A Generális Apát Úr körlevele Ádventre – Karácsonyra
„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit saját szemünkkel
láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott: az élet Igéjét hirdetjük nektek.
Az élet megjelent. Mi láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az
örök életet, mely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Azt hirdetjük tehát
nektek, amit láttunk és hallottunk, hogy ti is közösségben legyetek velünk. A
mi közösségünk ugyanis közösség az Atyával és Fiúval, Jézus Krisztussal. Azért
írjuk ezt nektek, hogy örömünk teljes legyen.” (1 Jn 1,1-4)
Kedves
Ciszterci Testvéreim és Nővéreim!
Az Isten Igéje, melyet Szt. János az első
levelének elején meghirdet nekünk, nagyon találóan fejezi ki azt, amiről most
Veletek elmélkedni szeretnék generális apáttá való megválaszttatásom után három
hónappal, és az új liturgikus év kezdetén. Az Ádvent erősíti bennünk a vágyat,
és segít abban, amit a Karácsony titkában ünneplünk: befogadni a világunkba, az
életünkbe a megtestesült Istent.
„Ami
kezdettől fogva volt…”
Magunkra alkalmazva: mi semmit sem tudunk
kezdeni; minden már adott és lezárt dolog Krisztusban, aki jelen van köztünk.
Krisztusban jutunk el a kezdethez és minden kezdet beteljesüléséhez, ezzel a
történelem, az élet kezdetéhez és beteljesüléséhez. Csak Őbenne és Neki
köszönhetően tudunk mindig újra útra kelni, és továbbmenni hivatásunk útján.
Jézus előttünk áll, és meghív: „Jöjj, kövess engem!” Ő a mindig új Kezdet, akit
ajándékba kaptunk, mint a minden reggel újra felkelő nap.
Jelenlétének tudata teszi lehetővé, hogy nekünk
nem kell félnünk a szegénységünktől és a korlátainktól, hogy nekünk nem kell
aggódnunk azért, mert nem vagyunk elegek, mert nincs elég erőnk és eszközünk,
hogy teljesítsük, ami a hivatásunknál fogva feladatunk. Én nagyon erősen átélem
a tehetetlenségnek és elégtelenségnek ezt az érzését. Némelykor megkísért
emiatt a kétségbeesés. Minden rám zúdítja a tehetetlenségem átérzését:
közösségek várják a látogatásomat; helyzetek és személyek kívánják, hogy nagy
figyelmet szenteljek nekik; bizonyos kapcsolatoknak eleveneknek kell maradniuk;
problémák megoldást igényelnek… De csodálatos ez a tapasztalat, minden esetben
fölfedezhetem, hogy éppen ebben, e tehetetlenségben, veletek és nektek
köszönhetően találkozhatom Krisztussal, aki „kezdettől fogva volt”… aki
mindennek a beteljesülése és teljessége. Egyedül ez ad nekünk békét, és teszi
lehetővé a haladásunkat, a nélkül, hogy engednénk magunkat minduntalan
feltartani a saját semmi-voltunk által. Sokkal inkább újra nekifogunk Ővele,
akit már megismertünk, akit szeretünk, aki a mi Teljesedésünk.
Mi mindannyian egy kissé szent József helyzetében
vagyunk. Ő a szolgálatát Jézussal való szoros kapcsolatban, bensőséges
együttélésben élte meg. Jézus ezen intenzív jelenlétének mindennapi
megtapasztalása azonban egy kis gyermek tehetetlenségének és törékenységének
megtapasztalása volt. Úgy tűnt, hogy Jézus semmit sem tud elintézni József
számára, és hogy mindent Józsefnek kell megtennie Jézus számára. De éppen ez a
tehetetlen és törékeny gyermek volt az Úr, aki a világot teremtette és
megváltotta. Ez a mi életünk és megváltásunk titka: Az, aki mindent megtehet,
semmivé lesz, hogy a mi semmi-voltunk eszköz legyen ahhoz, amit egyedül Ő tud
megtenni, ahhoz, ami egyedül Ő maga.
„Hirdetjük
nektek az örök életet, mely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.”
Szent János hirdette nekünk, hogy a tökéletes
közösség a Fiúnak az Atyával való közössége. A Fiú ember lett, hogy az Ő
Atyában való léte, az Ő egysége az Atyával a Szentlélekben, számunkra ismertté
legyen. Ott, ahol Krisztus jelen van, ott, ahol mi Őt befogadjuk, ott, ahol mi
benne maradunk, ott, ahol engedjük, hogy Ő közölje magát velünk, az
Evangéliumban, a szentségekben, mindenütt a keresztény közösség életében, ott,
ahol a szegények és szükséget szenvedők alakjában találkozik velünk: mindenütt
Ő az, aki kinyilatkoztatja magát nekünk az Atyával való egységében. Ott
mindenütt a Szentháromság nyilatkoztatja ki magát, és mindenütt mi is ott vagyunk elrejtve
a Hármas-Egy Istenben.
Csak ha állandóan szemünk előtt tartjuk mi ezt a
kegyelmet, csak akkor vesszük észre a mi kölcsönös vonatkozásainkat is, és a mi
közösségeinkben levő kapcsolatokat, mint a Hármas-Egy Isten visszfényét. És mi
erre vagyunk hivatva, hogy ápoljuk, és a világnak továbbadjuk ezt a tanúságot,
ezt a legértékesebb és legsürgetőbb tanúbizonyságot. XVI. Benedek pápa az
általános rendfőnököknek tartott kihallgatáson II. János Pálnak egy nagyon mély
gondolatát idézte: a testvériség a mi közösségeinkben: „confessio Trinitatis”
/a Szentháromság megvallása/ (Vita Consecrata 41.).
A mi monasztikus életünk kontemplatív dimenziója
Istennek a háromságos egységébe való belegyökerezésből növekszik, ami által be
vagyunk kötve a mi közösségeinkbe. A közösségben való testvéri élet lényegében
az a hely, ahol Isten minket keres, ahol képességet ajándékoz nekünk, hogy az Ő
életét éljük, és részünk legyen a Szentháromság közösségében. Szent János így
fogalmazza ezt: „Amit mi láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy
ti is közösségben legyetek velünk. Mi pedig közösségben vagyunk az Atyával és
az Ő Fiával, Jézus Krisztussal.”
Életünk egysége, szépsége és öröme éppen abban a
képességünkben áll, hogy mi Istennel és a testvéreinkkel, nővéreinkkel egy és
ugyanazon szeretetben élhetünk, az egyetlen igazi szeretetben: abban a
szeretetben, amelyben maga Isten él, abban a szeretetben, amely maga az Isten.
Ha mi ezt megértjük, ha mi ezt elmélkedve
magunkba fogadjuk, akkor válik a mi Krisztussal való egységünk „az egyetlen
szükségessé”, amire hivatva vagyunk. De ez az egyetlen szükséges magába
foglalja egész életünket, ez a „jobbik rész”, amely minden részt, létünk minden
elemét, közösségi életünk minden szempontját, minden kötelességét jobbá teszi
(lásd Lukács 10,42).
Azt gondolom, hogy a mi Rendünk az életformáink
gazdagsága, feladataink sokszínűsége által annál inkább arra van hivatva, hogy
az egység titkát mélyítse el a közösségi életben, hogy imádkozva szemlélje, és
az életben visszatükrözze a három személyben egy Isten titkát. Így tud megélt
tanúbizonyságot ajándékozni a háromságos Istenről a világ számára, amely
zűrzavarában már nem tudja, mi a szeretet. A Generális Káptalan nyomósan
emlékeztetett minket erre a feladatunkra, erre a küldetésünkre, ne csak hogy
beszéljünk róla, hanem hogy a gyakorlatban is megtapasztaljuk. Segítsetek
nekem, hogy ezt a célt szolgáljam, és ezt az eszményt veletek együtt megéljem.
Jézus Krisztus megvált és megszabadít minket,
amennyiben mindent nekünk ajándékoz, és ez a minden az Ő közössége az Atyával a
Szentlélekben. Tulajdonképp ez a karácsonyi ajándéka. Mi nem kaphatunk ennél
nagyobb ajándékot, egymásnak sem tudunk értékesebbet ajándékozni, mert ez az
Ajándék kimeríthetetlen, és mindig új.
Ajándékozzuk egymásnak imádságban és testvéri
szeretetben ezt az Istennel való egységet. Ez az Ajándék legyen a mi legnagyobb
örömünk!
Generális apátotok: Mauro Giuseppe O. Cist.
Forrás: Ciszterciek
(2010) - Fordítás: Ciszterci Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése