2019. november 23., szombat

Holczinger Ferenc SJ hivatástörténete

A partiumi Nagytarnán nőttem fel, s már gyerekkoromban nagyon szerettem sportolni: a társaimmal futottunk erdőn-mezőn, és amikor csak lehetett, fociztunk. Az úgymond minőségi és közösségi sport 14 éves koromban vált ketté a szatmárnémeti középiskolában. A foci lett számomra a közösségi élmény miatt végzett sport, a futás, az atlétika a minőségi. Szatmárnémetiben erős volt az atlétika, ráadásul az elegánsabb, minőségibb sportág, így, bár továbbra is fociztam, a választás magától értetődött. Élsportoló lettem, országos kilencedik helyezésemre máig büszkén gondolok vissza.


Nagytarnát mindig is románok, magyarok, németek és zsidók lakták. Így multikulturális közegben nőttem fel, ami meghatározta az identitásomat. Súlyos etnikai feszültségek nem voltak a faluban, ami előfordult, azt is csak a foci heve szülte. A felsővégiekkel persze támadtak csetepatéink, de a nemzetiségi megkülönböztetés idegen volt. Otthon csak magyarul beszéltünk, de az utcán, az iskolában, a boltban már románul, így sokáig ez a nyelv ment jobban. Az egyetlen magyar közösségi tér a templom volt, az tartott meg bennünket. Ezután nagy váltásként éltem meg Szatmárnémetit, hiszen ott magyarokkal voltam körülvéve, sőt az iskolában a románok nagy része is beszélte a nyelvünket. Ráadásul választékosabb magyart, mint én, így sokáig kisebbségi érzésem volt köztük.

Odahaza nagy hatást gyakorolt rám a plébánosunk, Szabó János. Ő volt számomra a mérce, még sportoló koromban is adtam a véleményére. Mellette bontakozott ki bennem az elhatározás, hogy pap leszek. Nagyon megfogott az igazságosság kérdése, és egyre inkább megláttam, hogy olyan rendszerben élünk, amelyben mindig valamiképp a hazugság határain kell mozogni. Prédikációsorozatként rendszeresen tartott egyháztörténeti ismertetőket, s többek között ezek hatására jutottam el oda, hogy valami olyasmit szeretnék csinálni, amivel az igazságosságot szolgálhatom. Abban a környezetben, a nyolcvanas évek közepén Romániában az embernek nemigen jutott eszébe más, mint hogy ezt az utat egyházi vonalon keresse. Igaz, a személyiségem nem éppen az a jámbor, imádságos, nyugodt képet tükrözte, amit az emberek egy leendő kispapról kialakítanak. Én, amikor csak lehetett, sportoltam, főleg fociztam, vagy éppen versenyt kaszáltam a társaimmal. Mégis elfogadták, hogy ilyen irányba köteleződtem el, talán mert közben mindent nagyon szerettem, ami a templom körül zajlott, és ott is mindenben benne voltam.

Rendszeresen segédkeztem az oltárnál, sőt még a délutáni litániákon is ott voltam, bár ez okozott némi feszültséget. Olyankor ugyanis általában fociztunk vagy westernfilmeket néztük. De amikor eljött az idő, a filmet félbeszakítva, foci esetében pedig a meccs közepén izzadtan, koszosan elrohantam a templomba, meghagyva a többieknek, hogy a helyem a csapatban foglalt, litánia után visszajövök. Amikor aztán szeminaristának jelentkeztem, és előtte katonai szolgálat várt rám, János atya vasárnaponként gyakorlatilag miniszemináriumot tartott, és felkészített arra, milyen helyzetekkel találkozhatok, mire kell figyelnem. Addig nem is gondoltam bele, hogy a papságból még bajom is lehet – akkor tudatosult bennem, hogy ez a hivatás kockázattal is járhat. Bár már a nyolcvanas évek végét írtuk, aki a szemináriumba jelentkezett, minden hidat felégetett maga mögött, és esélye sem lehetett rá, hogy ha az élete máshogy alakul, később más felsőoktatási intézménybe felvegyék.

A gyulafehérvári szemináriumban nem ment egyszerűen a beilleszkedés, sőt az új helyzetet valóságos kulturális sokként éltem meg; nehezebb volt, mint minden későbbi nemzetközi környezetben eltöltött időm. Született magyarként minőségi magyar közegben kellett helytállnom, s már a magyar írás is kihívást jelentett: az első fél évben még jegyzetelni sem tudtam rendesen, hanem félig románul, félig magyarul írtam a füzetembe.

A rendbe vezető utam szintén János atyához kötődik: annak idején jezsuita internátusban lakott, a Jézus Társasága atyái nevelték. Könyveket is kaptam tőle a rend tagjaitól és tagjairól, így a jezsuitákat már ekkor nagyra tartottam. Láttam, mennyire képzettek, de tudtam, hogy esélyem sincs közéjük állni, hiszen a szocializmus alatt nem hagyhatom el az országot, ők pedig akkor Romániában be voltak tiltva. A ‘89-es forradalom után azonban kinyílt a világ, és megjelentek a szemináriumban a jezsuiták is. Itt találkoztam először az első rendtaggal, Benkő Antal atyával, aki pszichológusként dolgozott évekig Brazíliában. 1992-ben aztán, amikor már lehetőség nyílt rá, megkerestem őket Budapesten, és felvételemet kértem a Társaságba.

Forrás: Jezsuiták


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése