A kármelita lelkiségről

A kármelita Regula és a kármelita élet középpontjában egyaránt az ima áll. Regulánk szívében elhangzik a buzdítás: „Mindenki maradjon egyedül cellájában vagy annak közelében, elmélkedve éjjel-nappal az Úr törvényéről, s virrasztva az imában, hacsak ebben más indokolt teendő nem akadályozza”.

Azok a férfiak, akik kivonultak a Kármel hegyére, hogy ott Illés próféta és az ő utódai nyomában járjanak, Isten jelenlétét keresték, őt akarták egyre jobban megismerni. Jézus Krisztus arcát szemlélve neki akartak engedelmeskedni az elöljárónak tett engedelmességi fogadalmuk által. Az Ő arcát keresték egyénileg a cella magányában, a csendben végzett kétkezi munka, a böjt fegyelme és a világtól való elkülönülésük által éppúgy, mint a szentmisék és étkezések során megélt testvéri közösségben.

Szent Terézia ennek az eszménynek a radikalitásához tért vissza, amikor megalapította első és egyetlennek gondolt kolostorát. Megtérési folyamatában előre haladva mélyen átélte a Krisztus egyházát romboló bűnök súlyosságát, és felébredt szívében az ellenállhatatlan vágy, hogy ő is tegyen valamit ennek a folyamatnak megállítása érdekében. Úgy érezte, hogy a világ lángban áll, újra halálra akarják ítélni Krisztust, földre akarják tiporni az ő Egyházát. Nem olyan időket élnek, amikor apró-cseprő dolgokról tárgyalhatnának Istennel! Elhatározta hát, hogy megteszi azt a csekélységet, ami tőle telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon megtartja az evangéliumi tanácsokat és megtartatja azt kis kolostora lakóival; mindannyian buzgón imádkoznak az Egyház védelmezőiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az Úr zászlaja alatt harcolnak: így akart hasznára lenni az ő Urának.

Mindebből világosan kitűnik, hogy Szent Terézia is az imára helyezte a hangsúlyt, de ennek az imának apostoli célt adott. Leányait erre buzdította: úgy éljék meg szerzetesi életüket, hogy ezáltal kiérdemeljék, hogy az Úr meghallgassa közbenjáró imáikat. Jól élni és jól imádkozni – ezek a fogalmak egymástól elválaszthatatlanok Szent Terézia életében és gondolkodásában. Minden műve az imádságról szól, de amikor az ima mibenlétét fejtegeti, az számára sohasem pusztán elmélet, hanem gyakorlat. Önéletrajzát megtérésének történetével kezdi, hogy saját tapasztalatain keresztül mutassa meg, hogyan vezeti az Úr a lelket egyre közelebb magához, ha az hajlandó elszántan az erények útjára lépni. Nagy erőfeszítéseket kell tennünk ahhoz, hogy össze tudjuk szedni magunkat és jelen tudjunk lenni az Úr számára minden elkalandozásunk és fantáziánk számtalan szárnyra kelése ellenére. Ha azonban kitartunk ezen az úton, az Úr magához bilincseli akaratunkat és megnyugszunk a nyugalmi imában. Ha szemünk előtt tartjuk bűnös mivoltunkat és hálásak vagyunk az Úr minden ajándékáért, az Úr eláraszthat bennünket valami kimondhatatlan ujjongással, aminek csupán hordozói vagyunk boldog megajándékozottsággal. Az egyesülő ima birodalmában már csak Ő cselekszik. Magához emeli a lelket, és az növekszik az erényekben, sokkal inkább átalakul, mint saját erőfeszítései gyümölcseként. Ezért nem csak magánügy a belső ima. Ha az ember jól imádkozik, változik, és másokra sokkal inkább létével hat, mint szavaival.

Konstitúciónk megfogalmazza, hogy a nővérek nem vállalnak közvetlen apostoli tevékenységet az Egyházban, közvetetten azonban annál inkább igyekeznek részt venni benne egy hiteles keresztény és szerzetesi élet minden gyümölcse által. Kapcsolatainkban tudatosan távolságot tartunk a világtól, ami manapság sokak számára meghökkentő. Keressük a csendet, a magányt, ahol egyedül lehetünk az Egyetlennel, vagy az Ő hiányával. Kezünk munkájával keressük kenyerünket, mint a szegények, bízva az Úrban, hogy ha mi az Ő ügyén fáradozunk, Ő magára vállalja a mieinket. Életre szóló szoros testvéri közösségben élünk, hiszen honnan tudhatnánk meg, hogy igazán szeretjük-e Istent, ha nem abból, hogyan viszonyulunk nővéreinkhez? Mert „az igazi tökéletesség nem egyéb, mint az Isten és felebarátunk iránti szeretet. Minél tökéletesebben teljesítjük ezt a két parancsot, annál tökéletesebbek vagyunk. Szabályunk és szabványaink mind ezt célozzák”… Ebben nyújtanak segítséget – nem csak leányai számára – Szent Terézia anyánk művei, A tökéletesség útja és A belső várkastély.

Amikor Szent Terézia arról hallott, hogy az újonnan fölfedezett Amerikában hány olyan lélek él, aki nem ismeri Istent, sokat sírt és könyörgött az Úrhoz értük. Akkor az Úr így vigasztalta meg őt: „Ne félj, leányom, nagy dolgokat fogsz látni!” Mik voltak ezek a nagy dolgok? Az alapítások hosszú sora, amelyek ezt követően vették kezdetüket.

Szent Terézia égett a vágytól, hogy lelkeket mentsen. Ezerszer odaadta volna életét egyetlen lélek üdvözüléséért… Így emésztette őt a buzgalom az Úr ügyéért, és ezt a buzgóságot akarta az ő leányai szívébe ültetni. Kis Szent Teréz, a missziók pártfogója az ő igazi leányának bizonyult. Az ő életük, tanításuk és példájuk világítja meg azt az utat, amelyen mi is járunk, a Kármelhegy útját…

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek - Kis Szent Teréz Kolostor, Marosszentgyörgy