A megszentelt élet teológiájának kulcskérdései ma

Paolo Martinelli kapucínus szerzetes; Rómában a Pápai Gergely Egyetem és a Pápai Szent Antal Egyetem tanára, a Ferences Lelkiségi Intézet igazgatója.

A konferencián felvetett és megvitatott témák ma minden bizonnyal a legjelentősebbek közé tartoznak a megszentelt élet önazonossága és küldetése szempontjából. És miután minden hivatás identitása belsőleg kapcsolódik az egyháznak mint kommuniónak a misztériumához, azt mondhatjuk, hogy a megszentelt élet megértéséhez való bármilyen hozzájárulás - amint a többi életállapothoz is - egyben objektíven az egész egyháznak szól.

Meglehetősen tág téma, ha a megszentelt élet mai kulcskérdéseit keressük, ezért választanunk kell és szűkítenünk a tárgyalást. Itt olyan elemeket próbálok majd megvilágítani, melyek véleményem szerint a lényeget érintik, gyökeresek és a legsürgetőbbek. Ha nem is megyek bele a részletekbe az egyes problémák fejtegetésénél, megpróbálom megjelölni a kulcsfontosságú pontok forrását.

I. A megszentelt élet teológiai identitása és egyházon belüli szerepe

Egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy a megszentelt élet mai teológiájának első kulcskérdése a megszentelt élet teológiai identitásának és egyházon belüli szerepének témája. Különböző okok miatt ez olyan feladat, amelyet a II. Vatikáni zsinat a teológiai reflexióra hagyott.1 Az általam javasolt perspektívát meghatározza az a tény, hogy egy pólus két végpontját kívánja összefogni: az identitást és az egyházon belüli szerepet.

Ez a problematika, amely az egyház története során valóban feszült fázisokon is átment,2 nem elvont vagy akadémikus kérdés, hanem valójában a megszentelt személyeknek Isten egész népével való alkotó lényegi kapcsolatára vonatkozik. A téma ma még nagyobb fontosságra tesz szert az egyházi identitás kapcsolati érzékenysége miatt. Amennyiben ugyanis az identitást a kapcsolatban lehet megragadni,3 akkor a megszentelt élet számára lényeges, hogy annak felismerésével értse meg magát, az egyházon belül mi a saját alapvető kapcsolata.

I.

Induljunk ki néhány jelentős tanítóhivatali kijelentésből: a Perfectae caritatis dekrétum néhány kifejezése segít abban, hogy felfedezzük, a szerzetesi élet sajátos ,,tere,, az egyház; ez elsősorban az evangéliumi tanácsok szerinti Krisztus-követés (sequela Christi) krisztológiai alapjának elismerésében valósul meg. A Lumen gentium alapvető megállapítását újra felidézve a dekrétum emlékeztet arra, hogy Krisztusban van az eredete a keresztény élet azon sajátos formájának, mely a tisztaság, szegénység és engedelmesség fogadalmainak megélése által ölt alakot. A Perfectae caritatis dekrétum azt állítja, hogy ,,az evangéliumi tanácsok követése mint a tökéletes szeretetre törekvés az Isteni Mester tanításából és példájából ered, és nagyon kifejező jele a mennyek országának,, (PC 1), és ezzel a kifejezéssel bemutatja mindazt, amit a későbbi tanítóhivatali megnyilatkozások kifejtenek az eszkatologikus jelleg és a Krisztushoz való hasonlóság kapcsán, melyek a megszentelt életet jellemzik.4

Éppen ebből az alapból forrásozik a dekrétum felhívása: ,,Minden intézmény vegyen részt az Egyház életében,, (PC 2c). Ez kettős nyitottságot és figyelmet kíván meg: ,,A (szerzetes) intézmények segítsék elő, hogy tagjaik megfelelő ismereteket szerezhessenek az emberek és korunk állapotáról és az Egyház szükségleteiről,, (PC 2d). Bizonyos értelemben a dekrétum állítása igazi körkörösséget hoz magával. Nem lehet foglalkozni az egyházzal anélkül, hogy számot ne vetnénk a mai emberrel, és megfordítva.

Miután az egyház fogadja el és szabályozza a megszentelt személyek önátadását Istennek, a megszentelt személyeknek annak tudatában kell élniük, hogy ők ,,az Egyház szolgálatára is elkötelezték magukat,, (PC 5); ezért ,,testvériesen szeressék Krisztus tagjait, gyermeki lélekkel tiszteljék és szeressék a lelkipásztorokat; egyre inkább éljenek és érezzenek együtt az Egyházzal, és teljesen adják oda magukat küldetésének,, (PC 6).

Ezekből a megállapításokból könnyen kitűnik a megszentelt személyek egyházi horizontja és az egyházban való létük. Krisztus követése mindig magával hozza a hivatás egyháziságát: a megszentelt élet természeténél fogva megkívánja a sentire cum ecclesiát (egyházias érzéket), és a részvételt annak küldetésében. 

II.

Ha tehát lényeges a megszentelt élet számára az egyházi horizont, fel kell tennünk magunknak a kérdést: mennyire lényeges Isten népe számára a megszentelt férfiak és nők jelenléte? Mostanában újult erővel merül fel a megszentelt élet egyházon belüli lényegi mivoltára vonatkozó kérdés.5 Közelebbről pedig az, hogy a megszentelt élet vajon pusztán ,,lehetséges,, (esetleg kívánatos) vagy szükséges ajándék-e ahhoz, hogy teljes egyház-tapasztalat jöhessen létre. Mit mond ez a jelenlét az egyháznak, annak helyi és egyetemes dimenziójában? Továbbá, hozzátartozik-e ez a jelenlét az egyház-tapasztalatnak úgymond a lényegéhez, vagy csak annak tetszőleges, helyettesíthető eleme?

E kérdés mögött nyilvánvalóan ott van a még gyökeresebb krisztológiai-egyháztani probléma, mely ugyanakkor antropológiai is. Idézzünk fel néhány hasznos szempontot, hogy körvonalazzuk a kérdést.

Elsősorban néhány rendkívül lényeges tanítóhivatali megnyilatkozást érdemes említenünk. Először a Lumen gentium 44. pontjának ismert mondatát: ,,Az az állapot tehát, mely az evangéliumi tanácsok fogadalmán alapszik, nem tartozik ugyan [non spectet] az egyház hierarchikus szerkezetéhez, életének és szentségének azonban elvitathatatlanul része [pertinet],,

A Perfectae Caritatis dekrétum közvetlenül nem tárgyalja a témát, de két helyütt futólag utal rá: elsősorban amikor elismeri, hogy a szerzetesi élet forrása ,,e consilio divino,,, a krisztusi tanács, hogy az Egyház ,,vőlegényének felékesített menyasszony,,-ként [sicut sponsa ornata viro suo] jelenjen meg; utána pedig amikor kijelenti, hogy az evangéliumi tanácsok szerinti életnek el nem hanyagolható feladata [necessarium munus] van.

A Tanítóhivatal másik, kulcsfontosságúnak tartott kijelentését a témával kapcsolatban a Vita Consecrata című, szinódus utáni apostoli buzdítás 29-es pontja tartalmazza: ,,Egy olyan Egyház képe, amely kizárólag fölszentelt hivatalviselőkből és laikusokból áll, nem felel meg az isteni Alapító evangéliumokból és újszövetségi iratokból megismerhető szándékának.,,6 Ez a szakasz tehát kifejezetten állítja a megszentelt élet eredeti odatartozását az egyházhoz, és szükségességét az egyház számára, magának Jézus Krisztusnak a szándékából fakadóan.

Elkerülhetetlen a kérdés, hogy mit akar mondani a kifejezés: ,,az isteni Alapító szándéka,,. Mi Krisztus szándéka arra vonatkozóan, amit ma ,,megszentelt életnek,, hívunk? Így merül fel az evangéliumi tanácsok szerinti élet sajátos jellegének meghatározására irányuló kérdés. A megszentelt élet identitásának és egyházon belüli szerepének kérdése ezért alkot valójában egyetlen témát.

Néhány szerzőnek úgy tűnik, hogy az a nehézség, amely a szerzetesi élet ,,lényegének,, azonosításában van, magával hozza azt a nehézséget, hogy a szerzetesi élet ,,lényegi,, mivoltát megértsük az egyházon belül.7 Ha a megjelenése ennyire változatos (aktív, szemlélődő; apostoli jelleg, eszkatologikus jelleg stb.), és nem kizárólagos (a jellemzői alapjában véve minden megkeresztelt emberre igazak),8 akkor nem tűnik kívánatosnak, hogy elismerjük a szükségességét. De valóban így állnak a dolgok? 

III.

Itt tüstént tisztáznunk kell, hogy nem arról van szó, hogy megvédjük a ,,szerzetesek jogát,, arra, hogy egy egyházmegyén belül elismerjék őket, hanem meg akarjuk érteni, hogy lényegében minek a hordozói a szerzetesek, közösségben az egész egyházzal, magának az egyháznak, és nem saját maguknak a javára.

Ebben az értelemben, úgy hiszem, ahhoz, hogy megértsük a szerzetesi élet zsinat szerinti értelmét, a hangsúlyt elsősorban nem a többi életállapotokhoz képest fennálló diszkontinuitásra, hanem a kontinuitásra kell helyezni; a diszkontinuitást a kontinuitás érdekében kell felfedeznünk; a különbséget, mint az egyházi egység tényezőjét. Ebben az értelemben nem abszolút önellentmondás a tény, hogy a szerzetesi élet sajátos jellemzői kapcsolatban vannak a keresztény élettel annak keresztségi formájában.

Például, egy megfelelő kommunió-egyháztannak és a keresztény élet történetiségének sajátos vonása, hogy az egyháznak az egyetemességében megnyilvánuló egy saját dimenzióját formálisan egy sajátos, partikuláris életállapot vagy hivatás fejezi ki.9 A különböző egyházon belüli hivatásokról szóló három, szinódus utáni apostoli buzdításnak is ez az alapszerkezete:10 minden életállapot (felszentelt szolgálat, megszentelt élet, laikus) sajátos módon fejezi ki azt, ami lényeges a másiknak. Végső soron arról van szó, hogy felfogjuk a megszentelt életnek ,,a kapcsolatban megnyilvánuló sajátosságát.,, (...)

II. Megszentelt élet és keresztségi tudatosság

I.

Hogy felfogjuk a megszentelt élet sajátos jellegét, mindenekelőtt újra fel kell fedeznünk a keresztséggel való folytonosságát, és a megkeresztelt ember központi alakját. Ezt az utat - legalábbis részben - végigjárta már korábban a teológiai reflexió (ha elégtelenül is) a laikus állapot teológiáján keresztül (Congar)11 és legfőképpen a krisztushívő (christifidelis) teológiájában (Balthasar, G. Colombo, Scola és mások).12 Ugyanis a megkeresztelt ember alakjából kiindulva - aki ,,új ember,,, ,,Krisztusba öltözött,, - lehet csak felfedezni a megszentelt élet sajátos identitását és az egyház szempontjából lényegi mivoltát. Maga a zsinat állapította meg világosan ezt a kapcsolatot, amikor az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom céljául azt jelölte meg, hogy a szerzetes a ,,keresztségi kegyelem bőségesebb gyümölcsét nyerhesse el,, (LG 44). Így a megszentelt személyek hivatásának értelme eredetileg a keresztségben találja meg a gyökerét.

A megkeresztelt ember13 alakjának visszanyerésével a kereszténység úgy mutatkozik meg, mint aminek az emberihez mint olyanhoz köze van, mint ami illetékes az ember alapvető kérdéseiben, melyek saját életének, munkájának, érzelmeinek értelmére vonatkoznak. Az üdvözítő kegyelem és az Evangélium hirdetése így már nem tűnnek fel úgy, mintha idegenek lennének. Krisztus valójában azért jött, hogy a konkrét embert váltsa meg, aki szeretni és dolgozni akar, és életet építeni egy végső és végleges cél szerint. Ő azért jött, hogy az embereknek ,,életük legyen és bőségben legyen,,.

Ennek kapcsán feltűnik a keresztény élet szempontjából döntő kérdés: hogyan lehet elérni a saját hivatás és küldetés alapját. Itt mindenekelőtt szükségessé válik, hogy az egyházi élet szentségi dimenziójának központi helyét újra felfedezzük:14 a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia alkotják azt az objektív módot, amellyel a krisztusi esemény eléri az emberi szabadságot, miközben a személyt belekapcsolja az egyházba, megerősíti a Lélek ajándékával és magához Krisztushoz teszi hasonlóvá a Húsvétra emlékeztető szentségben való folyamatos részesedés által.

Mindazonáltal, Krisztus kegyelme hatástalan maradna, ha az egyes ember szabadsága személytelen keretek között nyilvánulna meg. Itt tűnik fel a Léleknek az a különleges ajándéka - a karizma -, amelyet ugyanazon szentségi logika követel meg, s amely képessé teszi a szabadságot arra, hogy bensőségesen válaszoljon arra, amit kapott. A karizmák ugyanis úgy jelennek meg, mint a Lélek azon különleges adományai, melyek lehetővé teszik az emberi szabadság számára, hogy Krisztus követését vonzóként ismerje fel ki-ki a saját idejében, és hogy személyesen működjön közre Krisztus jelenlétének építésében a világban.

Az itt felvázolt perspektívában előtűnnek most azok a sajátosságok, melyek a megszentelt életet meghatározzák, amennyiben az emberi valósághoz mint olyanhoz tartoznak, a megkeresztelthez pedig különleges módon. Ha újra megtaláltuk a keresztségi tudatosságot, amely lehetővé teszi számunkra, hogy egészen lakjuk a történelmet, akkor Krisztus hívása, amely arra szólít, hogy a tisztaság, szegénység és engedelmesség útján kövessük, valami olyanra mutat, amely minden emberi szabadság szívét érinti, azét az emberi szabadságét, amely el van kötelezve minden megkeresztelt ember valóságának és szívének.

Ebben a perspektívában eljutunk oda, hogy megláthatjuk, Krisztus saját szabadsága hogyan valósította meg tökéletesen azt a küldetést, amelyért Ő közénk jött lakni. Ugyanis a szabadság szempontjából nézve az a valóság, amelyet mi evangéliumi tanácsoknak hívunk, nem más, mint Krisztusnak az az életformája, amelyben való részvételre ő maga hív eredetileg. Példaszerűen jelenik meg mindez Mária feltétel nélküli válaszában Isten ajándékára, amelyet Krisztusban kap, az angyali üdvözlettől egészen a húsvéti misztériumig.15

Ezért a megszentelt élet sajátossága fellelhető magában az életformában,16 amellyel Krisztus tökéletesen beteljesítette a világ üdvösségét a kereszten nekünk adott testében.17 Krisztus szabadságának formája úgy jelenik meg, mint annak gyermeki és nem szolgai engedelmessége, aki az Atya akaratát választja, bármi legyen is az, hogy így teljesítse az Atya akaratát a világra és a történelemre vonatkozóan; mint annak a szegénysége, aki a teljes készségességben nem vár el semmit sem a maga számára, hanem az Atyától kap mindent pillanatról pillanatra; mint szüzesség, vagyis mint az eszkatologikus jegyesi dimenzió reál-szimbolikus formája, amely a krisztusi szeretet ingyenességében átalakítja az alapvető férfi-nő érzelmi viszonyt. Érdekes, amit ennek kapcsán II. János Pál a Vita consecratában megállapított: ,,Az Egyháznak föltétlenül szüksége van az Istennek szentelt életre, mert láthatóvá teszi a maga »menyasszonyi lényegét«,,(VC 105).18

A megszentelt élet, éppen mert a húsvéti misztériumból veszi eredetét teológiai értelemben, a Krisztus és az egyház közötti jegyesi, termékeny és szűzi önátadás viszonya által ő maga is az eszkatonnak a megjelenítése, a végsőnek és véglegesnek a történelemben. És amint azt a keresztény teológia eszkatológiai reflexiója jól tanítja, a történelem nem ugyanaz, ha hiányzik belőle a véglegesre való irányultság. Az ,,értelem,, nélkül nincs út és nincs történelem. De, keresztény módon beszélve, az eszkaton titokzatos módon már benne lakik magában a történelemnek a szívében, várva a végső kinyilvánulásra. A tanácsok életállapota - éppen mert eszkatologikus forma - itt válik a történelem irányának prófétai jelzésévé, és eligazítóvá az emberi szabadság minden tette számára, amely szabadság az önmagáról való értelmes döntésre kapott meghívást. 

II.

Itt végre megtalálható a tanácsok viszonyított kiválóságának sajátos értelme, anélkül, hogy az idegenné, vagy a keresztségi tudatosság elszegényítésévé válna. Az Újszövetségre vetett nyugodt pillantás lehetővé teszi, hogy megállapítsuk, Krisztus maga hogyan hív egyeseket ,,a tanácsok állapotára,,, azt kérve tőlük, hogy hagyjanak el szó szerint mindent, hogy vele legyenek,19 vegyék magukra az ő szabadságának formáját, hogy így Isten népének egész élete ehhez a radikalitáshoz alakuljon.20

Ez a különleges meghívás kifejezi magának az egyháznak az egyetemes identitását. Hans Urs von Balthasar ennek kapcsán igen hatásos képet alkalmazott: ,,a szerzetesi élet az egész egyház óhajának látható, mintegy szentségi jele, és e ,,sacramentum,, (szentségi jel) nélkül nem létezik az egyház ,,res,,-e (a valóság, amit a szentség jelez). Az egyháznak ugyanis Máriában van a legbensőbb valósága és ugyanakkor a saját szimbóluma: res et sacramentum (jelzett valóság és jel). Ezért a teljesen megragadott és Krisztusnak szentelt emberek jelenléte nemcsak kívánatos, hanem szükséges is az egyház számára; inkább szükséges a megszentelt személyek léte, mint apostoli tevékenységük vagy bármi más miatt.,,21

A szentségtan kifejezéseit használva a svájci teológus a tanácsok valóságában meghatározza azt a sacramentumot, amelynek res-e az egyháznak a valósága, közelebbről annak jegyesi jellege, melyet az egyház Krisztusnak adott feltétel nélküli válasza hoz létre. A tanácsok radikális mivolta konkrét formában fejezi ki a teljes ,,máriás,, választ magának Krisztusnak. Ebben az értelemben az evangéliumi tanácsokra tett fogadalomban minden keresztény kifejezve látja azt, amit a saját szabadságának a legbensőbb mozzanataként fedez fel a keresztség miatt, vagyis a Krisztus-Egyház viszonynak a példaszerű formáját.

Mindebből következik az, hogy az evangéliumi tanácsok szerinti életállapot értelmét az egyetemes és a helyi egyházban nem elsősorban funkcionális, kisegítő vagy kiegészítő jellege miatt kell elismernünk, hanem eredeti teológiai identitása miatt.22

III. Az evangéliumi tanácsok időszerűsége

A jelenlegi teológiai reflexió feladata véleményem szerint az, hogy bemutassa a megszentelt életre szóló hivatások kapcsolatát a világban lévő keresztény alapvető hivatásával, tehát hogy felfedezze az evangéliumi tanácsok antropológiai illetékességét: azaz, hogy az evangéliumi tanácsok képesek korunk kihívásaival bátran szembenézni. Ebben az értelemben lényeges bemutatni, hogy az engedelmesség, a szegénység és a tisztaság elsősorban nem ,,negatív,, módon írhatók körül - akkor is, ha ugyanakkor kétségtelenül az áldozat szempontját is megtartják -, hanem mint az ember szabadságának eredeti formái; eredeti abban az értelemben, ahogyan Isten az emberről elgondolta, hogyan lakja és hozza létre a történelmet.23  

Az úgynevezett evangéliumi tanácsok valójában nem három részleges, elszigetelt magatartásmódot írnak le, hanem összefoglaló módon mindazt, amit az ember Isten kezébe és a testvéri kapcsolatokba tehet.24 Így megérthetjük, az evangéliumi tanácsok miért képviselnek különleges szintet az egyház karizmatikus dimenziójában; ez a karizmatikus dimenzió kifejti, hogy a hívő szabadság hogyan válaszol feltétel nélkül Krisztus ajándékára és a követésre szóló meghívásra.

Ha minden karizma egy módja annak, ahogyan a szabadság személyesen és kreatív módon válaszol az objektív adományra, melyet az intézmény közvetít, akkor a megszentelt élet karizmája ennek a példaszerű szintje, amennyiben a megszentelt élet az a jel, amely által a hívő szabadság feltétel nélkül rendelkezésére áll Isten üdvözítő akaratának. Azaz, felfedezni a megszentelt személyek identitását annyi, mint felfedezni a keresztény identitást a maga paradigmatikus, példaszerű megvalósulásában. Von Balthasar megállapította, hogy ,,a tanácsok szerinti élet a világ végéig az Evangélium teljességének őre fog maradni, és az egyház annyira lesz élő minden korszakban, amennyire az aktív és kontemplatív rendek élni fognak,,.25 

Végül, az evangéliumi tanácsok megmutatják antropológiai jelentőségüket is az általunk vázolt perspektívában. Ez olyan érték, amelyet egy olyan szerző, mint Balthasar, másokkal együtt felismert, és amely szerves elmélyítést kíván meg. Itt csak néhány kifejezést említenék indításképpen, hogy a lényeges antropológiai kérdésekhez kapcsolva tovább lehessen őket mélyíteni: a test/lélek viszonya, a férfi/nő viszony, a kapcsolat az egyén és a közösség között.26 

I.

Az ember, aki a saját lelki és testi valósága közötti rejtélyes feszültségben él, és a végtelen variációkban előforduló spiritualizmus és materializmus veszélyeinek van kitéve, Krisztus feltámadt testében találja meg az egyedüli megfelelő választ. A megszentelt személyek, akik különleges címen lesznek Krisztus feltámadásának és annak a tanúi, hogy benne minden átváltozik - amint XVI. Benedek pápa kifejtette a Szent Péter téren tartott első homíliájában -, döntő módon járulnak hozzá ahhoz, hogy az ember - túl minden testi valóságtól elszakadt spiritualizmuson, vagy lealacsonyító materializmuson - újra saját magára találjon. A megszentelt élet jelenléte tehát a feltámadt Krisztusról való különleges tanúságtétel, aki az egész világ és minden ember reménye; a megszentelt személyek tanúsítják az emberi valóság végső és pozitív rendeltetését; azét az emberi valóságét, melyet Krisztus magára vett, aki most ,,az Atya jobbján ül,,. Az egyházatyák gyakran aláhúzták a megszentelt szüzesség választása és Krisztus feltámadt teste közötti viszonyt.27 

II.

Egy másik antropológiai elem, amely megjelöli az emberi személy drámai és rejtélyes állapotát, minden bizonnyal a szexuális különbözőség, a férfi és a női mivolt. Ezzel kapcsolatban ma azzal az eltökélt politikai és kulturális szándékkal állunk szemben, amely addig akar játszani a férfi-nő különbséggel, amíg teljesen el nem törli azt, és amíg nem tartja azt az egyén tetszőleges választásának.28  Kultúránkat jelenleg annak a kétségbeesett keresése jellemzi, hogy újra megtalálja az androgün (kétnemű) embert - amint Platón Lakomájában olvashatjuk -, aki szexuálisan semleges, és így képes felülmúlni a különbségeket a szerelmesek lehetetlen összeolvadásával. Valójában ekkor az ember tragikus módon saját kísérletévé válik, és az érzelmek meghajolnak egy mindent elárasztó érzékiség előtt; ennek az erotizmusnak a jellege betegesen narcisztikus, és a nihilizmus határozza meg, mint egy mindent azonossá tévő gondolkodásmód egyetlen horizontja.

A Krisztus és az egyház közötti szűzi jegyesség segít felfedezni a férfi és a nő különbözőségének pozitív értelmét, és olyan lelki termékenységet hoz, amely kiszabadítja a biológiai termékenységet is a technológikus ember tébolyult mindenhatóságából. A technológikus ember egyébként nem képes megszabadulni a halál bilincseiből, melyet a nyilvánosság ,,cenzúráz,,, de titokban meghatározza a tetteket és az érzelmeket.

A keresztény szüzességnek, amelyre a megszentelt személyek meghívást kapnak, az a feladata, hogy rámutasson Krisztusban a halál feletti győzelemre, és ezért az érzelmek, a férfi és a nő közötti viszony mély teológiai méltóságára, a nemzés, az apaság és az anyaság mélyen emberi értelmére. 

III.

Végül, ha a szexuális különbözőség példájából kiindulva kibővítjük a kapcsolatok terét, az ember, aki individualizmus és kollektivizmus közötti rejtélyes feszültségben él, abban a feszültségben, amely a kollektív valóság szolgaságába hajtott egyén és a saját én korlátai előtt narcisztikusan meghajló más-ság között van, Krisztusban találja meg a választ arra, hogy az ember csak önmaga ingyenes és feltétel nélküli átadásában valósítja meg önmagát. A húsvéti misztériumból forrásozó közösség az igazi válasz a jelentős és hiteles kapcsolatokra vonatkozó antropológiai kérdésre. A megszentelt személyek, akik ebben a misztériumban gyökereznek, arra kaptak meghívást, hogy mindenki számára jelei legyenek ennek a lehetséges, megváltott közösségi kapcsolatiságnak, és hogy a személyek közötti közösség elősegítői legyenek.

Így a megszentelt élet képesnek mutatkozik arra, hogy korunk lényeges antropológiai kihívásaival szembenézzen úgy, hogy rámutat a megfeszített és feltámadt Krisztus emberségére, mint az ember végleges és beteljesedett igazságára. A tisztaság, a szegénység és az engedelmesség, ha a Krisztus és az egyház közötti jegyesi kapcsolatban szemléljük őket, úgy fejezik ki az embert, ahogyan Isten öröktől fogva akarta őt.

Lezárás

Előadásomat Thomas Stearns Eliot idézésével szeretném zárni. E nagyszerű angol-amerikai költő sokat elmélkedett a hit helyzetéről a mai kultúrában. Szikla-kórusok (Choruses from the rock) című híres művében emlékeztet arra, hogy a Krisztust elutasító ember számára csak három bálvány marad: az uzsora, az élvezet és a hatalom, törékeny illúziók, amelyek menthetetlenül hajótörést szenvednek a remény hiányában, abban a haszontalan kísérletben, hogy a semmit mint egyetlen lehetséges értelmet állítsák. Az engedelmesség, a szegénység és a tisztaság, amelyek megváltásunk krisztológiai-máriás formáját teszik nyilvánvalóvá, a kortárs ember számára éppen mint a megmaradt utolsó bálványokkal szembeni prófétai kihívásként jelennek meg, amennyiben kifejezik azt a módot, ahogyan Krisztus véglegesen birtokolja a kozmoszt és a történelmet. Ezért az egyház életében soha nem hiányozhat azoknak a jelenléte, akik bár bűnösök, mint mindenki más, mégis az a feladatuk, hogy saját életformájukkal mutassák meg a világnak, hogy a meghalt és feltámadt Krisztus a minden; és ő az, akiért érdemes élni és meghalni.

Deák Viktória Hedvig fordítása

Forrás: Vigilia (2007)

Paolo Martinelli OFM Cap