megőriz minket, mindannyiunkat. Amikor jöttem
le a kisházakból (akkor még fenn laktunk) a közös imára a kápolnába, megláttam
egy hatalmas szivárványt. Béke töltött el. Jól van ez így. Isten megerősítette
a szövetségét velem, velünk.
Eszembe jut még egy tapasztalatom: nem szabad hinnünk
az első benyomásnak, rokonszenvnek. Többször találtam úgy, hogy egy nővér, aki
elsőre távolinak vagy idegesítőnek tűnt, később tőle kaptam a legtöbb
figyelmességet, kedvességet, megértést. Aki pedig elsőre megértőnek,
nagyszerűnek tűnt, egyre távolabb került.
Hagyom-e, befogadom-e a másikat a szívembe?
Odatapadok-e, ragaszkodom- e valakihez túlságosan? A másikkal való
kapcsolatomban kit szeretek igazán: magamat, mert ez nekem valamiért jó, vagy a
másikat, és ekkor képes vagyok meghozni érte azt az áldozatot is, ami neki jó,
bár nekem talán nehéz?
Mára ennyit. Ez jutott eszembe, a teljesség
igénye nélkül. Saját tapasztalataim és küzdelmeim alapján próbáltam
összefoglalni, amit a szeretetről tudok, ami a Szentírás és Szentanyánk művei
alapján leszűrődött bennem.
Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek / Urunk
Színeváltozásáról nevezett Kinga nővér naplója
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése