A szomorú ferences nagyon rossz látvány

Beszélgetés a hazai Ferenc-rend új tartományfőnökével, Dobszay Benedek atyával

A közelmúltban választották meg a hazai ferences rendtartomány új provinciálisát a harminckilenc éves Dobszay Benedek atya személyében, aki hat évig vezeti a legnépesebb magyar szerzetesközösséget. A ferences tartománynak száztizenegy tagja van, illetve három jelöltje. Tizenhárom magyarországi helyszínen találkozhatunk velük, illetve Kárpátalján alapítottak kolostort. Egy-két helyütt olyan intézményt működtetnek, ahol még nem élnek folyamatosan ferencesek, így például Pécsett. Mostanában került szóba egy ottani rendház alapítása, illetve Jászberényben tervezik egy szakiskola átvételét, pillanatnyilag még állandó ferences jelenlét nélkül. Benedek atyával folytatott beszélgetésünkben szóba kerül eddigi életútja, illetve az, milyen elképzelésekkel vette át feladatát.

– A Dobszay név hallatán sokan Dobszay László professzorra, zenetudósra gondolnak...

– Egy hétgyermekes család legfiatalabb tagja vagyok. Édesapám valóban Dobszay László zenetörténész, gregoriánkutató, a Zenetudományi Intézet munkatársa, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen az egyházzenei tanszék újraalapítója. Ma egyébként nővérem vezeti a tanszéket. Édesapám részt vett az Éneklő Egyház szerkesztőbizottságában, s ezenkívül is sokrétű egyházi tevékenységet folytatott.

Édesanyám művészettörténész, magyar szakot végzett, a Szépművészeti Múzeumban dolgozott, de életét leginkább családjának áldozta. Budapesti katolikus család tagjaként meghatározó volt számomra a hatodik kerületi Szent Családplébánia. A középiskolát a szentendrei Ferences Gimnáziumban végeztem.

– Ekkor kezdődött kapcsolata a ferencesekkel? Hogyan alakult szerzetesi, papi hivatása?

– Édesapám révén már a középiskolát megelőzően ismertem Barsi Balázs atyát. Időnként ellátogattam az akkor még Esztergomban működő noviciátusba. Már gyerekként fölvetődött bennem a szerzetesség gondolata, persze emellett sok más elképzelés is. Tizenhat éves koromra tisztázódott a szerzetesség, de az még nem, melyik renden belül képzelem el ezt.

Fontos korszaka életemnek, amikor tudatossá vált bennem a hit; amikor már nemcsak családi hatásra voltam keresztény, hanem valóban személyessé vált az istenkapcsolatom. Elsősorban a szerzetesség vonzott, a papságra kevésbé éreztem hivatást. Tizennyolc éves koromra dőlt el, hogy a ferences rendet választom, de a papság még ezután is sokáig kérdéses volt. Belépésem után tizenegy évvel szenteltek fel. Ennek oka részben tanulmányaim végzésében keresendő, s magam sem kértem a szentelést. A papi hivatás tehát lassan formálódott bennem.

– Hogyan folytatódott pályafutása a belépés után?

– 1995-től tartozom Szent Ferenc fiaihoz. A noviciátust követően – ekkor már Szécsényben működött, Barsi Balázs atya vezetésével – teológiai tanulmányokat folytattam, de a kezdetektől munkált bennem, hogy emellett másféle irányba is tájékozódjam. Szegedre kerültem, Zatykó László atya volt az elöljáróm. Évfolyamom volt az első, amely kikerült úgynevezett gyakorlati évre. A negyedik teológiai szemeszter után megszakítottuk tanulmányainkat, lelkigyakorlatot végeztünk, szociális feladatokat láttunk el, és belekóstoltunk a nevelésbe.

Bár a rend több gimnáziumot tart fenn, én nem szerettem volna tanítani. Előbb egészségügyi pályán gondolkodtam, végül is kutatóbiológus lettem a teológia mellett. A szegedi egyetemen folytattam ez irányú tanulmányaimat. Az akkori tartományfőnöknek, Várnai Jakab atyának az volt a kérése, szerezzem meg mellette a tanári diplomát is.

– Végül eljutott a tudományos fokozatig, doktori címet szerzett.

– A korai időktől kezdve dolgoztam az egyetem élettani tanszékén, majd lehetőséget kaptam arra, hogy tanulmányaimat, kutatásaimat külföldön folytassam. Két évig Svédországban képeztem magam tovább. 2003-ban egyszerű fogadalmasként kerültem ki, akkor még működött Stockholmban egy kis ferences kolostor, mely később megszűnt. Az első év után visszatértem Szegedre, befejeztem az egyetemet, majd közel egy évre visszatértem Svédországba, ahol PhD-kutatást folytattam a stockholmi Karolinska Intézetben.

– A világhírű élettani, orvostudományi intézetben milyen irányú kutatást végzett?

– Molekuláris neurobiológiával foglalkoztam. Az idegtudományok területén arra kerestem-kerestük a választ, hogyan hatnak – elsősorban az embrióra – a különféle kábítószerek, főként a vadkender hatóanyaga, a kannabisz.

– Miért ezzel a területtel foglalkozott?

– Az engem meghívó professzornak ez volt a kutatási témája. Később az oktatásban nagyon jó hasznát vettem ilyen irányú ismereteimnek. Az Isten által teremtett életet az ember sajnos már embriókorban veszélyeztetheti.

– A szerzetes és a biológus hogyan tekint a hit és a tudomány viszonyára? Bár mára már nagyrészt túljutottunk e kettő egyszerűsítő szembeállításán. Mennyiben segítette a biológiai kutatás hitélete elmélyülését?

– A hit és a tudomány gondolkodásomban harmonikus egységként jelenik meg. Teológiai tanulmányaim elején igen jó stúdiumokat hallgattam éppen ebben a témakörben.

Biológiai tanulmányaim, kutatásaim – túl a tudományon – hozzásegítettek alapvető emberi készségekhez, például a rendszerben való gondolkodáshoz és a kapcsolatok alakításához.

A biológusok alapvetően materiális beállítottságúak. Bár ahol dolgoztam, szép számmal akadtak hívő vagy kereső emberek. Ezzel együtt fontos tapasztalatot jelentett számomra, hogyan foroghatok szerzetesként egy nagyon világi környezetben.

Egyébként a kutatás nagyon érdekelt: az élő anyag szépsége, gazdagsága, rendszerszerűsége lenyűgöző.

– Azt szokták mondani, aki valóban tudós, az kutatásai során szükségszerűen eljut az istenlét értelmi belátásához.

– Érdekes tapasztalataim adódtak ebből a szempontból. Kissé leegyszerűsítő, hogy a kutató mindig eljut Isten létének belátásához, de ha mást nem, legalább az életre vonatkozó alapvető kérdéseket sokan fölteszik közülük.

– Mikor tért vissza Svédországból?

– 2005-ben jöttem haza, a második év után, de akkor még nem készültem el Ph-Ddolgozatommal. Idehaza másféle feladatok vártak, így csak öt évvel később, 2010-ben védtem meg a doktori címet. Bár eljutottam a PhD-fokozatig, nem tartom magam biológus kutatónak, hiszen nem ez az életformám.

– Mi motiválta mégis a tudományos fokozat megszerzésére?

– Érdekelt ez a tudományterület, később pedig a felelősségtudat arra intett, ha egyszer már elkezdtem a kutatást, be is kell fejeznem – nemcsak magamért, hanem témavezetőm miatt is. Ha ő annyi energiát fordított rám, tartozom neki ezzel. Harkány Tibor témavezetőmmel nemcsak szakmai, hanem baráti viszony is formálódott közöttünk az idők folyamán. Őt egyébként mostanában hívták meg tanárnak a Bécsi Orvostudományi Egyetemre.

– Mikor érkezett el a pappá szentelés, és milyen hatásra döntött végül így?

– 2006 májusában szenteltek, utána Budapestre kerültem, ahol tartományi titkárnak neveztek ki. Amikor második alkalommal tartózkodtam Svédországban, meglehetősen sivár környezetbe kerültem. Megszűnt az ottani rendház, így egy apartmanban laktam. Munkám is eléggé monoton volt.

A papságra való elhívatás persze mindvégig munkált bennem. Az áttörést a stockholmi pusztaérzés hozta. Nem éltem már rendházban, sokat dolgoztam sötét szobában, az egyébként is sötét svédországi télben ez bizony nem volt felemelő érzés.

Amikor már nagyon hiányzott a magyar szó, teológiai írásokat vettem elő, s ebben a helyzetben úgy szólaltak meg számomra az Istenről leírt szavak, ahogy a mindennapi forgatagban nem szokták az embert megszólítani. S egyre inkább átéltem, nagyon jó lenne mindezt továbbadni. A prédikálás, a hit tanításának oldaláról érkezett a végső megerősítés, hogy vállaljam a papságot. De még ekkor is csak a diakonátu ban voltam biztos, amikor már hirdethetem az Igét. Bár magammal szemben továbbra is akadtak kétségeim – éreztem hiányosságaimat –, végül mégis úgy határoztam, ezzel együtt vállalom az áldozópapságot.

Később tanítottam a Szent Angéla-iskolában biológiát, illetve iskolalelkész voltam, s emellett láttam el a tartományi titkári teendőket. A hivatásgondozás mellett egy évig a jelöltekkel is foglalkoztam. S mindmáig én végzem a vasárnap esti fél nyolcas ifjúsági szentmisét.

– Milyen szerzetesi eszményt táplált magában?

– Ez elválaszthatatlan saját hitre jutásomtól. Hitem tudatosodása erős személyes istenélménnyel kapcsolódott össze. Azzal, hogy a Jóisten megszólítható személy, aki van. A szerzetesség pedig erre adott válasz, amelyben az ember egészen odaadja magát.

Nagyon jó családi mintát láttam odahaza, soha nem vetődött föl bennem, hogy családban ne lehetne mély istenkapcsolatot megélni, hogy a házas életforma tökéletlenebb lenne a szerzetesinél. A magam számára viszont egyértelmű volt, hogy Isten személyes meghívására szerzetesként válaszolok.

– A mai társadalomban mi a ferences szerzetesek hivatása és küldetése?

– Az első és legfontosabb az élő kapcsolat Istennel, s így Isten létének megjelenítése a világban. Azzal, hogy mi élünk, egyértelműen hitet teszünk Isten léte mellett. A szerzetesek egyik föladata, amit a társadalom javára cselekszenek, a másik, hogy saját tagjaikat segítsék a Jóistennel való kapcsolatban.

Mi, ferencesek olyan karizmával rendelkezünk, amelyre – akár nem annyira vallási formában is – nagy szüksége van a világnak. A testvéri élet, a fraternitás meghatározó a közösségünkben, s gondoljunk arra, a mai ember menynyire elmagányosodik.

Másik sajátosságunk a kicsinység, a szegénység megélése, és a kitaszított helyzetbe jutott emberek felé fordulás a fogyasztói társadalomban. S fontosnak tartom a derűt. A szomorú ferences nagyon rossz látvány.

Az evangélium hirdetésében felkínáló szerepet töltünk be. Evangéliumi életet élünk, látjuk ennek gazdagságát. Nem akarjuk ezt senkire ráerőltetni, de fontos, hogy fölkínáljuk az embereknek.

– Új vezetőként milyen fő irányokat fogalmazott meg a rend életében?

– A tartományfőnök jó esetben azt valósítja meg, amit a testvérek együtt a legjobbnak látnak. A Szentlélek működése így a közösségi gondolkodásban jelenik meg, s ezt kell lefordítani a mindennapokra.

Négy nagy területünk közül első a lelkipásztorkodás, főleg plébániákon és a Mátraverebély-szentkúti Nemzeti Kegyhelyen. Hangsúlyt helyezünk a gyóntatásra, hiszen látjuk, hogy másoknak nem jut erre elegendő idejük. Budapesten négy helyen s valamennyi vidéki helyünkön mindig találnak gyóntató papot a hívők, s jönnek távolabbról is. A plébániákon fontosnak tartom a felnőttoktatás és a jegyesoktatás megerősítését.

A következő terület az oktatás-nevelés. Az óvodától a felsőoktatásig mindenütt jelen vagyunk. A jászberényi szakiskola most tervezett átvételében az is vezetett, hogy közösségünkben egyre nagyobb hangsúlyt kap: nyitni szükséges a szakiskolai réteg felé.

– Az egyház nem vesz részt a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ szakmai felügyeleti szervezetében...

– Azt tervezem, hogy saját belső minőségellenőrzési rendszert alakítunk ki, s talán jó lenne, ha állami szakmai felügyeletet is kapnánk.

A szociális területtel kapcsolatban nem titok: aki ma Magyarországon szociális munkával foglalkozik, hihetetlen anyagi kockázatot vállal. Az elmúlt években sokszor a csőd szélén táncoltunk az autistaközpont miatt, ugyanakkor nagyon hálásak vagyunk adományozóinknak. Három szociális intézményünkben egyre hangsúlyozottabban kívánunk megjelenni ferencesekként a gondozottak, ellátottak között.

Negyedik területünk a kulturális élet és az örökségvédelem. Ez hidat jelent a társadalom egyéb részei felé. A látogatóközpontba belépő turistának beszélhetünk Istenről, a központi könyvtárunkba belépő kutató a szellemiségből is visz valamit magával. Kultúrházunk előadásai a nem keresztények érdeklődését is felkeltik.

– Egy mai fiatalnak mit mondana, miért legyen ferences szerzetes?

– A belépőnek azt kínáljuk, s el is várjuk tőle, hogy ne a feladatokat, hanem az istenkapcsolatot lássa elsősorban. A személyes imádságra nevelés eddig is fontos volt a növendéknevelésben, még ha van is benne fejlődési lehetőség.

A fiatal olyan életet élhet itt, amelyben kibontakoztathatja személyiségét. Bármilyen néprétegből, bármilyen tanultsággal jön is valaki, ha istenkeresése őszinte, itt kiteljesedett életet élhet. Én úgy tekintek a szerzetességre, mint az életszentség egyik útjára.

Forrás: Új Ember