A misztikus Szent Bernát

1990 szeptemberében Rómában, a Szent Bernát születésének 900. évfordulója alkalmából rendezett tudományos szimpóziumon neves egyházi és világi szakemberek, katolikusok és nem katolikusok, férfiak és nők egybehangzóan vallották, hogy Európa lelkiségét és szellemi arculatát aligha lehet valósághűen megrajzolni a 12. század „leglángolóbb és legvilágítóbb fáklyája” nélkül, azaz Szent Bernát élete és tanítása nélkül.

1090-ben született a burgundiai Fontaines-les-Dijonban. Huszonhárom évesen lépett be a Cîteaux-i monostorba, a szentbenedeki szerzetesi életfa új hajtását jelentő Cisterciumba. Huszonöt évesen már ő a Cîteaux-ból kirajzó egyik közösség feje, a Clairvaux-i monostor első apátja. Csodálatos emberi adottságokkal és még több isteni kegyelemmel halmozta el a Gondviselés. Néhány év leforgása alatt nemcsak Burgundiának, sőt nemcsak Franciaországnak, hanem egész Európának és az akkori egész világegyháznak is útjelző signum elevatuma, Istentől gyújtott lángoszlopa: „Ember, fordulj az Isten felé, csak így lehetsz igazán ember, az emberré lett Istennek, Jézus Krisztusnak nyomában járva!”

Szent Bernát életútja

Bernát misztikus, vagyis Istennel hitelesen találkozni és találkoztatni képes lénye először családjának férfitagjait izzította át. Mind az öt fiútestvére, majd megözvegyült apja és nagybátyja is követte őt Clairvaux-ba. Természetesen nővére is szerzetesnő lett. 1139-ben az éppen nem túlbuzgó párizsi egyetemi ifjúság előtt tartott beszédeket a konverzióról, az emberhez szerinte egyedül méltó, mindenestül Isten felé fordulásról, felvázolva a nyolc boldogság útjait. A hagyomány szerint innen hatvan novíciussal tért vissza Clairvaux-ba. Ilyen jelenségekre utalva írja egy kortárs krónikás: „Az anyák elrejtik fiaikat, a feleségek férjüket, a barátok barátaikat”, ha valahol Bernát megjelenik. Ő meg személyesen vagy közvetve 164 monostort alapíthatott. Sok történész a 12. századot Szent Bernát századaként emlegeti, aki nélkül ez a század nem értelmezhető. A század nagy misztikusa 1153-ban halt meg.

A misztérium tág értelemben emberi ésszel kimeríthetetlen, a maga teljes egészében megfejthetetlen, megérthetetlen titok. A misztikus ember viszont (megint csak tág értelemben) az, aki képes ilyen titkokat felfogni, másrészt valamilyen formában, ha nem is egyenértékűen (szóban, cselekedetben, tárgyban, képben), de képes kifejezni, közölni is másokkal. Talán képi nyelven úgy is mondhatnánk: vannak emberek, akik különleges érzékkel vannak megáldva, hogy találkozzanak és másokat is találkoztassanak egy „más” világgal. Szorosan véve vallási értelemben misztériumon az örök Istennek az időbeli (történelmi) emberben végbevitt cselekvését–működését értjük, ami ezek számára üdvösséget vagy ítéletet hoz. Alapmisztérium Isten örök döntése a teremtésről, megváltásról és megszentelődésről, azaz a Szenttel történő eggyéválásról. (E legutóbbi az egyházban a hit és a szentségek által megy végbe.) - A fentebb említett római szimpózium jeles tanúságtevői egyöntetűen és egyértelműen vallották és tanúsították, hogy Clairvaux-i Szent Bernát a róla elnevezett 12. század legnagyobb alakja ilyen, vagyis a misztériumot megélni és közvetíteni képes „misztikus” személyiség volt.

A misztikus, tehát az Istennel hitelesen találkozó és találkoztató Bernát embersége egészen rendkívüli emberismeretre hangolta őt. Egymással szembenálló világi fejedelmek és egyházi méltóságok (püspökök és pápák is) szót értenek az ő szavára. Zsidógyűlölő germán csoportok és társadalmi rendet felforgató dél-francia eretnekek lesznek kezes bárányokká, ahol ő megjelenik. A misztériumnak, a nagy titoknak a nyitja az, hogy a külső megszámolhatóság és mérhetőség CGS (centiméter–gramm– secundum) ismeretrendszere elé helyezi a belső megmérhetetlen intuíció, egzisztencia és megtapasztalás ismeretrendszerét. Nem azt mondja, hogy az értelem hallgasson el, hanem azt, hogy az értelem mindig a szeretet nyelvén szólaljon meg... Az érzelem mozgassa, motiválja az értelmet, az értelem viszont ellenőrizze az érzelmet.

A megszámlálhatóságon és mérhetőségen túl

Közismert, hogy a misztérium és a misztikus szó a görög müein  igéből származik, ami annyit jelent: szemet–szájat befogni. Pontosabban: egészen összeszorított szemhéjjal „szemlélni”, illetve összeszorított ajakkal „m” hangot adni. Tehát olyasmit szemlélni, amit csak behunyt szemmel láthatunk, és olyat hallgatni, amit bezárt ajakkal mondanak, illetve bezárt füllel lehet csak hallani. Ez azt jelenti, hogy aki nem képes a látható–mérhető dolgoktól elvonatkoztatva szemlélni, és nem képes a hallható–bemérhető hangoktól elvonatkoztatva valamire (vagy valakire) odahallgatni, annak aligha lehet megtapasztalása a CGS kategórián túlfekvő, „transzcendens” dolgokról és jelenségekről. Az ilyen nem képes a misztérium adó-vevő közegévé lenni. Egyszóval: aki nem képes a számokkal kódolható tértől független távlatosságra, aki nem képes a számokkal kódolható időtől független (lelki) szabad ritmusra, és aki nem képes a számokkal kódolható tömegtől független (lelki) egyensúlyozásra, az nem képes a misztérium „adó–vevő” (befogadó és ajándékozó) közegévé lenni! Az ilyen „közeggé” válás begyökereztetését a hívő keresztények a keresztség szentségében, görög szóvalmüsztérionjában kapják meg. Erről a keresztségi müsztérionról - márcsak a szerzetességgel és a szentbernáti ciszterci misztikával való belső összefüggése miatt is - külön kell szólnunk.

Monachus és religiosus

A szerzetesnek egyházunk görög–latin anyanyelvén két nevét is ismerjük: monachus  ésreligiosus. Szerzetességünk történetének első évezredében  a 3. és a 13. század között  csak az első, a monachus volt használatos. A nem házasságban szűzi életet élő emberek Istennek szentelt életformáját jelentette ez a keresztények szóhasználatában, mint mondtuk, a 3. századtól. A monachus élet sajátosan keleti képződmény, Nyugatra egy-két évszázaddal később terjed át Szent Ágoston, Szent Jeromos, de főként Szent Benedek nyomán. Itt (Nyugaton) lényege a tökéletes konverzió, a mindenestül Isten felé forduló élet egy szabályzat, „Regula” alapján. Az eszmény: tökéletes engedelmességben szolgálni Istent. 

Újabb kori és nyugati eredetű a latin religiosus szó. Míg az ősibb (keleti eredetű) a keresztény lélek elsősorban belső és egyetemes beavatottságának gyökérszerű életigényét, addig a későbbi és tipikusan nyugati eredetű religiosus szó az egyháznak itt és most felmerülő, tehát történelmi szükségleteit kielégíteni akaró, egy-egy külső, speciális rendeltetésű lelki ojtóágát jelenti. Itt nem értékbeli különbségről van szó, hanem csupán fejlődésbeli, „történeti” eltérésről. Isten ugyanis Krisztusban belépett a történelembe. Így az egyházban történő megtestesülése a történelem fejlődési dimenzióit is magára vette.

A nyugati szerzetesség változása

A ciszterci életforma megjelenésekor a szerzetességnek - Nyugaton is - még csakmonachus arca van, vagyis a belső és egyetemes igényű beavatottság gyökérmegélésének a szemlélete. De a karoling reneszánsz és a clunyi reform elvirágzása után a szerzetesség egyre több megvalósíthatatlannak látszó problémával találkozik. Az egyre megfogalmazottabb és „tárgyiasabb” hit mellett (sőt helyett) az „alanyias” elkötelezettség, a bibliás tartalmú „belső ember” (Róm 7,22; Ef 3,16!) lép elő, mint életeszmény. A szentbenedeki „Isten-keresés” (si revera Deum quaerit) kiegészítő hangsúlyaként megjelenik a Cîteaux-i „Isten-szeretés” (Charta Caritatis, amator loci et fratrum) kivirágzása. A hidat keressük. Ne feledjük, hogy a Balkánon, főként a görögök között, töretlenül él tovább az ősi monachusi életeszmény, de már a világtól egészen elzárkózó, már-már szélsőséges aszketizmusába, a remeteségbe hajlóan. „A monachus legyen szegény, böjtöljön, hallgasson!”, mondja Damiáni Szent Péter. A mi szent Róbertünk is, mielőtt Molesme apátja lett volna, egy remete-telepen élt. Másrészt viszont a nyugati szemlélet már tagadhatatlanul gazdag gyümölcsöket is termett. Kialakulóban volt a hitelesen „román stílus” lelkisége. Forrongó átalakulások kora ez. Gualbert Szent János (†1073) Vallumbrosában visszaállítja a szentbenedeki múltat, de jelenjének megtagadása árán. Szent Brunó (†1101) még régebbre nyúl vissza, de valamicskét beenged korának levegőjéből is a karthauziak cellájába. Cîteaux viszont a szentbenedeki „puritas Regulae”-val élő egységbe tudta olvasztani mindazokat az értékeket, amelyeket a 11. század kivajúdott magából.

A ciszterci lelkiség fő vonásai

Mielőtt a történelemnek, pontosabban a 12. századi Európára szorítkozó világegyház történetének összefüggéseit a „misztikus” Szent Bernát karizmatikus egyéniségével való kölcsönhatásában tovább vizsgálnánk (mert hiszen nemcsak ő alakította korát, hanem kora is alakította őt), próbáljuk megfogalmazni a ciszterci életnek (ciszterci lelkiségnek) éppen Szent Bernát hatására kirajzolódó vonásait. Nem a számok a lényegesek, hanem a harmónia, a „lélek és élet” (vö. Jn 6,63). Természetesen ezek a vonások nem mindenkor, nem mindenütt és nem egyformán „tündökölnek”, hanem éppen Szent Bernát egyik kedves bibliai hasonlatával élve, az egyiptomi József tarka köntösének pompás színeihez hasonlóan egyszer ezek, máskor azok a színek mutatkoznak meg nagyobb ékességükben. Ahogy éppen Isten napja (kegyelme) rájuk süt. Tekintsünk be most a „műhelybe”, a Cîteaux-i és Clairvaux-i közösségbe, valamint magának a misztikus Bernátnak önmagát, illetve közelebbi és távolabbi környezetét szentlelkesen és szentlelkessé formáló életének folyásába. Azért tudniillik, hogy a végén - már amennyire ez lehetséges - misztikus személyének titkát is megsejthessük.

Önfegyelem és állhatatosság, munka és szemlélődés

A Cîteaux-i szerzetesek élete szigorú önfegyelmet, kitartást, állhatatosságot követelt. Ott a szabadságot úgy értelmezték, hogy uralkodj testi–lelki képességeiden, szabj irányt gondolataidnak és cselekedeteidnek, mert felelős vagy minden tettedért. S ha megteszel mindent, ami rajtad áll, a többit bízd Istenre, aki „nagyobb a szívednél”. Bernátról tudjuk, hogy a mindenkire kötelező szabályok megtartásán túl fegyelmezte magát ételben–italban, sőt még alvásban is. Szabadidejének jelentős részében a Szentírást és a régi atyák írásait tanulmányozta. Emellett együtt dolgozott a testvérekkel a szántóföldön, a szőlőben és az erdőben. És mindenütt megállta a helyét. Egy őt közelről ismerő püspök így érzékeltette Bernát hősi erőfeszítéseit: „Mint mikor bárányt fognak eke elé.” Maga Bernát egy másik püspöknek így ír ezekről a kemény próbatételekről: „Higgy nekem, tapasztalatból mondhatom, sokkal nagyszerűbb dolgokat találhatsz az erdőben, mint a könyvekben. A fák és a kövek olyasmikre tanítanak, amikről a professzoroknak sejtelmük is alig van.”

Szellemi fejlődésének jó ritmusú mozgására, kiegyensúlyozottságára vall viszont, hogy amikor szemlélődésében elmerült, a külső dolgokat észre sem vette, azok nem zavarták. Megírták róla, hogy miután társaival egész nap a Genfi-tó partján lovagolt, és azok este a tó szépségét dicsérték, ő csodálkozva kérdezte, hogy miféle tóról beszélnek. Tudniillik annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, hol s merre lovagolnak. Pedig a természetet nagyon szerette és értékelte. Egyik levelében írja: „Mindent, amit a Szentírásból megértettem, fák között vagy szántóföldön tanultam. Isten igéjének megértésében a tölgyek és a bükkök voltak mestereim.” A „vita vere contemplativa et vita activa”, vagyis az erőt gyűjtő szemlélődő élet és az alkotó cselekvő élet jó ritmusú egysége az alapfeltétele annak, hogy az ember szíve alkalmas közege, helye és eszköze lehessen az élő Istennel való újjáteremtő találkozásnak és találkoztatásnak. Maga Szent Bernát, aki az életet állandóan égő tűznek fogja fel (a tudomány szerint is: az élet lassú égés), az igazán jó ritmusú életet tűz-hasonlatával így érzékelteti: „Csak égni kevés, csak világítani hiú dolog, égni és világítani, ez a tökéletesség!”

Isten egzisztenciális megtapasztalása

Így értékelve az életet és a dolgokat, Szent Bernátnak, mint misztikusnak, nyugodtan lehet az élete az egyetlen élő Istenre való osztatlan és kizárólagos ráhagyatkozás. Így - és sohasem a dialektikus ész fárasztó lépcsőit taposva, hanem a szív és lélek intuíciójával, az egzisztenciális megtapasztalás–megélés útján - találkozik Istennel. Nem ír apologetikát Isten létezéséről és tulajdonságairól, hanem azt mondja el, hogy „Ő” szeret, és hogy hogyan kell nekünk szeretnünk „Őt”, egymást és a világot. Bernát nem ír istenbizonyító értekezést, hanem csak elmondja, amit megélt, megtapasztalt. Ő, Bernát ennek az istenélménynek az alanya, megtapasztalja Istent, mint szerető és „szeretendő” élő Valóságot. Erről szóló műve: „De diligendo Deo”, azaz: „Hogyan kell szeretni Istent.” De azt is belátja Bernát, hogy ő ehhez képest „semmi”. A misztikusnak az alázata ezért ilyen, mert Istent valóban Istennek éli meg.

A misztikus alázata

Isten előtt mindenki a saját semmiségét éli meg. Senkinek sincs tehát joga a saját létének címén, melyet Isten ajándékoz neki, fennhéjázóan viselkedni. Az önmagáról való lemondás és az Istennel való tökéletes egyesülés által jut el az ember az igazi önismerethez. Minél inkább eloldja, szabaddá teszi az ember magát önmagától, annál szorosabban kapcsolódik Istenhez. Igazi emberszeretete is éppen ebből adódik, hogy Krisztus által eggyé válik a másik emberben is élő Krisztussal.

Isten irgalmát magához vonzza az ember nyomorúsága. Az emberét, akit Krisztus megváltott. Isten megkönyörül az emberen, és mindegyikünknek egyszerűen az a feladatunk, hogy Isten szeretetét továbbítsuk, „rásugározzuk a bűnösökre”, azaz minden emberre! Ez az úgynevezett misztikus embernek minden ambíciója, a „jaj nekem, ha nem adom, amit kaptam” lelki kényszere. Mint Pálnak az a bizonyos „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot”, az Isten szeretetének jó hírét! És ennek az istenélménynek a továbbadásában lesz olyan ellenállhatatlanná a misztikus Szent Bernát, mint Szent Pál, aki miután „megismerte Krisztus titkát”, arról is beszámol, hogy „a harmadik égbe ragadtatott”.

Szent Bernát és Petrus Abelardus vitája

Hogy a mindennapi életben, tehát a nem misztikusok szeme előtt is világos és megtapasztalhatóan nyilvánvaló ez az ellenállhatatlan emberfeletti erő, erre csak néhány példát említünk Szent Bernát életéből. A 12. század nagy dialektikus „fenegyereke” volt Petrus Abelardus, akit a racionalizmus (az észfelség elve) egyik előfutárának tartanak. A párizsi egyetem tanára volt, és azt tanította, hogy „haszontalan dolog olyan dologról beszélni, amit nem lehet megérteni, és nem lehet hinni azt, amit ésszel fel nem érhetünk”. Bernát 1139-ben kapott először sürgető levelet barátjától, Szent Thierry Vilmos apáttól, hogy tekintélyével lépjen fel Abelárd tévtanaival szemben. A békesség útját kereső Szent Bernát először írásban, majd Párizsban járván személyesen is felkereste Abelárdot, hogy tisztázhassák annak „félreérthető téziseit". Beszélgetésük után Abelárd tanúk előtt megígérte, hogy átnézi írásait, és a Bernát által említett hibákat kijavítja; a jövőben pedig a kifogásolt megfogalmazásoktól tartózkodik. Sajnos, Abelárdot környezetének harcos tagjai felbiztatták, hogy szálljon szembe Bernáttal. Ezért, hogy a becsületén esett sérelmet megtorolja, Bernátot nyilvános vitára hívta ki, aki kezdetben szabadkozott: ebben a döntés nem őrá, hanem a püspökre tartozik. Barátainak (több püspöknek is) a kérésére elfogadta a „kihívást". A disputa 1140-ben zajlott le a Sens-i székesegyházban, egy tartományi zsinat keretében, amely Szent Bernát ragyogó érvelése alapján Abelárd „téziseit” elítélte. Abelárd Rómában fellebbezett, de eredménytelenül: a Szentszék a Sens-i határozatokat megerősítette. Az elbizakodott „racionalista” így vallott kudarcot Szent Bernát sugárzó, „misztikus” erőt hordozó szavainak és írásainak hatására.

Prohászka Ottokár Szent Bernátról

Hogy tulajdonképpen mi volt a tétje ennek a Szent Bernát és Abelárd között lejátszódó szellemi párbajnak, azt aligha értette meg jobban valaki, mint a misztikus Szent Bernátot magyar földön leginkább megközelíteni képes (szintén misztikus) Prohászka Ottokár. APilis hegyén című írásából idézünk néhány sort: „Először a dialektika, azután lassanként az egész arisztotelészi filozófia elegyedett bele a nyugati világ lelkiségébe, s természetesen fölébresztette a kezdet vakmerőségével együtt járó hetvenkedő elbizakodott intellektuel és racionalizáló túlzásokat, s azokkal szemben a keresztény realizmusnak ellenállását is. (...) E friss és rohamos áramlatokkal szemben a jégtörő kos Szent Bernát és híres monostora, Clairvaux volt. Bernát sajnálta az óriási erőlködéseket, mert szerinte az Istent nem felfogni, hanem megérinteni és megérezni kell. Ő a szeretet embere volt, s nem volt kedve a filozófusok tekervényes útjain botorkálni. Fölséges pragmatizmus jellemezte, mely mindenekfölött élni és égni akart. Ennek a nagy keresztény élni akarásnak s valóság-átfogásnak építettek a 12. században mindenfelé s hazánkban is ciszterci monostorokat.”

Maurice Blondel Szent Bernátról

Érdemes talán megemlíteni, hogy amikor 1789-ben a nagy francia forradalom győzelmi ünnepén az „Ész istennőjét” oltárra emelte Párizs a Notre Dame-ban, az ünnepléshez hozzátartozott annak a pulpitusnak (gyalog-szószéknek) az elégetése is, amelyen állva Szent Bernát annak idején legyőzte a nagy racionalista Abelárdot. Ezt a pulpitust eladdig értékes ereklyeként őrizték ugyanott. A francia forradalom után mintegy jó száz évig csak nagyon szemérmesen merték emlegetni Szent Bernátot Franciaországnak, az egyház legidősebb leányának látó szellemei. Maurice Blondel azonban, az egyik leglátóbb szemű francia filozófus (1861–1949) az időszerű európai gondolkodás lehetséges útjait keresve, éppen a misztikus Szent Bernát életművét tanulmányozva, újra felfedezte. És rájön: „Csak abban az esetben remélhetjük, hogy az időszerűt megtaláljuk, ha előbb az örökérvényűt keressük... még akkor is, ha ez pillanatnyilag időszerűtlennek tűnik”,  idézte a világhírű bencés J. Leclercq az 1990-es római szimpóziumon. Hozzákapcsolva még azt is, amit mai nemzedékünk időszerű ökológiának nevez; csak éppen istenélményű világszemlélet nélkül (ha úgy tetszik: hiteles misztika nélkül) olyat aligha lehet alkotni.

Szent Bernát tekintélye

Egy másik eset: botrányos pápaválasztás. II. Honorius halála után a pápaválasztásra elsősorban jogosult püspök–bíborosok a Sant Angelo-i Gergely bíborost választották pápává II. Ince néven. A dúsgazdag és befolyásos Leoni család viszont az akkori jog szerint a pápaválasztásra nem jogosult presbiter és diakónus bíborosokkal Leoni Péter bíborost választatta meg II. Anaklét néven. Ebből véres összetűzések származtak, Európának és mindenekelőtt „az egyház legidősebb leányának”, Franciaországnak döntenie kellett, hogy kit fogad el törvényes pápának. VI. Lajos Etampes-ba hívta össze az ország nagyjait, érsekeit–püspökeit. A gyűlés úgy határozott, hogy a döntést a Clairvaux-i apátra bízzák, az ő ítéletét fenntartás nélkül elfogadják. És Szent Bernát II. Incét ítélte törvényesen megválasztott pápának. De ezzel még nem ért véget a botrány. II. Ince kérte Bernátot, hogy az ingadozó I. Henrik angol királyt és III. Lothár német császárt is győzze meg. Szent Bernát sugárzó „misztikus” tekintélye ezeket az akadályokat is elhárította. Az ellenpápa megszégyenült, a törvényes pápa pedig gyakorolhatta szent tisztét. Ugyanígy hárította el azt a veszélyt, amely Aquitánia nagyravágyó hercegének, X. Vilmosnak a részéről fenyegette az egyházat. Vilmost már sikertelenül próbálta jobb belátásra bírni a nagytekintélyű clunyi bencés apát, Petrus Venerabilis, hogy ismerje el II. Incét, és helyezze vissza jogaikba a hivataluktól igazságtalanul megfosztott püspököket. Bernát személyes varázsa a szó fizikai értelmében térdre kényszerítette a hatalmaskodó herceget. És szent lett a béke.

Misztikus egyéniségének hatása

De nem csupán egyes személyekre, hanem olykor tömegekre, egész városokra is hatással volt Szent Bernát misztikus egyénisége. Amikor viszály tört ki III. Lothár német császár és Milánó városa között, a császár, sőt a pápa is Bernátot kérte a viszály elsimítására. Bernát teljes sikerrel járt el ebben az ügyben is. Különleges megbízást kapott Szent Bernát 1146-ban egykori Clairvaux-i szerzetesétől, III. Jenő pápától: támogassa prédikációival a Szentföldet bitorló pogány szaracénoknak a keresztény zarándokok elleni kegyetlenkedéseit megtorló keresztes hadjárat megszervezését. A reményteljes vállalkozás a keresztes hadak vezéreinek emberi hibái miatt ugyan nem érhette el célját, de a hadjárat szervezése mögött háttérjelenségként fellépő Rajna-vidéki zsidóüldözést Bernátnak sikerült megfékeznie. Az üldözéseket maga is átélő Ben-Meir zsidó krónikás így ír Szent Bernátról: „Ez a szerzetes lecsendesítette a keresztényeket. Szava hatalmas volt, mert mindenki szerette és becsülte őt... Jó szíve vitte őt arra, hogy Izrael védelmére keljen. Légy áldva, Istenünk, mert egy igaz embert állítottál segítségünkre, aki nélkül valamennyien elvesztünk volna.” Gyakran a legmegátalkodottabb eretnekek, a dél-franciaországi „albiak” körében is csodálatos eredményeket ért el.

„Pedagógus–teológus”, „térdeplő dogmatika”

Természetesen saját otthoni közösségében, a Clairvaux-i monostorban is megmutatkozott Bernát misztikus - azaz Istennel hitelesen találkozni és találkoztatni tudó - egyénisége. Monostorában ötszáznyi szerzetesről szólnak a híradások: „imádkozók és dolgozók”. Bernát még az első keresztény évezred atyáinak értelmezésében lehetett a rábízottak atyja és pásztora. Az isteni bölcsesség élő, megtestesült biblikus pedagógiája és teológiája. „Pedagógus–teológus”, mondanánk ma. Bár akkor még a teológus szót nemigen használták az isteni igazságok elhivatott mestereire. Mindenki természetesnek vette, hogy ők az isteni életet (nem elvont ismereteket Istenről, hanem magát Istent) hordozzák és közlik, és így ellenállhatatlan gyógyító, azaz „üdvözítő” atmoszférát teremtenek. Hans Urs von Balthasar (aki egyébként Boldog Apor Vilmos vértanú püspök közeli vérrokona volt) egyik római „nyári egyetemi” előadása közben mondta: „Nem vették még észre, Hölgyeim és Uraim, hogy a 13. század előtt minden valamirevaló dogmatikus–teológust egyházunk szentként tisztel. Azóta viszont? Tudunk-e megnevezni egyetlen kanonizált dogmatikust? Megmondom, miért lehetséges ez. Azért, mert addig a nagy teológusok mind térdeplő dogmatikát imádkoztak, az utánuk következők csak ülő teológiát űznek.” Nos, a misztikus Szent Bernát még térdeplő teológiát imádkozott. A dialektika helyett, az emberi ész barkácsoló fontoskodásai helyett az egyedül üdvözítő istenhitet, a végtelenül szerető Atya szívére hajló, feltétel nélküli önátadás boldogító szabadságát választotta és élte meg. Ez a boldogító szabadság az Isten szabadsága bennünk és velünk: „krisztusi szabadság” (vö. Gal 5,1). Az élő Isten nélküli szabadság az emberben önistenítő gőg, aminek az aratása csak a kárhozat lehet. S ez már a földön elkezdődhet, ha a testünkben–lelkünkben sarjadó önző (önpusztító) vágyakat szabadjára engedjük. Akkor ezek uralkodnak el rajtunk, és sorsunk már itt a földön is a legnagyobb gyötrelemmel teli örök „szolgaság”.

Ember - mondja a misztikus Szent Bernát - fogadd el Isten végtelen szeretetének uralmát: így élj, és ilyen életet adj! A benned élő Isten erejével légy királyi ura, azaz ajándékozó szereteteddel védelmezője és dicsőségre emelője saját testi–lelki képességeidnek, embertársaidnak és a környező világodnak!

Mindezek ismeretében mégis mi volt annak a 12. században Európát olyan különös tűzzel gyógyítgató Clairvaux-i szerzetesnek a titka?

Szent Bernát egész teológiájának (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről), az ő misztikájának és egész lelkiségének mintegy sarokköve az a „homo Jesus Christus”, az ember Jézus Krisztus, aki Isten Fia létére „asszonytól született” (Gal 4,4), „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért”, irántunk való végtelen szeretetéből vállalta a legcsúfosabb kereszthalált, hogy minket és velünk ezt a világot magához ölelhesse. Innen származik egyrészt szűzmáriás anyajegyünk, másrészt a Kereszt misztériumához való odaszegezettségünk. Ezt azonban Szent Bernát az Énekek énekéről mondott 25. beszédjében nem elvont bölcseleti és szisztematikus fejtegetésekben adja elő, hanem ihletett prófétai képnyelven. Ahogy maga Jézus sem beszélt–tanított Isten országáról képek, hasonlatok, példabeszédek nélkül. Ezt hangsúlyosan megemlíti Mk 4,34 és Mt 13,34 is. 

Szent Bernát számára a titkok titka: a Kereszt misztériumával azonosuló emberség. Az ő szavaival (amelyek természetesen a Szentírásból valók, az 1Kor 2,2-ből): „Az én legmagasabb filozófiám - Jézust ismerni, a Megfeszítettet.” A kép viszont, amely egyrészt minden tudománynál magasabb rendű ismeretet (a megismert tárggyal való tökéletes azonosulást, eggyéválást jelenti), másrészt minden elképzelhető magfizikai erőnél is hatékonyabb, mert maga a mindenható és örök Isten él és működik „általa, vele és benne”! Ez tehát Szent Bernát titka: a Kereszt misztériumával, pontosabban az önmagát irántunk való szeretetből feláldozó, a legcsúfosabb kereszthalált is vállaló Jézus Krisztussal való legteljesebb azonosulás, eggyéválás. 

Kerekes Károly

Az íróról: 1918-ban született Kistályán (ma Andornaktálya). Középiskoláit az egri, majd a budai ciszterci gimnáziumban végezte. 1937-ben lépett a Ciszterci Rendbe. A görög, a latin és az orosz nyelv tanára, de egész életében a szentírástudományok vonzották. Nyugalmazott zirci apát és teológiai főiskolai tanár.

Forrás: Vigilia