XVI. Bendedek pápa február 2-i homíliája

Életetekben mindig meglegyen az evangéliumi hitelesség íze

Február 2-i homíliájában – mely az alábbiakban teljes terjedelmében olvasható – XVI. Benedek pápa három meghívást fogalmazott meg a megszentelt személyeknek: hivatásukat tápláló hitre, a gyengeség bölcsességét felismerni tudó hitre és a jövő felé bizalommal tekintő hitre hívta őket.

XVI. Benedek pápa homíliája az Úr bemutatásának ünnepén

Szent Péter-székesegyház, 2013. február 2. (szombat)

  

Kedves Testvérek és Nővérek!

Jézus gyermekkoráról szóló elbeszélésében Szent Lukács hangsúlyozza, mennyire hűséges volt Mária és József az Úr törvényéhez. Hívő meggyőződéssel teljesítik mindazt, amit a törvény előír egy elsőszülött fiú születése esetén. Két igen ősi előírásról van szó: az egyik az anyára, a másik az újszülöttre vonatkozik.

Az asszonynak elő volt írva, hogy negyven napon át tartózkodjon minden istentisztelettel kapcsolatos gyakorlattól, ezen időszak elteltével pedig mutasson be két áldozatot: égőáldozatként egy bárányt és bűnért való áldozatul egy galambot vagy gerlét; ám ha az asszony szegény, megteheti, hogy csak két galambot vagy két gerlét ajánl fel (vö. Lev 12,1–8). Szent Lukács világosan utal arra, hogy Mária és József a szegények áldozatát mutatta be (vö. 2,24), ezzel pedig kiemeli, hogy Jézus egyszerű emberek családjában született meg. Alacsony sorsú, de mélyen hívő családban, amely Izrael Isten igaz népét alkotó szegényeihez tartozik. A fiú elsőszülöttet viszont, aki Mózes törvénye szerint Isten tulajdona, meg kellett váltani: öt sékelt kellett fizetni bármely hely papjának, örök emlékezetéül annak, hogy a fogság idején Isten megkímélte a zsidók elsőszülötteinek életét (vö. Kiv 13,11–16).

Érdemes felfigyelnünk arra, hogy e két cselekedethez – az anya megtisztulásához és a gyermek megváltásához – nem kellett a templomba menni. Mária és József azonban Jeruzsálemben akarnak mindent teljesíteni. Szent Lukács eseményleírásában szándékosan minden a templomra irányul, figyelmünk a templomba lépő Jézusra összpontosul. S így – éppen a törvényi előírások révén – a fő történés valami más lesz, mégpedig Jézus „bemutatása” Isten templomában, ez pedig a Magasságbeli Fiának felajánlását jelenti az Atyának, aki őt küldte (vö. Lk 1,32.35). Az evangélistának ez az elbeszélése egybecseng Malakiás próféta jövendölésével, melyet az első olvasmány elején hallottunk: „Íme, elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse előttem az utat. Hamar belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is! […] Megtisztítja Lévi fiait […], hogy igazságban mutassanak be áldozatot az Úrnak” (3,1.3). Világos, hogy itt nem egy gyermekről van szó, mégis ez a jövendölés beteljesedik Jézusban, hiszen – szülei hitének köszönhetően – „hamar” elviszik a templomba, bemutatásának, avagy az Atyaistennek való személyes „önfelajánlásának” gesztusában pedig világosan elénk tárul az áldozat és a papság témája, hasonlóan Malakiás próféta szövegéhez. A gyermek Jézus, akit hamar bemutatnak a templomban, ő az, aki felnőttként meg fogja tisztítani a templomot (vö. Jn 2,13–22; Mk 11,15.19 és párh.), és főként önmagát teszi az új szövetség áldozatává és főpapjává.

Ez a gondolatköre a Zsidóknak írt levélnek is, amelyből a szentleckében hallottunk egy részletet, s ily módon az új papság témája nyomatékot kap. Ez a Jézus által bevezetett papság egzisztenciális: „Mivel ő maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik kísértésekkel küzdenek” (Zsid 2,18). Így a szenvedés témája is előkerül, amely hangsúlyosan jelen van az evangéliumi szakaszban, ott, ahol Simeon jövendöl a gyermekről és anyjáról: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő, és a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,34–35). A „szabadítás”, melyet Jézus népének hoz, és melyet ő maga testesít meg, a kereszten keresztül érkezik, az erőszakos halálon keresztül, amelyet életének szeretetből fakadó feláldozásával ő legyőz és átalakít. Ezt az életfeláldozást már előre meghirdeti a templomban való bemutatás gesztusa. Nyilvánvalóan az Ószövetség hagyományai állnak e gesztus hátterében, ugyanakkor mélységesen jelen van benne a hit és szeretet azon teljessége, amely az idők teljeségének, Isten és az ő Szentlelke Jézusban való jelenlétének megfelel. A Szentlélek uralja ugyanis Jézus templomban való bemutatásának egész jelenetét, s ezt különösképpen Simeon alakján, de Annáén is láthatjuk. A „vigasztaló” Lélek az, aki elhozza Izrael „vigasztalását”, és ő az, aki e vigasztalásra várakozók lépéseit és szívét irányítja. A Lélek az, aki Simeont és Annát prófétai szavakra indítja. E szavak az áldás szavai, az istendicséreté, az ő Felkentjébe vetet hitéé, valamint a hálaadásé, mert szemünk végre láthatja, karunk pedig átölelheti az „ő szabadítását” (vö. 2,30). „Világosság, kinyilatkoztatni téged a népeknek, és dicsőségére népednek, Izraelnek” (2,32): így határozza meg az Úr Felkentjét Simeon áldó énekének végén. A világosság témája, mely visszhangozza az Úr szolgájáról szóló – Deutero-Izajásnál található – első és második éneket, erősen jelen van a mai liturgiában. A szertartást ugyanis egy lenyűgöző körmenettel kezdtük, amelyen kezükben égő gyertyával a megszentelt élet intézményeit képviselő általános elöljárók vettek részt. Az égő gyertyával járás igen beszédes jel, a mai ünnep liturgikus hagyományának sajátja. A megszentelt élet szépségét és értékét jelképezi, hiszen a megszentelt élet Krisztus világosságának visszatükröződése; ez a jel Mária templomba való bevonulására is utal, hiszen ő a voltaképpeni megszentelt, ő az, aki karjában hordozta magát a Világosságot, a megtestesült Igét, aki azért jött, hogy Isten szeretetével kiűzze a világból a sötétséget.

Kedves megszentelt Testvérek és Nővérek! Ti mindnyájan képviselve voltatok ebben a szimbolikus körmenetben, amely a hit évében még inkább kifejezi templomba jöveteletek célját, hogy tudniillik megerősítést kapjatok a hitben és megújítsátok önmagatok felajánlását Istennek. Szívből köszöntelek mindnyájatokat, intézményeiteket is, és köszönöm, hogy eljöttetek. Krisztus világosságában, a szemlélődő és apostoli élet sokféle karizmájával részt vesztek az egyház életében és küldetésében a világban. A megbecsülés és a veletek való közösség ezen szellemében szeretnék megfogalmazni nektek három meghívást, hogy tényleg be tudjatok lépni a „hit” azon „kapuján”, amely mindig nyitva áll előttünk (vö. Porta fidei apostoli levél, 1).

Elsőször is arra hívlak titeket, hogy tápláljátok magatokban azt a hitet, amely képes megvilágítani hivatásotokat. Buzdítalak titeket, hogy induljatok el egy belső zarándokútra, és emlékezzetek vissza az „első szeretetre”, amellyel Jézus felmelegítette szíveteket. Ne nosztalgiából tegyétek ezt, hanem hogy tápláljátok azt a lángot. Ezért időt kell szánnotok arra, hogy együtt legyetek vele, a szentségimádás csendjében, és ily módon felébresszétek azt a szándékot, hogy megosszátok vele az életet, a döntéseket, a hívő engedelmességet, a szegények boldogságát, a szeretet radikalitását, és hogy tudjatok örülni ennek. E szeretettalálkozás vezessen benneteket újra meg újra, hogy hátrahagyjatok mindent a vele való időzés érdekében, és hogy hozzá hasonlóan Istennek és testvéreiteknek szolgálatára álljatok (vö. Vita consecrata apostoli buzdítás, 1).

Másodszor olyan hitre hívlak titeket, amely fel tudja ismerni a gyengeség bölcsességét. A mai kor örömei és megpróbáltatásai közepette, amikor megérzitek a kereszt keménységét és súlyát, ne kételkedjetek abban, hogy Krisztus önkiüresítése már húsvéti győzelem. Éppen az emberi korlátoltságban és gyengeségben kell megélnünk a hasonulást Krisztushoz, egyfajta egészre irányuló feszültségben, amely elővételezi – amennyire lehet az időben – a végidei beteljesedést (uo., 16). A hatékonyságra és sikerre épülő társadalomban életetek, melyet a „kisebbség” és a kicsinyek gyengesége, valamint a félre söpörtek iránti együttérzés jellemez, az ellentmondás evangéliumi jelévé válik.

Végezetül annak a hitnek a megújítására hívlak titeket, amely a jövő felé haladó zarándokokká tesz benneteket. Természeténél fogva a megszentelt élet a lélek zarándokútja, egy Arc keresése, mely olykor megmutatkozik, máskor elrejtőzik: „Faciem tuam, Domine, requiram” [Arcodat keresem, Uram] (Zsolt 26,8). Ez legyen szívetek állandó vágyakozása, az az alapvető kritérium, mely lépéseiteket irányítja – legyenek azok hétköznapi kis lépések vagy a legfontosabb döntések. Ne hallgassatok a vészprófétákra, akik a megszentelt élet mai egyházban való végéről vagy értelmetlenségéről szónokolnak. Öltözzetek inkább Jézus Krisztusba és öltsétek fel a világosság fegyvereit – miként Szent Pál buzdít (vö. Róm 13,11–14) –, legyetek éberek és virrasztók. Aquileiai Szent Cromazio ezt mondta: „Tartsa távol tőlünk az Úr ezt a veszélyt, hogy soha ne nehezítsen el minket a hűtlenség álma, hanem adja meg nekünk kegyelmét és irgalmát, hogy mindig virrasztani tudjunk iránta való hűségben. Hűségünk ugyanis képes virrasztani Krisztusban” (32. beszéd, 4).

Kedves Testvérek és Nővérek! A megszentelt élet öröme szükségképpen a Krisztus keresztjében való részesedésen keresztül lesz a tietek. Így volt ez a boldogságos Szűz Mária esetében is. Az ő szenvedése azé a szívé volt, amely teljesen egybeforrt Isten Fiának szeretettől átszúrt szívével. Abból a sebből fakad Isten világossága, azokból a fájdalmakból, áldozatokból, önlemondásokból pedig, melyeket a megszentelt személyek Isten és az emberek iránti szeretetből megélnek, ugyanazon világosság árad, amely evangelizálja a népeket. Ezen az ünnepen különösképpen azt kívánom nektek, hogy életetekben mindig meglegyen az evangéliumi hitelesség íze, hogy az örömhírt megéljétek, tanúbizonyságot tegyetek róla és hirdessétek, s így életetek az igazság igéjeként ragyogjon (vö. Porta fidei apostoli levél, 6). Ámen.

Tőzsér Endre SP fordítása

Forrás: Szent István Rádió