Tóth Tamás esperes, a Vasútvidéki Prohászka – Jó Pásztor Plébánia plébánosa kiváló beszélgetőpartner. Annyira, hogy az interjú végén úgy éreztem: nem befejeztük ezt a beszélgetést, hanem csak félbehagytuk – legalábbis nagyon remélem. Annyira, hogy szinte mindegy volt, miről beszélgetünk: minden téma egyformán érdekesnek bizonyult.
– Viszonylag régóta ismerjük egymást, de van egy dolog, amit soha nem beszéltünk meg. Ez pedig a következő: tudomásom szerint Topi egy egzaltált medve a Muppet Show-ban. Van összefüggés a beceneveddel…?
– Elég szoros… Az esztergomi Ferences gimnáziumba járván - az első osztályt kezdtük - felmerült a kérdés, hogy kinek mi legyen a beceneve. Előttem ült Medveczky Ádám karmester fia, Attila, akinek egyébként abszolút medvefeje volt, a nevéhez illően. Egyszer csak hátrafordult, és azt mondta: „neked olyan fejed van, mint a Topi macinak a Muppet Show-ban”. Ezen én felháborodtam, mire természetesen elkezdett engem Topinak hívni. Aztán az osztályfőnökünk bedobta azt a teljesen értelmetlen javaslatot, hogy akinek nem tetszik a beceneve, az szóljon. Én szóltam - minek hatására ő is elkezdett Topinak hívni…
– Majd futótűzként elterjedt.
– Persze, innentől az egész gimnázium így hívott. Alig vártam, hogy leteljen a négy év, gondoltam, ha kezdem a teológiát, majd lesz lehetőség a váltásra. De jött egy volt osztálytársam kispapnak, aki nyilván Topinak szólított, őt pedig követte a többi kispap, és a teljes tanári kar. Én pedig, mire végeztem a tanulmányaimmal, megszerettem ezt a nevet…
– Honnan az indíttatás?
– A papságra?
– Igen. Azért kérdezem, mert mi egy korosztály vagyunk nagyjából, és a gyerekkorunkat elég jól jellemzi Bereményi Géza egyik mondata a Kutyák című darabból: „Megosszam veled a kettős neveltetés okozta ideológiai zűrzavaraimat?”
– Tényleg érdekes, hogy anyukám és apukám nem voltak vallásosak, nem gyakorolták a hitüket. Sőt: a négy nagyszülőm közül kettő sem igazán – csak az egyik nagymamám járt rendszeresen templomba. De szerencsére ő sem vitt magával kötelezően, hanem felajánlotta, hogy ha van kedvem, elmehetek vele. De otthon is maradhattam – olyankor tévét néztem, a Sandokant még abban az időben… Tehát a lehetőség mindig megadatott, és mivel nem volt kényszer, nem utáltam meg a vallást és az ehhez kapcsolódó dolgokat.
– Nem is volt az nagy divat abban az időben – még ha valaki hívő volt is, nem biztos, hogy nyíltan felvállalta. A nyolcvanas évekről beszélünk…
– Igen, az én esetemben is inkább a véletleneknek jutott szerep. Például otthon néztük a tévét apukával, és csöngettek. Anyuka ajtót nyitott, aztán bejött, és azt mondta: „Itt van egy néni egyházadót szedni, és azt kérdezi, hogy akarsz-e hittanra járni?” Mondtam, hogy akarok. Úgyhogy szombat reggel elmentem hittanra. Aztán elkezdtem ministrálni, szerelmi indíttatásból, mert a padból megláttam egy gyönyörű lányt – egyébként később én eskettem –, és mivel ő ministrált, úgy tudtam a közelébe férkőzni, ha én is bekerülök a ministránsok csapatába. Egy kis összeköttetéssel ez sikerült is, így találkozhattam ezzel a gyönyörű lánnyal – és ez nagy megerősítés volt abban, hogy ministráljak.
– És mennyire volt ez megerősítés a papság gondolata terén?
– Az már egy másik kislányhoz kötődik, akit kézen fogva kísértem hazafelé, a gimnázium első osztálya idején. De közben én már mondogattam, hogy pap leszek, ezért egyik alkalommal azt mondta a lépcsőházban: „Kísérgetsz kézen fogva, közben mindenkinek azt mondod, hogy pap leszel, ez így nem mehet tovább, el kell döntened, mit akarsz”. Én meg mondtam, hogy jó, akkor holnapra eldöntöm, mert még akkor ilyen praktikus gyerek voltam. Hazamentem, gondolkodtam, és másnap megmondtam, hogy pap leszek. Hát így indult a történet…
– Elég türelmes vagy ahhoz, hogy kivárd, amíg ezek a mozaikok a helyükre kerülnek az életedben, vagy vannak azért helyzetek, amiket indulatosan élsz meg?
– Hogyne lennének. Nem tartom magam türelmetlen embernek, de vannak nyilván olyan pontjaim vagy sebzettségeim, amiket ha valaki megérint, akkor azért kevésbé tudom türtőztetni magam. Ezek lehetnek félmondatok, mondatok, de ha elhangzanak, akkor belőlem is kijön az indulat.
– Én tőled hallottam azt a mondatot egyszer, hogy „katolikusok vagyunk, de nem hülyék”.
– Igen. Hiszen az emberségemet nem tudom a vallásomtól elválasztani: én emberként vagyok katolikus, és katolikusként vagyok ember. Nekem ez a két dolog nagyon összefügg. Attól, hogy plébános vagyok, az emberi mivoltom nem változik: azt viszem magammal. Ez az alap. A „tóthtamásságom” megmarad, bármilyen hivatalt töltök is be.
– Ez a fajta gondolkodás mennyire jellemző ma a katolikus egyházra?
– A nyitottság?
– Igen.
– Izgalmas kérdést teszel fel, illetve kényes kérdést – de helye van. Én azt gondolom, hogy a katolikus egyház egy részében abszolút a nyitottságot látom, mind hívek, mind papok, mind püspökök tekintetében – és hadd soroljam ide a Szentatyát, Ferenc pápát is. És nyilván vannak olyan körök, akik meg nehezen tudnak nyitni, mert nekik a hagyományokhoz való ragaszkodás fontosabb, mint bármi más. Ez valószínűleg biztonságot nyújt nekik, ezért nehezen tudják tolerálni a nyitottságot. Ez a két dolog egyszerre van jelen.
– És mindegyik helyénvaló.
– Persze, de azért hozzám a nyitottság közelebb áll, mint adott esetben a hagyományokhoz való ragaszkodás. Szívesebben mennék előre, mint vissza.
– Ez okoz konfliktusokat?
– Hogyne okozna. Hiszen nem én válogatom meg, hogy kiket akarok szolgálni, hanem van egy közösség, amit örököltem és gyarapítok, és ahol az emberek igen sokfélék. Óhatatlanul felmerülnek konfliktushelyzetek, megoldásra váró helyzetek.
– Kicsit beszéljünk a napi munkádról is. Mit csinál egy esperes?
– Püspök atya szokta volt mondani, hogy az egyik nagyon ősi meghatározás: „a püspök szeme”. Ez legfőképpen adminisztratív dolog: a székesfehérvári esperesi kerülethez tartozik harminchat plébánia, jó néhány atyával. És én lennék az, első körben, aki az ő munkájukat, életüket figyeli, segíti.
– A papi szolgálatból melyik az a rész, amit a legjobban szeretsz? Bár nyilván nem lehet válogatni…
– Nagyon szeretem a lelki beszélgetéseket. Nagyon szeretek temetni. Újabban – úgy két éve – szeretek esketni. És most már misézni is szeretek.
– Miről szólnak a terveid, az álmaid?
– Nagyon élő dologba kérdeztél bele. Olyan dolgot csinálok most a Prohászka templomban, amit még soha életemben. Jártam lelkigondozó-képzésre, és azt kérdezte a szeminárium vezetője: „hogy szoktuk megkérdezni a Jóistentől az akaratát?” Mondtam, hogy én nem nagyon szoktam megkérdezni. Mire ő: „úgy vagy pap egy közösségben, hogy nem is tudod, mi róla az Isten álma?” És én rájöttem, hogy sok esetben tényleg sémákban gondolkodtam. És elhatároztam, hogy megkérdezem a Jóistent erről.
– Mi volt a módja ennek?
– Nem egyszerű kitalálni, hogyan kérdezzük meg az Istent, hogy mit akar. A következőre jutottunk: egy kis csapattal minden második kedden leültünk imádkozni, ami azt jelentette, hogy elkezdünk beszélgetni a közösségről az Isten jelenlétében. A templomból áthoztam az Oltáriszentséget, Krisztus testét. Meggyújtottunk egy gyertyát, kitettük az asztal közepére. Azt mondtam: „itt van köztünk az Isten, kezdjünk el a jelenlétében beszélgetni a közösségről”. És ez nagyon meghatározza az egész dolog hangulatát. Mély lesz, termékennyé válik a beszélgetés.
– Eredményessé is?
– Annyiban feltétlenül, hogy kitaláltuk a folytatást: megkérdeztük a híveket is. Csináltunk egy kérdőíves felmérést: majdnem ötszázan válaszoltak. Megkérdeztük, hogy szerintük mi ennek a közösségnek a jövője, hogy mit álmodhat róla az Isten. Egy szociológus barátom segített értékelni a válaszokat, és kiderült, hogy a legtöbben úgy érzik: a közösségnek otthonná kell lennie. Összesen egyébként 148-féle igény fogalmazódott meg, amit lehetetlen dolog lenne mind megvalósítani - de a közös téma az otthonná válás volt. Persze, rájöttünk, hogy ez az Isten nélkül nem fog menni, úgyhogy írtunk közösen imát, melyben megfogalmaztuk vágyainkat.
– Elmondod? Legyen ez a végszó a beszélgetésben.
– Legyen így.
„Atyánk, köszönjük, hogy velünk vagy és közöttünk jársz.
Segíts, hogy megvalósíthassuk küldetésünket a Prohászka-plébánia közösségében!
Jézusunk, Te légy közösségünk összetartó ereje!
Add, hogy Veled való kapcsolatunk napi gyakorlatunkká, ételünkké Benned való növekedésünkké váljon!
Szentlélek, segíts bennünket, hogy otthonná tudjuk alakítani közösségünket, hogy az elfogadás-befogadás, meghallgatás-megbocsátás, segítés-gyengédség, az öröm és az ünneplés helye legyen!
Ámen”
Török Péter
(Cikkünk a Helyi Érték Magazinban megjelent interjú szerkesztett változata)
– Elég szoros… Az esztergomi Ferences gimnáziumba járván - az első osztályt kezdtük - felmerült a kérdés, hogy kinek mi legyen a beceneve. Előttem ült Medveczky Ádám karmester fia, Attila, akinek egyébként abszolút medvefeje volt, a nevéhez illően. Egyszer csak hátrafordult, és azt mondta: „neked olyan fejed van, mint a Topi macinak a Muppet Show-ban”. Ezen én felháborodtam, mire természetesen elkezdett engem Topinak hívni. Aztán az osztályfőnökünk bedobta azt a teljesen értelmetlen javaslatot, hogy akinek nem tetszik a beceneve, az szóljon. Én szóltam - minek hatására ő is elkezdett Topinak hívni…
– Majd futótűzként elterjedt.
– Persze, innentől az egész gimnázium így hívott. Alig vártam, hogy leteljen a négy év, gondoltam, ha kezdem a teológiát, majd lesz lehetőség a váltásra. De jött egy volt osztálytársam kispapnak, aki nyilván Topinak szólított, őt pedig követte a többi kispap, és a teljes tanári kar. Én pedig, mire végeztem a tanulmányaimmal, megszerettem ezt a nevet…
– Honnan az indíttatás?
– A papságra?
– Igen. Azért kérdezem, mert mi egy korosztály vagyunk nagyjából, és a gyerekkorunkat elég jól jellemzi Bereményi Géza egyik mondata a Kutyák című darabból: „Megosszam veled a kettős neveltetés okozta ideológiai zűrzavaraimat?”
– Tényleg érdekes, hogy anyukám és apukám nem voltak vallásosak, nem gyakorolták a hitüket. Sőt: a négy nagyszülőm közül kettő sem igazán – csak az egyik nagymamám járt rendszeresen templomba. De szerencsére ő sem vitt magával kötelezően, hanem felajánlotta, hogy ha van kedvem, elmehetek vele. De otthon is maradhattam – olyankor tévét néztem, a Sandokant még abban az időben… Tehát a lehetőség mindig megadatott, és mivel nem volt kényszer, nem utáltam meg a vallást és az ehhez kapcsolódó dolgokat.
– Nem is volt az nagy divat abban az időben – még ha valaki hívő volt is, nem biztos, hogy nyíltan felvállalta. A nyolcvanas évekről beszélünk…
– Igen, az én esetemben is inkább a véletleneknek jutott szerep. Például otthon néztük a tévét apukával, és csöngettek. Anyuka ajtót nyitott, aztán bejött, és azt mondta: „Itt van egy néni egyházadót szedni, és azt kérdezi, hogy akarsz-e hittanra járni?” Mondtam, hogy akarok. Úgyhogy szombat reggel elmentem hittanra. Aztán elkezdtem ministrálni, szerelmi indíttatásból, mert a padból megláttam egy gyönyörű lányt – egyébként később én eskettem –, és mivel ő ministrált, úgy tudtam a közelébe férkőzni, ha én is bekerülök a ministránsok csapatába. Egy kis összeköttetéssel ez sikerült is, így találkozhattam ezzel a gyönyörű lánnyal – és ez nagy megerősítés volt abban, hogy ministráljak.
– És mennyire volt ez megerősítés a papság gondolata terén?
– Az már egy másik kislányhoz kötődik, akit kézen fogva kísértem hazafelé, a gimnázium első osztálya idején. De közben én már mondogattam, hogy pap leszek, ezért egyik alkalommal azt mondta a lépcsőházban: „Kísérgetsz kézen fogva, közben mindenkinek azt mondod, hogy pap leszel, ez így nem mehet tovább, el kell döntened, mit akarsz”. Én meg mondtam, hogy jó, akkor holnapra eldöntöm, mert még akkor ilyen praktikus gyerek voltam. Hazamentem, gondolkodtam, és másnap megmondtam, hogy pap leszek. Hát így indult a történet…
– Elég türelmes vagy ahhoz, hogy kivárd, amíg ezek a mozaikok a helyükre kerülnek az életedben, vagy vannak azért helyzetek, amiket indulatosan élsz meg?
– Hogyne lennének. Nem tartom magam türelmetlen embernek, de vannak nyilván olyan pontjaim vagy sebzettségeim, amiket ha valaki megérint, akkor azért kevésbé tudom türtőztetni magam. Ezek lehetnek félmondatok, mondatok, de ha elhangzanak, akkor belőlem is kijön az indulat.
– Én tőled hallottam azt a mondatot egyszer, hogy „katolikusok vagyunk, de nem hülyék”.
– Igen. Hiszen az emberségemet nem tudom a vallásomtól elválasztani: én emberként vagyok katolikus, és katolikusként vagyok ember. Nekem ez a két dolog nagyon összefügg. Attól, hogy plébános vagyok, az emberi mivoltom nem változik: azt viszem magammal. Ez az alap. A „tóthtamásságom” megmarad, bármilyen hivatalt töltök is be.
– Ez a fajta gondolkodás mennyire jellemző ma a katolikus egyházra?
– A nyitottság?
– Igen.
– Izgalmas kérdést teszel fel, illetve kényes kérdést – de helye van. Én azt gondolom, hogy a katolikus egyház egy részében abszolút a nyitottságot látom, mind hívek, mind papok, mind püspökök tekintetében – és hadd soroljam ide a Szentatyát, Ferenc pápát is. És nyilván vannak olyan körök, akik meg nehezen tudnak nyitni, mert nekik a hagyományokhoz való ragaszkodás fontosabb, mint bármi más. Ez valószínűleg biztonságot nyújt nekik, ezért nehezen tudják tolerálni a nyitottságot. Ez a két dolog egyszerre van jelen.
– És mindegyik helyénvaló.
– Persze, de azért hozzám a nyitottság közelebb áll, mint adott esetben a hagyományokhoz való ragaszkodás. Szívesebben mennék előre, mint vissza.
– Ez okoz konfliktusokat?
– Hogyne okozna. Hiszen nem én válogatom meg, hogy kiket akarok szolgálni, hanem van egy közösség, amit örököltem és gyarapítok, és ahol az emberek igen sokfélék. Óhatatlanul felmerülnek konfliktushelyzetek, megoldásra váró helyzetek.
– Kicsit beszéljünk a napi munkádról is. Mit csinál egy esperes?
– Püspök atya szokta volt mondani, hogy az egyik nagyon ősi meghatározás: „a püspök szeme”. Ez legfőképpen adminisztratív dolog: a székesfehérvári esperesi kerülethez tartozik harminchat plébánia, jó néhány atyával. És én lennék az, első körben, aki az ő munkájukat, életüket figyeli, segíti.
– A papi szolgálatból melyik az a rész, amit a legjobban szeretsz? Bár nyilván nem lehet válogatni…
– Nagyon szeretem a lelki beszélgetéseket. Nagyon szeretek temetni. Újabban – úgy két éve – szeretek esketni. És most már misézni is szeretek.
– Miről szólnak a terveid, az álmaid?
– Nagyon élő dologba kérdeztél bele. Olyan dolgot csinálok most a Prohászka templomban, amit még soha életemben. Jártam lelkigondozó-képzésre, és azt kérdezte a szeminárium vezetője: „hogy szoktuk megkérdezni a Jóistentől az akaratát?” Mondtam, hogy én nem nagyon szoktam megkérdezni. Mire ő: „úgy vagy pap egy közösségben, hogy nem is tudod, mi róla az Isten álma?” És én rájöttem, hogy sok esetben tényleg sémákban gondolkodtam. És elhatároztam, hogy megkérdezem a Jóistent erről.
– Mi volt a módja ennek?
– Nem egyszerű kitalálni, hogyan kérdezzük meg az Istent, hogy mit akar. A következőre jutottunk: egy kis csapattal minden második kedden leültünk imádkozni, ami azt jelentette, hogy elkezdünk beszélgetni a közösségről az Isten jelenlétében. A templomból áthoztam az Oltáriszentséget, Krisztus testét. Meggyújtottunk egy gyertyát, kitettük az asztal közepére. Azt mondtam: „itt van köztünk az Isten, kezdjünk el a jelenlétében beszélgetni a közösségről”. És ez nagyon meghatározza az egész dolog hangulatát. Mély lesz, termékennyé válik a beszélgetés.
– Eredményessé is?
– Annyiban feltétlenül, hogy kitaláltuk a folytatást: megkérdeztük a híveket is. Csináltunk egy kérdőíves felmérést: majdnem ötszázan válaszoltak. Megkérdeztük, hogy szerintük mi ennek a közösségnek a jövője, hogy mit álmodhat róla az Isten. Egy szociológus barátom segített értékelni a válaszokat, és kiderült, hogy a legtöbben úgy érzik: a közösségnek otthonná kell lennie. Összesen egyébként 148-féle igény fogalmazódott meg, amit lehetetlen dolog lenne mind megvalósítani - de a közös téma az otthonná válás volt. Persze, rájöttünk, hogy ez az Isten nélkül nem fog menni, úgyhogy írtunk közösen imát, melyben megfogalmaztuk vágyainkat.
– Elmondod? Legyen ez a végszó a beszélgetésben.
– Legyen így.
„Atyánk, köszönjük, hogy velünk vagy és közöttünk jársz.
Segíts, hogy megvalósíthassuk küldetésünket a Prohászka-plébánia közösségében!
Jézusunk, Te légy közösségünk összetartó ereje!
Add, hogy Veled való kapcsolatunk napi gyakorlatunkká, ételünkké Benned való növekedésünkké váljon!
Szentlélek, segíts bennünket, hogy otthonná tudjuk alakítani közösségünket, hogy az elfogadás-befogadás, meghallgatás-megbocsátás, segítés-gyengédség, az öröm és az ünneplés helye legyen!
Ámen”
Török Péter
(Cikkünk a Helyi Érték Magazinban megjelent interjú szerkesztett változata)
Forrás: Nyolcezer.hu - 2016
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése