A papi cölibátus

Az Egyház szilárd akarata

Az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton s a pápák későbbi megnyilatkozásaikban meggyőződéssel magukévá tették azokat a mély teológiai és lelkipásztori alapokat, melyekre a papság és a cölibátus kapcsolata épül. Annak a tanúságtételnek a világosságánál, amit – fájdalmas, ellenkező esetek ellenére – oly sok pap tesz a cölibátus lelki és evangéliumi értéke mellett, megerősítették, hogy „az Egyház szilárd akarattal tartja magát a törvényhez, mely a latin szertartásban a papszenteléshez járultaktól és járulóktól megköveteli a szabadon választott örök cölibátust”.

A cölibátus ugyanis ajándék, melyet az Egyház kapott és meg akar őrizni abban a meggyőződésben, hogy önmaga és a világ számára igen nagy érték.

A cölibátus teológiai-spirituális megalapozása

Mint minden evangéliumi értéket, a cölibátust is úgy kell megélni, mint felszabadító újdonságot, mint Krisztus követése radikális voltának bizonyságát, s mint az eszkatologikus valóság jelét. „Csak az fogja fel ezt, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel” (Mt 19,11-12).

Hogy a kapott ajándékkal szeretettel és nagylelkűséggel lehessen élni, nagyon fontos, hogy a papok már a szemináriumi képzésben megismerjék a cölibátus egyházi fegyelmének spirituális alapjait. A cölibátus mint Isten ajándéka s mint különleges karizma, tisztaságot követel, azaz a teljes és állandó önmegtartóztatást a mennyek országáért, azért, hogy Krisztus fölszentelt szolgája osztatlan szívvel és teljesen szabadon szolgálhassa Istent és az embereket. Még mielőtt bárki kifejezné akaratát, hogy kész erre, az Egyház fegyelme kinyilvánítja az Egyház akaratát, melynek végső alapja a cölibátus és a szentelés közötti összefüggésben van. A szentelés a papot Jézus Krisztushoz az Egyház Fejéhez és Vőlegényéhez teszi hasonlóvá.

Az Efezusiaknak írt levél (vö. 5,25-27) Krisztus papi ajándékát (vö. 5,25) szoros összefüggésbe hozza az Egyház megszentelésével (vö. 5,26), melyet Krisztus vőlegényi szeretettel szeret. A szentelés révén Krisztusnak Egyháza, hűséges menyasszonya iránti kizárólagos szeretetének papságában részesedve a pap cölibátusával fejezi ki ezt a szeretetet, mely lelkipásztori tevékenységének termékeny forrása is lesz.

A cölibátus tehát nem a papi szolgálatot kívülről érintő befolyás, nem is tekinthető egy pusztán törvénnyel kierőszakolt intézménynek. Aki ugyanis a papszentelést kapja, tudatosan és szabadon törekedett rá,éveken át készült alapos megfontolással és buzgó imádsággal. Eljutván arra a szilárd meggyőződésre, hogy ezt az ajándékot Krisztus adja neki az Egyház javára és mások szolgálatára, a pap elfogadja a cölibátust egész életére, s megerősíti akaratát a már diakónusszenteléskor tett ígéretének megfelelően.

Ebből következően az egyházi törvény egyrészt megerősíti a cölibátus karizma-természetét és megmutatja, milyen szorosan kötődik a szent szolgálattal a Krisztus és az Egyház közötti kapcsolat vőlegény-menyasszonyi dimenziójában, másrészt védi annak szabadságát, aki vállalja.Az ezáltal új és nagyszerű jogcímen Krisztusnak szentelt pap világosan legyen tudatában, hogy egy törvényileg pontosan körülírt ajándékot kapott, melyből rá nézve erkölcsi kötelezettség hárul. Ennek a szabad akarattal elfogadott, törvénnyel szabályozott kötelezettségnek teológiai karaktere van. Annak a vőlegénységnek jele, melyet a papszentelés ruház rá. A pap azt a lelki s mégis reális atyaságot is megkapja, mely egyetemes természetű és a rá bízott közösségben válik konkréttá.

Jézus példája

A cölibátus tehát önátadás Krisztusban és Krisztussal az ő Egyházának, és a papi szolgálat megnyilvánulása az Egyház felé az Úrban és az Úrral.

Az éretlenség állapotában maradna az ember, ha a cölibátust úgy akarná élni, mint a szentelés fejében „az Úrnak lerovandó adót”; s nem úgy tekintené, mint „ajándékot, melyet az ember az Úr irgalmasságától kap”, mint szabad választást, s az Isten és az emberek szeretetére szóló különleges meghívás hálás elfogadását.

A példa maga az Úr, aki kora uralkodó kultúrája ellenére önként a cölebsz élet mellett döntött. Az őt követő tanítványok „mindent” elhagytak, hogy a rájuk bízott küldetést teljesítsék (Lk 18,28-30).

Ebből következően akarta az Egyház az apostolok idejétől kezdve őrizni a klerikusok örökös önmegtartóztatását, s tért rá idővel arra, hogy a papjelölteket a cölebsz életet élő férfiak közül válassza ki (vö. 2Tessz 2,15; 1Kor 7,5; 9,5; 1Tim 3,2.12; 5,9; Tit 1,6.8).

Nehézségek és ellenvetések

A jelenlegi kulturális légkörben – mely nem értékeli az embert, s képtelen arra, hogy az emberi nemiség teljes, pozitív és fölszabadító értelmét lássa – újra meg újra felteszik a kérdést, hogy érték-e, és mit jelent a papi cölibátus, illetve helyeselhető-e szoros kapcsolata a szolgálati papsággal?

A latin s olykor a keleti Egyház döntését – ti. hogy a szolgálati papságot csak olyan férfiakra ruházzák, akik megkapták Istentől a tisztaság ajándékát a cölibátusban – az évszázadok során mindig nehézségek és ellenvetések kísérték. A keleti egyházak fegyelme, mely lehetővé teszi a nős papságot, nem mond ellent a latin Egyháznak. Ezek a keleti egyházak ugyanis mindig megkövetelik a cölibátust a püspöktől. Továbbá nem a papok nősülését engedélyezik, és nem teszik lehetővé az özvegy papok újraházasodását sem. Mindig és csakis a már házas férfiak pappá szenteléséről van szó.

Akik ma nehézségeket hoznak fel a cölibátus ellen,azzal támasztják alá, hogy el kell utasítani a testet tagadó spiritualizmust; illetve, hogy a megtartóztatás a nemiség félreértését és megvetését hozza magával; elviselhetetlenül nehéz és fájdalmas esetekből indulnak ki; egyedi eseteket általánosítanak. Figyelmen kívül hagyják azonban a papok túlnyomó többségének tanúságtételét, akik cölibátusukat belső szabadsággal, gazdag evangéliumi motivációval, lelki termékenységgel, meggyőződéses hűségben és hivatásuk-küldetésük fölötti örömben élik.

Ahhoz azonban, hogy ezt az ajándékot a derűs kiegyensúlyozottság és a lelki fejlődés légkörében lehessen őrizni, be kell tartani minden szabályt, ami a papot távol tartja a lehetséges veszedelmektől.

Ezért a papnak okosan kell viselkednie azokkal a személyekkel, akik felé, ha bizalmasabb magatartást tanúsít, veszélybe kerülhet a cölibátushoz való hűsége, vagy botrányt okozhat a hívők körében.Különleges esetekben alá kell vetnie magát a püspök ítéletének, akinek kötelessége, hogy az ügyben pontos szabályokat adjon.

A papoknak meg kell tartaniuk az Egyház tapasztalata által garantált aszketikus szabályokat, főleg azokat, melyek a mai körülmények között aktuálisak. Ezért okosan kerülniük kell bizonyos helyek és műsorok látogatását, vagy a rossz olvasmányokat, melyek veszélybe sodorhatják a cölebsz tisztaság megtartását. A tömegkommunikációs eszközökkel – akár munkatársaik, akár felhasználóik azoknak – megfelelő diszkrécióval kell élniük, hogy elkerüljék mindazt, ami a hivatást károsíthatja.

Hogy a kapott ajándékot szeretettel megőrizhessék, s a nehézségeket legyőzhessék, a szükséges erőt a Krisztussal és az Egyházzal való közösségben, a Boldogságos Szűz Mária tiszteletében és a szent papok példájának követésében találhatják meg. Erre különösen szükség van ma, amikor a közgondolkodást a nemi szabadosság tölti be. S ennek az erőnek birtokában cselekedhetnek azzal az érettséggel, mely hitelessé teszi őket a világ előtt.

Forrás: A papi élet és szolgálat direktóriuma - A Kléruskongregáció dokumentuma, 1994. január 31.