„Ne félj... Én veled vagyok!” (ApCsel 18,9-10)
Ez a felszólító mondat, melyet az Úr mondott Szent Pál apostolnak, úgy érzem, nekem is szól, mindegyikünknek. Ezt a mondatot választottam diakónusszentelésemre és most papszentelésemre is. Ez a felszólítás végigkísért egész eddigi életemen, és biztos vagyok benne, hogy szentelésem után is. Egész kisgyermekkoromtól kezdve éreztem Isten közelségét. Ha valami baj ért, mindig hozzá fordultam segítségért. Engem nem tanított senki imádkozni, de egy idő után éreztem, hogy kell imádkoznom, beszélgetnem kell Istennel. S onnantól mindig éreztem az Úr közelségét, törődését, szeretetét, és barátok lettünk. Majd általános iskolásként elkezdtem ministrálni, szinte mindennap a templomban voltam. Még akkor is mentem, ha ezért kicsúfoltak iskolás társaim, éreztem magamban, hogy mennem kell. Ekkortól kezdett bennem érlelődni a papi hivatás gondolata, mi lenne, ha…
Otthon a zárt szobámban „misézgettem”, mindent felhasználtam, amit otthon találtam. Édesanyám szép plédje volt a miseruhám, amit középen kivágtam, meg is kaptam érte a pofonokat, de nem számított. Azért nem, mert tudtam, Jézus velem van, s ez a kisgyermeki hitem megvan még ma is, hála Istennek. Jó dolog az Úrra bízni a teljes életemet, visszavonhatatlanul elköteleződni. Az egyik fél hűséges, már csak rajtam áll, hogy én is az legyek mindvégig. Az évek során sokat álmodoztam a szentelésemről, milyen lesz papnak lenni, és most nemsokára valósággá válik. Az ember ilyenkor elsősorban méltatlanságát érzi: miért pont én? Vannak sokkal jobb emberek nálam, mégis az Úr azt mondja: „te kövess Engem!” Krisztus az én méltatlan szavaim és kezeim között akar jelenvalóvá lenni valóságosan, belegondolni is elképesztő. Nagy élmény lesz a szentségeket kiszolgáltatni, tudva, hogy az Úr működik általam. Szentmisét bemutatni, mely életemnek központja kell, hogy legyen mindennap. Ezenkívül a gyóntatást várom leginkább, részvéttel lenni az emberek iránt bajaikban, szenvedéseikben, és segíteni nekik. Sok időt a gyóntatószékben tölteni, várni a hívekre türelemmel.
Szeretnék úgy élni, hogy a nap 24 órájában pap vagyok. Nem hiszem, hogy nagy dolgokat vinnék végbe az életemben. Pap leszek és ennél nagyobb nem történhet, s nekem ez elég. Nagy erőt, biztatást érzek a jelmondatomban, mindig belekapaszkodhatok ezekbe a szavakba. Én többször elhagytam, megtagadtam Jézust, de ő sohasem hagyott magamra, mert önmagát nem tagadhatja meg. Nem félek, mert tudom, hogy velem leszel. Teljesen a tiéd, Uram, ahogy Boldog II. János Pál pápa élt, és akit nagyon szeretek és imádkozom hozzá. Én is ilyen bizalommal borulok le a szentelésen előtted, mert tudom, hogy velem leszel mindig.
Mészáros Miklós
„Nyissátok ki, tárjátok szélesre a kapukat Krisztusnak!” (Boldog II. János Pál)
A pappá szentelésem előtti napokban különösen is hálával és szeretettel gondolok vissza azokra az elkötelezett keresztény emberekre, sugárzó papi egyéniségekre, barátokra, akikkel általános iskolás, gimnáziumi, szemináriumi éveim alatt találkoztam, akikre számíthattam, s ma is számíthatok. Ezek a találkozások, beszélgetések, de néha csak egy csendes jelenlét is megerősített abban, hogy ma is lehet elköteleződni, felelős, életre szóló döntéseket hozni valaki mellett. Ők már döntöttek Isten mellett, s többször megfogalmazták: „Vele minden olyan más, vele minden olyan jó, vele minden könnyebb!”
A világ világossága, akit ma az emberek keresnek, Krisztus. Isten megtestesülése óta határainkon belül található meg a határtalan. Minden megjelenési formájában, minden ábrázolásában érezteti a hatását. Az ember lényeges kérdéseire nincs más válasz, csak az, amelyet Krisztus nyújt. Az evangélium nem hasonlítható semmihez. Újra és újra megfogalmazódik bennem a kérdés: hogyan kell élnem, hogy az emberek rajtam keresztül az igaz Krisztusra találjanak? A választ számomra a tanúság jelenti, s ennek révén az egyház léte teljes egészében Krisztusra mutató jellé lesz, ez másokat is felszólít, s a következőre hív: „Nyissátok ki, tárjátok szélesre a kapukat Krisztusnak!”
A felszentelt szolga a Teljesség embere. Az emberek atya után vágyakoznak, valaki után, aki nem ezé vagy azé, hanem mindenkié; aki az atyaság megtestesítője, aki szemünk elé állítja, érezhetővé teszi a bizalmat és összetartozást. Az emberek olyasvalaki után vágyakoznak, aki nem csupán saját adottságai erejében jelenik meg előttük és hívja össze őket, nemcsak azért, mert vezetői képessége van, mert ért a beszédhez, mert lelkesíteni tud. Valaki után vágynak, aki nem a saját nevében szól, hanem azt képviseli, aki és ami ő maga nem is lehet. Nem is nagyon érti, mit jelent ez a szó: önmaga. Felhatalmazása van, mely minden emberi lehetőségnél nagyobb. A szótlansága is beszédes lesz, s így Krisztus életének formája saját életének formaadó erejévé válik.
A legnagyobb ajándék maga Isten, mert vele együtt megkapunk mindent. Mindennap Istentől megajándékozottnak érzem magam. A hitem egyik útja az, hogy igyekszem nem okokat, hanem célokat keresni. Szükség van rám, felhasználnak, bizalommal vannak irántam – ebben már sokan megerősítettek. Ez is arra késztet, hogy azzá váljak, akiben bíznak. Felelősséggel kell válaszolnom. Életemmel kell felelnem, ezért szeretném életemet Istennek ajándékozni, válaszul arra, hogy szeretett engem és feláldozta magát értem. Így köszönöm és kérem továbbra is az atyák, családom és a kedves testvérek imáit!
Végerbauer Richárd
Forrás: Hitvallás - 2013
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése