A hivatás

Az isteni Gondviselés mindenkinek kijelölte a maga helyét; s az ember csak akkor élhet igazán Isten dicsőségére s akkor munkálhatja biztosan lelke üdvösségét, ha azon a helyen van, ahol őt a Gondviselés akarja. A hivatás kegyelme az a természetfölötti segítség, mely által az ember Istennek vele való szándékát fölismeri s életében megvalósítani törekszik. Minden hivatás szent, mert forrása Istennek bölcsessége és teremtményei iránt való szeretete; de különösen szent és magasztos a szerzetes hivatás, melynek célja az, hogy a gyarló ember minél közelebbről kövesse Krisztus nyomdokait s minél hívebben utánozza életében az ő isteni példaképét.

A szerzetes hivatás kérdésében meg kell különböztetni 1. a belső hívást, 2. az alkalmasságot vagy rátermettséget s 3. a külső vagy kánoni meghívást. A belső hívás Istennek lelkünk mélyén hangzó titkos szózata, mellyel közli velünk szándékát s annak megvalósítására ösztönöz. Ez a kegyelem igen sokszor erős és tartós vonzódást ébreszt a lélekben a szerzetesélet iránt s egészen világossá teszi előtte, hogy Isten őt erre az életmódra hivja. Ez azonban nem okvetetlenül szükséges ahhoz, hogy a hivatást igazinak tartsuk. A kegyelem működése lehet homályosabb, s elég, ha hatása alatt megvan a lélekben a jó szándék, hogy tudniillik az Istent keresi s a szerzetesi kötelességeket híven akarja teljesíteni. Sőt az is megtörténhetik, hogy Isten a természetfölöttiek iránt még nem elég fogékony lelket valami természetes, de magában véve tisztességes okkal nyeri meg az első lépés megtételére; s csak azután adja meg neki azt a világosságot, mely teljesen tájékoztatja, s azt az erőt, hogy szándékát eszerint a világosság szerint tisztítsa meg s alakítsa át természetfölöttivé.

Az alkalmasság vagy rátermettség azoknak a testi, értelmi és erkölcsi tulajdonságoknak összességében áll, melyek alapos reményt nyújtanak arra, hogy az illető kielégítő módon tudja majd teljesíteni állapotbeli kötelességeit. Minthogy pedig ezek az egyes rendek különleges föladatai szerint mások és mások, azért az elüljárók bölcsességétől függ ennek az alkalmasságnak lelkiismeretes megállapítása.

S ha ez megtörtént, akkor hátra van még a harmadik mozzanat: a külső, vagy kánoni meghívás, mellyel az illetékes elüljáró a jelöltet a rendbe valósággal is fölveszi.

A szerzetesi hivatás az evangéliumi tanácsok megtartását állítja elénk, mint a tökéletesedésnek hathatós eszközét. Mivel pedig a tanácsnak természeténél fogva nincs parancs-jellege s az Üdvözítő kinek-kinek szabad választásától tette függővé, hogy akarja-e őt ezen az úton követni, azért azt kell mondanunk, hogy a szerzetesi hivatásnak senki sem köteles önmagában véve bűn terhe alatt engedelmeskedni. Azonban részint az indítóokok miatt, melyek tőle visszatartanak, részint pedig azok miatt a lelki veszedelmek miatt, melyeknek az ember kiteszi magát, a gyakorlatban alig fordul elő az az eset, hogy valaki a világosan fölismert hivatást legalább is bocsánatos bűn nélkül elhanyagolhatná. Az indítóok ugyanis, amiért ezt teszi, rendszerint nem tiszta, hanem inkább a lélek alacsonyabb ösztöneiben gyökerezik. Sajnálja elhagyni a világi élet örömeit, élvezeteit, mert szíve nagyon hozzájuk tapad; fél az önmegtagadástól, az áldozatoktól, mert nem becsüli elég nagyra az örökkévaló javakat s azért nem tartja méltónak őket arra, hogy a földi, ideiglenes javakról értük lemondjon. De nemcsak bocsánatos, hanem halálos bűnt is követhet el az ember a szerzetesi hivatás elhanyagolása által üdvösségének komoly veszélyeztetése miatt abban az esetben, ha tapasztalatból ismerve nagy gyarlóságát előre látja, hogy a világban súlyos bűnöket követ majd el, és mégsem akarja megragadni az Istentől lelke megmentésére kegyelmesen fölkínált alkalmat, életmódot. Mivel a szerzetbelépés ilyen rendkívül fontos dolog, szükséges, hogy komoly, érett megfontolás előzze meg; mert nem kevésbé veszedelmes hivatás nélkül vállalkozni a szerzetesélet sok és súlyos kötelezettségére, mint a világban maradni, ha Isten nyilvánvalóan szerzetességre hívott bennünket. Aggályoskodástól azonban óvakodni kell, mert sok esetben lehetetlenség teljes és minden kétséget kizáró bizonyosságra jutni. Ilyenkor elég a komoly valószínűség is, melyre a jóakaratú ember a Szentlélek segítségével s a lelki életben járatos egyéneknek, különösen gyóntatójának tanácsával könnyen eljuthat. Ekkor azután egész nyugodtan cselekedhetik, mert Isten kegyelme kétségtelenül vele lesz s biztosan támogatni fogja azon az úton, melyre az őiránta való szeretetből lépett.

A szülőknek nincs joguk megakadályozni gyermeküket abban, hogy szerzetessé ne legyen; s halálos bűnt követnének el, ha igazi ok nélkül erőszakkal visszatartanák őt. Azt azonban megtehetik, sőt kiskorú gyermeknél kötelességük is megtenni, hogy hivatását megvizsgálják és okosan, magukban véve megengedett eszközökkel próbára tegyék. Ez a próba azonban nem tarthat nagyon soká; s ha egyszer meggyőződtek hivatásáról, bűn nélkül nem tagadhatják meg tőle beleegyezésüket. A gyermeknek viszont természetes kötelessége hivatása ügyét szüleivel is megbeszélni és ehhez a nagyfontosságú lépéshez beleegyezésüket kikérni. Ha azonban azt látja, hogy azok igazságtalanul akadályokat gördítenek eléje, őt hivatásában megingatni s tőle mindenáron eltéríteni akarják; vagy ha úgy érzi, hogy a halogatás lelkét és jövőjét komolyan veszélyezteti, akkor a szülők engedélye nélkül, sőt akaratuk ellenére is megvalósíthatja szándékát. A szentek élete nem egy példát mutat erre. Ha azonban a szülők ésszerű okokból kívánják, hogy legalább egy időre halassza el lépését, s ezt veszély nélkül megteheti, a gyermeki kegyelet parancsolja, hogy hallgasson kérésükre. Ha pedig nagy szükségükben egyenesen rászorulnak támogatására, melyet mint szerzetes nem adhatna meg nekik, köteles a világban maradni, akármilyen vonzódást érez is a szerzetesélethez. Ez esetben Isten a világban is megadja majd neki mindazt a kegyelmet, mellyel az adott viszonyok között biztosan és eredményesen munkálhatja üdvösségét.

Forrás: Dombi Márk A szerzetesélet c. könyve