A fehér kámzsás pálosok Czestochowájába vasúton utazó magyar zarándok többnyire a Vág folyó völgyének veszi az útját. A vonat ablakán kitekintve Lipótvár (Leopoldov) vasúti csomópontjától kezdve egyik várrom a másikat éri. Ezek sorában a folyó jobb partján Trencséntõl nem messze a Fehér-Kárpátok hegyvonulatában található a szkalkai klastromrom és a hajdani bencés apátságnak ma is használatban levõ, kéttornyú temploma. Július 17-én, majd különösen az ezt követõ vasárnapon közeli és távolabbi zarándokok lepik el e búcsújáró helyet. András és Benedek életét Boldog Mór pécsi püspök írta meg. Eszerint Szent István királyunk uralma idején jöttek lengyel hazájukból Magyarországra. Zoerardus (Szvorad, magyarosan: Szórád) lengyel hagyomány szerint már odahaza is remeteként élt a Dunajec folyó mellett, ami nem valószínûtlen adat, ha figyelembe vesszük, hogy Ottó császár Boleszláv lengyel fejedelem kérésére Szent Romuáldnak, a kamalduliak késõbbi rendalapítójának egyik Ravenna környéki szigetmonostorából küldött hithirdetõ szerzeteseket. Magyarországon elõbb a Szent István alapította zoborhegyi bencés apátság tagjai lettek, Nyitra vára közelében. Ott adta Fülöp apát Zoerardusnak az András nevet. Úgy látszik azonban szíve itt is a korábban megszokott remeteélet felé vonzotta, mert Fülöp apát engedélyével remeteségbe vonult a Trencsénnel átellenben emelkedõ Szkalka (= kis szikla) barlangjába. Az ilyen remeteséget nem úgy kell elgondolnunk, hogy a kolostori közösséggel minden kapcsolat megszakadt. András idõnként megjelent Zoborhegyen, hogy részt vegyen a közös ünnepi zsolozsmán és konventmisén, de avégett is, hogy Fülöp apát kezébõl átvegye a kopott helyett az új rendi ruhát, vagy a nagyböjt 40 napjára való 40 darab kókuszdiót. Másrészt a szerzetestársai is meg-meglátogatták õt szkalkai magányában. A nem messze fakadó hõforrás vize is odavonzhatta azokat, akiknek köszvényére vagy más ízületi bajára hasznos volt ez a kénes hévíz. Különösen barátja és tanítványa, Benedek volt gyakori vendége. András nemcsak ételben s italban tartott szigorú mértéket. A testének szükséges alvást is minden módon megkurtította. Pihenõhelye egy tölgy laposra faragott törzse volt. Ezt azonban sövénnyel fonta körül, a sövényt pedig teletûzdelte kihegyezett nádszálakkal, hogy fölébredjen, ha elszundítva oldalt dõl és a sövényhez ér. A feje fölé fából faragott korongot helyezett, s négy nagy követ függesztett föl rá, hogy a feje ezekbe ütközzék, ha elõredõl vagy hátrahanyatlik szunyókálás közben. Az önfegyelmezésnek ezen eszközeivel szokták õt késõbb ábrázolni. Bizonyára a favágás is a hazájából és korábbi földmûves életmódjából magával hozott készsége volt. Ezt szkalkai magányában is kiadósan gyakorolhatta, hiszen akkoriban az a terület még a gyepük (korabeli országhatár) elõtti õserdõ volt. András szerette ezt a munkát, de a sok böjtölés miatt hiányzott hozzá a testi ereje, s ezért nemegyszer elájult munkája közben. Mindez csakhamar felõrölte életerejét, úgyhogy egy alkalommal a tisztelõi holtan találtak rá barlangjában. Tüstént értesítették a zoborhegyi bencéseket, akik a holttestét Nyitrára szállították, s ott a Szent Emmerám tiszteletére épült székesegyházban temették el. A történtek után Benedek vonult el a szkalkai magányba... De csak 3 évvel élte túl mesterét. Rablók támadtak rá kincseket keresve rejtekében. Mikor rájöttek, hogy csalódtak számításukban, agyonütötték, holttestét lehurcolták a Vág partjára, és a sebes folyóba vetették. Késõbb a hívek megtalálták, Nyitrára szállították, s az ottani székesegyházban mestere, Szent András mellé temették. Az említett szkalkai bencés apátságot Jakab nyitrai püspök alapította 1224-ben. A két remete koporsója azonban a nyitrai székesegyházban van, a keresztlevétel oltára mögötti kápolnában, s ide, valamint a zoborhegyi kolostor romjaihoz kegyelettel zarándokolnak a város és környéke szlovák és magyar katolikusai. Személyük és mûködésük így három közép-európai ország helyi egyházának összekötõ hídja. Boldog Mór püspök így ír a szent remetékrõl legendájukban (Vargha Damján fordításában): ,,Egyszer a vadonban tanyázó rablók egy erdõben összekaptak, és a hosszas verekedésben egyikük súlyosan megsebesült. Az összecsapás után, minthogy a sebesültet társai nem akarták az erdõben elhagyni; meghányták-vetették a dolgot, és úgy határoztak, hogy a fentebb említett András (ez volt Zoerard szerzetesi neve) barlangjába viszik, akinek híre ekkor már a környéken mindenfelé elterjedt. Minthogy azonban a helye még jó messze volt, a rabló útközben kiszenvedett. A holttestet mindazonáltal elcipelték a barlanghoz, és ott letették. Mikor azután úgy éjféltájt a hullát el akarták földelni, a lélek visszatért a halottba, és kezdett fölemelkedni. Erre a jelenlevõk szörnyen megrémültek, és ijedtükben futásnak eredtek. De az újra életre ébredt visszahívta õket, mondván: Barátaim, ne féljetek, ne fussatok el, engem Szent Zoerard támasztott föl életre a halálból. Azok pedig örömükben sírva fakadtak, és kérték, hogy menjen velük. Õ azonban kijelentette, hogy ebbõl a barlangból sohasem távozik el, hanem mindvégig ott szolgál Istennek és Szent Zoerardnak. Úgy is cselekedett, ahogy megfogadta, és egész haláláig ott maradt.”
Forrás: Keresztény Értelmiségi Kör
Képek: Keresztény Magyarország Portál, Új Ember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése