Lassan tizedik éve dolgozom a papnevelésben – utóbb talán nem számít elbizakodottságnak, ha azt gondolom: van némi tapasztalatom. Nekem úgy tűnik, a mai papok legnagyobb kísértése abban áll, hogy abbahagyják az imádságot. A fiatalok közül sokan teljes lelkesedéssel vetik bele magukat a lelkipásztori munkába. Miközben napi 10-12 órát dolgoznak, alig veszik észre, hogy elmarad az imádság. Ha azután egy hajszolt nap után fáradtan leülnek még egy kicsit imádkozni, már nem képesek nyugalomra jutni. Így aztán hamarosan feladják: átcsap felettük a rájuk zúduló tengernyi elvárás hulláma. Nem csodálkozom azon, hogy sokan rövid idő alatt teljesen kilúgozottá, kimerültté, lelkileg kiégetté válnak. Fájdalmas dolog olyanokkal találkozni, akik néhány évvel a szentelés után, belül megfáradva, kiszáradva, esetleg az internet- vagy más függőség csapdájában vergődnek. Elveszítették a kapcsolatot saját magukkal, hitük meggyengült, olykor teljesen ki is hunyt. Ezek a kiégés jelei. Aki így él, maga is rettenetesen szenved, mert érzi, hogy prédikációi és beszédei hiteltelenekké, erőtlenekké váltak. Nem csoda: ha Isten a háttérbe kerül, a szavaink kiüresednek…
Sokan hosszú idő óta keresik a kiutat ebből a csapdából. Érzik, hogy ez így nem mehet tovább: valami változásnak kell következnie. Esetleg bejelentkeznek egy lelkigyakorlatra. Többekkel találkoztam, akik egy 5-8 napos, jezsuiták által vezetett visszavonulás után végre nyugalomra jutottak, és szembe tudtak nézni magukkal. Ők gyakran szeretnének továbbra is kitartani a megtalált úton. Elegük van abból, hogy rengeteget fáradoznak, de az eredmény nem arányos… (vö. Lk 4,21-30)
A megoldás kulcsa, hogy visszataláljunk az imához – és ne adjuk fel az érte való küzdelmet. Amíg hiányzik belőlünk a belső nyugalom, addig persze emberfeletti erőfeszítésre, összeszorított foggal végzett aszkézisre van szükség ahhoz, hogy időt találjunk az imádságra. S gyakran az sem elég: újra és újra elhatározzuk, hogy imádkozni fogunk; s annál keserűbb csalódást okoz, hogy nem vagyunk képesek benne kitartani. Ilyenkor nagyon nagy segítséget adhat egy lelkivezető. Olyan embert érdemes keresni, aki maga is imádkozik; akinek van lelki tapasztalata. A rendszeressé tett (legalább évenkénti gyakoriságú) lelkigyakorlat is a megújulás eszköze lehet; feltéve, ha olyanra megyünk, ahol nem csak előadásokat hallgatnak az összegyűlt papok, hogy esténként aztán, egy pohár bor mellett felidézzék a régi szemináriumi emlékeket és vicceket meséljenek egymásnak (ami szintén lehet fontos – de azt hiszem, nem elég). A lényeg, hogy utat találjunk a csendbe.
Egy alkalmas imaforma
Aki lelkipásztor, annak hivatása és legfőbb feladata, hogy másokat a lelki életükben előresegítsen és a hitben megerősítsen. Persze ennek érdekében neki magának is erősen kell kapaszkodnia, különben még a papi munka is robottá, rutinná, lélekölő megpróbáltatássá válhat. Mitől is volna másként, ha nincs meg az imádság, ami táplálná a hitet és életet ad? Meggyőződésem, hogy a lelkipásztori munkához a szentmisén kívül legalább napi egy óra imádságra van szükség. Különben minden gyakorlati igyekezetünk ellenére is felületesekké és hiteltelenekké válunk; nem leszünk képesek másokat vonzani és bennük hitet ébreszteni. Az ima nélküli élet végső soron kimerül a dilettáns aktivizmusban.
Persze, valójában nem csak egy lelkipásztornak van szüksége arra, hogy a napi egy óra imádság meggyökeresedjen az életében. Ennek voltaképpen mindenki életéhez hozzá kellene tartoznia, aki hivatásszerűen emberekkel foglalkozik: tanár, ügyvéd, fodrász, orvos, hitoktató, szerzetes, ápolónővér, bolti eladó stb. Vajon mi volna az alkalmas imamód, ami segít ehhez?
Ahhoz, hogy valaki a világ forgatagában ki tudjon tartani egy bizonyos imaforma mellett, annak az imában pihenésre is kell találnia. Ha fárasztó módszerekkel próbálkozunk, előbb-utóbb el fogunk lanyhulni: nem tudjuk végigcsinálni a kitűzött imaidőket és hamarosan fel is adjuk a próbálkozást. Hajszolt világunkban mindenkire óriási teljesítménykényszer és elvárás nehezedik, ami kifáraszt és testileg-lelkileg kilúgoz bennünket. Ha valaki úgy gondolja, hogy az imának főként gondolkodásból kell állnia, imádság címén alighanem fárasztó agytornára fogja magát kényszeríteni, amiből jó eséllyel előbb-utóbb elege lesz. Csakhogy léteznek ennél egyszerűbb formák is. Lelkipásztorként sokszor éreztem – és ezzel talán mások is így vannak –, hogy olyan forrásra vágyakozom, ahol felfrissülhetek. Minden komplikációtól mentes, összeszedett, lecsendesült imára vágytam, melyben azt gyakorolhatom, hogy kiüresedjek Isten számára. Őt szerettem volna magamba fogadni. Amikor Jézus nevét kezdtem ismételgetni, azt szerettem volna begyakorolni, hogy ő maga vegye át az uralmat a bensőmben. Eszközzé szerettem volna válni Isten kezében, hogy a munkám során rajtam keresztül főként ő működjön. Meggyőződésem, hogy aki kitart az ő jelenlétében, aki újra és újra megpróbál teljesen eszköztelenül és kifosztottan előtte időzni, az ebbe az irányba halad. Ez az úgynevezett szemlélődő (kontemplatív) imaforma. Ilyenkor időlegesen félretehetem a problémáimmal való foglalkozást is – bármilyen sürgetősek legyenek is. Furcsa, de ha semmi mást nem csinálok, csak minden elkalandozásomból újra és újra igyekszem visszatérni Hozzá, gyakran nem várt módon még a gondjaimra is válasz érkezik. Nem mellesleg pedig: jelen lenni hihetetlenül pihentető tapasztalat: testileg-lelkileg újra feltölt, felfrissít, megújít a Lélekben.
Ima, túlterheltség és szexualitás
Aki kapkodva, önmagától elidegenedve és agyondolgozva él családja körében, vagy a munkahelyén (horribile dictu: a plébániáján), attól rettenetesen szenvednek az embertársai. Érzékelik a körülötte vibráló idegesség légkörét, nyughatatlannak élik meg; félnek a hirtelen és kiszámíthatatlan reakcióitól. Egész környezete – és saját maga is – szenved a rossz döntésektől, melyeket idegileg kimerült állapotban hoz meg. Sok pap vagy szerzetes azzal védekezik, hogy nincs ideje lelassulni és lecsendesedni: hiszen annyi a feladat, a határidő, s az adminisztráció terhe is nyomja a vállunkat! Csakhogy aki így él, az sokszor tragikus módon 40-45 éves korára szívinfarktust kap. Paradox dolog, hogy éppen mivel sokat akart dolgozni, 30-40 évvel kevesebbet dolgozik másoknál, akik nála kiegyensúlyozottabb (és boldogabb) életet élnek. Elég volna tehát egy kis logika annak belátásához, hogy ez így nem kifizetődő…
Hogy sok időnk van-e, vagy kevés, az relatív dolog. A legelfoglaltabb ember napja is 24 órából áll. Isten elég időt teremtett mindannyiunknak: valahogy úgy van ez, mint az ésszel: abból is eleget kaptunk (hiszen senki sem szokott panaszkodni, hogy túl keveset kapott volna…). Legfeljebb az a kérdés, hogyan használom fel, mire fordítom azt, ami rendelkezésemre áll.
Ha nincs időm Istenre, az alighanem annak a jele, hogy Isten olyan kevés vonzást gyakorol rám, hogy szinte nem is vagyok az ő követének nevezhető. Így főleg csak saját magamat fogom hirdetni és nem őt: a saját dicsőségemet, hatalmamat és sikereimet fogom előnyben részesíteni – aligha fogom tudni Isten országát építeni. De vajon mi lenne, ha életem súlypontját egyetlen radikális fordulattal áthelyezném Istenbe?
Alighanem a papi/szerzetesi cölibátus (avagy laikusoknál: a házassági hűség) is jobban menne. Emberek százait kísértem a tisztaságért folytatott küzdelmükben (plusz a majd két évtizedes saját tapasztalat…). Úgy látom, hogy mindenki, aki tudatosan vállalta a cölibátust, eredetileg azért döntött így, mert maradéktalanul Istennek akarta szentelni magát. Azért mondott le a házasságról és a családról, hogy „osztatlan szívvel” szolgálhasson: minden idejét és energiáját Istennek, és rajta keresztül az embereknek ajándékozhassa. Nehezen tudom elképzelni, hogy a szentmisén kívül napi egy óra imádság nélkül bárki képes volna az Istennek szentelt nőtlenségben kitartani. Nincs az a kegyelem, ami így megtarthatna! (Persze, amennyire látom, a házasok a saját életállapotuknak megfelelő kegyelmi segítséget kapnak; a helyzetük ebben egy kicsit más. Egyvalamiben azonban közös az utunk: nem lehet megspórolni, hogy le ne mondjunk saját akaratunkról, elképzeléseinkről és vágyainkról – ami egyben a belső öröm és szabadság útja – vö. Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok Kecskemét, 2002, Korda. 189 pont).
Egy alkalmas imaforma
Aki lelkipásztor, annak hivatása és legfőbb feladata, hogy másokat a lelki életükben előresegítsen és a hitben megerősítsen. Persze ennek érdekében neki magának is erősen kell kapaszkodnia, különben még a papi munka is robottá, rutinná, lélekölő megpróbáltatássá válhat. Mitől is volna másként, ha nincs meg az imádság, ami táplálná a hitet és életet ad? Meggyőződésem, hogy a lelkipásztori munkához a szentmisén kívül legalább napi egy óra imádságra van szükség. Különben minden gyakorlati igyekezetünk ellenére is felületesekké és hiteltelenekké válunk; nem leszünk képesek másokat vonzani és bennük hitet ébreszteni. Az ima nélküli élet végső soron kimerül a dilettáns aktivizmusban.
Persze, valójában nem csak egy lelkipásztornak van szüksége arra, hogy a napi egy óra imádság meggyökeresedjen az életében. Ennek voltaképpen mindenki életéhez hozzá kellene tartoznia, aki hivatásszerűen emberekkel foglalkozik: tanár, ügyvéd, fodrász, orvos, hitoktató, szerzetes, ápolónővér, bolti eladó stb. Vajon mi volna az alkalmas imamód, ami segít ehhez?
Ahhoz, hogy valaki a világ forgatagában ki tudjon tartani egy bizonyos imaforma mellett, annak az imában pihenésre is kell találnia. Ha fárasztó módszerekkel próbálkozunk, előbb-utóbb el fogunk lanyhulni: nem tudjuk végigcsinálni a kitűzött imaidőket és hamarosan fel is adjuk a próbálkozást. Hajszolt világunkban mindenkire óriási teljesítménykényszer és elvárás nehezedik, ami kifáraszt és testileg-lelkileg kilúgoz bennünket. Ha valaki úgy gondolja, hogy az imának főként gondolkodásból kell állnia, imádság címén alighanem fárasztó agytornára fogja magát kényszeríteni, amiből jó eséllyel előbb-utóbb elege lesz. Csakhogy léteznek ennél egyszerűbb formák is. Lelkipásztorként sokszor éreztem – és ezzel talán mások is így vannak –, hogy olyan forrásra vágyakozom, ahol felfrissülhetek. Minden komplikációtól mentes, összeszedett, lecsendesült imára vágytam, melyben azt gyakorolhatom, hogy kiüresedjek Isten számára. Őt szerettem volna magamba fogadni. Amikor Jézus nevét kezdtem ismételgetni, azt szerettem volna begyakorolni, hogy ő maga vegye át az uralmat a bensőmben. Eszközzé szerettem volna válni Isten kezében, hogy a munkám során rajtam keresztül főként ő működjön. Meggyőződésem, hogy aki kitart az ő jelenlétében, aki újra és újra megpróbál teljesen eszköztelenül és kifosztottan előtte időzni, az ebbe az irányba halad. Ez az úgynevezett szemlélődő (kontemplatív) imaforma. Ilyenkor időlegesen félretehetem a problémáimmal való foglalkozást is – bármilyen sürgetősek legyenek is. Furcsa, de ha semmi mást nem csinálok, csak minden elkalandozásomból újra és újra igyekszem visszatérni Hozzá, gyakran nem várt módon még a gondjaimra is válasz érkezik. Nem mellesleg pedig: jelen lenni hihetetlenül pihentető tapasztalat: testileg-lelkileg újra feltölt, felfrissít, megújít a Lélekben.
Ima, túlterheltség és szexualitás
Aki kapkodva, önmagától elidegenedve és agyondolgozva él családja körében, vagy a munkahelyén (horribile dictu: a plébániáján), attól rettenetesen szenvednek az embertársai. Érzékelik a körülötte vibráló idegesség légkörét, nyughatatlannak élik meg; félnek a hirtelen és kiszámíthatatlan reakcióitól. Egész környezete – és saját maga is – szenved a rossz döntésektől, melyeket idegileg kimerült állapotban hoz meg. Sok pap vagy szerzetes azzal védekezik, hogy nincs ideje lelassulni és lecsendesedni: hiszen annyi a feladat, a határidő, s az adminisztráció terhe is nyomja a vállunkat! Csakhogy aki így él, az sokszor tragikus módon 40-45 éves korára szívinfarktust kap. Paradox dolog, hogy éppen mivel sokat akart dolgozni, 30-40 évvel kevesebbet dolgozik másoknál, akik nála kiegyensúlyozottabb (és boldogabb) életet élnek. Elég volna tehát egy kis logika annak belátásához, hogy ez így nem kifizetődő…
Hogy sok időnk van-e, vagy kevés, az relatív dolog. A legelfoglaltabb ember napja is 24 órából áll. Isten elég időt teremtett mindannyiunknak: valahogy úgy van ez, mint az ésszel: abból is eleget kaptunk (hiszen senki sem szokott panaszkodni, hogy túl keveset kapott volna…). Legfeljebb az a kérdés, hogyan használom fel, mire fordítom azt, ami rendelkezésemre áll.
Ha nincs időm Istenre, az alighanem annak a jele, hogy Isten olyan kevés vonzást gyakorol rám, hogy szinte nem is vagyok az ő követének nevezhető. Így főleg csak saját magamat fogom hirdetni és nem őt: a saját dicsőségemet, hatalmamat és sikereimet fogom előnyben részesíteni – aligha fogom tudni Isten országát építeni. De vajon mi lenne, ha életem súlypontját egyetlen radikális fordulattal áthelyezném Istenbe?
Alighanem a papi/szerzetesi cölibátus (avagy laikusoknál: a házassági hűség) is jobban menne. Emberek százait kísértem a tisztaságért folytatott küzdelmükben (plusz a majd két évtizedes saját tapasztalat…). Úgy látom, hogy mindenki, aki tudatosan vállalta a cölibátust, eredetileg azért döntött így, mert maradéktalanul Istennek akarta szentelni magát. Azért mondott le a házasságról és a családról, hogy „osztatlan szívvel” szolgálhasson: minden idejét és energiáját Istennek, és rajta keresztül az embereknek ajándékozhassa. Nehezen tudom elképzelni, hogy a szentmisén kívül napi egy óra imádság nélkül bárki képes volna az Istennek szentelt nőtlenségben kitartani. Nincs az a kegyelem, ami így megtarthatna! (Persze, amennyire látom, a házasok a saját életállapotuknak megfelelő kegyelmi segítséget kapnak; a helyzetük ebben egy kicsit más. Egyvalamiben azonban közös az utunk: nem lehet megspórolni, hogy le ne mondjunk saját akaratunkról, elképzeléseinkről és vágyainkról – ami egyben a belső öröm és szabadság útja – vö. Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok Kecskemét, 2002, Korda. 189 pont).
Lelki szomj
Röviden: ahogy a nőtlenségre szóló hivatás eredetileg Isten-szomjunkból – az ő keresésének olthatatlan vágyából – származik, úgy minden más lemondás, önzetlenség, mások érdekében magunkról történő megfeledkezés is titkon rá utal. Legfőbb dolgunk talán egyszerűen elevenen tartani ezt a vágyakozást. Aki kapcsolatban marad hiteles legbelső vágyaival, azt a kegyelem úgyis olyan erősen vezeti a csendbe, hogy naponta egy órát könnyedén szentel majd az imádságnak.
Egy-egy lelkigyakorlat végén gyakori személyes tapasztalatom, hogy minél többet iszom a spiritualitás forrásából, annál szomjasabb leszek tőle. Egyszerűen kedvem lesz lelki életet élni! Új távlatok nyílnak; valahogy megérzem a végtelen vágyát, vonzását. Az is nagy megelégedettséget hoz a papi életemben, ha olykor sikerül valakinek segíteni a lelki élet útvesztői közti eligazodásban. Minél messzebbre jutunk ezen az ösvényen, annál inkább érezzük, hogy még egészen az út elején járunk. Ez elbátortalanítóan is hathat: hiszen még beláthatatlanul hosszú az út (hisz a végtelenbe vezet); nyomasztónak is tűnhet, hogy mindeddig „csak elfecséreltem az időt…” A másokkal való összehasonlítgatás kísértése ez: félelem, mely az elégtelenség érzését hívja elő.
Jól jöhet ilyenkor avatott lelki mesterek segítsége. Olykor megerősítést várunk; csakhogy ők nemigen fognak minket megerősíteni! Pontosan tudják ugyanis: a valódi segítség csakis belülről jöhet; onnan, ahol Jézus Krisztus és az ő Szent Lelke lakik a szívünk mélyén. Sugallataival egyedül ő mutat utat; aki a szívünk rejtekében vár. Talán feltámad az alázatos remény: csendesen rábízhatom magam, hiszen eddig is ő vezetett. Mellettem volt – gyengéd gondviselésével irányította az életemet; még a kemény realitások: a nehézségek, a szenvedés, sőt (ezt persze félve mondom ki) még a bűneim által is (hisz ő képes mindent a javamra fordítani). Így támad fel a bizalom, hogy ez talán ezután sem lesz másként.
Röviden: ahogy a nőtlenségre szóló hivatás eredetileg Isten-szomjunkból – az ő keresésének olthatatlan vágyából – származik, úgy minden más lemondás, önzetlenség, mások érdekében magunkról történő megfeledkezés is titkon rá utal. Legfőbb dolgunk talán egyszerűen elevenen tartani ezt a vágyakozást. Aki kapcsolatban marad hiteles legbelső vágyaival, azt a kegyelem úgyis olyan erősen vezeti a csendbe, hogy naponta egy órát könnyedén szentel majd az imádságnak.
Egy-egy lelkigyakorlat végén gyakori személyes tapasztalatom, hogy minél többet iszom a spiritualitás forrásából, annál szomjasabb leszek tőle. Egyszerűen kedvem lesz lelki életet élni! Új távlatok nyílnak; valahogy megérzem a végtelen vágyát, vonzását. Az is nagy megelégedettséget hoz a papi életemben, ha olykor sikerül valakinek segíteni a lelki élet útvesztői közti eligazodásban. Minél messzebbre jutunk ezen az ösvényen, annál inkább érezzük, hogy még egészen az út elején járunk. Ez elbátortalanítóan is hathat: hiszen még beláthatatlanul hosszú az út (hisz a végtelenbe vezet); nyomasztónak is tűnhet, hogy mindeddig „csak elfecséreltem az időt…” A másokkal való összehasonlítgatás kísértése ez: félelem, mely az elégtelenség érzését hívja elő.
Jól jöhet ilyenkor avatott lelki mesterek segítsége. Olykor megerősítést várunk; csakhogy ők nemigen fognak minket megerősíteni! Pontosan tudják ugyanis: a valódi segítség csakis belülről jöhet; onnan, ahol Jézus Krisztus és az ő Szent Lelke lakik a szívünk mélyén. Sugallataival egyedül ő mutat utat; aki a szívünk rejtekében vár. Talán feltámad az alázatos remény: csendesen rábízhatom magam, hiszen eddig is ő vezetett. Mellettem volt – gyengéd gondviselésével irányította az életemet; még a kemény realitások: a nehézségek, a szenvedés, sőt (ezt persze félve mondom ki) még a bűneim által is (hisz ő képes mindent a javamra fordítani). Így támad fel a bizalom, hogy ez talán ezután sem lesz másként.
Persze nem tudok néhány hét vagy hónap alatt maradéktalanul belenőni Isten szeretetébe. De úton vagyok felé, amíg csak élek – s talán még azon túl is…
Bár a nagy szentek általában nagyon aktív életet éltek, nem hiányzott a szemlélődő mélység az életükből. Mindig találtak időt a csendre. Minél közelebb kerültek Istenhez, annál tehetetlenebbnek, szegényebbnek, annál inkább az út elején járónak érezték magukat. Mi persze talán inkább ezt gondoljuk: „Eléldegélek úgy 70-80 évet ezen a földön – mert hát Isten távol van, ugyebár.” Ha azután kicsit közelebb kerül hozzá, feltűnik – „Isten valójában még sokkal távolibb!” Aki azonban egészen benne él, az gyakran rettenetesen szenved a hiányától. A lelki hagyomány ezt a „lélek sötét éjszakájának” nevezi. Ám a szárazság és elhagyatottság tapasztalata inkább annak a jele, hogy Isten immár olyan közel jött, hogy a fénye mindent elvakít…
Nemrég meghalt egy barátnőm. Három gyermekes fiatal anyuka volt, orvosnő. Emberileg nézve rettenetes tragédia – de Isten nem emberileg néz. A lényeg, hogy az ő akaratát betöltsük. A többi közömbös. Azt hiszem, Orsi teljes életet élt...
Elég tehát, ha úton vagyunk. Hogy az út elején vagy a végén, annak semmi, de semmi jelentősége. Aki helyes irányba megy, és az úton marad, az megkapja a vezetést. Keleten ezt úgy mondják: ha a tanítvány kész, a mester megjelenik. A számunkra szükséges találkozások megadatnak. A dolgunk talán csak bízni, kitartani, és folyamatosan megújulni a megbocsátásban – mert így életünk gyeplője fenntartás nélkül Isten kezébe kerül. A többi pedig kegyelem.
Teréz anya példája
Egy barátom egyszer hallotta Teréz anyát beszélni. Még római közös tanulmányi éveink alatt történt, csak én nem mentem el a meghirdetett alkalomra… Azt mesélte, nem tudja többé elfelejteni. A mikrofonnál pedig csak egy egyszerű asszony állt, aki ráadásul nem is mondott semmi különöset: leginkább csak a saját szavaival ismételte meg az evangéliumot. Ám az ő szájából valahogy mégis minden másként hangzott: a holt betűk egyszeriben életre keltek! Mintha ott helyben, e törékeny asszony esetlen szavai hatására a szívekben lángra lobbant volna az örömhír, egész szépségében… Ezekről a személyiségekről – hiszen Isten által egészen lefoglalt emberek ők – írta Pál apostol: „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Egyikünk sem adhatja alább.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat. Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézus-imába. Dobogókő–Kecskemét, Manréza–Korda, 1994. kül. 382–385. p.
Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok. Kecskemét, 2002, Korda.
(pacsy)
Forrás: Jezsuita blog
Nemrég meghalt egy barátnőm. Három gyermekes fiatal anyuka volt, orvosnő. Emberileg nézve rettenetes tragédia – de Isten nem emberileg néz. A lényeg, hogy az ő akaratát betöltsük. A többi közömbös. Azt hiszem, Orsi teljes életet élt...
Elég tehát, ha úton vagyunk. Hogy az út elején vagy a végén, annak semmi, de semmi jelentősége. Aki helyes irányba megy, és az úton marad, az megkapja a vezetést. Keleten ezt úgy mondják: ha a tanítvány kész, a mester megjelenik. A számunkra szükséges találkozások megadatnak. A dolgunk talán csak bízni, kitartani, és folyamatosan megújulni a megbocsátásban – mert így életünk gyeplője fenntartás nélkül Isten kezébe kerül. A többi pedig kegyelem.
Teréz anya példája
Egy barátom egyszer hallotta Teréz anyát beszélni. Még római közös tanulmányi éveink alatt történt, csak én nem mentem el a meghirdetett alkalomra… Azt mesélte, nem tudja többé elfelejteni. A mikrofonnál pedig csak egy egyszerű asszony állt, aki ráadásul nem is mondott semmi különöset: leginkább csak a saját szavaival ismételte meg az evangéliumot. Ám az ő szájából valahogy mégis minden másként hangzott: a holt betűk egyszeriben életre keltek! Mintha ott helyben, e törékeny asszony esetlen szavai hatására a szívekben lángra lobbant volna az örömhír, egész szépségében… Ezekről a személyiségekről – hiszen Isten által egészen lefoglalt emberek ők – írta Pál apostol: „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Egyikünk sem adhatja alább.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat. Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézus-imába. Dobogókő–Kecskemét, Manréza–Korda, 1994. kül. 382–385. p.
Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok. Kecskemét, 2002, Korda.
(pacsy)
Forrás: Jezsuita blog
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése