2013. február 12., kedd

Nagyböjti elmélkedés a megszentelt hivatásról 1.


„A dicséret áldozatát vidd az Úr elé, s váltsd be fogadalmad a Fölséges előtt!” Zsolt 50,14

„Általa mutassuk be az Istennek szüntelenül a dicséret áldozatát: az őt megvalló ajkak gyümölcsét.” Zsid 13,15

Az egyházi évnek ebben a szakában, amikor megváltásunk szent misztériumának ünnepe közeledik, fordítsuk figyelmünket a szentmiseáldozat fontosságára, amely minden megszentelt életúton járónak, ha lehet naponta erőforrást és kegyelem forrást jelent.

A szentmiseáldozatban jelenvalóvá válik Krisztus keresztáldozata, amellyel minden áldozatunkat és szenvedéseinket felajánlva egyesíthetjük életünk keresztjeit.

Jézus, aki szeretetünk középpontjában áll, nem követett el bűnt, mégis sokat szenvedett, nem kell e bűnös emberként nekünk szenvedésünket jó szívvel felajánlani annak, aki meghalt értünk? Jó, ha bűnbánatunk állandó és folyamatos, imádságainkban mindig arra gondolva, hogy nekünk a jobb latornak kell lennünk, Jézus jobb oldalán tartózkodni fájdalmaiban részvéttel és bűnbánattal járni életünk minden napján, főként a Nagyböjt folyamán.

Napunk középpontjában álljon hát a szentmise, amely minket is megújít napról napra Krisztus áldozatából erőt merítve, az Ő irgalmasságának fényében járva.

Szent Szívét megnyitotta a katona lándzsája, melyből vér és víz folyt ki, amely a lelkünk élete és megtisztulását adja nekünk, ahogy az Irgalmasság kép átadásánál mondta Fausztina nővérnek Jézus. Ezek a fénysugarak éltessenek és adjanak napról napra erőt és kegyelmet, hogy viszont szeretetünk választott útján megmaradva újra és újra Őt válasszuk.

Megújulásunkat nem tarthatjuk meg magunknak, hanem környezetünk, társadalomban betöltött helyünk, közösségünk, embertársaink felé tovább sugározva ezt a kegyelmet éljünk, ezáltal hozzájárulva a világ megújulásához. Amen.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése