Magyarországon a török időkben halt ki a bencés szerzetesség női ága. Évszázadoknak kellett eltelniük, mígnem újraszerveződött. Szent Benedek Leányai Társasága az 1920-as évek végén, az alföldi róna kellős közepén vert gyökeret. Az egyetlen magyar női bencés rendben ma tizenegyen élnek.
Szent Benedek Monte Cassinón alapította meg kolostorát, nővére, Skolasztika ide is követte, hogy közel lehessenek egymáshoz. Évente egyszer látogatták meg egymást, ilyenkor lelki társalgást folytattak. Utolsó találkozásuk története Gergely pápa leírásából ismert. Az egész napot együtt töltötték, az éjszaka sötétje közeledtével együtt étkeztek. Az idő már későre járt, amikor Skolasztika megszólalt: „Kérlek, ne hagyj el ezen az éjszakán. Beszélgessünk hajnalhasadásig a mennyei élet örömeiről.” Benedek elcsodálkozott: „Hogy mondhatod ezt, nővérem? Lehetetlen, hogy az éjszakát a monostoron kívül töltsem!” Skolasztika felismerte, hogy bátyját nem tudja rávenni a maradásra. Fejét az asztalra hajtotta, és az Úrhoz kezdett fohászkodni. Pillanatok alatt felhőszakadás zúdult alá, dörgött, villámlott, senki nem kockáztatta meg, hogy a fivér útnak induljon. Benedek méltatlankodott: „Mit cselekedtél, nővérem?” Skolasztika mosolygott: „Látod, amikor téged kértelek, nem hallgattál meg. Az Uramhoz fordultam, és ő meghallgatott.” Ahol Benedek önként maradni nem akart, ott akarata ellenére kényszerült maradni, csak másnap tudott útnak indulni. Három nap múlva cellájának ablakából látta nővére lelkét, amint testéből elszállt és galamb képében az égi otthonba repült. Néhány testvér a Monte Cassinó-i monostorba vitte a holttestet, és abba a sziklasírba temette, amelyet Benedek magának készíttetett. Kiknek lelke mindig egy volt, azokat a sír sem választotta el.
Szent Skolasztika fehér galambot tart kezében az alföldi pusztában épült templom monumentális falfestményén, amely Aba-Novák Vilmos tanítványainak műve.
Több bencés és magyar szent látható rajta, csodás háttere szentélynek és oltárnak. Szent Skolasztikáról minden évben február 10-én emlékeznek meg, ez a nap kiemelt rendi ünnep. Van még idő a szentmise kezdetéig, Sinkó Ágnes perjelnő körbevezet bennünket a zárdatemplomban és a kolostorban. Magyarország egyetlen női bencés szerzetes rendje, a Szent Benedek Leányai valamivel több mint kilenc évtizede szerveződött az egykori ispánházban, amelyet a tehetős tiszaugi Steer házaspár adományozott nekik.
– Ez a bölcsőnk bölcsője – nyitja a meghitt, fagerendás helyiség ajtaját a házfőnök. A puritán berendezést mindössze térdeplők, székek alkotják, illetve egy asztalka, rajta feszület. – Ebben a kicsi kápolnaszobában indult el a közösségi élet 1927. augusztus 1-jén. Az első lelki gyakorlaton öt nővér vett részt, később jelentősen gyarapodott a számuk, egy időben ötvenen is voltak. A rend alapköveit Berecz Erzsébet celldömölki tanítónő és Kühár Flóris bencés szerzetes rakta le. Nem szemlélődő, hanem szolgálatot teljesítő apostoli közösség vagyunk, a szellem ma is az eredeti. Bár elvonulunk a világ zaja elől, mégsem zárkózunk be, nyitottak vagyunk. Missziós munkánkkal segítjük az egyházi feladatokat, hitoktatói tevékenységet végzünk. Nagy hangsúlyt fektetünk a jelenkor összetett problémáinak orvoslására, a testi-lelki betegséget hordozó gyermekek és felnőttek, a szegények és öregek istápolására. Jelenleg tizenegyen vagyunk. Mindennapjaink Szent Benedek Regulája szerint telnek, de igyekszünk egyensúlyt teremteni az imádság és a munka, illetve a vendégfogadás között. Rendben tartjuk a templomot, a házat, a kertet, ápoljuk idős, beteg rendtársainkat.
A kolostor verandáján hatalmas üvegablak húzódik végig a déli oldalon. „Csodás” története van. Annak idején a nővérek elhatározták, hogy befedik a nyitott teret, az asztalostól meg is rendelték az ablakokat. A 200 pengős számla láttán Skolasztika testvér nagy bizalommal az Úr Jézushoz és a „házgondnokukhoz”, Szent Józsefhez imádkozott, hogy segítsenek előteremteni ezt a pénzt, és ki tudják fizetni a számlát. Közben Steer Ferenc tett a lutrin, és megígérte, ha nyer, a felét odaadja az apácáknak.
– Isten gondviselő szeretetének tanújaként meghagytuk az eredeti ablakokat, belülről erősítettük meg újakkal – magyarázza a perjelnő, hogy miért látunk „kettős” üvegfalat. Aztán a vitrinekben elhelyezett dokumentumokról mesél. Az 1930-as években rengeteg fotó készült a nővérek hétköznapjairól: egyiken kotlóst ültetnek, másikon varrógépet hajtanak, harmadikon körtáncot járnak. Amíg nézegetjük Skolasztika testvér portréit, életmeséje is kikerekedik.
Bözsike kisasszony, vagyis Berecz Erzsébet celldömölki tanítónőként indult el az alföldi tanyavilágba, úgy érezte, szólítja a csillag, hogy beteljesítse küldetését. A tiszaugi Steer házaspár hívta meg, s fogadta be kastélyába, ő pedig tanította a birtokaikon élő egyszerű népet. Hamar felismerte, hogy a puszták lakóit ki kell emelni a lelki, szellemi, fizikai ínségből, és ezt csak a hit erejével lehet megtenni. „A bencés lélek viharokkal dacoló köveit szeretném lerakni az Alföld futóhomokjában” – fogalmazta meg régi vágyát a misszionárius, aki akkor már világi obláta volt, akit szerzetesi nevén Skolasztika testvérnek szólítottak. Hatalmas munkatempót diktált magának. Bár itt nem hegyre épült a monostor, mint például Pannonhalmán, mégis messzire ellátszik a végtelen rónaságon. Skolasztika 34 évesen halt meg, 1932-ben. Sírjánál még akkor is volt friss virág, amikor a történelem viharai az 1950-es években elsodorták a szerzeteseket. Bronzszobrát pár éve a zárdatemplom tövében avatták fel.
– Én az 1990-es évek elején, a szerzetesi közösségek újraindulásakor kerestem az utamat – árulja el Ágnes testvér, aki bár Csongrádon nőtt fel, nem hallott a városától nem is olyan messze élő tiszaalpári bencés nővérekről. – Egyre mélyebben szerettem volna megismerni a hitem, ezért is végeztem el a Szegedi Hittudományi Főiskolát levelező tagozaton. Civil hitoktatóként jártam a város környéki településeket. Lelki atyám ajánlotta, hogy keressem fel a tiszaalpári közösséget. Megfogadtam a tanácsát. Skolasztika testvér által Isten végül idehozott: nagyon megérintett a lelkülete, az egyénisége, a szolgálata. Huszonkét esztendeje, 1996. augusztus 5-e óta élek itt; 2004-ben tettem örök fogadalmat. Nyolc éve választottak perjelnőnek.
A bencés nővérek szigorú napirend szerint élnek – erről már az ünnepi szentmise után hallunk. Reggel hatkor csendes szentségimádással kezdenek, majd olvasmányos imaóra, reggeli imádság, szentmise vagy igeliturgia következik. A reggeli után, fél kilenctől negyed egyig munkával töltik a napot, erejéhez mérten mindenki talál magának feladatot. Az ebédet déli imádság előzi meg, a táplálkozás után pedig szándékimákat mondanak.
A rövid pihenőt megint munka váltja fel, hat órától esti imádság, vacsora, befejező imádság van soron.
Civileket látunk az apácák közt. Ők az obláták. Minden katolikus keresztény férfi és nő (házas vagy egyedül élő) tagja lehet a bencés közösségnek, de ők nem szerzetesek. Az egyéves próbaidőszak alatt az oblációra készülő jelölt megismerkedik Szent Benedek Regulájával, a monasztikus lelkiség alapjaival. Ezután tehet ünnepélyes ígéretet: felajánlja magát Istennek, és megígéri, hogy Szent Benedek szellemében éli keresztény életét. A tiszaalpári nővéreket havonta-kéthavonta keresik fel az obláták, ilyenkor részt vesznek a szentmisén, közösen imádkoznak, sőt együtt végzik a ház körüli munkákat is. Fiatalok, idősek egyaránt vannak köztük, és mindössze egy szem férfi.
– Napi szinten élem meg a hitemet – fogad bizalmába Angéla testvér, vagyis a tiszakécskei dr. Koncsek Andrea, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanít pszichológiát és pedagógiát. – A munkámban és a magánéletemben is fontossá vált a bencés lelkiség. Jelként működik. Kécskéről többen járunk ide, én szoktam őket kocsival hozni. Ahogy átlépem a kolostor küszöbét, helyre áll a nyugalmam. Én tizedik éve vagyok a közösség tagja. Nagyon kötődünk egymáshoz, ha valaki megbetegszik, netán kórházba kerül, máris megyünk hozzá.
– Nyolc éve látogattam először ide – veszi át a szót Emma testvér, akit Kerekes Mónikának hívnak és a kecskeméti Szent Család-plébánia hitoktatójaként óvodákban, iskolákban foglalkozik a nebulókkal. – Vonattal érkeztem, előtte a telefonban kérdezte a nővér, hogy kijöjjön-e elébem. Nem tartottam szükségesnek. Négy kilométerre van a megálló, amíg az úton ballagtam, lelkileg is rá tudtam hangolódni a bencés érzületre. Belső harmóniára, egyfajta rendre találtam. Mindig az adott pillanat szépségét keresem. Nem foglalkoztat a múlt, de a jövő sem. Háborítatlan nyugalom van a pusztában, nem is vágyódik el innen az ember.
A Szent Benedek Leányai Társasága rangidős tagja Bimbó Teréz, Filoména testvér. Kilencvenévesen korát meghazudtoló módon szalad a dolga után. A rendbe 1958-ban lépett be, 1961-ben volt az első fogadalma, 1968-ban lett örökös fogadalmas. Születési ideje szerint kilencven-, szerzetesi léte alapján pedig hatvanéves – így a bencés apácák kétféle kort tudhatnak magukénak. A tiszaalpári zárdába 2002-ben költözött, előtte azonban igencsak kacskaringós volt az élete.
– Családomat kuláknak minősítették – néz vissza a múltba. – Üldözték őket, közülük nem is egyet mások szeme láttára kínoztak meg. Nem messze innen, Szentkirályon éltünk. Édesapám sokszor elhozott a bencés nővérekhez. Elhatároztam, hogy apáca leszek. De nem jöhettem el otthonról, mert rám maradt a sok munka. Nem is tanulhattam, csak később. Tizenöt évesen mehettem el először a tiszaújfalui leánykörbe, ahol egy bencés nővér volt a hitoktató. Színdarabokat tanított be nekünk. Aztán nekem adta a szerepkönyveket, később én is rendeztem belőlük előadásokat. Tőle jött az invitálás, hogy menjek Pannonhalmára. Pontosan tudom a dátumot: 1958. május 15-én léptem be hozzájuk. Kemény idők jártak akkoriban. A szerzetesek csak illegálisan létezhettek, fogadalmat mindenféle ármánykodás közepette tehettek, a gyóntatószék mélyén, hogy senki ne lássa. Filoména testvér meséli, hogy Pannonhalmán egy ávós nővel kellett osztoznia a szobáján, aki el akarta vele hitetni, hogy ő is apácának készül – de ő átlátott a szitán! Később plébániákon tudott elhelyezkedni, megfordult Kunszálláson, Nyárlőrincen, Tiszaalpáron, Pákozdon, Székesfehérváron.
– Bencés nővérként kezdettől fogva boldog vagyok. Nagy problémám sosem volt, a kicsik pedig gyorsan megoldódtak – mosolyog a rangidős testvér. – Mindig kaptam annyi kegyelmet, ami átsegített a nehezén. Nekem az is elég, ha imádkozhatom.
Szétnézünk a kertben, lassan éled a természet. A kolostort nyolc hektár föld veszi körül, ebből három hektár erdő. A zöldséget és a gyümölcsöt megtermelik maguknak, kísérleteznek kivivel, datolyaszilvával, és ott a gyógynövényes kert is. Tyúkokat tartanak, disznót hizlalnak. Filoména testvér szalad előttünk, sietős a dolga, még sötétedés előtt el kell látnia a jószágokat. Kilencvenévesen ezt is megteszi. Így kerek az élete.
Borzák Tibor
Fotó: Kállai Márton
Forrás: Szabad Föld
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése